You are currently browsing the tag archive for the ‘TOP maraton’ tag.

Előzetesen nem nagyon tudtam, hogy mit is várjak ettől a versenytől. A nagy cél, az abszolút top 100-as helyezés évközben versenyről versenyre távolodott, mígnem a Bükkön a 150-ből is sikerült egy helyezéssel kicsúsznom. Ennek ellenére nem voltam elégedetlen, mert általában sikerült azt az időt megfutnom, amit előzetesen reálisnak kalkuláltam, és azért valljuk be: ez nem a hirtelen jött bravúrok sportja.

A mátrai pályáról viszont tudtam, hogy az összes magyarországi pálya közül talán ez fekszik a leginkább a stílusomnak. A rövid aszfaltos bemelegítés után rögtön a meredek sípálya, majd pedig hosszú-hosszú lejtőzés, ahol lehet kicsit pihentetni a lábakat, valamint bőven van lehetőség a további pozíció-javításra.

Ugyanakkor a kéthetes spanyol utammal az igazán komoly versenyszezont le is zártam: két hét teljes kihagyás ugyanis nem múlik el nyomtalanul, így nem is kergettem túlzottan hiú álmokat a verseny előtt.

A versenyre vasárnap hajnalban indultunk Szabival, aminek volt egy olyan előnye, hogy még az utolsó pillanatban is meggondolhattuk magunkat, ha esetleg nagyon rosszra fordulna az időjárás. Eső ugyan esett előző nap a helyszínen, de a verseny napján eléggé ígéretes légköri körülmények uralkodtak, így nem kellett visszatáncolnunk.

Hipp-hopp Sástóra értünk, ahol láttuk, hogy még senki nincs a versenyközpontban a csapatból. Mászkáltunk kicsit a friss, hűs reggeli levegőben, még fáztam is egy picit. Nézegettük a jó kis meredek lejtőt, meg a többi elbarikádozott részt, ahol át kell majd mennünk. Ezután, hogy ne unatkozzak, vettem egy pár Race Kinget 5000 valamennyiért, plusz ezért a pénzért még egy Continental mezt is hozzám vágtak. Gyorsan el is kezdtem fölpattintani a gépre az új abroncsokat: mikor teszteljünk, ha nem egy versenyen? 🙂 Meg igazából úgy gondoltam, hogy rosszabb úgyse lesz a helyzet: a már majdnem slick hátsómnál minden jobban fog, valamint az 1.95-ös hurkák helyett a 2.2-es külsőkkel sokkal egyszerűbb lesz haladni a Mátra híresen köves talaján.

Szép lassan végeztem a szereléssel, és elkezdtek szállingózni a többiek is. Szomorúan konstatáltam, hogy Laci betegség miatt nem indul, pedig Crosskovácsin milyen jót zúztunk a nyár elején… Közben egyre nagyobb nyüzsgés lett, folyamatosan nőtt a színes forgatag, majd kezdte “élesre” állítani magát mindenki. El is mentem Ködmönnel bemelegíteni, ami abból állt, hogy kb 10 percig vártam rá, míg megtölti a kulacsait (csak én szoktam otthonról vizet vinni a versenyekre???), ezután pedig rájött, hogy lassan be kellene állnia a rajtba. 🙂

Én azért – még ha egyedül is – elindultam az aszfalton fölfelé. A bemelegítés ahogy szokott lenni nem annyira ízlett, kicsit merevek voltak a lábaim, meg nem éreztem annyira az erőt se. Nem baj, ezt már megszoktam, minden verseny így kezdődik… Fölmentem addig a parkolóig, ahol a verseny végén már visszafelé keresztezzük az aszfaltot, és itt vártam a hosszútáv rajtjára.

Egész jól nyomták fölfelé, bár nem mentek annyira vadul mint gondoltam. Nem is értettem, hogy miért nyúlt szét már az elején annyira a sor. 🙂 Elöl a Blazsó, utána a Buruczki, majd a fél Cube Csömör, és a többiek. Kerestem a HBSE mezt a mezőnyben, és először RZsolti jött elég jó pozícióban, de nem túl sietve. Kérdezte, hogy előtte van-e Ködmön. Mondtam, hogy biztos nincs. Kicsit izgultam is emiatt :), de igazam lett: Ködmön a mezőny hátsó végében karikázott szép nyugodtan, nagypapa tempóban fölfelé. 🙂 Csodálkoztam is, mert eddig a versenyeken többnyire a villámlábú Ködmönt szoktam látni, illetve csak a hátát, azt is csak az első 500 méteren…

