You are currently browsing the tag archive for the ‘MTB maraton’ tag.

A helyszín Szlovákia, egy Poprádhoz közeli falu, Svit. 2008-ban már jártam itt, akkor kegyetlen időjárási körülmények között sikerült teljesíteni Szlovákia talán legkeményebb maratonjának, a Horal-nak a 70 km-es középtávját. Ezúttal a 100-as hosszútáv, a Krejzi volt a cél.

Reggel gyönyörű napsütéses időre ébredek, ideális bringás idő. Reggeli 7:00-tól, rajt 8:00-kor. Kicsit feszes a program, és jól meg is csúszok. Több mint tíz percen keresztül “harcolok” a szocreál stilusú hotel recepciós nénijével, aki mindenáron két éjszakát akar kifizettetni velem. A közös nyelv hiánya (ő angolul én meg németül nem beszélek) nem sokat segít… Közben a reggelire is várni kell, és mire rekordsebességgel belapátolom a hamandeggs-et, már 7:30 is bőven elmúlik. Ideges, kapkodós készülődés következik, ráadásul kiderül, hogy nincs gyorskötöző a rajtcsomagban, így a rajtszámot kézben viszem a rajt-cél területre…

Kb 7:53-ra a nagy kapkodás végén nagyjából minden összeáll, jöhet a verseny. Nincsenek túl sokan, de Kati jó előre áll be a sorba, így a közepénél kicsit előrébb vagyunk. Rajt, és kezdődik az elmaradhatatlan sprintelés. Az eleje a szokásos nyűglődéssel telik. Izzadok, fújtatok, fájnak a combjaim, és különben is hova siet itt mindenki? Azért benne vagyok a buliban, megyek én is a többiekkel. Ha vége lesz a vízszintes bevezető szakasznak, és ráfordulunk az első dombokra úgyis visszavesznek majd. Még a sor elejét is látom, ez eléggé meglepő.

Lefordulunk jobbra, és enyhén emelkedni kezd az út. A pulzusom vígan nyargal a végtelenbe, próbálom kontroll alatt tartani, és fokozatosan lassítok. Nem úgy a többiek. Szépen megindul mellettem a sor, folyamatosan csúszok hátra. Mindenki rakja neki izomból, egy nagyon nehéz verseny legelején. Kicsit megilletődök: Úr Isten, itt mindenki a szlovák kupára hajt, vagy mi???

Átmegyünk egy mély patakon, és hiába próbálok óvatoskodni csurom vizes lesz a lábam. Ez most nem túl kellemes, de majd a végére úgyis megszárad, amikor visszafelé is át kell majd jönni rajta, hogy újból beázzon a cipő. 🙂 Meredek emelkedő jön, alig vannak már páran mögöttem, Kati is utolér. Látom ahogy előttem páran tolják, gondolkozok, de inkább leszállok én is. Ezt ki is használom, és leveszem a vékony csősálam, mert kezd baromi meleg lenni. Ezalatt még páran megelőznek, majd a tolás végén mégegyszer meg kell állnom a bukót igazgatni. Hupsz, egyszercsak elfogynak az emberek mögülem. Nézelődök hátrafelé, de sehol senki. Tök utolsó vagyok. Király, akkor kezdjünk el feljönni. 🙂

Az előttem lévő két ember gyorsan megvan, lassúak a lejtőn, majd Kati néz el egy nyomvájús részt, és meg kell állnia. A következő dombon fölfelé megvan még egy fickó, meg egy csaj is, aztán csönd.

Előttem egy piros mezes lány teker, egy darabig úgy tűnik mintha közeledne, de rájövök, hogy távolodik. Mögöttem a nemrég megelőzött csaj jön alig valamivel lassabb tempóban mint én. Következik a verseny legkomolyabb mászása, 750-ről fölmegyünk 1400-ra 9 km-en. Lassan egyedül maradok az erdei dózeren. Följebb túlesünk az első “mező-ride”-on, de lesz még belőle bőven. A bringa nem halad, csak bukdácsol a göröngyös-füves terpen. A díszletet viszont a Magas Tátra szolgáltatja a háttérben, ez némileg ellensúlyozza a szenvedést. A mező után újra szép fenyvesbe érünk, a nyomvonal változatos, kanyargós, kisebb-nagyobb emelkdőkkel van tarkítva, de azért jöhetne már a lejtő.

Nem éppen olyan lejtőre vágytam, mint ami következik. :S Meredek, kis patakocska folydogál a közepén, hatalmas kövek vannak kiforgatva a talajból, és hogy ne legyen olyan egyszerű, faág is van bőven. Meg persze némi sár, jut is bőséggel a trutyiból a bringára, meg rám is. Bármelyik Pepe-féle serrenős túrába beleillene, teljesen otthon érzem magam. Csak éppen fáj lejönni rajta. A lejtő alján szinte még az út is eltűnik, a patak meg egy fél méter mély vízmosásban folytatja útját. Még szerencse, hogy pár méterrel följebb már leszálltam a bringáról…

Magamban gonoszkodok is egy kicsit, felelevenítve, hogy a tavalyi BBF Maraton után a Grósz Béláék a pályán hagyott faágakra panaszkodtak. Na, itt most akkor el is sírták volna magukat… 😛

Frissítőpont következik, ahol dinnyeevés közben megvitatjuk a személyzettel a kommunikációs problémákat, miközben próbálják kitalálni, hogy milyen lötyivel töltsék meg a kulacsomat. 🙂 Kicsit fura, hogy nem ismerik az “izo” nemzetközi szakkifejezést… El kell kezdenem valami szláv nyelvet tanulni, mert ennyire fogalmatlan már rég nem voltam sehol, mint most Szlovákiában. 🙂

45 km-nél járunk, és következik a második legkeményebb emelkedő. Igen meredek aszfaltos mászás, amin végre feltűnik előttem pár ember. Hosszú kilométereken keresztül üldözöm őket, mígnem az aszfalt átfordul egy köves erdészeti útba, aminek a végén nagy nehezen magvannak a sporik. A nagy előzés azonban nem történik meg, erdei single-track következik a hegyoldalban a fenyők között, egy igen szűk ösvényen. Kövek, gyökerek, girbe-gurba vonalvezetés, nagyon precízen kell tenni a kereket, itt nem lehet hibázni.

A félelmetesen jó ösvényről kiérve kicsit aggódva figyelem, ahogy a nem is annyira távoli hegyekben csúnya felhők gyülekeznek, és már dörög is. Az aggodalmat újabb brutálisan kemény lejtőzés feledteti. A vízmosás árkában elakadt szlovák kolléga mutogatja lelkesen a hatalmas kövek között vezető helyes utat, így ez a lejtő megvan csont nélkül.

A faluból kiérve a nap folyamán először összefutunk a középtáv mezőnyével. Egy srác vidáman gurulgat mellettünk, és mosolyogva nézi a hosszútávos rajtszámokat, de a közös buli nem tart sokáig, hamar leválunk: vár még ránk egy plusz kunkor.

Öten-hatan összeállunk, akikkel eddig a terepen üldöztök egymást. Rövid pihenőszakasz jön, szélárnyékban gurulgatok az aszfalton lefelé, amíg hirtelen be nem parancsolnak minket jobbra le egy völgy aljába. Igazi Camel Trophy-s résszel állunk szemben: a meredek, partoldalban való ereszkedést követően egy keskeny, billegő fahídon kell áttolni a bringákat a bővizú hegyi patak fölött, majd szemben vállon felcipelni a dózerig. A rendező biztos Harangtól vesz leckéket nyomvonalkialakításban…

Túl vagyunk a 65-dik kilométeren, ez akár fordulópont is lehetne: Bükkön ekkor kezdtem el meghalni. Most erről szerencsére szó nincs, van még “powa” bőven, ez a pulzusból is látszik. Még mindig könnyedén fel tudom nyomni 170-ig, ez jót jelent. Szükség is lesz az erőre, van még vissza rendesen. A fenyveseket mezők váltják, ezeket a végefelé már kezdem kicsit unni. Szép-szép, meg van kilátás is, csak épp a bringa nem halad rajta. Az emelkedőket szépen, jó ritmusban tekerem, a vízszintesebb részeken kicsit gurulgatva próbálok spórolni. Nem baj, ha néha 160 alatt is van a pulzusom. Fölfelé megint jön pár olyan szakasz, amin több a faág, mint a tiszta útfelület, figyelni kell nagyon. Közben utolérjük a középtáv végét, szépen gyűlnek a még a pályán lévő emberek.

A 90-dik kilométer előtt van nem sokkal az utolsó frissítőpont, itt még megállok egy kicsit tápolni, közben két hosszútávos is elhúz. Kárpótolom magam a Bükk maratonos eléhezésemért, ember ennyit nem evett még maratonon, mint most én. 🙂 Na sebaj, van még vissza három kisebb pukli. Ezek ugyanazok a dombok, amiken délelőtt idefelé jöttünk, csak most a másik irányból kell megmászni őket. A csúnya felhők egyre jobban körbevesznek minket, és folyamatosan dörög. Mostmár azért jó lenne megúszni az esőt, ezért is próbálok sietni. Az első emelkedő aljában be is tolom az utolsó koffeines gélemet. A 80-dik kilométertől folyamatosan gyorsultam, lassan pedig mindent bele lehet adni.

Jó meredeken emelkedik a domb, nem könnyű kitekerni 90 km-rel a lábban, de a rajt utáni első meredeket követően idáig megtekertem mindent, és nem szeretném ezt szép hagyományt megszakítani. Fájni fáj, de hadd égjenek az izmok, attól erősödik láb. 🙂 Meg különben is bringaversenyen vagyunk, nem bringatoló versenyen…

A középtávosok szó nélkül állnak félre, és az utolsó előtti huplin megvan az egyik hosszútávos is. A helyezést tekintve nem érzem biztonságban magam, mert ezek a szlovákok lefelé is piszkos gyorsan tudnak menni. Többször eljátszottuk már korábban, hogy akit fölfelé nagy keservesen utolértem, az eltűnt a lejtőn. Most se csalódok, a kolléga szorosan tapad a lejtőn, de előzni még egyelőre nem akar.

Az utolsó domb következik, ez már Svit fölött van közvetlenül. Nagyjából 3 km van a célig, de még közel 100m szint vár ránk. Egy falmeredek emelkedő vet véget a lefelé csapatásnak. Ellenfelem robbant mögülem, és felsprintel a falra. Na, ez ennyi volt – fut át az agyamon. Én is erős tempóban megyek fölfelé, de erre a tempóra meg se próbálok reagálni. Azért látszik, hogy belőle is sokat kivett, a tetején vissza is áll normál sebességre, közben pedig sűrűn nézeget hátrafelé. Elkönyvelem a vereséget, de egyben el is határozom, hogy nehézzé teszem számára az utolsó kilométereket.

Rövid időre vízszintesebbé válik a terep, szuper single track-re érünk. A lábam gyorsan regenerálódik, kíméletlenül vágom le a girbe-gurba kanyarokat, megyek keresztül a gyökerken. Vérszemet kapok, hipp-hopp felérek “játszótársamra”, de előzni itt még nem lehet. Látszik rajta, hogy nagyjából ellőtte minden puskaporát, így most előnyben érzem magam.

Vége az ösvénynek, újabb meredek kaptató jön, amin robbantok. Ahogy számítottam rá, nem tudja lereagálni. Lemondóan szól valamit, amit úgy értelemezek, hogy “Kész, vége”. Próbálom tartani a tempót, hátra már nem nézek, csak előre. Sajnos minden kanyar után kiderül, hogy itt még nincs vége az emelkedőnek, és menni kell tovább fölfelé. Már látni, és hallani is alattunk a falut, de nekünk mászni kell. Mindent beleadok, csőgázon megyek fölfelé, közben a Polar 180-as pulzust mutat. A középtávosok mellett úgy megyek el, mintha állnának. Erre most nagyon büszke vagyok. Vajon ők mit gondolhatnak most? Közel 100 km után ilyen tempót menni itt fölfelé igazán nem rosz teljesítmény. Úr Isten, félek magamtól! 🙂 Meg attól is, hogy mindjárt leesek a bringáról. A tüdőm kezd szúrni, folyamatosan azt lesem mikor jön már a lejtő.

