You are currently browsing the tag archive for the ‘Outi’ tag.

Három választási lehetőség volt a szervezett bringás programok közül erre a hétvégére, de a monszun beköszöntével mind a Balaton TT-n, mind pedig a Balaton Maratonon való indulástól elment a kedvem. Közben pedig Apám talált egy kicsit megspékelt Balaton kerülést. Konkrétan ezt:

http://ttt.tr.hu/naptar/tura.php?id=2249

A Balaton kerülés még hiányzott a repertoárból, és Apámmal is ritkán tekerek, így a döntés könnyű volt. A felkészülést fejben végeztem, mivel egész héten kb 35 km-t sikerült összeszednem két alkalomból, abból is az egyiknek ázás lett a vége. Illetve végrehajtottam némi technikai tuningot is a gépen. A “Hogyan csináljunk gyorsan montiból országútit” útmutatót követve felficcent a Kelly’s-re egy-egy 1.25-ös Maxxis Detonator, 6.5 bárra fújva. Állatul nézett ki a gép, így muszáj volt még szombaton elvinni egy laza 30 km-es sétára a városban. 🙂 Ment mint a veszedelem, szinte már outin érezterm rajta magam.

Aztán vasárnap hajnalban 4-kor keltem, és 5:30-kor már a vonaton ültem, remek társaságban. Az utazás kellemesen telt, csak néha kellett a kalauznak 10 percet ordibálnia egy frissen szabadult alakkal, akinek persze nem volt jegye, és nyilván nem akart leszálni, mondván mit csinálnak vele?

Közben szerencsére voltak pozitív momentunok is, például amikor egy bringás csaj egy mozdulattal mentette meg az én, meg a bringám életét is.  Az egyik kanyarban úgy bemoccant a vagon, hogy a szépen letámaszott bringám pont rámesett volna, ha nem kapja el egy reflexmozdulattal. 🙂 Én persze meg se tudtam mozdulni, mert olyan kómás voltam, hogy alig láttam, már csak azt vettem észre, hogy valahogy a kezében van a bringa… 🙂

A rajt a Club Aligánál volt, két körben indítottak. Az első boly már 7-kor elment, mi 7:30-kor rajtoltunk. Voltunk is vagy 10-en. Mi persze Apámmal 7:30-kor se indultunk el, mert még ekkor szerelgettük a rajtszámot… 🙂

Nagy nehezen összekászálódtunk, és beálltunk egy kb 30-as tempóra, de azért mindig inkább egy kicsivel fölötte mentünk, mint alatta. Tíz percen belül utolértük a mi bolyounkat, de mentünk is tovább, mert nagyon sétálósra vették a figurát. Először a déli parton kellett elmenni Keszthelyig, de közben valahol Fonyód közelében volt egy frissítőállomás. Ez pont még egészen kellemes benyomásakot hagyott, a kaja és a kiszolgáló személyzet minőségével se volt különösebb probléma… 😛 😀

Ezután Keszthelyig nem történt semmi. Illetve de. Rájöttem, hogy baromi fárasztó órákon keresztül 30-al tekerni, még síkon is. Ja, igen: síkon! Tudtátok, hogy a déli part emelkedik nyugat felé? Nekem legalábbis ilyen érzésem volt…. Egy idő után már nem is bírtam Apám mellett menni, szépen beálltam szélárnyékba, és próbáltam nem lemaradni. Néha elnéztem jobbra, hogy azért lássam a Balatont is. 🙂 Megállapítottam, hogy nincs valami nagy szezon: szinte teljesen kihalt volt a part.

Egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy egy szembejövő túrabringás iszonyúan terheli a pedált, majd közelebb érve elkezd integetni. 🙂 Szabi volt, mondta hogy épp rohan a kompra, meg hogy 27-es átlagott jött így megpakolva…. 🙂

Na, ezután már tényleg csak annyi történt Keszthelyig, hogy a 7-kor indulók többségét is utolértük, és megelőztük. Keszthelyre nagy tésztaparti volt beharangozva. Követtük az aszfaltra festett zöld nyilacskákat, amik az utat jelölték, és egyszercsak egy elhagyatott étteremnél találtuk magunkat. Az ajtók – hát jó, nem voltak bedeszkázva, de – belülről eltorlaszolva mindenféle limlomokkal, és amúgy is kihalt volt az egész. Hmmm. Most akkor mivan? Kiderült, hogy van egy belső udvar, és oda kell bemenni, ott van az igazi bejárt. Na nem mintha nagyon be akartam volna menni, mert kicsit tartottam tőle, hogy a tésztához belőlünk fogják majd elkészíteni a húst…

Ja, hús a tésztán. Jó vicc! Kaptunk egy bébi-adag sajtos-tejfölös tésztát, ami pont arra volt jó, hogy brutál éhes legyek. A szemeim kopogtak, de a néni szigorú volt, és azt mondta nem jár több. Zsír. Az itiner szerint innen a zöld nyilat kellett volna követni, de az utolső zöld nyíl az étterem bejáratnál volt. Kóvályogtunk kicsit a városban, amikor megláttam a következő feliratot: “hamburger menü”. Nagyon király volt, a mini hamburgerre itt se kellett 10 percnél többet várni…de legalább az elfogyasztása után, már valamennyire újra képesnek éreztem magam bringázásra…vagy egyáltalán bármire.

Elhagytuk a partot, és elindultunk Várvölgy felé. Ezen a szakaszon teljesen ledobtam az égszíjat: valami olyan úton mentünk, ami végeláthatatlan egyenesekből állt, közben lankásan, nem túl erősen, de allatomosan emelkedett, és jó kis szembeszél fújt. Apám látta, hogy szenvedek, és terminátor módjára előre állt, és elkezdte törni a szelet. Itt már fel sem merült bennem a kérdés, hogy honnan van rá ereje, simán csak beálltam mögé, és küzdöttem. Közben valahogy fölért ránk egy másik tag, ő is potyázott hátul.

Jöttek lejtők is, amitől kicsit jobb lett a helyzet, sőt beértünk Várvölgybe. Itt szerencsére volt egy bolt, ahol vettem csokit, banánt, kólát, ásványvizet, műzliszeletet. A listából is látszik, hogy nem voltam éhes. 🙂 Ez a kis túlélőcsomag – amit a hátsó zsebemben, a kulacsaimban, meg a hasamban vittem tovább – jelentősen megnövelte a morálomat, mondhatni újra volt kedvem bringázni.

Nagyon hangulatpos részeken mentünk keresztül, helyenként gyönyörű kilátással a Balatonra, az idő is jó volt, nem volt túl meleg, és a nap se tűzött. Voltak emelkedők, és lejtők is, dimbek-dombok, szép falvak, végre lehetett élvezni a bringázást, nem csak a monoton 30 km/h volt.

Tapolcára érve viszont Apám elkezdett megint brutálisan begyorsulni. Néztem a hátsó sort, ahogy egyre lejjebb megy rajta a lánc. Egy enyhe lejtőn, ami majdnem sík volt, aztán fogtam a fejem, amikor láttam, hogy lerakja kónuszra. Ja igen, neki országutija van. 🙂 Szóval elöl a nagytányér, aminek több foga van, mint egy cápának, hátul a legkisebb, én meg pörgetek mint a hülyegyerek, és rémüldözve nézem az órát, ahogy kúszik fölfelé a sebesség. Beálltunk egy olyan kellemes 35-37-es utazósebességre…

Szerencsére ez kb 10 percnél nem tartott tovább, mert így is mindent be kellett vetnem, hogy bírjam az iramot. Mákom is volt, mert emelkedő közeledett, így visszavettünk picit. Közben sorra elöztük le az embereket, mondjuk a mezőny amúgy se volt túlzsúfolt, és főleg túrabiciklisekből állt.