Miután mindenki elment, elindultam én is lefelé: ekkor vettem észre, hogy baromira ráz az út…nézegettem, hogy mi a franc van, hol vannak az úton ilyen egyenetlenségek, de semmi érdekeset nem láttam. Hacsak az első kerekemen lévő abroncs minden dimenzióban egyszerre történő kilengéseit nem számítjuk érdekesnek… Hát igen, már a felszerelése után láttam, hogy van “némi” nyolcas, tojás, és miegymás ebben a remek kis Race Kingben… No sebaj, majd ha a köveken pattogok, akkor úgysem fog zavarni… 🙂

A központba visszaérve épp a rövidtáv készülődött a rajtra. Ezt közvetlenül a célkapu mellől néztem végig, nagyon tetszett. Ritkán látom egy maraton rajtját kívülről. A Fire-re szép lassan elinduló tarka-barka bringás sereg egészen meghozta a kedvem a versenyzéshez!

Na, akkor álljunk be a rajtba! Első számú kérdés: hol van Szabi? Ez azért tűnt fontosnak, mivel nagyjából egyforma gyorsak vagyunk, jó lenne valameddig együtt menni. Viszont Szabi teljesen eltűnt, így felmerült a második kérdés: hol van egyáltalán bárki a középtávos csapatból? Nagy nehezen sikerült megtalálni a Nata, Dani, Joe és Karesz-ből álló társaságot a mezőny leghátsó traktusában. Mindegy, majd az aszfalton előrefúrom magam – gondoltam. Közben előkerült Bálint Andris is, aki szintén beállt mellém a mezőny végére. Mondtam is neki, hogy “Na mi van, megint meg akarsz ölni?” A Bükkön az elején együtt mentünk, de nagyon hamar sok lett a tempója. Hipergyors a srác!

A Fire után szépen kiporoszkáltunk az aszfaltra, ahol kezdetét vette az üldözős játék. Andris tempóját ezúttal egész jól bírtam, bár a rajt előtt vetített valami megfázásról, de egy szavát se hittem… 🙂 Jól ment a tekerés, kimondottan élveztem a versenyzést. A pulzust szép gyorsan 180-ig tornáztam, ott pedig leszabályoztam. Úgy vágtunk át a mezőnyön, mint kés a vajon; jobbról, balról, középen: folyamatosan előztünk. Érdekes volt látni, ahogy változik a mezőny képe, amint haladtunk előre.

A sípálya előtt nem sokkal már Katit előztük, amikor úgy éreztem, hogy megint kezd gyors lenni Andris tempója, így el is köszöntem tőle “Én nem erőltetem…”  címszóval. Furamód viszont nem tudott túl nagy előnyt összeszedni a sípálya aljáig, ahol a terepre érve pillanatok alatt visszazárkóztam rá. Ekkor szúrtam ki Szabit, akit már megint úgy értem utol, hogy a pálya szélén mászkált, mint a Dunán. Kérdeztem is, hogy mi történt, de mondta, hogy csak folyó ügyeket intézett, semmi komoly… 🙂 Közben törtünk előre rendületlenül, Szabi is elmaradt, és itt már Andris előtt mentem, még ha csak egy keréknyivel is. 🙂 A mászás háromnegyede felé már nem esett annyira jól a történet, itt néha vissza kellett fognom magam picit, mert már max pulzus közelében tekertem… A csúcskő előtt, az itatópontnál megvolt a következő mérföldkő a mezőnyben: az SHKE-s Nagy Péterné. Ilyen hamar soha nem értem még utol, a Bükkben például csak az utolsó nagy lejtőn előztem meg. Király! Amikor már láttam a fordító-pontot még megnyomtam egy kicsit, hogy minél jobb pozícióból kezdjem a DH szakaszt.

Néhány aszfaltos kanyar jött, itt sikerült valakit külső íven megelőznöm, ez elég vicces volt. 🙂 Ezután balra be az erdőbe, egy szűkebb ösvényre, ahol bár tudtam volna gyorsabban is menni, egyszer se sikerült előzési pozíciót fognom. A lankásabb, széles erdészeti útra érve viszont teljesen szabadjára engedtem a paripát, folyamatosan előzgettem. A széles út erre remek lehetőségeket kínált, de azért figyelni kellett rendesen, mert a nyomok keskenyek voltak rajta, és mindenhova hatalmas kövek voltak elrejtve, amiket nem lett volna túl jó eltrafálni. Amikor már Simon Emesét láttam “bukdácsolni” a kövek között lefelé, mondtam is magamnak, hogy “lassíts hülyegyerek, mert ennek még meglesz a böjtje”. Azonban annyira jól ment a száguldás, hogy képtelen voltam visszafogni magam. Egyedül az Adrenalin parkba visszatérés törte meg kicsit a lendületemet, bár az előtte lévő részen meg a rövidtáv leggyorsabb embereivel haladtunk együtt egy rövid szakaszon, ami szintén feldobott.