Végre felérünk, kezdődhet a végső csapatás! Iszonyat kemény, kanyargós, gyökeres, meredek ösvényen ereszekedünk, amin állítólag DH versenyeket szoktak rendezni. Feltűnik előttem egy hosszútávos kolléga, de előzni sajnos nem tudok. Egy szélesebb helyen megpróbálok bemenni mellé, de a rossz íven előzéshez nincs elég sebességelőnyöm. Leordítani nem akarom, így beletörődök a helyzetbe, és szépen ledöcögök mögötte a hegyről. A lejtő harmadánál már annyira fárasztó a DH-zás, hogy el is megy a kedvem az előzéstől. Innen már csak pár száz méter a cél, és ha már 100 km-en keresztül előttem volt a fickó nem akarom a végén lesprintelni. Ráadásul a célvonal előtt közvetlenül várja a csapattársa a páros befutóra, így kicsit ráfékezek hadd guruljanak be.

Cél. Összeroskadás nincs, csak állok és nézek bután előre vagy egy percig. A végét még mindig nem hiszem el, hogy honnan húztam elő azokat a tartalékokat, hogy bírtam olyan erős tempót menni…

Tíz perc sem telik el, és megérkezik Kati is. Mosolyogva, a fáradtság legkisebb jele nélkül, egy szuper idővel teljesített első hosszútávú maratonja után. Nem semmi.

Adatok:

Táv: 100km
Szint: 2685m
Tekert idő: 7:01
Hivatalos idő: 7:09

Kategóriában 40/48-et teljesítettem, de amúgy csajokkal együtt volt kb 80 célbaérkező. Kicsi, de nagyon kemény mezőny volt, ami egyértelműen erősebb, mint az otthoni hosszútávos mezőny. Saját teljesítményemet nagyon jóra értékelem, főleg a bükki nagyhalál után. Ez most egy egészen más minőségű teljesítmény volt. A verseny után azt mondtam, hogy egy ilyesmivel elégedett lennék a Mátrában is. Bár valójában ezt még inkább fokozni kellene egy kicsit. 🙂 Nade, az egy egészen más történet lesz.

A pályáról annyit tudok elmondani, hogy technikailag a legkeményebb maratonpálya, amit ismerek. Ehhez képest a Salzkammergut Trophy egy országuti verseny. Mondjuk az is biztos hogy egy Salzkammergut jellegű tömegrendezvényre ez a pálya ebben a formában alkalmatlan. Aki viszont szereti a kemény, technikás terepet, és nem bánja, ha egy maraton helyenként kalandtúra jelleget ölt, annak a Horal tökéletes választás lehet: benne van a montain bike-sport minden szépsége és nehézsége. A verseny rászolgál a nevére: ez tényleg egy őrült táv, egy őrült pálya!

Advertisements

Nem is tudom hol kezdjem. Ennyi élményt, érzést, gondolatot nehéz összefoglalni, rendszerezni és átadni. Teljes mértékben nyilván nem is lehet, ahhoz meg kell tapasztalni. Azért valamennyire mégis megpróbálom leírni… Viszont előre el kell mondjam, hogy életem egyik legnagyobb sportélményem volt ez a verseny, így csak elfogultan és esetenként elragadtatva tudok róla beszélni.

Mielőtt belekezdenék magába a versenybe, néhány szót az odáig vezető útról is szeretnék mondani. 119 km, több mint 3000m szintemelkedés. Ezek a Salzkammergut Trophy B-távjának puszta adatai. Nem tűnik egyszerűnek. Már nagyjából három éve szemezek ezzel a távval, de eddig még nem voltam elég érett hozzá. A hosszútávú maratonokhoz ugyanis érni kell. Mind fizikálisan, mind pedig mentálisan. Idáig eljutni, egy hosszú folyamat volt, rengeteg munkával. Különösen a sötét, fagyos téli hónapokban nehéz fenntartani a motivációt. Ilyenkor a görgőpadon izzadni a szobában, vagy éppen egy lépcsőházban szaladgálni nem tartozik a legszórakoztatóbb elfoglaltságok közé, és sokszor csak az tartotta bennem a lelket, ahogy elképzeltem a Garda maraton befutóját. Mert a Salzra még ekkor is csak félve mertem gondolni…

Aztán jött a Garda 80, majd a kevésbé sikerült Szilvás után itthon is váltottam hosszútávra. Először a Crosskovácsi, majd a hazai klasszikus, a Duna hosszú jelentették a felkészülés fázisait. De még a viszonylag könnyedén teljesített Duna maraton után se voltam igazán biztos a dolgomban. Tartottam a rengeteg – a kiírás szerint ~3800m – szinttől, amennyit korábban még soha nem mentem. Ráadásul 2009-ben megtanultam, hogy ezen a versenyen senki nem mehet biztosra. Akkor a szakadó eső, és a metsző hideg miatt még az 50-es távba is beletört a bicskám. Az idei versenyt mégsem visszavágásként fogtam fel, ez egy teljesen új történet volt.

Pedig az odafelé úton egy ideig azt hittem, hogy a természet nem felejt, és nem akarja, hogy Salzkammergut területén bringázzak. Ugyanis 2009-hez hasonlóan, ismét esett az eső. Szerencsére késő délután elállt, és másnap reggel gyönyörű napsütéses idő fogadott a rajtban.

Ahol pontosan annak a blokknak az elején állt Gary Fisher is – akit a modern hegyi bringázás egyik szülőatyjaként szoktak emlegetni – aminek én a legvégén. Ezt utólag kicsit meg is bántam…ugyanis távonként is blokkokra van osztva a rajt, az első blokkban azok indultak, akik 7:30 alá várták magukat. És ők komolyan is gondolták. Leszámítva engem, mert én nem vártam magam sehova, egyszerűen csak nem volt kedvem tovább álldogálni…

Szóval 9:00-kor elrajtoltunk szép nyugodtan. Nagyon lassan kezdtem, szigorúan figyeltem a pulzusra, a mezőny meg szép lassan elhúzott, és az utolsók közé kerültem. Szerencsére hamarosan elkezdett utolérni az 5 perccel később rajtoló második blokk eleje, így újra mezőnyben találtam magam. Őszintén megvallva, az első mászások nem mentek valami túl fényesen. Jórészt árnyékmentes részeken haladtunk, ahol már pár kanyar után fröcsögött rólam a víz. Marta a szemem az izzadtság, plusz a szemüvegem is csupa dzsuvás lett, alig láttam. Ez aztán az első erdei szakaszon el is bizonytalanított a kövek között…

Ráadásul a mezőny is betömörült, mindenki leszállt és tolni kezdte, ez se nagyon tetszett. Miért nem lehet egy bringaversenyen biciklizni? Ez járt a fejemben. Megilletődöttségem viszont még nem múlt el, először a lejtőket se nagyon éreztem. Ilyen típusú lejtőzéssel én korábban még nem találkoztam. A széles dózerutakon volt egy 20-25 centi széles tiszta ív, amin lehetett közlekedni, viszont ha arról letértél, akkor a kisebb-nagyobb kövekből álló sodrós talajon képtelenség volt kanyarodni és fékezni. Szóval figyelni kellett nagyon, mert az 50-60-as tempónál azért nem olyan nehéz elvéteni a nyomot.

Próbáltam magam függetleníteni mindentől, és mindenkitől, tartva a nyugodt tempómat, közben pedig az egyre szélesedő, lélegzetelállító panorámát csodáltam. 20km-nél végigpörgettem az órát, és mosolyogva nyugtáztam, hogy az első 1000m szint meg is van. A ritmust is sikerült felvennem, végre jól éreztem magam a bringán, a mezőnyben is elhelyezkedtem, szóval kezdtem igazán élvezni bringázást.

Közeledtünk az Ewige Wand-hoz, ami a Trophy egyik szimbóluma. Ez az a sziklfalba vájt alagút, ahonnan rálátni Bad Goisern-re (a verseny központjára) és az egész völgyre. Nagyon vártam már ezt a szakaszt. Egy köves, saras, technikás gyalogúton ereszkedtünk, amikor ez egyik visszafordító után éreztem, hogy puha a hátsó kerék…

Defekt. Ráadásul a legrosszabb részen. Egyik oldalon hegyoldal, másik oldalon meg szakadék. Alig bírtam félreállni. Szerelés közben az első érdekesség az volt, hogy nem igazán volt méretes a pótbelsőm. Legjobb esetben is max 1.5-ös gumihoz volt való… Na sebaj, belerakom, a külső majd úgyis megfogja – gondoltam. A második érdekesség az volt, hogy hiába pumpáltam, lényegében nem történt semmi. Lyukas a pótbelsőm, vagy bent van még a tüske. Pedig kerestem, de hiába. Pótbelső kiszed, újabb ellenőrzés, ismét nem találtam semmit. Na, akkor ragasszuk meg az eredetit, az legalább méretben stimmel… Persze, találd meg a lyukat úgy, hogy közben 30-al zúgnak el melletted nem egész fél méterre a montisok, szóval nem éppen a gumi sziszegése a leghangosabb dolog a környéken… És a ragasztás után még mindig vissza volt a legfárasztóbb feladat: felpumpálni a 2.2-es gumit minipumpával használható nyomásra… És mi van, ha még bent van a tüske, csak béna vagyok és nem találom? Egy pillantra még az is megfordult a fejemben, hogy nem fogok tudni továbbmenni, és fel kell adnom a versenyt…

Mire végeztem, a teljes mezőny elhúzott mellettem, már csak néha-néha tűnt fel egy-egy ember, akik lefelé csordogáltak. Két dolgon járt az agyam: nehogy lekéssem az első időkaput, ami 13:00-kor zárt, és hogy bírja a hátsó kerék… Utóbb kiderült, hogy egy bő fél órát töltöttem a szereléssel…

Az időkapu azért bőven meglett, de nem voltam boldog a helyzetemmel a mezőnyben, mert a legvégére csúsztam. Ráadásul 20km-es sík aszfaltos szakasz következett a Halstatti tó partján. Néha utolértem kisebb csoportokat, de lassú volt mindenki, pár km után mindig ugrottam egyet előrébb, mígnem persze elfogyott mindenki, és egyedül maradtam. Pedig nem is igazán forszíroztam a tempót, alapvetően hatalmasat lightoltam ezen a szakaszan. Élveztem ahogy suhan a bringa, közben pedig a környező hegyeket nézegettem a szép napsütésben. Meg persze Ködmön szavai is ott voltak a fejemben, hogy a sóbányáig nem szabad szétütnöm magam.

A következő etetőponton volt kommentátor, és jó sokan álltak meg itt pihenni egy kicsit, én azonban a szokásos kaja-mintavétel után zúztam is tovább. Hangulatos részek következtek: egy meredek kaptató végén át kellett tekerni egy épület belsején, majd egy lépcsős-cipelős szakaszon újabb kommentátor-állás volt, ahol még a nevemet is bemondták. 🙂 Ezután pedig egy rövid kis single-tracken lehetett élvezkedni, és mivel továbbra is egyedül voltam, nem zavart senki a jó ritmusú haladásban…

Aztán megkezdtük a Trophy rettegett mászását a Salzbergen, föl a sóbányához. Először egy erdei szerpentines gyalogösvényen haladtunk igen meredeken. Pont határon volt ez a mászás, még tekerhető, de már nagyon nem esik jól.