Kezdtünk közelíteni a 150-dik kilométerhez, és még egész jól éreztem magam. A terep inkább mászós volt, de nem a meredekség okozott gondot, hanem a sok kilométer a lábban, de azért még elég jól ment. Végre Apám is kezdett csoffadni, így már többet mentem elöl, és amikor elértük az óbudavári ellenőrzőpontot már vagy 20 méter előnyt is sikerült kicsikarnom az emelkedőn. 🙂

Az ellátás a ponton megint siralmas volt. Sós és édes keksz, meg valami higított szörp, ami helyett a háziak adtak inkábbb valami rendesebb üdítőt. Ja, és persze megint elbicikliztem teljes sebességgel a pont mellett, mert nem volt valami észervezhetően kitáblázva. Itt még azt sajnáltam, hogy vissza kellett gurulnom az emelkedőn.

Tápoltunk kicsit, lemostuk az arcunkat, és már mentünk is volna tovább…ha nem kezd el brutálisan dörögni. Persze ilyenkor hajt a gépszíj, így én mentem is volna tovább, amúgy is utálok az emelkedő közepén megállni, de Apám – mint a bölcs öreg 🙂 – mondta, hogy várjuk inkább meg, amígy elvonul a zivatar. Jó. Perceken belül hatalmas zuhé kerekedett, dörgéssel, villámlással, jéggel, ahogy azt illik. Mákunk volt, mert a pontnak helyet adó parasztházikó tornácán el tudtunk bújni az eső elől, és még a bringák is befértek.

Az eső hamarosan kezdett csendesedni, de el nem állt. Az úton közben először csak Duna, majd Amazonas méretű folyó kezdett folyni lefelé, mígnem az egész út egy folyóvá nem vált. A szitáló esőben közben elkezdtek szállingózni a korábban beelőzött túratársak, többségüknél volt valami eső ellni cucc is, vagy a nylít terepen kapta el őket az eső, és minden mindegy alapon tolták. Jól eldumálgattunk mindenkivel, és mindenki tovább is ment. Az eső azonban nem akart elállni.

Már másfél órája ültünk egyhelyben, amikor elegem lett, és mondtam, hogy kérjünk mentést. Térerő persze nem volt, így ki kellett mennem az esőbe, és fölmászni a domb tetejére, hogy tudjak telefonálni Anyunak, hogy jöjjön értünk. Innen már csak egy újabb másfél órát kellett egyhelyben ücsörögve eltölteni, mire megérkezett a felmentő-sereg. Nagyjából mire normál körülmények között beértünk volna a célba, a bringák a 150-dik kilométernél az autó tetején álltak, és vége lett a TT-nek. Persze az eső is pont akkor állt el teljesen, de nem mentünk tovább, mert az út is csupa dzsuva volt, gyökketővel meg a franc se akart tötyörészni, meg a vizes bringázásokat se szeretem annyira…

Sajnálom, hogy föl kellett adnunk, mert 4-5-ként csekkoltunk Óbudaváron, és láttuk elmenni a 2-3-at, és amúgy is az északi rész nekem nagyon tetszett, bagyon hangulatos volt, és így persze a kísérlet is elbukott, még mindig nem tekertem 200 km-t egy nap alatt. Jövőre vissza kellene jönni ezért a túráért, de csak az északi rész miatt.

A szervezés jócskán hagyott kivetni valót amaga után, pl a TT-n sztem fölösleges laminált rajtszám helyett ügyelhettek volna a frissítőállomások rendes elátottságára. 3000 pénz volt a nevezés, ezért például legalább a pontok helyét kijelölhették volna észrevehetőbben. No, meg elvileg kapunk postán pólót, de az meg minek, amikor körbe se mentem…

De, hogy ne ilyen negatív legyen a vége: élménynek összességében jó volt, és Balatont kerülni kicsit nagyobb körben sokkal izgisebb, mint végig a parton. 😀