A törést a parkban kialakított szűk csiki-csuki pálya ritmusváltása okozta. A fönti két kanyart annyira vágtam le, amennyire csak lehetett, így brutális sebességgel estem be a cél előtti szűk balosba: épphogy csak befértem. Innen már kicsit óvatosabban közlekedtem a keskeny, szalagokkal körülvett pályán, de összességében nem sikerült túl jól átjönnöm rajta. Kifelé ráadásul senki nem mutatta, hogy szembe át kell menni az aszfalton, ezért elsőre rossz irányba indultam…

Ezután viszont újabb fincsi lejtők jöttek, szinte el se hittem, hogy hogyan lehet ennyit lefelé menni egy versenyen. Nagyon jó volt. Annak ellenére is, hogy az alsóbb régiókban már volt egy két csúnyább sárfolt is, de ezek még a vállalható kategóriában voltak. A nagy zuzatástól már a kezem kezdett is kicsit fájni, így nem bántam annyira, hogy lassan kezdett csitulni a helyzet. Jöttek kisebb dombok, ezeket kihasználtam némi kajálásra, mert már kezdett fogyni az energia is. Az első ellenőrző pont előtt egy szűk, gyökeres szakaszon – ahol épp kipörgött a hátsó kerék – megjött Andris is egy “Ne szállj le!” csatakiálltással. Kicsit dumáltunk, mondta, hogy alig bírt utolérni, aztán hamarosan jól elhúzott. Erről ennyit. 🙂 Még pár kanyarig láttam a hátát, de nem állt meg a frissítőponton.

Én viszont ezt nem engedhettem meg magamnak, tekintve, hogy éhes voltam. Jól végig is zabáltam a teljes kínálatot, és indultam tovább. Lassan megkezdtük a hosszú mászást Galyatető irányába, de itt már nem erőltettem. Szép nyugodt tempóban haladtam fölfelé. Gondoltam, hogy most már a jó pozíció megvan, innen csak tartani kell, és okosan beosztani az erőt a végéig. Az egyik kanyarban Hédi húzott el mellettem fölfelé, iszonyúan terhelte a pedált. Már attól elfáradtam, ahogy néztem. Kiértünk az aszfaltra, ahol kezdtem megint csoffadni. Már eléggé nehezen ment a bringa fölfelé, amikor végre jött a frissítőpont. Itt is jót tápoltam, és újult erővel folytattam az aszfaltos mászást.

Szép nyugodtan haladtam fölfelé, amikor annyit vettem észre, hogy valaki megkocogtatja a hátamat, és hihetetlen tempóban elhúz mellettem egy HBSE mez. Szabi volt az! Tudtam, hogy szereti az aszfaltos fölfeléket, és számítottam rá, hogy utól fog érni – mint ahogy Szilváson is – de ez kicsit meglepett. Olyan sebességgel közlekedet fölfelé, hogy úgy tűnt, mintha a többiek állnának hozzá képest. Tényleg, ő tekert úgy, mintha versenyen lenne, mi pedig mintha egy túrán…

Fel is kiáltottam, hogy “háhá, megjött asz aszfaltkirály!” és gyorsan ritmust váltottam. Próbáltam utolérni, és beállni mögé. Baromira nem esett jól, és először nem is nagyon közeledett, jó 10 méteres távolságból követtem, végül nagy nehezen sikerült teljesen fölzárkóznom. Mondta, hogy rengeteg embert leszedett fölfelé, de már ő is kezd kicsit fáradni, és nemsokára jön az emelkedő vége. Ezt nem nagyon bántam, mert a műszerfalon az összes mutató a piros tartományba kúszott, és aggódtam, hogy esetleg emiatt az erőlködés miatt “meghalok” a végére, amit semmiképpen nem szerettem volna.

Ugyanakkor szellemileg teljesen feldobott, hogy végre nem vagyok egyedül a mezőnyben, ezért is próbáltam tartani a tempót. Meg nagyon élveztem, hogy ilyen brutális tempót nyomunk egységes HBSE mezben, és megmutatjuk, hogy milyen erősek vagyunk. 🙂 Szerencsére hamar fölértünk, ahol rövid, meredek, szűk lejtő következett, majd kiértünk egy lankásabb, enyhén lejtő dózerútra.