Itt szerencsére újra mezőnyben, és folyamatos sorban tekertem már. Ami megdöbbentő volt, az az A-távosok teljesítménye, akik addigra már 100 fölötti kilométerszámmal a lábukban simán előzgettek minket! A gyalogösvény végeztével egy mezőre értünk, és utána kezdődött az igazi kínzás. Olyan aszfaltos emelkedő, hogy én feltolni is alig bírtam rajta a bringát. Még röhgötem is magaman, hogy idén sajnos kevés bringatolós túrát szervezett Pepe, pedig ide nem ártott a gyakorlat… 🙂

Végül nem álltam meg egyszer se, de ezt az emelkedőt még egyben végigtolni is jó teljesítmény. 🙂 Lényegében nem volt olyan ember a környezetemben, aki tekert volna. Illetve volt egy A-távos fickó, aki kiállva (!!!) terhelte fölfelé, és simán fölment. Amikor láttam, nem hittem el… Ebből is látszik, hogy az A-távosok nem a Földről származnak…

A mászás végén újra pörgettem az órán, ~65 km, és beléptünk a “halálzónába”, azaz elhagytuk a 2000m szintemelkedést. A Gardán ez volt az a pont, ahol már rendesen elkezdtem szenvedni. Lefelé vettük egy rövid időre az irányt, a völgyben pedig ismét elképesztő látvány fogadott: melettünk sziklafal és egy igen bővízű, dübörgő hegyi zúgó. Itt volt a következő frissítőpont, majd nekivágtunk a második legkomolyabb mászásnak.

Közel 700m szint 6-7 km alatt, aminek a végén már alulról nyaldostuk az 1500m-es magasságot. A díszlet továbbra is gyönyörű volt, nem győztem nézelődni. Különösebb bajom még mindig nem volt, egy Buddha nyugalmával róttam a kilométereket. Szépen lassan jöttem előre, de néha hosszú kilométereken keresztül követtem egy-egy embert, mire meg tudtam előzni. Itt jött jól igazán az az edzés, amikor 5-ször másztuk meg a Nagy Hideg Hegyet. Azt mondogattam magamnak, hogy nyugi, ez itt most az NHH, nem lehet semmi gond, menni fog! És tényleg. Olyannyira, hogy a legvégét még meg is tudtam kicsit nyomni.

A hágó után legurultunk a Gosausee partjára, ahol a festői táj látványától megint csak forgattam a fejem. Eddigre persze már a lejtők is jól mentek, így élveztem a helyenként hajmeresztő száguldást lefelé. A tó nagyjából a 80-dik kilométer környékén van, és innen már kezdheti biztonságban érezni magát az ember, hiszen már csak egy komolyabb mászás van vissza.

Ami eléggé szenvedősre sikerült a délutáni melegben, és tűző napsütésben. Folytonos árnyékkeresésből állt a kaptató, míg végre sikerült kissé zártabb részekhez elérni.

Újabb zúzás lefelé, majd közúton következett néhány kilométer, ahol már javában mentek hazafelé az autósok C és D távos bringákkal megrakva. Nem tudják, hogy mi a jó! 🙂 Az enyhe aszfaltos lejtőn sikerült annyira kipörgetni a lábaimat, hogy a utolsó puklit még meg is tudtm nyomni egy kicsit, majd a Hallstatti tó partjára visszaérve eszeveszett száguldás következett, hogy be tudjak állni szélárnyékba.

A befutó azért nem volt olyan egyszerű, bónuszként kaptunk még single-tracket, híd alatt mászkálást, majdnem kiütöttem egy derékszögű kanyarban egy kerítést, és végre újra Bad Goisernben voltunk. Hátranéztem, és láttam, hogy jön egy B-távos fickó mögöttem, ezért a városban szuperszónikus sebességre kapcsoltam… 🙂 Nagyon állat volt a házak között kanyarogni! És cél.

A Polar szerint:

120km
3310m szint
8:18 tekerési idő

A hivatalos időm 8:59 lett, és 12 percnél többet biztos nem álltam a frissítőkön, így ebből olyan jó fél óra a defekttel ment el. A spórolós túraüzemmódnak köszönhetően nem csaptam szét magam, nem volt komoly krízisem, és végig élvezni tudtam. Az időből valószínűleg tudtam volna kicsit faragni, de nagyon tartottam a távtól, és nem ismerem még a határaimat ilyen távokon. Szóval van még mit fejlődni. 🙂

A célkapu után mindenhol A és B távosok heverésztek az aszfalton, és a fűben…én is kerestem egy kis helyet, ledőltem, és azzal a lendülettel majdnem el is aludtam…

Összességében eddigi montis pályafutásom csúcsa olt a Trophy, még a Garda maratont is veri. A hihetetlen táj, a hatalmas hegyek, a rengeteg szint, a lelkes szurkolók, akik mindenkit bíztatnak, hogy “Bravo, bravo, super, super!”… mind-mind szinte leírhatatlan!

Este még visszasétáltam a rajtközpontba, ahol az A távos mezőny vége jött be 15-16 órás tekerési időkkel. Élmény volt nézni az arcukon és gesztusaikon a bologságot, felszabadultságot, hogy teljesítették ezt a távot. Igazán inspiráló volt. Amikor pedig egy-egy női versenyző érkezett, valóságos ováció tört ki! 🙂

Tökéletes verseny volt, ami rengeteg motivációt adott. Itt csak a 119km-es B-távon volt kb 800 induló… Hatalmas élmény! Ide vissza KELL jönni, és egyszerűen nem szabad 100 alatt menni.

A pálya; táv: 53 km, összesített szintemelkedés: 1659 m, legmagasabb pont: 1145 m

Rajtszám

Elérkezett a szombat, a verseny napja, amikor végre rajthoz állhattam a Garda maratonon. Bár az előzmények miatt már nem is annyira vártam a megmérettetést, sőt inkább tartottam tőle. Történt ugyanis, hogy amikor a Mátrabérc lezárásaként a hosszú DH szakasz végén beértem Sirokra, a hátsó fékbetétekből szinte semmi nem maradt, majdnem tövig tudtam húzni a fékkart. Ezt még egy fékbetét cserével meg is lehetett volna oldani, azonban a Kelly’s általános műszaki állapota nem volt éppen kifogástalan. Nagyjából tavaly nyár közepe óta ment mindenféle komolyabb karbantartás nélkül, sárban, hóban, latyakban. A Garda maratonra pedig egy jó állapotban lévő, frissen tisztított masinával szerettem volna meglepni magam.

Látszólag nem is volt semmi gond, a gép már hetekkel előre le volt jelentve szervízre, megegyezés szerint a hétfőn leadott bringát szerda kora délután már vihettem is volna haza. Csakhogy a derék szervizesek észrevették azt, amit előre megmondtam: cserélni kell a jobb oldali fékkarban a pumpát. Hoppá, micsoda meglepetés! És persze ki is találták, hogy mivel azt nem ők csinálják, hanem el kell vinni valahova, így nem tudják tartani a szerdát, csak csütörtökre lenne kész. Ez a csütörtök hajnali Zircről való indulás miatt azonban kényszerhelyzet elé állított. Úgy döntöttem,  hogy akkor ne csinálják meg, végül is működik az lötyögve is. Szerdán aztán amikor elmentem a bringáért jött a hidegzuhany. A szervizes csávókák azt elfelejtették közölni, hogy – a döntésemnek megfelelően – nem lett megcsinálva a fékkar, viszont annyira azért megpiszkálták, hogy az alapállapottal ellentétben teljesen használhatatlan lett a fék. Tövig húzva a fékkart se volt SEMMILYEN fékhatás a hátsó féken. És még majdnem én lettem lecseszve, hogy miért jó ez nekem?! Na, ezen a ponton kicsit ledobta az agyam az ékszíjat… Nem tudtam mit csinálni, hátsó fék nélkül nem lehet nekivágni egy Garda maratonnak (meg semmilyen maratonnak se), így a jó öreg Authort kellett elvinnem a versenyre, ami viszont gyakorlatilag alkalmatlan a versenyzésre. Köszönöm Bike Berguson!

Szóval így kellett a frissen szervizelt Kelly’s helyett a Deore V fékekkel, legalapabb RST rugós villával, nagyrészt Alivio cuccokkal szerelt, két kilóval nehezebb Authorral nekivágnom a Garda tónak. Sokáig nem voltam túl optimista, mivel a két bringa váza között is jelentős eltérés van, lévén a Kelly’s egy 17,5-es kis ügyes vázzal rendelkezeik, az Author meg hozzá képest egy böszme-nagy 19-essel. És azért nagyon nem mindegy mihez van hozzászokva az ember. Plusz hozománya is volt a bringacserének: a Polar-nak csak a Kelly’s-en van konzolja, így a versenyre pulzusmérőt se kellett vinnem. Két legyet egy csapásra! Persze a problémák itt még nem fejeződtek be. Tudtam, hogy lesz egy kb 15 km-es lejtő a távon, így a V-fékektől való aggodalmamban szemfüles módon észrevettem, hogy a fékpofák szinte tövig vannak kopva az Authoron. A csere jól jött, csak éppen a kiváló minőségű noname 500 Ft-os pofák meg nem fogtak. 🙂 Arra gondoltam, hogy eddig se akartam nagyon versenyzősre venni a figurát, de így máginkább átcsap majd a dolog túrázgatásba.

Szóval ezekkel a nem túl kellemes gondolatokkal a fejemben készültem a versenyre, mígnem a verseny napján reggeli közben arra jutottam, hogy minden negatív gondolatot félre kell tenni, és csak a versenyre, meg a tájra kell koncentrálni, az majd úgyis feledteti a problémákat.

Pakolás után nagyjából 7-re sikerült kiérni Riva del Gardába. Szép napsütéses idő volt, nem kísértett tehát a korábbi külföldi versenyeim balszerencséje. A megfelelő ruházat kiválasztása így sem tűnt azonban triviálisnak, mivel a várost körülvevő hegyeket tejszínű ködlepel burkolta, és tartottam tőle, hogy 1000 méter magasan nem lesz túl meleg. Többségében viszont rövidujjú mezes bringásokat láttam a versenyre készülődni, így én is emellett döntöttem. Közben felmerült még egy probléma. Lapos volt a hátsó kerék. Persze otthonról sikerült a rossz pumpát elhoznom, amivel sehogy nem bírtam felpumpálni a kereket, a mini-pumpám pedig a Kelly’s-re szerelve pihengetett Pesten a szervízben… Parkolás után az autóból kipattanva egyből lecsaptam egy kisebb bringás társaságra, akik szintén a versenyre készülődve épp a megfelelő guminyomást lőtték be a bringájukon. Jófejek voltak, kölcsönadták a műhely-pumpájukat, sőt még segítettek is. Köszönet a derék olasz sporttársaknak!

Jó, akkor a bringa kész, már csak egy banán, egy műzli szelet, meg egy kulacs kell és mehetünk. Általában két kulacsot szoktam vinni, de most a pályarajz tanulmányozása után arra jutottam, hogy kiválóan vannak elosztva a frissítő pontok, én pedig ráérek megállni, így súlycsökkentés céljából az egy kulacsos megoldást választottam. Ami még hiányzott a készletből, az a mini-pumpa volt, de ezen a téren rábíztam magam arra a vak szerencsére, ami az eddigi pályafutásom során biztosította, hogy soha egyetlen versenyen ne kapjak defektet. Kopp-kopp.

