You are currently browsing the tag archive for the ‘MTB TT’ tag.

Végül is nem állítanám, hogy mindenről Pepe tehet, de majdnem csak. Azt viszont el kell ismernem, hogy már korábban megfogalmazódott bennem, hogy ki kellene próbálni a Mátrabérc útvonalát bringával. A megvalósítást viszont egyáltalán nem úgy képzeltem el, hogy indulunk hivatalosan a TT-n. Pepe viszont igen…

A fórumon bevetettem minden érvemet (tekerhetetlen utak, sok gyalogos, kevés felkészülés, nekem utána Garda maraton), egyik sem hatotta meg. Nem volt mit tenni, ha a többik mennek, nekem is muszáj, ebből a buliból nem maradhatok ki! Valami ilyesmi járt a fejemben pár nappal az indulás előtt:

Sátán: Akarsz-e minden józan megfontolásnak ellentmondván szembeszállni a hegy szörnyű erejével?
Én: Akarok.
Sátán: Akarsz-e minden izmodat megfeszítve, kerékpárodat súlyos teherként a hátadon cipelve végtelen emelkedőkkel harcolni?
Én: Akarok.
Sátán: Akarsz-e hajnalban dideregve, később a nap forró sugarai által felhevítve a fáradtság legmélyebb dimenzióival dacolni?
Én: Akarok.
Sátán: Akarsz-e utolsó lehelletedig küzdeni a Mátra bércein?
Én: Akarok.
Sátán: Akkor így lesz hát…!

Szóval belevágtam! Péntek este autóztunk le Sirokra Kurucz Gabi jóvoltából, aki a fuvar mellett a szállást is szervezte. Megérkezés után jól bekajáltunk az egyik helyi vendéglő fatálas menüjéből, majd alvás következett. A faház felső szintjének pár négyzetméterén a négy ágy mellé bezsúfoltuk még a bringákat is, így a helykihasználás elérte a lehetséges maximumot. 🙂 Nagyjából 5 óra alvás után ébresztett a telefon, elkezdődött a készülődés. 6:30-as rajtot terveztünk, de nem tudtuk meghazudtolni önmagunkat. Először csak Dobler Gabira kellett vagy tíz percet várni a reggeli hűvös időben, de ez még mindig semmi nem volt Pepe mutatványához képest, aki külön utat járva Fallóskútról érkezett. Gyanús volt, hogy miközben mi jókora késéssel próbáltuk megtalálni a rajthelyet Pepe még nem érdeklődött a hollétünk iránt. Miután jól átfagyva nagy nehezen megtaláltuk a rajtot, elkezdtünk nevezni, Pepe pedig eközben keresztül-kasul átszelve a Mátrát próbálta megtalálni a megfelelő elágazást…

Nagy nehezen sikerült megérkeznie, de ekkor már nagyon mehetnékje volt mindenkinek. Közben a rajtoltató személyzet egyik tagja kérdezte, hogy nekünk nem a gyalogosok előtt kellett volna-e elindulnunk… 7:20 körül végül minden összeállt, és kezdetét vette a küldetés.

Kétszáz méter aszfalt után jobbra be az erdőbe, ahol kisebb megrökönyödésemre jókora sár fogadott minket. Na, ez szép – gondoltam. Pont a Mátrabérc tiszteletére szereltem föl a 2.2-es Race Kingeket az 1.9-es Edge-ek helyére és ez a túra elején nem bizonyult túl jó döntésnek. A Race King mintázatát Zaki jellemezte egyszer találóan: “Mi ez? Ez csak nyomtatási hiba…” Szóval ennek megfelelően sokszor egyhelyben tekertem, de inkább le is szálltam, hogy nem pazaroljam fölöslegesen az erőt. Csigalassúsággal haladtunk, és helyenként úgy éreztem magam mintha egy ilyen terepjárós challange-en lennék valamelyik őserdő mélyén, ahol derékig vízben állva, nyakig sárosan mindenféle kötelek és deszkák segítségével húzzák vonják az autókat…