Tudtam, hogy lefelé szárazon egy kicsit gyorsabb vagyok, így előre álltam, mert elsőre azt hittem, hogy nagyobb lejtők jönnek, és nem tagadom az is motivált, hogy Szabi előtt érjek be. Persze emlékeztem, hogy Szilváson ugyanilyen szituban nem sikerült tartani a tempóját a végén, így nem igazán tudtam, hogy mire számítsak. Kicsit meg is lepődtem, amikor a dózer végén lévő kisebb meredek puklikhoz értünk, és nem láttam mögöttem. Ezek azok a mászások, amik már egy kisebb kínzással érnek föl. Meredek, saras, csúszós, vagy éppen tapadós, és az elején tolós. Alig-alig bírtam kitekerni, körülöttem pedig a nagy többség tolta.

Nagy nehezen vége lett, irány le az aszfaltra, majd a nagy “kedvencemre” a gyökerekkel jócskán tarkított, fahídon átkelős erdei szakaszra. Itt sikerült nagy igyekezetemben a bringát is eldobnom: az egyik kanyarban lehetett választani, hogy balról, vagy jobbról kerülsz egy fát, én persze aggresszíven lecsaptam a kanyart a szűkebb baloldali íven. Amikor már rajta voltam a csúszdán láttam, hogy ebből baj lesz. Oldalra lejtett az út, és tele volt gyökerekkel. Már éppen kioldottam a jobb lábamat, hogy kicsit megtámasszam magam, amikor elcsúszott az első kerék. A szokásos attrakció következett: reflexmozdulattal átugrottam a kormányon, szépen kifutottam a lendületet, majd vissza a bringához…

Nem esett jól, mert a futás lelassítása rendesen megdolgoztatta a már amúgy is görcshatáron mozgó vádlimat. A bringára visszaülve a vízszintesebb részeken gurulgatva próbáltam is nyújtani, ez valamennyit segített. Már nagyon közeledett a pálya vége, de itt már senkinek nem volt kedve vívni, szépen mentünk egymás után. Megnéztem az órán az időt, és örömmel konstatáltam, hogy ismét egy elég jó kört sikerült futnom. Még a célterület előtti utolsó lejtőn mondta egy arc, hogy jól jöttem lefelé, aztán nemsokkal utána a az Adrenalin parkba vezető lejtőn be is támadott, de őt már hagytam. Semmi kedvem nem volt már izmozni egy helyezésért…

3:13.30 lett a vége, aminek nagyon örültem. Kb két perc múlva megjött Szabi is, megbeszéltük, hogy milyen jót meccseltünk. Abszolút elégedett voltam, két hét kihagyás után, egy hét nem túl intenzív készüléssel remek eredményt sikerült hoznom, szinte végig jól éreztem magam a versenyen, és volt egy kis HBSE-s vonatozás is, ami pedig a legnagyobb kedvencem minden versenyen. Az pedig hogy ezúttal sikerült Szabi előtt beérnem – közelről megtapasztalva, hogy milyen erős – már csak hab volt a tortán.

Az egyetlen hiányérzetet csak az abszolút listán elfoglalt 122-dik helyezésem szolgáltatta. Persze ha azt nézzük, hogy majd’ 500-an indultak, és hogy milyen volt a felkészülésem erre a versenyre, akkor egy szavam se lehet. De a TOP 100-hoz még legalább 10 percet kell gyorsulni, ami nem kevés. És persze azt se szabad elfelejteni, hogy a mezőny csak egyre sűrűbb lesz.

A teljes szezont tekintve elégedett vagyok, stabil, megbízható eredményeket hoztam, és elmondhatom, hogy továbbra se volt még maratonon se defektem, se komoly technikai problémám. A cél jövőre is az első 100 lesz a TOP Maratonok középtávjának abszolút listáján, amihez az eddigieknél is komolyabban kell venni a bringázást. Nem lesz könnyű az út, de a cél már megvan! 🙂

Advertisements

Azt hiszem talán úgy kezdődött az egész, hogy szombat délelőtt az utoljára márciusban használt, víz és szélálló bringás kabátomat bepakoltam a táskába. Ennek megfelelően vasárnap reggel Szilvásváradon, amikor kikászálódtam a faházból csöpörgő eső fogadott.

Jó három órával később, a rajtban már szépen esett. RZsolti, és Szabi mögött rajtoltam, és Zsolti gyorsan el is tűnt a horizonton, de Szabit sikerült tartanom. Úgy éreztem, hogy a formával nincs gond, sikerült szépen rápihenni a versenyre, a tempó viszont nem ízlett annyira. Az aszfaltos emelkedőn végig 180 körüli pulzussal nyomtam, amit egy kicsit soknak éreztem, így teteje felé le szakadtam, beálltam a saját tempómra.