A rajtoltatás négy blokkan történt a távoknak megfelelően (extrém, hosszú, közép, rövid), így én a harmadik blokkba kaptam besorolást. Egyelőre azonban még nem álltam be a tömegbe, csak néztem a kavalkádot. A speeker-ből ömlött a szóáradat,  záporoztak az európa-bajnok, Trans-Alp győztes és hasonló szavak…

Nem sokkal mielőtt ellőtték volna az első rajtot beálltam a blokkom végére, majd miután elmentek az extrém távosok előrébb araszolt a sor. Aztán 8 óra körül végre mi következtünk, és az ACDC Highway to hell című zenéjére megindult a mezőny. Nem siettem túlságosan, egyáltalán nem erőlködtem. A faluból kifelé a nagyjából sík aszfalton, helyenként enyhe lejtőn 30-35-40-es tempót mentem. Nagy tülekedés nem volt, de alapvetően előre haladtam a sorban. Néhány kanyar után befordultunk egy meredek makadám útra, ahol hirtelen megállt a mezőny. A nagy létszámú maratonokon gyakran előforduló jelenség éreztette hatását: olyan zsúfoltan voltunk, hogy ha egyvalaki leszáll, mert elrontja, akkor rántja a mögötte levőt is, és így tovább. Szóval a nagy többség tolta, én azonban nem akartam leszállni, és a szájam sarkából megeresztettem egy mosolyt: lám, hiába van csili-vili bringájuk, mégis tolják, míg én tekerem. Azért persze mérhetetlenül frusztrált, hogy mindenki ott vadít a szuper gépével, miközben én a jó öreg, ütött-kopott Author-t hoztam a versenyre.

Az egyhangúságot egy versenyző csajszi törte meg, akinek nagyon nem tetszett a toligálás, és nagy elánnal kiabálta félre a népeket, és fúrt utat a tömegben. Ez azért kiváltott némi kuncogást a környezetemben. Hamarosan enyhült az út meredeksége, és egyre többen pattantak nyeregbe, megindult a mezőny. Persze így se volt könnyű tekerni, elöl kistányér, hátul pedig a két legnagyobb között váltogattam, de sokszor így is erőlködni kellett a kanyargós, köves úton. Meredeken emelkedtünk, gyorsan megjöttek az első kilátások is az alattunk elterülő Riva del Gardára, a tóra, és a környező hegyekre.

A makadám utat földút, majd aszfalt váltotta, néhol pedig volt egy-egy rövidebb pihenő szakasz is, némi vízszintes-közeli úttal. A tekerés annak ellenére nem ment rosszul, hogy nem igazán éreztem magam otthon a bringán, kényelmetlen is volt, meg furcsa is, de azért szépen haladtam a mezőnnyel. Nem sokat előztem, de engem se sokan előztek meg. Beálltam két gyári Mercedes színekben (ezüstszürkés-fehéres alapon fekete minták, bazi-nagy Mercedes logo és felirat) feszítő fickó mögé, és velük mentem egy darabig. Azon gondolkoztam, hogy most akkor hogy is van ez: ők most tényleg a Mercinél dolgoznak, és a kedves gyár pedig megszponzorálta őket egy ilyen király mezzel?

Az aszfaltos részeken, ahol kisebb hegyi falvakon haladtunk keresztül még szurkolók is voltak, bár őket nyilván csak az olasz sporttársak értették. 🙂 A szerpentineken néha visszanéztem, és figyeltem ahogy alattam-mögöttem kígyóként kanyarog fölfelé a színes kavalkád. Az első frissítőállomás mellett lendületből elmentem, nem volt szükségem se pihenőre, se pedig semmilyen ellátmányra. A kulacsom is még nagyjából félig volt, és a kormányra ragasztott szintrajzból gyorsan megállapítottam, hogy ha fél kulacs elég volt a hegy feléig, akkor a másik feléhez elég lesz a maradék lötyi. Közben a helyzetem kezdett egyre válságosabb lenni, már nem úgy ment a tekerés, mint az elején, egyre rosszabbul esetek a falmeredek mászókák, amelyek ráadásul makacsul hosszan tartottak. Elkedezdett csökkeni a sebességem, a mezőny pedig – ha nem is gyorsan, de határozottan – megindult mellettem, elkezdtek előzgetni.

Egyre magasabbra jutottunk a hegyen, immáron fenyvesekben, réteket átszelve, igazi erdei utakon tekertünk. Egyre kényelmetlenebbül éreztem magam a bringán, miközben vonszoltam magam fölfelé, a sorban pedig egyre hátrébb csúsztam, hallgathattam a “links-links”, “rechts-rechts”-et, amivel a maratonok íratlan szabályainak megfelelően jelezték az előzési irányt a többségében német sporttársak.  Egyszer csak megjelent mellettem egy szemmel láthatón nem élversenyző, de nagyon csinos lány, egy akkora freeride bringával mint egy ház. Nem csinált semmi különöset, csak szépen, nyugodtan, egyenletes tempóban elkarikázott mellettem. Na, mondom, ilyen nincs, azzal a bringával nem hagyhat le, de akármit csináltam, még csak tartani sem sikerült a lépést. Elég bután néztem ki a fejemből, ez volt a kegyelemdöfés.

Aztán lenéztem, mert éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel, és amit láttam, az sok mindenre magyarázatot adott: a nyeregcsövem annyira lecsúszott időközben, hogy már majdnem a hátsó keréken ültem. Pffff. Megállás, igazítás, mehetünk tovább. Érezhetően könnyebb volt utána tekerni. Egyre jobban figyeltem a szintrajzot, és nem kellett sokat várnom: a 20-dik kilométer környékén megérkeztem a második frissítő állomásra, ami egy szép réten volt. Feltöltettem a kulacsot, ettem banánt, kis sütit, és mentem is tovább.

A hosszú, körülbelül 15 km-es emelkedőt a frissítőállomás zárta, és tudtam, hogy most jön az a rész, amitől a leginkább tartottam, a szintén nagyjából 15 km hosszú lejtő. Először némi vízszintes dózerút, majd egy rövid single-track következett hullámos, köves terepen, ahol a jobboldalon egy kisebb szakadék volt. Elég óvatosan mentek az emberek, volt aki bénázott is, és nem tudott átmenni bizonyos helyeken, pedig annyira nem volt nehéz. Ezután jó meredek földút következett, amit szintén nem vállalt el mindenki. A lassú, technikás részekről kiérve megkezdődött a komoly lejtmenet dózerutakon, és aszfalton váltakozva. Nagy meglepetésemre újra feltűntek a horizonton a korábban említett mercisek. Akkor most mégse voltam olyan lassú, vagy hogy is van ez?

Beálltam a sorba, kapaszkodtam a fékekbe és a kormányba, és küzdöttem az életemért. A több száz bringás által felvert portól alig láttam valamit, folyamatosan pislogtam, közben pedig a szememből folyt a könny… Meglepett, hogy egyáltalán nem mennek gyorsan lefelé a népek, sőt kifejezetten óvatos volt a nagy többség. A Salzkammergut Trophy-n pont az ellenkezőjét tapasztaltam…vagy simán csak ekkora a kontraszt a száraz és az esős lejtőző teljesítményem között? Folyamatosan figyelnem kellett a nagyobb kövekre, gödrökre, vízelvezető árkokra keresztben, mert a villa nem sokat segített a terepakadályok tompításában. Többször hatalmas koppanással jelezte, hogy kimozogta teljes útját, miközben éktelen csörömpölést hallatva rongyoltam lefelé. Néha azt hittem, hogy most tényleg vége, eltörött a villa, vagy felütöttem elöl a belsőt, de csodák-csodájára valahogy egyben maradt a masina. Sőt néha még előztem is, mert páran tényleg vállalhatatlanul lassan közlekedtek lefelé. Alapvetően azonban nem vagánykodtam, a sorral együtt haladtam, ami életvédelmi szempontból nagyon hasznos döntés volt. Az aszfaltos részeken tudtam picit pihenni, de azokon meg a tempó volt elég komoly, sikerült is egy 65 km/h-ás maxot nyomnom. Érdekes volt, hogy a legnagyobb aszfaltos lejtőn két rendezői motor cirkált, és álltak meg a pálya szélén szerelőket kérdezgetni, hogy minden oké-e. Nem rossz biztosítás! A legalsó részeken ismét makadámutak következtek helyenként éles visszafordítókkal, alacsonyon kőfalakkal és olajfákkal körülvéve. Pedig nemrég még fenyőerdőben voltunk…ez ám az élvezetes környezet! A makadám utak viszont iszonyúan ráztak, ezeken tényleg csak különleges óvatossággal tudtam közlekedni, aztán persze lett még rosszabb is: egy vízmosásos, görgeteges, nagy kövekkel tarkított szűk úton folytattuk a szintvesztést, ami már igazán felért egy kínzással nekem is, meg a bringának is. Itt nem is tudtam végig nyeregben lemenni, mert annyira belassult a mezőny, hogy azzal a sebességgel az első kerék már nem ment át a köveken, hanem megakadt bennük, így tolóverseny következett. Aztán végre leértünk, már vártam.

Összességében a komoly technikai hátrányom miatt lefelé a mezőnyhöz képest nem szenvedtem tempóhátrányban. Pont arra volt jó, hogy nyugodt, biztonságos tempóban jöjjek le a hegyről. A Kelly’s-el sokkal bátrabb lettem volna, az biztos…az viszont már nem, hogy úgy is egyben leértem volna… Márpedig az Authorral egyben leértem, aminek igazán örültem, mert a koncentráció, a folyamatos rázkódás, a fékek húzása eléggé kifárasztott, mondhatni rendesen elegem lett a lejtőből.

Nagyon rövid aszfaltos mászóka után következett a harmadik frissítőpont. Itt is volt némi kulacs-utántöltés, és tápolás zombi üzemmódban. Viharvert ábrázatomat látván az egyik kissrác – mint a kiszolgáló személyzet tagja – hangos “Tenga!” (Fogd!/Vedd!) felkiáltással tolt a hátsó zsebembe némi energiaszeletet és zselét, anélkül, hogy meg bírtam volna mozdulni, vagy mondani bírtam volna valamit…

Miután ilyen remekül fel lettem szerelve folytathattam utam. Ismét meredek aszfalt következett, amit már eléggé untam. Szerencsére a rövid mászást igen élvezetes szakasz követte: szűk erdei ösvényeken haladtunk, volt kilátás egy fölénk tornyosuló várra is, majd egy meredek sziklás lejtő törte meg a lendületet. Az újabb tolóversenyben is jól teljesítettem :), és az erdei szakaszt elhagyva egy falu szűk utcáin kanyarogva, árkádokon átbújva  játszottuk tovább az uldözős játékot.

Adrenalintól felpörgetve jutottunk ki egy jellegtelen terepre mindenféle szőlőültetvények közé. Itt lehetett választanai, hogy balra kimész-e a hosszútávra, vagy jobbra fordulva a cél felé veszed az irányt. Nem igazán volt ez kérdés, jobbra folytattam az utam, és jöttek is előttem-mögöttem szép sorban a népek, de ekkor azért már koránt sem volt folyamatos a sor. Az újabb nyeregállítgatás miatt pedig sikerült egy “légüres térbe” kerülnöm, ami nem volt jó, mert sík is volt az út, aszfaltos is, és még a szél is fújt. Nem nagyon haladtam. Rövid idő múlva beálltam két sporttárs mögé szélárnyékba, ők elhúztak az utolsó bukkanóig, itt azonban teljesen szétszakadt a hármasunk, és nem sokkal ezután ismét egyedül találtam magam.