Advertisements

Az egész valahogy úgy kezdődött, hogy 3:30-kor keltem Budapesten, hogy aztán csak 6:00-kor induljak Veszprémbe vonattal. Útközben felhívott Apám, és közölte, hogy fölöslegesen töröm magam, mert Mr Author úgy döntött, hogy az összes levegőt kiereszti az első kerekéből, Mr Blade-et a Budapesti tartózkodása miatt pedig már nem volt lehetőségem meginvitálni erre a nagy tradíciókkal bíró sporteseményre…

Mire Veszprémbe értem sikerült legyűrnöm a Déliben vásárolt két kiváló minőségű pogácsából másfelet, hogy ne kelljen egy büfékocsit is magammal húzni majd az úton. Jahh, igen, a távválasztás: előzetesen 2:15-ös céljaim voltak a “Csak csúcs” távon, de úgy döntöttem, hogy mivel fáradt vagyok, meg úgyis a Szilvásvárad maraton a fontos, ezért inkább a hosszabb, 100 + csúcs távot választottam.

Mitán Apámnak sikerült összeszednie, a gépátvétel során meglepődve láttam, hogy Mr Author kifogástalan állapotban, erőtől duzzadva várja a rajtot – hála Apám munkájának! Köszönöm! Az intallációs kör alatt azonban azt is észrevettem, hogy mostmár nemcsak a hátsó fék, de az első is befog valamennyire. Király! Úgyis edzeni jöttem!

8:30-kor rajtoltunk és a nagyvázsonyi útra érve remek kis ellenszéllel találtuk szembe magunkat. Az első 5km-et én szélárnyékban tettem meg Apám mögött, és úgy egyáltalán nem tűnt vészesnek a dolog, ezután úgy döntöttem, hogy 5 km-enként váltsuk egymást, hogy mindketten tudjunk pihenni is.

Nem esett jól a tekerés, nagyon nem, de azért haladtunk becsülettel. Zsófia-pusztához fölfelé már előzni is sikerült, Szentgálon a fordítónál pedig testületileg kijelentettük, hogy haza akarunk menni! 🙂

Ehhez már csak a Kab-hegyre kellett fölmenni, aztán meg Puláig el, meg vissza. 🙂 Az utóbbi idők rendszeres hegyi edzéseinek köszönhetően a Kab-hegy még nem is fájt annyira, lefelé pedig a rossz úton röhögve húztam el néhány outis mellett, kihasználva Mr Author nem éppen aszfaltútra tervezett tulajdonságait. Így esett, hogy Puláig Apámat is itt láttam utoljára.

A főútra kiérve aztán megkezdődött a kálvária. Nem erőltettem, de még úgy is nehéz volt haladni az iszonyú szélben. Mindenkin látszódott, hogy szenved, aki arrafelé ment. A fordító előtt nem sokkal ért utol Apám, aki így a táv háromnegyedéhez érve kezdett erőre kapni. Ráadásul az ellenőrzőpontként szolgáló vendéglátóipari egységben még ingyen sört is nyert, amit felelőtlenül elkótyavetyélt, és becserélt egy narancslére. 😀 Mitagadás, akkor én is befeküdtem volna az árokba egy sörtől…

Rövid szusszanás után megindultunk visszafelé 30-cal…jórészt a hátszélnek köszönhetően. Itt hamar kezdett válságos, és tarthatatlan lenni a helyzetem, mert már nem bírtam tartani azt az 1-1,5 km/h különbséget, ami volt a tempónk között, így még Nagyvázsony előtt feladtam ezt a küzdelmet, hagytam hadd menjen Apám. Én csökkentettem a tempót, és innentől már a túlélésre játszottam.

Még Veszprém előtt utolértem két montis kollégát, pihiztem velük egy kicsit, aztán megindítottam a hajrát. A célban megint sikerült remegő lábakkal leszállnom a gépről, ami mindenképpen jó jel egy héttel a Szilvásvárad maraton középtávja előtt! 🙂 Apám négy perccel leoktatott, és már javában pusztította a szalámis szendvicseket…

4:37 lett a bruttó idő, és a tanulság: az outisok élete kemény…

Categories

Advertisements