Ezután balra befordultunk terepre, ahol azt az elvet követtem, hogy amíg nem kell nagyon erőlködni, addig tekerem, ahol viszont már csak extra erőkifejtés árán tudnék feltekerni, ott leszállok és tolom. Persze nagyon sokan tolták itt, és az mindig egy külön műsor, hogy hogyan lavírozik el az ember a sok toló között. Végül csak egy rövid szakaszra kellett leszállnom, ahol a legmeredekebb volt, és nagyon bezsúfolódott a tömeg.

Valahol errefelé hangzott el – az úgy látszik már minden maratonon tradícionálissá váló 🙂 – ‘Hajrá Jandi!’ buzdítás. Kati volt az. 🙂 Én is kipréseltem magamból egy ‘Hajrá!’-t, aztán nyomtam tovább, mert a távolban már Szabi mezét láttam újra felsejleni.

Az emelkedő tetejére utól is értem, és a fennsíkon, a Huta réten meg is előztem, amit – mint utólag kiderült – észre se vett. 🙂 Ekkor kimondottan jól ment a tekerés, nem erőlködtem, szépen pörgettem, és haladtam is rendesen. A hideget még nem éreztem, az arcom nem volt sáros, és kimondottan élveztem, hogy egy felhőben tekerünk. Érdekes hangulata volt az egésznek, és ezt tetszett. 🙂

Lassan jöttek az első lejtők, amiken szépen, gyök kettővel sikerült is leereszkedni. Itt jópáran visszaelőztek. Ekkor kezdett tudatosulni bennem, hogy itt bizony sár van. Ha pedig a sár alatt alatt nincs valami szilárd talaj – pl murva, kő – akkor az nekem nagyon nem fekszik. Szerencsére volt murvás út is, ahol haladtam is, és szépen lehetett át-‘bunnyzgtani’ a keresztbe-árkolásokon. 🙂

A déházás után megkezdtük a kegyetlen hosszú mászást vissza Bánkútra, félúton az Ördögoldallal. Szerencsére itt se volt nagyhalál, meg semmilyen komolyabb holtpont, de azért ez a szakasz szívja az erőt rendesen. El is kellett tolnom menet közben két műzli-szeletet, hogy megelőzzem az eléhezést. Az Ördögoldal elejére érve nem is értettem, hogy miért olyan hírhedt ez a szakasz, mert nem tűnt annyira veszélyesnek, tekerhetetlennek pedig végképp nem. Aztán a teteje felé, amikor már egyre meredekebb, és kövesebb, már kezdtem rájönni, hogy honnan a hírnév. Itt már le kellett szállnom, és én is beálltam a sorba, tolni.

Itt vettem észre, hogy mindkét lábfejem helyén egy-egy kődarab van. Szétfagytak a lábaim, szinte nem is éreztem őket, és nem nagyon tudtam mozgatni a lábujjaimat. Amikor fölértem a tetejére örömmel konstatáltam, hogy még mindig sokkal fittebb vagyok, mint tavaly ezen a szakaszon. Igaz, a bánkúti sípálya már eléggé szenvedősre sikerült, cserébe a tetején végre lehetett kajálni rendesen. 🙂

Épp egy sós süti, és banán között lehettem, amikor egy ‘Szia Andris’ felkiáltással üdvözölt Bálint Andris, a rá rakódott sártól alig felismerhető arccal. Együtt indultunk tovább nagyon finom murvás, majd aszfaltos lejtőn. Azért az aszfalton is figyelni kellett, mert az egyik hajtűkanyarban pont előttünk esett egy srác, aki megpróbált szűk íven elfordulni, és kicsúszott alóla az első kerék. Szerencsére kívülről ki tudtuk kerülni.

A lejtőn is folyamatosan próbáltam pörgetni, hogy ne merevedjenek le a lábaim, meg ne fagyjak szét. Volt olyan, hogy húztam a féket, közben pedig pörgettem. Ómassának szinte örültem: végre lehetett újra fölfelé menni. Andris itt kicsit küzdött az átdobójával, és lemaradt, de hamar visszazárkózott. Gyorsan haladtunk, szinte észre se vettem és már az aszfaltoson voltunk, majd azon is hamar elértük Jávorkutat.

