You are currently browsing the tag archive for the ‘Spanyolország’ tag.

A hegymászás nem az álomszuszékok sportja, ez hamar kiderült. Kelés 6:00-kor, reggeli 6:30-tól! Mondjuk annyira nem bántam, mivel kb óránként ébredtem fel az éjszaka, és néztem meg az órát, hogy mikor jön már az a nyamvadt reggel. Szóval nem mondom, hogy tökéletesen kipihentem magam, de örültem, hogy végre felkelhetek, és nem kell tovább szenvedni. A bivakzsák belső oldala ráadásul eddigre már csurom vizes volt a kicsapódó lehelletemtől.. A zsákból kibújva hirtelen iszonyatosan hideg lett, és elkezdtem vacogni…

A reggeli félhomályban már mindenhol motoszkáltak az emberek, mindenkki készülődött, sőt az igazán koránkelők már a hegyoldalban villogtak a fejlámpáikkal.

Én meg csipás szemekkel bután pislogtam kifelé a fejemből a nagy forgatagban. Rólam azt kell tudni, hogy utálom a tömeget, reggelente morcos vagyok és ilyenkor nyugalomra van szükségem. Na, itt nyugalomról szó sem lehetett!

Szóval fölkeltünk, megküzdöttünk a reggeliért a többi sorbanálló emberrel, összepakoltunk (ezúttal kistáskába, a nagytatyók maradtak a házban), közben ezer ember átgázolt a cuccaimon, ahogy a ház előtti köves placcon próbáltam összeválogatni, hogy mi kell…tehát sikerült korareggel igazán felhúznom magam. Utólag visszagondolva azt hiszem lelkileg nem voltam kellőképpen felkészülve a Goriz házban uralkodó viszonyokra, de főleg arra, hogy ilyen kis helyre ilyen sok ember lesz összezsúfolódva.

De végre elindultunk, és a reggeli napsütés fény-árnyék játékát csodálva haladtunk fölfelé. A tájékozódásról meg kell említeni, hogy itt nemigazán vannak jelzett ösvények (főleg a magasabb régiókban), inkább csak csapások, így folyton figyelni kell, nehogy letérj a járható útról.

Zoli kicsit lemaradt, én pedig kicsit előrebb egy fiatal, 14 éves forma spanyol elitmászó növendéket kerülgettem, aki mellesleg olyan tempót tolt fölfelé, hogy simán otthagyott volna, ha a trükkös részeken nem akadályozzák a túrabotjai. Épp egy jókora zakózása után előztem vissza, amikor letértünk az útról. Persze ez csak jóval később derült ki, amikor egyre nehezebben megoldható akadályok kerültek elénk. Együtt kerestük az utat, lelkesen magyarázott spanyolul, nem a zavarta, hogy korántsem értek mindent. 🙂

Nagy nehezen azért visszataláltunk a járt ösvényre, és nem sokkal ezután fel is értünk a Lago helado (Fagyott tó) nevű tengerszemhez, ahonnan már közvetlenül a Perdido-t lehetett támadni. Meg is lepődtem, hogy már itt vagyunk. Egyben kissé hátra is hőköltem amikor megláttam azt a szinte falként magasodó gerincet, ami a csúcs alatti nyeregbe vezetett.

Zoli itt előre tört, nekem viszont meg kellett állni kicsit tápolni meg öltözködni. Mellettünk baloldalt egy nagyobb hófolt húzódott a tótól a fölöttünk lévő nyeregig, és lökte magából a hideget, ami a jeges széllel kombinálva erősen csökkentette a komfortérzetem. Még a kapucnit is fel kellett húznom, annyira fázott a fejem.

A nyeregig tartó út igazán kemény volt. A tó után először egy sziklatömbre kellett felkapaszkodni meredeken – ez egész trükkös volt – majd egy laza talajú, aprókővel borított emelkedőn cikkcakkoztunk egészen a nyeregig. Minden lépésnél 20-30 centit csúszott vissza a lábam a emelkedőn, emiatt eléggé kimerítő volt ez a mászás. Mitagadás szenvedtem is rendesen, és valahogy a levegő is mindig elég gyorsan elfogyott, így bele kellett pihennem párszor az emelkedőbe… Itt előnyös lett volna a korábban hátrányt jelentő túrabot használata. Közben nem sokkal mögöttem egy nagyobb csoportban középkorú, halászkalapos nők mosolyogva másztak fölfelé. Az agyam eldobom ezektől a magashegyeken nevelkedett emberektől! 🙂

A nyeregtől már csak egy ugrás volt a csúcs ahova kb délelőtt fél 12-kor értünk fel. Meghódítottuk tehát a Pireneusok harmadik legmagasabb csúcsát, a Monte Perdidot, és fölmásztunk 3355 méterre, amivel privát magassági rekordot is döntöttem! 🙂 Erős szél, és gyönyörű kilátás fogadott minket. Szerencsére még a szokásos délutáni ködbe burkolózás előtt érkeztünk, így volt időnk bőven gyönyörködni a lábunk elé terülő látványban.