Jó, persze ennyire azért nem volt veszélyes a helyzet, de valóban küzdöttünk. Az se sokat segített, hogy több kerítés átjáróján is át kellett tornászni a gépeket. Szerencsére lassan-lassan csitult a sárhelyzet, és ahogy reméltem a gerincen már porzó ösvények vártak minket. Megjöttek az első kilátások is, szép tiszta, napsütéses idő volt. Kereszteztük egy nagyobb vaddisznó-konda útját is, sok kismalaccal. Ez egy TT-n eléggé elképzelhetetlen, de mivel jóval a nagy tömeg után voltunk, így ez is összejött. Közben kettészakadt a társaság, és ezúttal sikerült az elejével mennem. Lassan utolért minket avus, aki az elején a nagy sártól kicsit ledobta az ékszíjat. Persze a sár azért nem tűnt el teljesen, Oroszlánvár előtt nem sokkal egy erdészeti úton sikerült először tengelyig, miután elakadtam pedig bokáig merülni a trutyiban. Egyre jobb.

Avus ezután a hosszú tolós mászókán ellépett, innen nem is láttuk egészen Kékesig. Oroszlánvár előtt még kinn volt a frissítőállomás, a tetőn pedig az ellenőrzőpont, így szerencsére nem késtünk le semmiről. Bringával is nagyon finom volt az emelkedő, de megállásra itt még nem volt szükségem. Cserepes-tető és a Nagy-Szár-hegy tették a dolgukat rendesen, fölfelé szinte egy métert sem tekertünk. Dobler Gabival haladtunk együtt, méterről méterre, a bringába kapaszkodva küzdöttük magunkat előre a falmeredek emelkedőkön, miközben többször elhangozttak a “Remélem Pepe élvezi!” és a “Bárcsak látnám most a fejét!” mondatok. Szó-szó kedvesen gondoltunk a remek ötlet gazdájára. 🙂 A Markazi kaputól jó kis oldalazós-köves-egynyomos triál szakasz következett, amit a Disznó-kőig nagyjából végig nyeregben teljesítettem, ekkor már egyedül. Itt a szép kilátást kihasználva megálltam frissíteni, mert már kezdtem eléhezni, hiába volt közel Kékes. Megvártam míg beér Kurucz Gabi és Dobler Gabi, innen együtt mentünk a Kékesig. Sas-kőig is sokat lehetett tekerni, csak egy hülye turista idegesített, aki azt játszotta, hogy hiába értem utol tekerve, nem akart félreállni akkor sem, ha már szinte a bokáját súroltam, szólni viszont se kedvem, se erőm nem volt, hogy álljon már félre, így inkább mindig leszálltam, amikor utolértem. Sas-kőnél sikerült végre tolva megelőzni, de ott is alig hagyta magát.

Kékesre fölérve még ott-találtuk avus-t, aki izomgörcsökkel küzdött, majd rövid idő múlva indult is tovább. Mi Kurucz Gabival és Dobler Gabival a rendes kajálás mellett döntöttünk, így kinek-kinek ízlés szerint bablötyi vagy palacsinta került a tányérjára. Kajálás közben hívott Apám – aki a hagyományoknak megfelelően gyalog, illetve ezúttal inkább futva telejesítette a távot – és közölte, hogy már Galyatetőn jár. Ettől teljesen sokkot kaptam, nagyjából világossá is vált, hogy nem fogom tudni utólérni. Mire kivégeztük a kajákat megérkeztek a többiek is, akik nem akartak nagyobbat tápolni, így rövid piszmogás után együtt indultunk tovább. Miközben Dobler Gabi épp az elfogyasztott palacsintáról zengett ódákat, és ajánlgatta nagy elánnal, válaszul elhangzott Pepének a sommás véleménykinyilvánítása, miszerint: “F*szomnak kell a palacsinta”. 🙂