Ott pedig jobbra föl az erdőbe, ez a középtáv talán legtechnikásabb része. Szűk ösvények, keresztbe dőlt fák, gyökerek. Mindezt fölfelé, és sárban. Negyven kilométer versenyzés után már akkor se biztos, hogy különösebb kedve van hozzá az embernek, ha nem csúszik az út. Utána lefelé Andris gondoskodott róla, hogy megfelelő legyen a hűtésem, és közvetlenül mellettem beleugratott egy Balaton méretű pocsolyába…

Ezután megint aszfalt jött a fennsíkon, Nagymezőn. Kutya hideg volt, köd, szél, nagyon barátságtalan idő, de a lankás aszfaltos utakon legalább lehetett neki rakni rendesen. És végre megint frissítőpont következett. Amíg én zabáltam Andris mondta, hogy továbbmegy. Itt ért utol Szabi is, aki jól elhúzott pont mellett, így én is tovább indultam. Gyorsan utolértem, de az aszfaltos tempója megint soknak bizonyult, így hamar lemaradtam.

A rövid aszfalt után nem túl meredek, köves mászás következett, ahol felzárkóztam Szabira, majd utolértük Andrist, és még pár embert. Innen egy darabig együtt vágtuk a ködöt.  Volt olyan rész, hogy befordultunk egy sűrű erdőbe, és szinte éjszakai sötétség volt, alig lehetett látni az utat.

Közben a tempót erősnek éreztem, és szenvedtem, de úgy gondoltam, hogy ha az emelkedőket kibírom a bollyal, akkor már lefelé biztos nem lesz gond. Pechem volt, mert saras lejtők következtek, így már az első csúszdán rögtön annyira lemaradtam, hogy biztos lehettem benne: innen egyedül kell a végéig mennem.

És sajnos a vége volt a legrosszabb. Az utolsó 8-10 km-es lejtő tavaly már jutalomjáték volt, most pedig itt szenvedtem a legjobban. Alig láttam mert, a szemüvegem már tele volt sárral, nem tudtam, hogy hol tartok, mert az órámat is ellepte a sár, hiába törölgettem, sokszor szinte csak érzésből mentem, kész csoda, hogy nem estem. Még a lejtő elején volt egy.két rész, amin alig tudtam keresztülverekedni magam, annyira saras volt. Közben a kezem is szétfagyott, így alig éreztem, hogy mennyire húzom a féket. Teljesen elment a kedvem az egésztől, meg is álltam picit, és próbáltam mozgatni a lábujjaimat, hogy legyen is kis vérkeringés arrafelé is… Elment 3-4 ember is mellettem, de már nem érdekelt, csak azt akartam, hogy legyen már vége a szenvedésnek…

Nagy nehezen sikerült leküzdenem magam, és a célterület előtti aszfalton még még jól megnyomtam, ami jól esett, aztán a célterületen már úgyis csak vergődni lehetett…

Az értékelés sajnos kicsit szubjektív, az időjárási körülmények miatt. Az minden esetre biztos, hogy a hosszútávosok se véletlenül mentek 18 perccel lassabb időt, mint tavaly. Ennek megfelelően én is rontottam a tavalyi időmön, viszont érzésre sokkal jobb erőben vagyok, mint egy éve. Ezt némileg megerősíti, hogy jónéhány helyezést sikerült előre lépnem…

Adatok:

Táv: 71,5 km
Szintemelkedés: 1765m
Nettó idő: 4:59
Nettó átlag: 14,3
Bruttó idő: 5:08
Átlagpulzus: 160
Maxpulzus: 214 (Ezt szerencsére nem láttam, mert biztos leestem volna a bringáról ijedtemben. Ez ugyanis az órában jelenleg beállított maxpulzus 110%-a…)
Átlaghőmérséklet: 7°C

Helyezés:

– abszolút: 130/320
– kategória: 45/89

A Bükk 900 után másnap jött a Bükk Maraton, ahol előrelátóan, és nagyon okosan rövidtávra nevezetem. A “bemelegítés” során iszonyúan tompa volt a szervezetem, és a lábaim is meglehetősen ólmosak voltak, de a verseny elején mégis nagyon jól éreztem magam. Sikerült beállnom egy bolyba, és mintaszerűen hasítottunk fölfelé az első hegyre, sorban hagytuk le az embereket. Egészen 30-35 km-ig jól is ment, utána viszont hirtelen beütött a krach. Egyszerre fáradtam el, és éheztem el. Kétszer is meg kellett állnom pihenni, meg kajálni kicsit, rengtegen visszaelőztek, és a célig már csak szenvedés volt az egész. Öszzességében azért egyáltalán nem bántam meg, hogy indultam, sajnáltam volna ha kihagyom. 🙂