Lefelé már minden simán ment, bár ekkor elkezdett ködbe burkolózni a magasabb regió, de lejjebb érve szép napsütéses idő várt ránk. A ház személyzetéhez tartozó egyik srácnak is igaza lett: korán, már délután háromra visszaértünk, így a nap hátralévő részében kényelmesen lehetett heverészni a fűben a kellemes délutáni napsütésben.

Ráadásul egy nem várt üresedés miatt a második éjszakára befértünk a menedékházba is, így a bivakolással se kellett folytatnom a küzdelmet. És azt azért meg kell hagyni, hogy egy bivakolással töltött éjszaka után a Goriz házban aludni – kb 20 hortyogó, mocorgó, büdös emberrel összezárva egy kétemeletes ágyon – valami fenséges luxusnak tűnt. Még szerencse, hogy az egyik oldalamon nem volt senki, így volt egy kis helyem. Annak is örültem, hogy az emeletes ágy földszinti részére lettem beosztva, mert pl a második emelet szinte elérhetetlennek tűnt, lehet föl se bírtam volna mászni olyan magasra… 🙂

Advertisements

A végletekig túlzsúfolt Goriz menedékház a legvisszataszítóbb a műfajban, amit eddig láttam. A Júliai Alpokban lévő Triglavski dom például ehhez képest egy luxusszálló! A Goriz házban a legnagyobb probléma, hogy az embernek semmire nincs helye. Mi ugyan kint aludtunk, de az összes cuccunkat bepakoltuk a ház előterébe, hogy az éjszaka ne vizesedjenek át. Ebben az előtérben voltak a kulcsra zárható szekrények is, amibe a házban alvók pakolhatták be a holmijukat. Már ami belefért… A zsúfoltság miatt az előtérben reggel és este elképesztő tülekedés ment pakolás közben. Ez erős idegzetet, és néha komoly türelmet igényelt.

Az ilyen helyeken gyakran érdekes kérdés a WC… Na, az pottyantós volt, de az undorítóbb fajtából, amikor egy műanyag bodé aljában csak egy lyuk van…és miközben a bódé oldalába kapaszkodsz, próbálsz ügyesen célozni, és nem a sarkadat eltalálni…eközben pedig másfél méterre tőled az ajtó túloldalán épp fogat mosnak. Vagy fordítva, épp te mosol fogat! Az már csak slusszpoén volt, amikor az egyik csapnál láttam, egy spanyol nyelvű figyelmeztető feliratot, miszerint “Kérjük ezt a vizet ne használja kézmosásra, mert a konyha felhasználja!”. És volt aki ott mosott kezet a WC után… Csodás!

A házban és környékén nagy társasági élet folyt, az ittlévők többségről messziről lerítt, hogy nem most látnak életükben először komolyabb hegyeket. Ez már nem a völgy alsó szakaszán látott kiránduló társulat volt. Láttunk néhány napcserzette bőrű, tapasztalt öreg rókát is, akik ránézésre nagyjából legalább a fél életüket hegyek között töltötték. Egy másik fickónak pedig annyira kemény bőrzekéje volt, hogy Zoli rögtön el is nevezte farkasherélőnek. Merthogy biztos olyan kemény a csávó, hogy pusztakézzel heréli a farkasokat. 🙂

Ha már az öltözködésnél tartunk: én alapvetően bringás cuccokkal – mi mással? – készültem. Ami jó tekerés közben, az jó lesz gyaloglás közben is alapon, és ez be is vált. Így viszont a tarkabarka Serrenős mezekkel, és a lábmelegítőmmel sikerült némi feltűnést kelteni… 🙂

A tapasztalt hegyi emberek jelenléténél ugyanakkor sokkal elgondolkoztatóbb volt, hogy akadtak akik családi kirándulásként látogattak el ide. Apuka, anyuka, és két nagylány fogja magát és eljön a Pireneusokba nomád körülmények közé, sőt apuka és a két nagylány még a Monte Perdido-t is megmássza! Elég sportos szemléletmódról tanúskodik, nomeg azt is kiválóan megmutatja, hogy Spanyolországnak kicsit mások a szabadidősportos lehetőségei, mint kis hazánknak…