Volt egy-két jó a rész a szőlők között is, amikor egynyomosokon haladtunk, cserébe viszont benéztem egy elágazást, és 100m-t vissza kellett mennem. Erőteljesen közeledett a cél, én pedig immár valami főúton küzdöttem a kilométerekkel, amikor fénysebességgel elhúzott mellettem egy duó, közben a második fickó kinézett rám és mondta, hogy menjek én is. Minden erőmet összeszedve felvettem a ritmust, és beálltam szélárnyékba. A megfelelő sebesség elérése után már igen kényelmes volt a tempó, és nagyon haladtunk. Egymás után fogtuk be az embereket, de arra már senki nem vállalkozott az utolértek közül, hogy beálljon a sorba. Közben szépen ment körbe a lánctalp, ahogy kell, és süvítettünk a cél felé. Eljött az én időm, ki kellett állnom előre törni a szelet, és mindent beleadtam. A tempó valahol 35 körül volt, és jött egy körforgalom… Táblát, jelzést nem láttam nagy hirtelen, így az első kijáratnál elfordultam, amire mögülem nagy ordibálás volt a válasz, és láttam, amint kis csapatunk másik két tagja továbbmegy, és a második kijáraton hajt ki…

Hupsz, ezt benéztem! Fééééék, fordulás, körforgalomba behajtani akaró autó lenyomása, és irány a többiek után. Érezhetően kicsit visszavettek, még nem voltak túl messze. Nekem azonban a végsőkig el kellett mennem, hogy utolérjem őket. Nem spóroltam, mindent kiadtam magamból. Méterről méterre közeledtem, és végül sikerült újra felérni rájuk, ahol szinte megváltásként hatott a szélárnyékban tekerés. Kipihenni viszont már nem bírtam magam, és amikor a cél előtti utolsó rövid, enyhe emelkedőn újra én kerültem előre sajnos már nem sokat tudtam segíteni, 26-27-nél többet nem bírtam kipréselni magamból. Hamar váltottak is, de innen már nem volt sok vissza, a következő pillantban már ráfordultunk a célegyenesre, és együtt futottunk be.

– “Thank you guys!” – mondtam miután megálltunk.

-” You nearly missed…” – válaszolt az egyik mosolyogva, a körforgalmas incidensemre utalva. Lepacsiztunk, és mindenki továbbállt kifújni magát.

Én is letelepedtem a pázsiton a napra, és nézegettem a beérkezőket. Érdekes volt hallani, hogy egyesek az USA-ból, vagy éppen Kanadából érkeztek a versenyre…  Eközben azon járt az agyam, hogy egyrészt ilyen brutális hegymenettel, és lejtmenettel nem minden nap találkozok, meg hogy régen éreztem már magam ennyire amatőrnek egy versenyen. Bár ez utóbbi jórészt a bringa miatt volt, amely ugyan igazolta, hogy egyáltalán nem való erre a terepre, viszont minden dicséretet, és köszönetet megérdemel, amiért a lehetőségeihez képest ismét hibátlanul tette a dolgát, és egyben lehozott a hegyről. Vagy inkább én voltam ügyes, hogy egyben lehoztam ezt a bringát a hegyről? Valószínűleg mindkettőben van némi igazság…

Ezután az egyetlen említésre méltó momentum a zuhanyzás volt, abból is a zuhanyzóig vezető út, ami nem volt kitáblázva, ennélfogva eltartott egy darabig…

Értékelésként annyit tudok mondani, hogy 3:30-at mentem ami 53 km-en, és 1659 méter összesített szintemelkedés mellett számomra nem egy rossz idő. A helyezésemről pedig annyit, hogy kategóriában 259-dik lettem a 416-ból, abszolútban pedig 404-dik a 727-ből. Lehetne jobb is, mondhatni nem ehhez szoktam, de ez most így reális: a hosszú hegymenetben jól éreztem a folyamatos hátracsúszást. Évadnyitónak pedig összességében ennél jobbat nehéz elképzelni! 🙂 A hegy tetejére ugyan kicsit elpilledtem, de a hosszú lejtő minden nehézségével együtt végül helyre hozott, utána pedig már nem volt különösebb probléma, sőt a végén bolyozva jó tempót tudtam menni, és sok előzést mutattunk be.

A távomon egyébként az otthoni élmezőny egyik jeles tagja is képviseltette magát Melts András személyében, aki 2:07-el a negyedik helyen futott be, és csak egy perccel maradt le a dobogóról.

Végül: merészség lenne azt mondanom, hogy “Jövőre ugyanitt!”, de azért remélem, hogy lesz alkalmam még indulni ezen a remek versenyen!

Körkép

Ugri-bugri

A rajtra várva

Feszülten kocentrálva

Szuszogva

Húúúúúúhaaa, ez meredek!

Helyenként tolóversenybe csapott át a műsor…

Vigyázzatok, nem fog a fékem!

Rázós makadámút hajtűkanyarral

Árkádokon átbújva

A célban figyeltem a beérkezőket


Azaz a Garda tó. Nem is tudom már pontosan, hogy mikor merült föl az ötlet. Talán amikor szeptember tájékán rábuktam egy youtube videóra, ami Lance Armstrong győzelméről szólt a híres amerikai monti maratonon, a Leadville 100-on. Ezután kijelentettem, hogy minél több külföldi maratont szeretnék kipróbálni. Bár ötlet szintjén minden évben folyamatosan ott lebegnek a különböző külföldi maratonok teljesítései, mert maratonozni jó, külföldön maratonozni meg még jobb. Főleg azért, mert egyedi, nem mindennapi élmény. A körítés, a hegyek, az emelkedők, minden más egy kicsit. Vagy nagyon. Hazai maratonokon ugyanis ritkán esik meg, hogy 15 km-en keresztül tart egy emelkedő, az pedig egyenesen elképzelhetetlen, hogy ilyen hosszan annyira meredek legyen, hogy elől csak a kistányért, hátul meg a két legnagyobb fogaskereket tudom használni. A Garda maratonon pedig valami hasonló történt…na, de ne szaladjunk ennyire előre.

Szóval eddig voltam 2008-ban Szlovákiában a Horal maratonon, 2009-ben a Salzkammergut Trophy-n, idénre pedig a Ködmön által sokat emlegetett Garda maratont szemeltem ki. Sajnálatos módon viszont nagyon rosszul telt a telem, hónapokon keresztül bajlódtam egy ínsérüléssel, ami miatt még egy egyórás bringázás után is sántikáltam… Bízva azonban a felépülésben február végén beneveztem a maratonra, és innen már nem volt visszaút. Lassan-lassan kezdett újra terhelhetővé válni a lábam, és a tél után ismét nullára írt sportformám is kezdett fölfelé ívelni, míg a Garda előtt pont egy héttel bringával teljesített Mátrabérc már egészen komoly önbizalmat adott. Ahogy bíztam benne, minden összeállt tehát a Gardához. 🙂

A lejutást családi kirándulás kereti között sikerült megoldani, így mindenki jól járt. 🙂 A verseny szombaton volt, mi pedig csütörtök hajnalban vágtunk neki a kb 10 órás autókázásnak. A Ljbuljana – Trieste – Velence – Verona útvonalat követtük, útközben pedig egy egyórás lazulás kereti között útba ejtettük az Adria partján fekvő Sistiana nevű városkát, csak hogy egy kis tengert is lássunk. A tóhoz közeledvén aztán végre elhagytuk az autópályák monoton világát, cserébe szűk-kanyargós hegyi utakat kaptunk, ahol az egyik falu közepén éppen csak átfértünk két épület között… Nem sokkal később pedig végre megpillantottuk a Garda tó hegyekkel körülölelt panorámáját. A tó tengerszint feletti magassága 65 m (a Balatoné 104) körülötte pedig 2000-es hegyek is vannak az északi oldalon. A hegyek pedig közvetlenül a tó partján kezdődnek, és brutális meredekséggel törnek az ég felé. Elképesztő látvány volt!

Meg is álltunk egy kilátópontnál, hogy jobban szemügyre vegyük a helyzetet, és mialatt nézelődtünk rengeteg outis tépett fölfelé a meredek emelkedőn. Már a sistiana-i pihenőnk alkalmával is nagyon sok bringást láttunk, a Garda tónál pedig még többen voltak. Itt aztán van biciklis kultúra!

A szállásunk a tó keleti partjának északi harmadában, Navene-hoz közel volt egy kemping faházában. Olcsó volt, és a célnak megfelelt. Fontos volt, hogy közel legyünk Riva del Gardához, mivel a verseny központja ott található. Délután közepén meg is érkeztünk, lecuccoltunk, majd tettünk egy gyenge kísérletet arra, hogy átbringázunk Riva del Gardába. Nem lett volna messze, de mivel a hegyek tényleg közvetlenül a tó partján kezdődnek, így nagyon kevés az élletér a tóparton, minden négyzetcentiméternyi hely ki van használva. Bringaút nincs, csak az autók között lehet közlekedni, ami a festői, mediterrán hangulatú tóparti városkákban nem is lenne baj, azonban pont Riva del Garda irányába elég sok az algút (csak így lehetett megoldani az útépítést), amiben valóban nem túl kellemes tekerni, és a család női tagjainak hamar elege is lett belőle. Így aztán Riva del Garda ugrott, maradt a környéken való tóparti mászkálás, és ezzel nagyjából el is telt az első nap.

Kilátás Sistiana felé

Kikötő

Első kilátás a Garda tóra

Tóparton

Előzetesen nem nagyon tudtam, hogy mit is várjak ettől a versenytől. A nagy cél, az abszolút top 100-as helyezés évközben versenyről versenyre távolodott, mígnem a Bükkön a 150-ből is sikerült egy helyezéssel kicsúsznom. Ennek ellenére nem voltam elégedetlen, mert általában sikerült azt az időt megfutnom, amit előzetesen reálisnak kalkuláltam, és azért valljuk be: ez nem a hirtelen jött bravúrok sportja.

A mátrai pályáról viszont tudtam, hogy az összes magyarországi pálya közül talán ez fekszik a leginkább a stílusomnak. A rövid aszfaltos bemelegítés után rögtön a meredek sípálya, majd pedig hosszú-hosszú lejtőzés, ahol lehet kicsit pihentetni a lábakat, valamint bőven van lehetőség a további pozíció-javításra.

Ugyanakkor a kéthetes spanyol utammal az igazán komoly versenyszezont le is zártam: két hét teljes kihagyás ugyanis nem múlik el nyomtalanul, így nem is kergettem túlzottan hiú álmokat a verseny előtt.

A versenyre vasárnap hajnalban indultunk Szabival, aminek volt egy olyan előnye, hogy még az utolsó pillanatban is meggondolhattuk magunkat, ha esetleg nagyon rosszra fordulna az időjárás. Eső ugyan esett előző nap a helyszínen, de a verseny napján eléggé ígéretes légköri körülmények uralkodtak, így nem kellett visszatáncolnunk.

Hipp-hopp Sástóra értünk, ahol láttuk, hogy még senki nincs a versenyközpontban a csapatból. Mászkáltunk kicsit a friss, hűs reggeli levegőben, még fáztam is egy picit. Nézegettük a jó kis meredek lejtőt, meg a többi elbarikádozott részt, ahol át kell majd mennünk. Ezután, hogy ne unatkozzak, vettem egy pár Race Kinget 5000 valamennyiért, plusz ezért a pénzért még egy Continental mezt is hozzám vágtak. Gyorsan el is kezdtem fölpattintani a gépre az új abroncsokat: mikor teszteljünk, ha nem egy versenyen? 🙂 Meg igazából úgy gondoltam, hogy rosszabb úgyse lesz a helyzet: a már majdnem slick hátsómnál minden jobban fog, valamint az 1.95-ös hurkák helyett a 2.2-es külsőkkel sokkal egyszerűbb lesz haladni a Mátra híresen köves talaján.

Szép lassan végeztem a szereléssel, és elkezdtek szállingózni a többiek is. Szomorúan konstatáltam, hogy Laci betegség miatt nem indul, pedig Crosskovácsin milyen jót zúztunk a nyár elején… Közben egyre nagyobb nyüzsgés lett, folyamatosan nőtt a színes forgatag, majd kezdte “élesre” állítani magát mindenki. El is mentem Ködmönnel bemelegíteni, ami abból állt, hogy kb 10 percig vártam rá, míg megtölti a kulacsait (csak én szoktam otthonról vizet vinni a versenyekre???), ezután pedig rájött, hogy lassan be kellene állnia a rajtba. 🙂

Én azért – még ha egyedül is – elindultam az aszfalton fölfelé. A bemelegítés ahogy szokott lenni nem annyira ízlett, kicsit merevek voltak a lábaim, meg nem éreztem annyira az erőt se. Nem baj, ezt már megszoktam, minden verseny így kezdődik… Fölmentem addig a parkolóig, ahol a verseny végén már visszafelé keresztezzük az aszfaltot, és itt vártam a hosszútáv rajtjára.