Fuvar híján kénytelen voltam igénybevenni a MÁV remekbeszabott szolgáltatásait, és vonattal indultam életem eddigi leghosszabb maratonversenyének színhelyére. Egerig meglepően kultúrált módon sikerül elérnem: a külön bringaszállításra specializálódott vagonban kényelmesen le is lehetett ülni. Szilvásváradra már nem volt ilyen európai  a dolog, de azért valahogy csak kibírtam. Szombat este 9-re érkeztem a versenyközpontba, ahol mindenfelé bringások voltak, mentek a koncertek…aki volt már Szilváson az tudja, hogy már alapból sincs rossz hangulata, de így megspécizve egy bringás fesztivállal…hááát. 🙂

Nagy nehezen sikerült megtalálnom a csapat által előre lefoglalt szállást, aztán szép lassan elkezdett szállingózni a népes HBSE különítmény…kicsit sok volt az új arc, nem mindenkit sikerült megjegyeznem… 😀 Néhányan hajnalig nyomták a dumapartit (pont az a szoba volt a buliszoba, ahova én is kerültem) így ugyan nem unatkoztam, viszont verseny előtti pihenésről nem nagyon lehetett szó. A bringázásról viszont sok új dolgot megtudtam, többek között azt is, hogy lefelé csak a buzik, és az átoperáltattak fékeznek… 😀

Volt aki hajnali egykor még be volt tintázva, aztán az első kakasszóra, reggel 6-kor már kelt is föl, egy perc múlva már ott virított rajta a full HBSE mez, töltötte a magnézium ampullák tartalmát a kulacsába…és hosszútávon indult.

9-körül végül én is kicuccoltam a HBSE sátorhoz, és elkezdtem véglegesíteni a felszerelést. Keréknyomás beállítása (tudtam, hogy jó sziklás lesz a talaj, szóval túl puhára nem érdemes, mert könnyen felütheti), kulacsok, nyeregtáska, mobil, csoki, keksz, banán, pótgumi, és gumi-lefejtő műanyag cucc… Nem is maradt sok időm, elzúztam egy rövid installációs körrel egybekötött bemelegítésre…

Már a bemelegítésen is rosszul éreztem magam, szóval 9:45 körül unott pofábal beálltam a mintegy 1200 fős mezőny közepére, HBSE mezt ekkor már nem láttam. 10:00-kor volt  rajt, és mintegy 5 perc múlva már nekem is sikerült kivergődnöm a rajtterületről, és kezdődött a móka. Kb úgy éerztem, hogy itt mindenki sétabiciklizik, szóval szokás szerint elkezdtem előzgetni az enyhén emelkedő aszfalton. Aztán az út egyre merdekebb lett, én meg egyáltalán nem éreztem a ritmust…és amikor már jó magasan voltunk elkezdtem várni az első lejtőt. Na, az hiba volt!

Bekanyarodtunk az erdőbe, és olyan durva emelkedő jött, hogy mindenki tolta, akit láttam magam előtt. Persze én nem adtam könnyen magam, mert direkt gyúrtam a meredek, technikás emelkedőkre… Aztán pont jött egy olyan rész, ahol már nem fértem volna el a toligáló bringások között, amikor hátulról nagy “Pálya, pálya!!!” csatakiáltásokkal megérkezett egy arc, akit előreengedtem, hogy törje nekem az utat! 🙂 Jó is volt, de az egyik kanyarban nem volt meg a lendületem, és a nagy egyensúlyozási manőverek közepette sikerült kioldanom az SPD-ből…na, onnantól én is toltam. 🙂

Aztán amikor már fönn voltunk a Bükk fennsíkon (és azt hittem, hogy innen már nem lehet magasabbra), akkor fölmentünk az egyik 900-as csúcsnak majdnem a tetejére. 15 km-t se mentünk, de már fáradt voltam!

Aztán jött a DH szakasz. Köves, nyálkás, csúszos, merdek lejtő. A kollégák előttem olyan tempót diktáltak rajta, hogy egy cigit nyugodtan elszívhattam volna közben, ha cigiznék, és még egy kávéval is leöblíthettem volna, ha kávéznék. Rémálom volt! Előzni persze komoly kockázatvállás nélkül nem lehetett. Aztán amikor kicsit kiszélesedett az út, akkor Jandi bácsi vérgőzös tekintettel, elborult aggyal nekiugrott a lejtőnek, hogy na most majd meglátjátok, hogy hogyan is kell ezt… Átmentem egy ingoványos részen, és úgy keresztbeállt alattam a bringa, hogy a combommal elcsavartam a nyerget az egyenes állásából!