A menedékház életében a legjobban talán a vacsora tetszett. Ez egy igazi multikultúrális társasági esemény volt, ami kicsit összehozta a különböző országokból odavándorolt embereket. Több turnusban zajlott az etetés, és az étkező teljes kapacitása ki volt használva egy-egy körben. Annyian ültek egy asztálnál, amennyien csak elfértek. Így kaptunk pl német és francia asztaltársaságot. A szokásos ki honnan jött, merre megy túrázni másnap témák mellett egy idősebb német házaspár arról is kiokosított minket, hogy a többnapos vezetett csoportos túrák miatt annyira túl vannak foglalva ezek a menedékházak, hogy ők az augusztusi kirándulásukhoz még valamikor január-február környékén intézték a foglalást!

Magáról a kajáról egy szóban annyit tudnék mondani, hogy brutális volt! Első körben kapsz egy olyan sűrű levest, amiben kb megáll a kanál. A leves után átvezetésként jön egy kis saláta, majd a saláta után következik a kalóriadús főétel, ami annyi energiát ad, hogy hegymászás nélkül három napig pörögnél a saját tengelyed körül… Végül levezetésként hoznak némi desszertet, ami bánatomra mindig valami jéghideg puding, vagy ilyesmi volt, így ezt mindig kénytelen voltam kihagyni… Alapszabály még, hogy szemét nem maradhat az asztalon, mindenki törölget, és takarít maga után, épphogy csak mosogatni nem a kedves vendégnek kell… 🙂

A leginkább fajsúlyos kérdés viszont mégis az alvás volt. Az egésznapos túrák után nem árt, ha az éjszaka tisztességesen kipihened magad, különben sokáig biztos nem fogd bírni. Mi – nem túl nagy örömünkre – a bivakolással ismerkedtünk. Mivel egyikünknek se volt meg a Hogyan bivakoljunk? című zsebkönyv aktuális kiadása, és nem is rendelkeztünk idevágó tapasztalatokkal a múltból, így valószínűleg egy komolyabb (vagy akár kevésbé komoly) vihar esetén póruljártunk volna, de azért nem véletlenül mentünk a napsütéses Spanyolországba. 🙂 Mindenesetre 2200 méteren szabad ég alatt aludni nem csak nekünk tűnt merész ötletnek…

Miután kiszemeltünk egy kényelmesnek tűnő füves területet, a polifoam és a bivakzsák kiterítése közben arra sétált egy francia kisfiú, és kérdezte, hogy itt fogunk-e aludni… A válasz hallatán pedig büszkén közölte, hogy nekik van sátruk, és vigyorogva lelépett. 🙂

A bivakolással egyébként több probléma is van. Az egyik például az, hogy az én hálózsákom nem éppen arra a hőmérséklettartományra van optimalizálva, mint amiben használtam. A bivakzsák ugyanis a hidegtől nem véd, ez csak egy a hálózsákra húzható külső víz-, és szélálló réteg. Semmi probléma – gondoltam – majd jól felöltözök. Ez olyan jól is sikerült, hogy konkrétan majd’ meggyulladtam, olyan melegem volt lefekvés után… Ez reggelre aztán teljesen elmúlt. Próbáltam összehúzni magam a hidegben, de egy szűk hálózsákban nincs túl sok mozgástere az embernek. A másik gond a bivakolással a megfelelő mennyiségű friss levegő biztosítása a légzéshez. A fejedet nem hagyhatod kint, de még csak az orrodat sem, mert lefagy. Tehát a fejed búbjáig be kell bújnod a zsákba, ami érdekes problémákhoz vezet. Pl ha nem húzod be eléggé a zsákot, akkor bejön a hideg, ha túlságosan behúzod, akkor pedig elfogy a levegő, és megfulladsz. Ezeknek a fejtörőknek a megoldásával egész jól kitöltöttem az éjszakát, ami alatt az is kiderült, hogy aludni azért már nem olyan kényelmes az első ránézésre pihe-puha fű…

Térkép:
(Csak illusztráció, nem végig az itt bejelölt útvonalon haladtunk.)