Egész jól nyomták fölfelé, bár nem mentek annyira vadul mint gondoltam. Nem is értettem, hogy miért nyúlt szét már az elején annyira a sor. 🙂 Elöl a Blazsó, utána a Buruczki, majd a fél Cube Csömör, és a többiek. Kerestem a HBSE mezt a mezőnyben, és először RZsolti jött elég jó pozícióban, de nem túl sietve. Kérdezte, hogy előtte van-e Ködmön. Mondtam, hogy biztos nincs. Kicsit izgultam is emiatt :), de igazam lett: Ködmön a mezőny hátsó végében karikázott szép nyugodtan, nagypapa tempóban fölfelé. 🙂 Csodálkoztam is, mert eddig a versenyeken többnyire a villámlábú Ködmönt szoktam látni, illetve csak a hátát, azt is csak az első 500 méteren…

Miután mindenki elment, elindultam én is lefelé: ekkor vettem észre, hogy baromira ráz az út…nézegettem, hogy mi a franc van, hol vannak az úton ilyen egyenetlenségek, de semmi érdekeset nem láttam. Hacsak az első kerekemen lévő abroncs minden dimenzióban egyszerre történő kilengéseit nem számítjuk érdekesnek… Hát igen, már a felszerelése után láttam, hogy van “némi” nyolcas, tojás, és miegymás ebben a remek kis Race Kingben… No sebaj, majd ha a köveken pattogok, akkor úgysem fog zavarni… 🙂

A központba visszaérve épp a rövidtáv készülődött a rajtra. Ezt közvetlenül a célkapu mellől néztem végig, nagyon tetszett. Ritkán látom egy maraton rajtját kívülről. A Fire-re szép lassan elinduló tarka-barka bringás sereg egészen meghozta a kedvem a versenyzéshez!

Na, akkor álljunk be a rajtba! Első számú kérdés: hol van Szabi? Ez azért tűnt fontosnak, mivel nagyjából egyforma gyorsak vagyunk, jó lenne valameddig együtt menni. Viszont Szabi teljesen eltűnt, így felmerült a második kérdés: hol van egyáltalán bárki a középtávos csapatból? Nagy nehezen sikerült megtalálni a Nata, Dani, Joe és Karesz-ből álló társaságot a mezőny leghátsó traktusában. Mindegy, majd az aszfalton előrefúrom magam – gondoltam. Közben előkerült Bálint Andris is, aki szintén beállt mellém a mezőny végére. Mondtam is neki, hogy “Na mi van, megint meg akarsz ölni?” A Bükkön az elején együtt mentünk, de nagyon hamar sok lett a tempója. Hipergyors a srác!

A Fire után szépen kiporoszkáltunk az aszfaltra, ahol kezdetét vette az üldözős játék. Andris tempóját ezúttal egész jól bírtam, bár a rajt előtt vetített valami megfázásról, de egy szavát se hittem… 🙂 Jól ment a tekerés, kimondottan élveztem a versenyzést. A pulzust szép gyorsan 180-ig tornáztam, ott pedig leszabályoztam. Úgy vágtunk át a mezőnyön, mint kés a vajon; jobbról, balról, középen: folyamatosan előztünk. Érdekes volt látni, ahogy változik a mezőny képe, amint haladtunk előre.

A sípálya előtt nem sokkal már Katit előztük, amikor úgy éreztem, hogy megint kezd gyors lenni Andris tempója, így el is köszöntem tőle “Én nem erőltetem…”  címszóval. Furamód viszont nem tudott túl nagy előnyt összeszedni a sípálya aljáig, ahol a terepre érve pillanatok alatt visszazárkóztam rá. Ekkor szúrtam ki Szabit, akit már megint úgy értem utol, hogy a pálya szélén mászkált, mint a Dunán. Kérdeztem is, hogy mi történt, de mondta, hogy csak folyó ügyeket intézett, semmi komoly… 🙂 Közben törtünk előre rendületlenül, Szabi is elmaradt, és itt már Andris előtt mentem, még ha csak egy keréknyivel is. 🙂 A mászás háromnegyede felé már nem esett annyira jól a történet, itt néha vissza kellett fognom magam picit, mert már max pulzus közelében tekertem… A csúcskő előtt, az itatópontnál megvolt a következő mérföldkő a mezőnyben: az SHKE-s Nagy Péterné. Ilyen hamar soha nem értem még utol, a Bükkben például csak az utolsó nagy lejtőn előztem meg. Király! Amikor már láttam a fordító-pontot még megnyomtam egy kicsit, hogy minél jobb pozícióból kezdjem a DH szakaszt.

Néhány aszfaltos kanyar jött, itt sikerült valakit külső íven megelőznöm, ez elég vicces volt. 🙂 Ezután balra be az erdőbe, egy szűkebb ösvényre, ahol bár tudtam volna gyorsabban is menni, egyszer se sikerült előzési pozíciót fognom. A lankásabb, széles erdészeti útra érve viszont teljesen szabadjára engedtem a paripát, folyamatosan előzgettem. A széles út erre remek lehetőségeket kínált, de azért figyelni kellett rendesen, mert a nyomok keskenyek voltak rajta, és mindenhova hatalmas kövek voltak elrejtve, amiket nem lett volna túl jó eltrafálni. Amikor már Simon Emesét láttam “bukdácsolni” a kövek között lefelé, mondtam is magamnak, hogy “lassíts hülyegyerek, mert ennek még meglesz a böjtje”. Azonban annyira jól ment a száguldás, hogy képtelen voltam visszafogni magam. Egyedül az Adrenalin parkba visszatérés törte meg kicsit a lendületemet, bár az előtte lévő részen meg a rövidtáv leggyorsabb embereivel haladtunk együtt egy rövid szakaszon, ami szintén feldobott.

A törést a parkban kialakított szűk csiki-csuki pálya ritmusváltása okozta. A fönti két kanyart annyira vágtam le, amennyire csak lehetett, így brutális sebességgel estem be a cél előtti szűk balosba: épphogy csak befértem. Innen már kicsit óvatosabban közlekedtem a keskeny, szalagokkal körülvett pályán, de összességében nem sikerült túl jól átjönnöm rajta. Kifelé ráadásul senki nem mutatta, hogy szembe át kell menni az aszfalton, ezért elsőre rossz irányba indultam…

Ezután viszont újabb fincsi lejtők jöttek, szinte el se hittem, hogy hogyan lehet ennyit lefelé menni egy versenyen. Nagyon jó volt. Annak ellenére is, hogy az alsóbb régiókban már volt egy két csúnyább sárfolt is, de ezek még a vállalható kategóriában voltak. A nagy zuzatástól már a kezem kezdett is kicsit fájni, így nem bántam annyira, hogy lassan kezdett csitulni a helyzet. Jöttek kisebb dombok, ezeket kihasználtam némi kajálásra, mert már kezdett fogyni az energia is. Az első ellenőrző pont előtt egy szűk, gyökeres szakaszon – ahol épp kipörgött a hátsó kerék – megjött Andris is egy “Ne szállj le!” csatakiálltással. Kicsit dumáltunk, mondta, hogy alig bírt utolérni, aztán hamarosan jól elhúzott. Erről ennyit. 🙂 Még pár kanyarig láttam a hátát, de nem állt meg a frissítőponton.

Én viszont ezt nem engedhettem meg magamnak, tekintve, hogy éhes voltam. Jól végig is zabáltam a teljes kínálatot, és indultam tovább. Lassan megkezdtük a hosszú mászást Galyatető irányába, de itt már nem erőltettem. Szép nyugodt tempóban haladtam fölfelé. Gondoltam, hogy most már a jó pozíció megvan, innen csak tartani kell, és okosan beosztani az erőt a végéig. Az egyik kanyarban Hédi húzott el mellettem fölfelé, iszonyúan terhelte a pedált. Már attól elfáradtam, ahogy néztem. Kiértünk az aszfaltra, ahol kezdtem megint csoffadni. Már eléggé nehezen ment a bringa fölfelé, amikor végre jött a frissítőpont. Itt is jót tápoltam, és újult erővel folytattam az aszfaltos mászást.

Szép nyugodtan haladtam fölfelé, amikor annyit vettem észre, hogy valaki megkocogtatja a hátamat, és hihetetlen tempóban elhúz mellettem egy HBSE mez. Szabi volt az! Tudtam, hogy szereti az aszfaltos fölfeléket, és számítottam rá, hogy utól fog érni – mint ahogy Szilváson is – de ez kicsit meglepett. Olyan sebességgel közlekedet fölfelé, hogy úgy tűnt, mintha a többiek állnának hozzá képest. Tényleg, ő tekert úgy, mintha versenyen lenne, mi pedig mintha egy túrán…

Fel is kiáltottam, hogy “háhá, megjött asz aszfaltkirály!” és gyorsan ritmust váltottam. Próbáltam utolérni, és beállni mögé. Baromira nem esett jól, és először nem is nagyon közeledett, jó 10 méteres távolságból követtem, végül nagy nehezen sikerült teljesen fölzárkóznom. Mondta, hogy rengeteg embert leszedett fölfelé, de már ő is kezd kicsit fáradni, és nemsokára jön az emelkedő vége. Ezt nem nagyon bántam, mert a műszerfalon az összes mutató a piros tartományba kúszott, és aggódtam, hogy esetleg emiatt az erőlködés miatt “meghalok” a végére, amit semmiképpen nem szerettem volna.

Ugyanakkor szellemileg teljesen feldobott, hogy végre nem vagyok egyedül a mezőnyben, ezért is próbáltam tartani a tempót. Meg nagyon élveztem, hogy ilyen brutális tempót nyomunk egységes HBSE mezben, és megmutatjuk, hogy milyen erősek vagyunk. 🙂 Szerencsére hamar fölértünk, ahol rövid, meredek, szűk lejtő következett, majd kiértünk egy lankásabb, enyhén lejtő dózerútra.

Tudtam, hogy lefelé szárazon egy kicsit gyorsabb vagyok, így előre álltam, mert elsőre azt hittem, hogy nagyobb lejtők jönnek, és nem tagadom az is motivált, hogy Szabi előtt érjek be. Persze emlékeztem, hogy Szilváson ugyanilyen szituban nem sikerült tartani a tempóját a végén, így nem igazán tudtam, hogy mire számítsak. Kicsit meg is lepődtem, amikor a dózer végén lévő kisebb meredek puklikhoz értünk, és nem láttam mögöttem. Ezek azok a mászások, amik már egy kisebb kínzással érnek föl. Meredek, saras, csúszós, vagy éppen tapadós, és az elején tolós. Alig-alig bírtam kitekerni, körülöttem pedig a nagy többség tolta.

Nagy nehezen vége lett, irány le az aszfaltra, majd a nagy “kedvencemre” a gyökerekkel jócskán tarkított, fahídon átkelős erdei szakaszra. Itt sikerült nagy igyekezetemben a bringát is eldobnom: az egyik kanyarban lehetett választani, hogy balról, vagy jobbról kerülsz egy fát, én persze aggresszíven lecsaptam a kanyart a szűkebb baloldali íven. Amikor már rajta voltam a csúszdán láttam, hogy ebből baj lesz. Oldalra lejtett az út, és tele volt gyökerekkel. Már éppen kioldottam a jobb lábamat, hogy kicsit megtámasszam magam, amikor elcsúszott az első kerék. A szokásos attrakció következett: reflexmozdulattal átugrottam a kormányon, szépen kifutottam a lendületet, majd vissza a bringához…

Nem esett jól, mert a futás lelassítása rendesen megdolgoztatta a már amúgy is görcshatáron mozgó vádlimat. A bringára visszaülve a vízszintesebb részeken gurulgatva próbáltam is nyújtani, ez valamennyit segített. Már nagyon közeledett a pálya vége, de itt már senkinek nem volt kedve vívni, szépen mentünk egymás után. Megnéztem az órán az időt, és örömmel konstatáltam, hogy ismét egy elég jó kört sikerült futnom. Még a célterület előtti utolsó lejtőn mondta egy arc, hogy jól jöttem lefelé, aztán nemsokkal utána a az Adrenalin parkba vezető lejtőn be is támadott, de őt már hagytam. Semmi kedvem nem volt már izmozni egy helyezésért…

3:13.30 lett a vége, aminek nagyon örültem. Kb két perc múlva megjött Szabi is, megbeszéltük, hogy milyen jót meccseltünk. Abszolút elégedett voltam, két hét kihagyás után, egy hét nem túl intenzív készüléssel remek eredményt sikerült hoznom, szinte végig jól éreztem magam a versenyen, és volt egy kis HBSE-s vonatozás is, ami pedig a legnagyobb kedvencem minden versenyen. Az pedig hogy ezúttal sikerült Szabi előtt beérnem – közelről megtapasztalva, hogy milyen erős – már csak hab volt a tortán.