Sebaj, továbbra is bátor voltam, és épp eltorzult arccal előztem egy sáros lejtőn egy csajt vagy 30-cal, amikor az első kerekem elcsúszott egy nyomvájú szélén…az azt követő néhány másodpercben annyi minden történt, hogy annak új bekezdést kell nyitni! 🙂

Furcsa dolog ez az esés, mert minden iszonyat gyorsan, és reflexből történik. Nincs idő gondolkodni, vagy irányítani a mozdulataidat. A tudatalatti vagy megoldja a helyzetet, vagy nem. Szívesen megnéztem volna kívülről, az biztos! Szóval éreztem, hogy a a gép eleje megindul a föld felé, és arra határozottan emlékszem, hogy jobb lábbal kioldottam, és talajt fogtam. A következő pillanatban már csak azt vettem észre, hogy futok a lejtőn lefelé, és arra gondolok, hogy milyen nehéz megállni. Meg arra is, hogy Úr Isten, jönnek mögöttem, mi lesz, ha telibe kapják a bringámat. Megfordultam, és láttam, hogy szerencsére mindenki megtudott állni, én pedig visszarohantam, és sűrű elnézést kérések közepette felpattantam a bringára (anélkül, hogy megnéztem volna, hogy milyen anyagi károk keletkeztek benne), és zúztam tovább lefelé, hogy befjezzem az előzést! (Egyébként sikerült is!) 😀

A bringán szerencsére egy karcolás se esett (több kárt okozott rajta, amíg a vonatokról le meg föl bénáztam vele), és csak a kb 10 perc múlva vettem észre, hogy a szarv belefúródott a sárba, amikor a következő emelkedőn ráfogtam. Az emelekdőn aztán megint ment a szenvedés. Se ritmus, se erő, se semmi. Halál.

A DH részeket viszont nagyon élveztem, az első villából az egész verseny alatt kb 8 cm rugóutat sikerült kihoznom, pedig adtam neki rendesen, szóval kicsit puhábbra kell állítani. Brutális, hogy mit bír ez a bringa. A köves részeken úgy mentem keresztül, mint a kés a vajon. A tárcsafékeknek köszönhetően szinte végig egy ujjal fékezhettem, így biztosítva volt a stabil kormányfogás is. A féken így is elég volt egy kicsit határozottabb mozdulat, és úgy éreztem, mintha valaki ki akarná húzni alólam a bringát. 🙂

Gyakoroltam a bunny-hop-ot is. 🙂 Az egyik lejtőzés során arra lettem figyelmes, hogy az előttem lévő kolléga hirtelen ugrik egyet. Gyorsan levágtam, hogy ott vmi durva útegyenletlenség lesz, és tényleg. Egy olyan 20-30 cm mélyen kersztbe volt árkolva az út. Megpróbáltam én is átbunny-zni, és olyan jól sikerült, hogy megtetszett a dolog. 🙂 Tök vicces volt, mert az előttem levő ugrálásából tudtam előre, hogy hol jön a durvulás, én meg csináltam utána! Együtt ugráltunk lefelé a lejtőn. 🙂

Az olyan lejtők, ahol csak sár volt, viszont engem is elbizonytalanítottak. Nem tudom minek volt köszönhető (tény az amúgy is vékony, 1.95-ös külsőm nem éppne sárgumi), de nagyon nem érztem ezt a fajta talajt. Ha ilyenre értem, mindig szenvedtem rendesen, és ilyenkor rendre engem előztek meg.

Összességében a bringa, és a felszerelés csillagos 5-ösre vizsgázott, ez volt az első olyan versenyem, ahol a lejtőket általában ki tudtam élvezni. A váltók se jöttek zavarba a sártól, a SRAM váltókarok nyers kemenységével kombinált kíméletlen precizitását pedig már korábban megszerettem. 🙂 Egyszer volt olyan, hogy frissítés után felültem a gépre, próbáltam dokkolni a pedálba, és nem hallottam kattanást. Mondom: mi a szösz??? Aztán érztem, hogy ugyan sikerült bedokkolnom, viszont a pedálkákon már annyi sár volt, hogy meg se bírtak nyikkanni… 🙂

A tanulság pedig az, hogy a verseny a legjobb edzés. Lehet itt bármennyit edzeni, ilyen körülmények között, ilyen intenzitással, ilyen távon, és ilyen brutális keménységgel a magamfajta amatőr a hétköznapokban nem használja a gépét! Rengeteg edzésmunka kell még, hogy erővel rendesen végigbírjak egy 70 km-es versenyt!

Tanulni jöttem, és sokat is tanultam. Jó volt!

(Ja igen: az időmről annyit, hogy 70km-en 4:53-at mentem, és büszke voltam, hogy 6 percet rávertem a 117 km-es hosszútáv győztesére Buruczki Szilárdra! :))

Categories

Advertisements