Ez megadta az alaphangot a folytatáshoz, ahol épp egy rövid-köves lejtőn haladtunk, amikor megint utolértük a fentebb említett idegesítő turistát, aki újfent nem szándékozott utat nyitni. Kénytelen voltam bemenni a nagyobb kövek közé, eddigre azonban már a sebességet annyira lecsökkentettem, hogy az első kerék nem ment át lendületből az egyik sziklán. Helyette inkább megakadt benne. Szóval a bringa eleje lecövekelt, a hátulja pedig a lendület hatására elkezdett az ég felé törni. Félúton, nagyjából negyvenöt fokos szögben megállt egy röpke pillanatra, mintegy elgondolkozván mitévő legyen: előre vagy hátra folytassa-e útját? Előre folytatta, így nekem nem maradt más választásom, mint egy cirkuszi mozdulattal élve nagyterpeszben átugrottam a kormányon, és talpra érkeztem. A mögöttem haladó Pepének nagyon tetszett a mutatvány, még képet is kaptam emlékbe, ahogy szedem össze a kiröpült kulacsokat, meg a bringát. 🙂

Ezután el is engedtem őt, meg Kurucz Gabit is, mint a DH szekció két élemenőjét. 🙂 Azonban már nem kellett sokat bizonytalankodnom a köves terepen, mert vállalhatatlan lejtők következtek, amiken még gyalog is művészet volt lemenni. Apró kövekkel borított, gurulós, görgetges, poros csúszdán vergődtünk lefelé, ahol sikerült némi előnyre szert tennem a többiekkel szemben. Az aszfaltút mellé érve vízszintest fogtunk és úgy döntöttem, hogy nem küzdök bennt az erdőben a sárban, hanem inkább aszfalton gurulgatva teszem meg a Csór-hegyig tartó rövid szakszt. Ez bizony sajnos “kispistázás”, de akkor és ott nagyon is helyénvalónak, és logikusnak hatott. 🙂

A jó öreg Csór-hegy is hozta a formáját, bár megtörni nem tudott. Ismertem már, túlságosan is jól. Tekerni persze ennek is csak a legtetején lehetett, de ehhez már hozzászoktunk, meg az vígasztalt, hogy a Kékesen már túl vagyunk, innen már csak jobb jöhet. És valóban. Galyatetőig a Rudulf-tanyai elágazásnál lévő pont előtti nagy emelkedőt leszámítva végig tekerhető volt a terep, így esett meg az a csoda, hogy nyeregben érkeztem Galyatetőre. Egy rövidebb tápolásra itt is szükség volt, ami alatt be is futott a Kurucz Gabi, Dobler Gabi duó. Bennem volt viszont a mehetnék nagyon, így nem sokat vártam, és egyedül indultam tovább.

Ekkor következett a túra legjobb szakasza. Emelkedő alig van, sok viszont a lejtő, és a könnyen tekerhető szakasz. Végre egy olyan rész, ahol kifejezetten előny a bringa. Az egyedüli hátráltató tényezőt a gyalogosok egyre növekvő száma jelentette, de azért még elviselhető volt a helyzet. Pedig Kékes előtt még milyen furcsa volt, hogy szinte teljesen egyedül vagyunk. A Vörös kő kilátóhoz vezető szakaszon szabályosan úgy éreztem, mintha téridő-ugrást hajtottam volna végre. Beugrottak a gyalogos emlékek, és hogy ahhoz képest ezúttal játszi könnyedséggel sikerült abszolválni a túra ezen részét. A mátraszentlászlói teát, és a kilátó megmászását viszont ezúttal is kihagytam. Eddig ez a két dolog még soha egyetlen Mátrabércembe nem fért bele, pedig most nem szorított a szintidő. Ágasvár aljáig igazi élménybringázás következett árnyas fenyvesekben, hangulatos egynyomos ösvényeken. Ágasvár megmászása se tartogatott meglepetéseket, végig tolós, cipelős volt. Itt már sokat beszélgettem a gyalogosokkal, akik kérdezgették, hogy a túrán vagyok-e, meg hogy mikor indultam.