Az első túranap célja a Refugio de Goriz, azaz a Goriz Menedékház elérése volt, ami egy kb 15km-es és több mint 1000 méter szintemelkedéssel biró túra: az 1020 méteren lévő Torlából kellett felkapaszkodnunk a 2200-on lévő menedékházhoz. Ráadásul mi a szokásunkhoz híven nem is a legkönnyebb útvonalon mentünk. 🙂

Rövid, 2-3 km-es bemelegítés után megérkeztünk az Ordesa völgy bejáratához, és csatlakoztunk a GR11-re, a Pireneusokat kelet-nyugati irányban átszelő túraútvonalra. Az Ordesa völgy népszerű kirándulóhely, autóval is könnyen megközelíthető, a völgyben 5 kilométer mélyen még parkoló is található, ahova gyakori buszjárat közlekedik Torlából.

Mi az aszfaltos utat messze elkerülve, a völgy túloldalán haladtunk egyre följebb és följebb az Arazas folyó mentén, több kisebb vízesés mellett is elsétálva. Nekem kezdetben nagyon nem esett jól a gyaloglás, a nagy táska alatt is nyűglődtem, tehát hoztam a szokásos túraindító formám, miközben Zoli vígan vágtatott előre.

A parkoló magasságába érve leváltunk a GR11-ről, és megkezdődött az igazi kihívás. Rákanyarodtunk a Senda de los cazadores (Vadászok útja) nevű ösvényre, ami 1360 méterről visz föl 1950 méterre a völgy oldalában szerpentinezve – mindezt nagyjából egy kilometer alatt! Szóval meredek. Itt figyelmeztető táblákkal is találkoztunk, hogy veszélyes útszakasz következik, de ezek biztos csak valamilyen EU-s előírás miatt kerülhettek ki, mert egyébként semmi veszélyes nem volt benne. 🙂 Főleg annak fényében, amit két nappal ezután csináltunk…

Ezen a meredek kaptatón találkoztunk két szintén nagytáskákkal felszerelt középkorú szupernénivel, akik olyan tempót nyomtak fölfelé, hogy félúton kénytelenek voltunk félreállni, és elengedni őket – miután halálra idegesítettek azzal, hogy nemhogy lemaradni nem akartak, de minden fordulóval közeledtek egy keveset. Igazán nem volt kedvem se sietni, se versenyezni, és még erősebbek is voltak…

A meredek kaptató végén egy elsőrangú kilátóponthoz értünk (Mirador de Calcilarruego), ahol sokan megálltak egyet fújni a nagy mászás után, és süttették kicsit a hasukat a kellemes napsütésben. Innen egyébként gyönyörű kilátás volt a völgyre, itt tárult ki előttünk igazán a környező vidék panorámája.

Az utunkat a Faja de Pelay-on folytattuk, ami egy – az Ordesa Nemzeti Parkra igazán jellemző – panorámaösvény a völgy oldalában. Innen látni lehetett a Nemzeti Park olyan jellegzetes pontjait, mint a Cotatuero vízesés és a Brecha de Rolando, amiket később volt alkalmunk közelebbről is szemügyre venni. Ezen az ösvényen egyébként összefutottunk két parkőrrel is, akik a túrázók tapasztalatait, helyismeretét, és felszerelését mérték fel.

Az utunk a kilátótól nagyjából vízszintesen haladt, sőt a végén még kicsit lejetett is, és völgy végébe érve újra visszacsatlakozott a GR11-be. Ezen a ponton található a Cascada cola de caballo, azaz a Lófarok vízesés – ami a különleges formájáról kapta a nevét. Innen már látszódott a Monte Perdido ködfelhőbe burkolózott tömbje is.

Eddigre viszont eléggé el is fáradtunk, és ami jobban zavart, hogy még mindig nem láttuk a házat. Messziről találgattunk, minden kicsit feltűnőbb szikláról azt hittük, hogy már a házat látjuk, de mindig csalódnunk kellett. A 3 liter vizem is elfogyott, kezdett későre járni, és a kirándulók is szép lassan eltűntek a völgyből, ráadásul az út újra keményen emelkedni kezdett.

Szerencsére már nem voltunk messze, és még bőven sötétedés előtt elértük a Goriz Menedékházat. A ház környéke úgy nézett ki, mint valami menekülttábor. Mindenfelé sátrak álltak, az emberek pedig kint beszélgettek a ház előtt ülve, vagy egyszerűen csak a fűben heverészve. Ekkor azért kicsit megnyugodtunk, hogy nem mi leszünk az egyetlen hülyék, akik kint alszanak…

Gyorsan berendeltük a vacsorát, meg a másnapi reggelit, és nekiálltunk valami viszonylag sima, és szélvédett helyet keresni a bivakoláshoz…

A Huescában tölött éjszaka után már csak – a magyar embernek komoly nyelvtörőt jelentő – Sabiñánigo-ban kellett átszállnunk, hogy egy szerepentint teljesítve megérkezzünk végre Torlába.