Az egyetlen hiányérzetet csak az abszolút listán elfoglalt 122-dik helyezésem szolgáltatta. Persze ha azt nézzük, hogy majd’ 500-an indultak, és hogy milyen volt a felkészülésem erre a versenyre, akkor egy szavam se lehet. De a TOP 100-hoz még legalább 10 percet kell gyorsulni, ami nem kevés. És persze azt se szabad elfelejteni, hogy a mezőny csak egyre sűrűbb lesz.

A teljes szezont tekintve elégedett vagyok, stabil, megbízható eredményeket hoztam, és elmondhatom, hogy továbbra se volt még maratonon se defektem, se komoly technikai problémám. A cél jövőre is az első 100 lesz a TOP Maratonok középtávjának abszolút listáján, amihez az eddigieknél is komolyabban kell venni a bringázást. Nem lesz könnyű az út, de a cél már megvan! 🙂

A mai nap egy jó részét Kislődön töltöttem a Balaton-régió Maratonon, és természetesen nem tudom megállni, hogy írjak róla pár szót. 🙂

Már több nappal a verseny előtt 🙂 előneveztem a hosszútvára, aminek az előző évek alapján 70km-nek kellett volna lennie. A honlapon persze az idei pályáról semmilyen információt nem lehetett elérni. Amikor a helyszínre értünk, közölték, hogy a 70km helyett idén 60 lesz a hosszútáv, mert a nagy viharok miatti kidőlt fák járhatatlanná tettek néhány utat. Ezen felül ki volt rakva egy térkép, amire felrajzolták a pályát. Kicsit lehidaltam, amikor láttam, hogy a rajz szerint a pálya nem megy föl a Kab-hegyre, holott pont azért neveztem a hosszúra, hogy kipróbálhassam terepen a Kab-hegy mászást. Na mondom, 70 helyett 60, és még Kab-hegy se lesz. Király…

A szervezés amúgy extra-lazára volt véve. Pl 20 perccel a rajt előtt még semmi zene, Adám vidáman bratyizott a szembe jövő bringásokkal, és amikor számonkérték, hogy miért nincs még semmi, mondta, hogy nincs hangosítás…

A rajt kivételesen pontos volt, Ádám említette is, hogy tavaly pont 20 percet kellett a tűző napon állnunk, és persze viccesen hozzátette, hogy idén lesz ez 30 is… Szerencsére nem lett. Különösen vicces kedvében volt, mert említette, hogy a pálya tökéletes, és csupán 30 perc múlva érkezik a vihar, jégesővel, hóval, meg nem tudom mivel… 🙂

Nem kapkodtam a rajt után, ez abszolút edzőversenynek volt szánva, meg a július amúgy se sikerült túl jóra bringás szempontból. A rajt után az első kanyarban már összeakadt két csaj, szerencsére mindenki szépen kikerülte őket. A rövid aszfalt után jó kis emelkedő, köves, laza talajjal. Szokásomtól eltérően benéztem a tetejét, és szépen keresztbe állt a bringa, onnan kicsit tolnom kellett. Jól eszembe is jutott, hogy most pont azt a bénázást adom elő, ami miatt olyan mérges szoktam lenni a maratonokon… 🙂

Nem sokkal ezután láttam, hogyan szenved fölfelé a Szuromi György és szépen meg is előztem, nem is láttam többet. 🙂 Vonatoztam tovább, nem erőlködtem, de azért lassan lépegettem előre a mezőnyben. Aztán amikor levált a középtáv, akkor hirtelen teljesen egyedül maradtam. Sehol senki. Teljes légüres tér. Egyből vissza is vettem, gondoltam, ha nincs senki akivel lehet versenyezni, akkor én most itt szépen nyugisan elbiciklizgetek. 🙂 A táj itt elég érdekes volt, főleg pusztákon kellett keresztül menni, valamiért tetszett a hangulata. Közben sasoltam a szalagozást, mert nem mindig volt annyira egyértelmű, hogy hol folytatódik a pálya.

Egyszercsak keresztül mentem egy aszfaltúton, majd a megjelent balról a Kab-hegy. Na, mondom, mégiscsak lesz ebből Kab-hegy. Nézegettem közben hátrafelé is, hogy mikor jönnek már az Erős Pisták, hogy jól leelőzzenek, mert nem mentem valami gyorsan. Próbáltam banánnal, meg mindenféle enregiaszelettel életet vinni enervált testembe, de gyorsabb valamiért mégse lettem. 🙂

Ezután megjelentek mögöttem ketten is. Háhá, na végre, jönnek a pajtikák, ahogy Ködmön mondaná. Az első jól meg is előzött az enyhe emelkedőn, a de jó kis sodrós murván lefelé pikk-pakk visszaértem rá. Kiértünk az aszfaltra, ami a Kab-hegyre visz. Beálltam szépen, szakszerűen szélárnyékba, és tapadtam, ahogy kell. A baratáunk nem spórolta el a tempót, hasítottunk fölfelé mint az állat.

Kicsit meg is lepődtem, amikor surrogást hallottam hátulról, és láttam, hogy kis bolyunk 3 főre duzzadt, muitán beállt mögém egy KTM-es spori. Na, ez már döfi! Nincs is jobb annál, mint bolyozva hasítani 30-al fölfelé a Kab-hegyre. Kb az aszfaltos rész felénél a barátunk, aki húzta a sort, kiborított jobbra, és látványosan félreállt. Nadejó, én jövök! De mégse, mivel a KTM-es spori hátulról kilőtt, és megindított egy kisebb támadást. Erősnek tűnt a tempó, nézegettem is hátrafelé, hogy a másik srác akar-e jönni, de jött. Na jó, akkor menjünk! Visszazárkóztunk a KTM-esre, és szuperszónikus sebességre kapcsolva haladtunk föl a hegyre. Addig se voltunk lassúak, de akkor még néha visszalassultunk 26-ra. Na, ilyen többet nem volt. 🙂

Meg is lepődtem, amikor hirtelen beborítottunk balra meredeken fölfelé terepre. Terepen már nem bírtam tartani a tempót, nem jött az a ritmus. Pillanatokon belül szétrázódtunk, és a KTM-es srác eltűnt a horizonton. Én meg szenvedtem fölfelé, mint a kutya. A hülye fűcsomókon, és a nagyon rossz minőségű úton alig akart haladni a bringa.

Pár kanyar után aztán jött az igazi kihívás. Ott jött szembe végre a Kab-hegy utolsó, legmeredekebb része. Közel a tekerhetetlenhez. Mondanom se kell, hogy mindenki tolta. No, akkor hajrá. A legutolsó Csiki-hegyek túrán kifejlesztett technikát alkalmaztam: a nyereg orra, hát…konkrétan a seggemben volt… Nem mondom, hogy nagy élmény így tekerni, viszont hihetetlen meredek falakat lehet megmászni ezzel a technikával. Hétközben a Kevély-en is sikerült egy eddig kivitelezhetetlennek tartott emelekedőn fölmennem így.

Szóval önbizalomtól duzzadva nekiestem az emelkedőnek. Alig haladtam gyorsabban, mint gyalog lehetett. Két ember mellett mentem el összesen, pedig vagy 5-en tolták előttem fölfelé látótávolságban. Sajnos a legvégén nekem is le kellett szálnom, de kivétlesen nem a tudás fogyott el, hanem a kraft. Legalább a tolást sikerült kb 10-15m-re minimalizálnom. Egy elismerő ‘Gratulálok!’-ot így sikerült begyűjtenem az egyik leelőzött sporitól. 🙂

A csúcson némi kulacstöltés, és ivás után lehetett zúzni lefelé. Ismét nagyon rossz utakon kellett menni. Vagy iszonyú köves, vagy göröngyös, mindegy a lényeg hogy nagyon rázzon. Nem volt valami nagy élmény, kezdett fájni a derekam, aminek a produkálsára egyedül a Kislődi pálya volt képes az eddigi pályafutásomon. Egy korábbi évekről ismerős dózerútra már szinte megváltás volt rámenni. Itt viszont a kraft kezdett megint elfogyni, egy VKE-Nelson-os arc le is alázott fölfelé, esélyem se volt vele menni.

A dózer után viszont megint eljött az én időm: nagyon fincsi lejtők következtek. 🙂 Ami nem megy esőben, az megy száraz pályán: büntettem lefelé, ahogy kell. 🙂 Nem érztem, hogy túl sokat vállalnék, mégis az említett VKE-s sporit úgy előztem vissza a lejtőn, hogy nem is láttam többet. Itt már voltak rövid, vagy közép, vagy nem tudom milyen távosok is a pályán, szegények rendesen harcoltak a lejtőkön a helyenként nem kicsi kövekkel.

A Kislőd előtti dombokon küzdve a mezők fullasztó levegőjével, és a fűcsomókkal, amik miatt nem gurul bicikli, az órát nézegettem, és azon gondolkoztam, hogy ha most vagyunk 51-nél, akkor hogy a francba lesz ebből a végén 60, amikor már látom a falut? Levágtam volna valahol a pályát, úgy hogy észere se vettem?! Kicsit aggódva gurtultam a faluban a cél felé, amikor közvetlenül a célterület előtt kiterletek jobbra. Hát ez meg mi?! Innen akarnak még egy 10 km-es kört csinálni? Amikor már szinte látom a célkaput?! Szerencsére nem akartak, és egy rövid kunkor után a pálya bement a célterületre, és kb 53km után vége lett a 60 km-es pályának, amit eredetileg 70-re írtak ki. Kivételesen nem bántam, voltam a Kab-hegyen :), és azért rendesen el is fáradtam, ennyi most pont elég volt.

Az idő kb 2:43-ett, helyezést nem tudok, max reménykedek benne, hogy lesz lista.

A pályáról annyit, minden maraton közül, ahol voltam ez rendelkezik a legrosszabb minőségű talajjal (fatörmelékek, kövek, fűcsomók, szederindák), és a kijelölés is lehetett volna egyértelműbb. Chip nem volt (a korábbi évekkel ellentétben), így a rendezés azt kell, hogy mondjam, meglehetősen light-olsra sikerült. Mondhatni nem erőltették túl magukat.

Mindegy, ez is megvolt, edzésnek tökéletes volt, jöhet a Bükk Marci! 🙂

A versenyre nem készültem különösebben, és a választott táv se tűnt túlzottan nehéznek. 53 km és ~ 1400m szint. Volt ennél már nehezebb versenyem is. Az edzések sajnos a múltheti gyengélkedésem miatt sorban elmaradtak, de hétvégére szépen rendbejöttem, és a pénteki utazással töltött szabadnap is teljesen feldobott. Végre nem egy sötét, hideg irodában kellett ülnöm, szabad voltam. 🙂

A jókedv egészen addig tartott amíg el nem kezdtünk közelíteni a verseny helyszínéül szolgáló városkához, ekkor ugyanis szép kis vihar rohant át a vidéken. Azonban mire Bad Goisernbe értünk vége lett a viharnak, szépen kitisztult az ég, és az itthoni maratonokhoz nem hasonlítható bringás fesztivál-hangulat fogadott minket. Remek érzés volt csak úgy flangálni a tömegben, a bámulni csodabringákat a különféle standokon, és a körülöttünk tornyosuló hegyeket, ahogy az eső után lökik ki magukból a párát.