A tetőn gyors pecsét következett, és már indultam is tovább. A korábbi években itt mindig szükségem volt egy kis agonizálásra, hogy tovább tudjak menni, most azonban hajtott a gépszíj. Lefelé nagy meglepetésemre avus-t láttam bukdácsolni, aki már határozottan szenvedett, mint kiderült az egyik ín fájt a lábában. Miután túljutottam a tolós részen – ahol a gyalogok kérdezték, hogy mire jó a bringa, ha még lefelé se lehet rajta ülni – szűk, igencsak meredek ösvények következtek, egy sűrű fiatalosban. Itt már nagyon sok volt a nép, alig lehetett kikerülni őket, folyamatosan nyomattam a “helló, bocsi, elnézést, köszi” különböző kombinációit. Azért gyalogok becsületére legyen mondva, mindig félreálltak az első lehetséges ponton, pedig ez sokszor tényleg nem volt egyszerű. Aztán egyszer csak megérkeztem egy “rózsaszín” szőke hajú lány mögé. Mondtam, hogy “Bocsi”, erre semmi reakció nem volt. Még egyszer, ezúttal kicsit nagyobb hangerővel figyelmeztettem, hátha nem hallotta. Megint semmi. Mi a franc?! Ekkor vettem észre, hogy a fülébe fülhallgató van dugva, és valószínűleg ezért nem hall semmit. Nahát, ez csodálatos. Kijön a természetbe, és tolja a zajt az agyába, nehogy észleljen az erdő hangjaiból valamit. Másrészt, most hogy kerüljem ki? Egy röpke tizedmásodpercre bevillant az ötlet, hogy kicsit érintőre veszem a bokáját, hátha azt észreveszi, de inkább visszafogtam magam. Cserébe gyök kettővel egyensúlyoztam egy meredek lejtő közepén, ahol ráadásul épp’ volt egy kisebb letörés is, közben pedig félhangosan mondtam a magamét.

A patak mellé leérve szintén nem volt egyszerű a turistahelyzet, mert csak egy jó nyom volt, az amúgy széles úton, és nyilván mindenki ott akart menni. Mátrakeresztesre érve éreztem, hogy ismét tápolnom kell, de már szinte rosszul voltam a sok szartól, amit ettem, meg ittam közben. Azért valamit mégiscsak sikerült legyűrni. Közben megjött avus is, és némi nyújtás és sziesztázás után nekiugrottunk a Muzslának. Abban a pillanatban be is gurult az ellenőrzőpontra Dobler Gabi és Kurucz Gabi, de már nem vártunk.

Hosszú-hosszú agonizálás következett fölfelé. Az erőm itt hirtelen elfogyott, alig bírtam haladni. Néha még tolni is csak nagy szenvedések árán tudtam, pedig itt már közel sem voltak olyan meredek szakaszok. Dobler Gabi hamar utolért minket, és dühből, izomból rombolta el a hegyet. Avus követte, én viszont már semmit nem bírtam erre reagálni, csak szenvedtem tovább. Hamarosan megjelent Kurucz Gabi is, és ő is elhúzott. A Nyikom-nyeregbe érve végre lehetett egy kicsit pihegni, hogy aztán az eddiginél is keményebb mászással elkezdjük a Muzsla meghódítását. A nagyobb mélypontra tartogatott “szuper-lötyimmel” próbáltam életre kelteni szervezetem, ami kezdett túlleni mélypont a legnehezén. Ezzel együtt is szánalmasnak ható vánszorgással értem el a harmadik puklin található Muzslát. A gyalogosok simán előzgettek fölfelé, még szerencse, hogy lefelé sokkal gyorsabb voltam. A tetőn még épp’ láttam elindulni lefelé Kurucz Gabit, és a pecsét után nagyjából egyszerre indultunk el avus-sal, aki a lefeléken egyre jobban szenvedett a fájós lába miatt, így el is engedett.

Jól emlékeztem, és bringával se estek jól a Muzsla utáni apró emelkedők, de ezek szerencsére már tényleg jelentéktelenek. Alapvetően egészen élvezetes rész volt, bokrok között, tisztásokon keresztül, végig egynyomos ösvényen. Azután végre elkezdett lejteni. Itt arra gondoltam, hogy gyalog ez már mekkora szenvedés szokott lenni, és mindenki görcsölő combizommal küzdi magát lefelé. Hát bringával élvezetes volt! Itt már ordibálnom se kellett, mert a brutális fékhangoknak köszönhetően önként és dalolva ugráltak félre a gyalogos sporttársak. Ezúton is köszönet nekik!