Torla egy hamisítatlan hegyi falu kőházakkal, hotelekkel, remek kilátással az Ordesa völgy bejáratára, és jópár túrabolttal. Aki ide jön, az a hegyekbe készül, és aki a hegyekbe készül, annak szüksége lehet erre-arra. Ezt felismerték a helyiek is, így bőven volt választék a hegyekben szükséges kellékekből, és ezt mi ki is használtuk.

A probléma az volt, hogy a Nemzeti Park területén lévő egyetlen menedékház (a Goriz ház) zsúfolásig tömve volt, így egyetlen választásunk maradt csak: a kint alvás. Fönt a hegyekben, 2200 méteren viszont ez kicsit problémásabb, mint amikor lemész a Balcsipartra sátrazni… Mellesleg nem is volt sátrunk. Némi tanakodás után úgy döntöttünk, hogy a sátor túl nehéz és drága, kedvünk sincs cipelni, ezért inkább bivakolni fogunk. Ehhez vettünk polifoam-ot, és bivakzsákot…

Estére, miután mindent elintéztünk, már csak egy rövid átmozgató sétára maradt idő, meg persze egy kiadós vacsorára. Itt egyébként nagyon érdekes volt látni, hogy mennyire északon vagyunk, és hogy Aragónia mennyire más világ, mint amit mondjuk Andalúzában tapasztaltam. A hegyek között szinte teljesen eltűntek az étlapról a halak és a tengeri herkentyűk, helyette volt hús hússal, de főleg bárány báránnyal. A köret fogalmát sem ismerik, díszétésként kapsz egy hatalmas steak-hez szó szerint egy szem krumplit, meg egy kosár kenyeret. Az idgen nyelv pedig errefelé a francia… de mindenkit le kellett lombozzak, aki bepróbálkozott vele, hogy inkább mondja spanyolul, azzal valószínűleg többre megyünk. Angolul a nagy átlag nem beszél.

A tavalyi szlovén túránk a Júliai Alpokban meghatározó élménynek bizonyult, így mindenképpen akartam idénre is tervezni valami hasonlót, amivel kicsit megtörhetem a nyári montiversenyek egyhangúságát.

Ezúttal kicsit vagányabb célpontra vágytam, és a spanyolországi Ordesa és Monte Perdido Nemzeti Parkot szemeltem ki. Nem is annyira a maga 3355 méterével a Pireneusok harmadik legamagasabb csúcsaként szolgáló Monte Perdido, hanem inkább az extravagáns tájélményt ígérő Ordesa völgy miatt.

Már önmagában a Nemzeti Park megközelítése se volt egyszerű, ugyanis először el kellett jutnunk Torlába – a park bejáratául szolgáló, francia határhoz közeli, eldugott hegyi faluba. Ennek a tömegközlekedéssel való megközelítése a napi egy db buszjárat miatt tervezést igényelt. Főleg ha Budapestről indul az ember…

Így kerültünk Huescába, a félsivatagos, szélfútta Észak-Spanyolországi Aragónia egyik – kis túlzással western filmekbe illő – tartományi fővárosába. Huesca valahol félúton van Barcelona és Torla között azon a vidéken amit eddig még szerencsésen elkerült a globalizáció, és ahol még szigorúan veszik a sziesztát. Ennélfogva Huesca megmaradt kedves, nyugodt, tipikus spanyol kisvárosnak, ahol nem kell turisták hordáival hadakoznunk az utcákon, és a nagyobb tereken. Az emberek itt még mosolyognak és segítőkészek, nem veszett ki az igazi spanyol vendégszeretet.

Jellemző momentum volt, hogy ugyan a pultosnő egy szót nem beszélt angolul (mint ahogy senki sem), még annyit se hogy “beer”, mégis mosolyogva állta Zoli angol arisztokraták stílusát idéző körmondatait – miközben a háttérben röhögtem. 🙂 A hostelünk portása pedig még az erősen megkopott spanyol tudásomat (ami amúgy se volt soha szépirodalmi magasságokban) is megdícsérte, ez külön jólesett. 🙂

Néhány kép Huescáról:

Categories

Advertisements