A jó kis DH után következett a sziklagörgeteges rész, majd a patakátkelés, ahol ismét megpillantottam, Kurucz Gabi sárga mezét, de utolérni már nem volt esélyem. A falu előtti szántóföldek gyors lejtőin ízlelgettem a sikeres teljesítés gondolatát, amikor megláttam félreállva Kurucz Gabit. Defekt. 1 km-rel a cél előtt. Nahát ez, remek! Szerencsére csak lassan eresztett, így egy rövid pumpálás után indultunk tovább, és együtt gurultunk be a célba.

Apám ekkor már egy jó ideje ott sziesztázott, és figyelte a népeket. Mi gyors gratuláció után bezúztunk az utolsó pecsétre az általános iskolába, felmarkoltuk a kitűzőt és az oklevelet, és mentünk élménybeszámolni. Közben beért avus is, majd kb 10 perc múlva megérkezett Pepe is, és a következő párbeszéd zajlott le köztünk, mintegy megvitatva, hogy mennyire volt jó ötlet résztvenni a túrán:

– Őrült vagy! 🙂 – jelentettem ki.

– Én? Miért? Ki csinálta meg? – kérdezte Pepe.

– Hát mindenki!

-Na, hát akkor mindannyian őrültek vagyunk! 🙂

Valóban, hamarosan megérkezett Hardhat Bandi, és bg_ is, így teljes lett a névsor. Mindenki lenyomta!

Még a múlt heti pilistetői gyalogos affér-ra utalva kitárgyaltuk, hogy Pepe a végén, amikor már fáradt volt, biztos nem is szólt a gyalogoknak, inkább csak áthajtott rajtuk…a Fox úgyis kimozogja… 😀

Innentől, pakolászás, majd suhantunk is vissza Pest felé, ahol Dobler Gabi bizonyította, hogy egyáltalán nem fáradt el, hiszen hazafelé is pont ugyanannyit bírt beszélni, mint odafelé. Ez is egy szép teljesítmény volt, hasonlóan a Mátrabérchez! 😉

Pesten már csak Kurucz Gabiéktól (Sashalom) kellett hazatekernem a Flórián térre. Nem volt nagy gond, de ezt azért inkább már kihagytam volna…

Adatok:

10:09-lett a hivatalos idő, amiből azért szokás szerint pár percet le lehetne vonni, de mindegy. Apám gyalog gyakorlatilag ugyanennyit, 10:08-at ment. Elgondolkoztató.

  1. Sirok (0 km) – 7:23
  2. Oroszlánvár (11,4 km) – 9:37
  3. Kékes, Sas Síház (20,1 km) – 11:25
  4. Csór-hegy (24,5 km) – 12:50
  5. Galyatető (29,8 km) – 13:57
  6. Vörös-kő, kilátó (34,8 km) – 14:16
  7. Ágasvár-csúcs (39,4 km) – 14:52
  8. Mátrakeresztes (42,8 km) – 15:16
  9. Muzsla (48,7 km) – 16:50
  10. Szurdokpüspöki (55,6 km) – 17:32

Összegzésként pedig annyi, hogy pont olyan volt, mint amilyenre számítottam: az emelkedők többsége tolós, de még így is könnyebb bringával, mint gyalog. Vagy legalábbis én jobban élveztem, az összes gyalogos teljesítésnél, annak ellenére is, hogy ez egyáltalán nem egy bringás terep. Így legalább felfelé lehetett általában élvezni a dolgot, igaz, hogy fölfelé cserébe kétszer olyan nehéz volt a haladás a bringa miatt. Érdekes,viszont hogy bringával is pont Mátrakeresztes után, a Muzslán leheltem ki a lelkemet, mint általában gyalog is. Azért az nagyon jó volt, hogy nem kellett a szintidőt nézegetni, és emiatt folyamatosan rohanni, valamint olyan mélypontjaim sem voltak, mint gyaloglás közben szoktak lenni.

Advertisements

Categories

Advertisements