A verseny reggelén hajnali 5-kör a speeker üvöltésére, és iszonyatos dörgésre ébredtem. Ekkor indult a 200km-es extrém-táv. Nem semmi élményben lehetett része azoknak akik, abban az időben ott álltak a rajtvonalnál. Dörgött-villámlott, és szakadt az eső! Szerencsére nekem még bőven volt időm aludni, és örök optimistaként bíztam benne, hogy a 11-es rajtomig eláll az eső.

10 óra magasságában már egyértelmű volt, hogy nagyon kemény versenyünk lesz: semmi jele nem volt annak, hogy elálljon az eső. Ekkár már láttam szomorú sorsom, amint az esőben-dzsuvában küzdök az elemekkel, és nem volt túl jó kedvem. De felsapnnoltam magam, és szépen beöltöztem: lesz ami lesz, elindulok, és majd meglátjuk. A távomon Laci, Schat és Soma laza túratempót terveztek, Kati pedig mondta, hogy szeretné azért nyomni neki. Mivel én edzésnek szántam ezt a versenyt, és nem akartam különösebben erőlködni, így Katival megbeszéltem, hogy menjünk együtt.

Nagy szerényen be is álltunk 4 rajtblokk közül az elsőnek a végére, mivel Kati mondta, hogy azoknál a rajtoknál, amiket látott nem siettek a népek túlságosan. Hát, tényleg nem kapkodták el a srácok, kb az első másodpercben voltunk utoljára utolsók, onnantól kezdve végig törtünk előre. Az eleje egy laposabb aszfalt volt, itt még nem volt semmi gond, teljesen jó volt a tempó, bár baromira nem tetssett, hogy kb 1 km után már szétáztam alulról. Kicsit féltem, hogy a háromnegyedes gatyó, nyári cipő, nyári zokni kombináció kevés lesz.

Szerencsére hamar elkezdett emelkedni az aszfalt, elkezdtem bemelegedni, Kati tempója viszont sajnos kicsit lassúnak tűnt, így gondoltam picit előre megyek. Amikor pár kanyarral följebb hátranéztem már nem volt sehol. Na, ezt elcsesztem, gondoltam magamban, most mehetek egyedül, ráadásul szólnom is kellett volna, hogy otthagyom…

Ettől kezdve nagyjából csak a pulzusmérő volt a szemem előtt, kínosan ügyelve arra, hogy az előre megszabott a 170-es értéket ne lépjem túl. Szépen szedtem le a népeket, jól haladtam. Aztán jöttek az első rövidebb lejtők, amik baromira nem estek jól. A pár száz méter hosszú lejtők elegek voltak hozzá, hogy szétfagyjak. Itt már elkezdtem gondolkozni rajta, hogy vissza kellene fordulni.

De mindig jöttek az emelkedők, meg gondoltam megyek még egy kicsit. Lassan elhagytuk a murvát, onnan pedig bementünk egy erdőbe. Volt vicces patak fölötti átkelés szűk fapallóval, ez tetszett. Az már nem, hogy helyenként folyt a sár, mindenhol gyökerek voltak, szét volt mosva és járva az út, azt lestem, hogy mikor tűnik el alólam az első kerék, egy hülye gyökér miatt…

Aztán amikor megálltak előttem, és letettem a lábam, 20 centi mélyen süllyedtem valami híg f*sba… Ebből kikászálódván megálltam picit. Néztem ahogy jön lefelé a nép, próbáltam lelki erőt gyűjteni ehhez a szenvedéshez, és kicsit reménykedtem benne, hátha jön a Kati is. Nem jött, így elindultam tovább. Gyökkettővel persze, ahogy sárban szoktam. Néhány osztrák terminátor szlalomozva előzgette a lassabb embereket, miközben én egyensúlyoztam. Attol féltem, hogy ha itt most megcsúszok, akkor tutira telibekap valamelyik vadmarha, mivel eléggé necces szitukat vállaltak…

Ezután itatópont következett. Ugyan kis túlzással három napi hidegélelem volt nálam (több műzli szelet, energiaszelet, banán) mégis megálltam. Nézelődtem, és abban bíztam hátha felmelegszik kicsi a lábfejem. Közben Kati is elsuhant lefelé, de olyan gyorsan, hogy szólni se tudtam neki. 🙂 Még egy picit álldogáltam, aztán valamiért tovább indultam.

Rövid lejtő jött, és ugyan a lábfejem felmelegedett az állás közben, viszont a testem lehűlt. A sok állástól, és hidegtől annyira beálltak a lábaim, hogy a kezdődő emelkedőn már meg se tudtam közelíteni a 170-es pulzust, nemhogy túllépni. Fölértünk valami vízszintesebb részre, itt meg a szél süvített, elkezdett fázni a fejem is. Közben a lábfejeim már olyan szintern fáztak, hogy szinte elviselhetetlen volt. Megint megálltam, de láttam, hogy ennek kb vége. Még neézelődtem egy picit, aztán megfordítottam a bringát, és elkezdtem tolni lefelé. Gondoltam, ha tolom legalább a lábaim fölemelegednek, meg nem csap a menetszél.

Sokan jöttek még mindig, még a sok álldigálás után se voltam olyan rossz helyen a mezőnyben. Lassan vártam, hogy mikor jönnek szembe a csapattársak. Előbb Lacival találkoztam, aki elég elszántnak tűnt, és mint utóbb kiderült végig is nyomta. Utána jött a mezőny végén Schat és Soma, akik mondták, hogy föladják, és menjek le velük. Mondtam, hogy én már tovább sehova nem megyek.

Nagyjából 2 kilométert kellett visszafelé tolnom az itatópontig, nagyrészt lefelé. A lábfejeim kezdtek jól lenni, azon kívül viszont mindenhol fáztam. Gyaloglás során nem termelt elég hőt a szervezetem, így előbb a kezem kezdett el durván fázni, majd szép lassan semmi másra nem tudtam már gondolni, csak hogy valami menedéket találjak. Az már kiristályosodott, hogy ha önerőből le is tudok jutni a hegyről, az kínszenvedés lesz.

Amikor visszaértem az itatópontra láttam, hogy rajtam kívül már többen is feladták. Mondtam, hogy én is végeztem. Beültettek egy autóba, ráadták a fűtést maxra, és adtak pokrócot is. Itt láttam, hogy négy fokot mért az autó. Persze belül is hideg volt, és eleinte vacogtam rendesen, de aztán lassan normalizálódott a helyzet. Mondták, hogy hívtak ‘taxit’ és hamarosan levisznek minket. Itt kicsit fönnakadt a szemem, mondván milyen taxit, és mennyibe fog az nekem kerülni, de megnyugtattak, hogy a mentés a szolgáltatás része. 🙂 Majd’ egy óra várakozás után megjött a ‘taxi’, amiről kiderült, hogy egy kisbusz. Mondták, hogy üljünk be, és hamarosan jön a másik, amivel leviszik a bringákat is. Végig nagyon kedvesek voltak, többször kérdezték kérek-e valamit enni, vagy inni, de mivel 12km bringázás és 2 km gyaloglás után egyáltalán nem voltam fáradt, így nem kértem semmit.

Miután leértünk még kb negyed órát kellett várni a bringákra, ezalatt újra teljesen szétfagytam. Helyben ugráltam, hogy legalább ne remegjek. Miután megjött a bringa zúztam is fel egyből a szállásra, ahol már jó idő volt, viszont a szobánkba még nem tudtam bejutni, mert Veronika még kint volt a rövidtávon, és nála volt a kulcs. Ez már nem volt olyan para, de azért jó sokat kellett várnom, mire fürdőhöz jutottam, kész csoda, hogy nem fáztam meg.

Közben elkezdtek előkerülni a többiek, és megindult a sztorizgatás, hogy ki meddig ment. Este a nagysátorban óriási hangulatban folyt az eredményhirdetés. Mind a 200-as extrém-, mind pedig a 100-as hosszútávot le kellet fújni a kegyetlen időjárási viszonyok miatt, amire ha jól tudom még nem volt példa a Trophy történetében. Mondták a rendezők, hogy volt aki vissza akarta kérni a nevezési díjat, mivel saját hibáján kívül nem tudta teljesíteni a versenyt. Ezután megmutatták fényképen, hogy mi volt azokon a helyeken, ahova már nem engedték föl a mezőnyt. Gyönyörű téli tájképek voltak, kb 10-15cm hóval! Ha nem láttam volna, hogy a környező hegycsúcsok mind fehérlenek a város körül, és beszámolók nem említették volna a havazást, akkor el se hittem volna, hogy mindez lehetséges a nyár közepén.

Sokat gondolkodtam ezen, és csak annyit tudok mondani, hogy minden elismerésem annak, aki bármelyik távot teljesítette ebben a hihetetlenül zord időjárásban. Megdöbbentett amikor néztem a célban a beérkezőket, és láttam, hogy mennyire kemény emberek vannak. Akik itt végigmentek, mind kiváló sportemberek. A kitartás, az akaraterő, a pszichés kondíció, amivel el lehet viselni ezeket a körülményeket, mind-mind lenyűgözött. Egyben önvizsgálatra is késztetett, hogy mi az a határ, ameddig én el tudok, vagy egyáltalán el akarok menni. Voltam már hasonló körülmények között versenyen, de ez minden túltett. Hidegebb volt, mint tavaly az Alacsony Tátrában a Horal-on, és hidegebb mint idén Szilváson. Az, hogy pszichésen gyenge voltam, és nem volt kedvem a csúszkáláshoz, sárdagasztáshoz, az egy dolog. Ettől függetlenül még végig mentem volna. A döntés, hogy feladtam, nem racionális mérlegelés eredménye volt, hogy van-e kedvem, van-e értelme továbbmenni. A szinte elviselhetetlenül fázó lábaim miatt egyszerűen nem tudtam tovább menni, és megtörtem. Nem bírtam volna ki a végéig, és ilyen fájdalommal már nem is akartam dacolni. Utólag se bántam meg, hogy föladtam, azt viszont nagyon sajnáltam, hogy nem tudtam végigmenni a pályán, mert kiváncsi lettem volna a barlangra, a második nagy mászásra, és a befutóra is.

A konklúzión is sokat gondolkoztam. Nem fogom fel tragédiaként a föladást, mert tudom, hogy kondícionálisan bírtam volna, és elmentem addig amíg el lehetett menni. Jobb felszereléssel (téli nadrág, téli cipő, neoprén zokni, kamásli) lehetne segíteni ezen a problémán. Azonban ilyen időjárási körülmények között (márpedig most az Alpok azt hiszem, hogy az ilyenkor lehetséges legzordabb arcát mutatta) a biciklizés számomra semmilyen élvezeti értékkel nem bír, márpedig így számomra az egész az értelmét veszíti. Szeretem a kihívásokat, szeretek megküzdeni az emelkedőkkel, a lejtőkkel, önmagammal, de a sárban fürdésből elegem van. A konklúzió tehát az, hogy esőben nem indulok többet versenyen. Majd ezt fogom mondogatni magamnak, a következő esőverseny előtt, és próbálom feilédzni a rossz emlékeket, mielőtt elkapna a hév, és rajthoz állnék…

A sors fura fintora persze az volt, hogy másnap verőfényes napsütésre ébredtünk, és végre gyönyörködhettünk a környező táj egy sokkal barátságosabb arcában. Remek kis tókerülő, beszélgetős, fényképezős, minden sarkon megállós túrát nyomtunk, ami miatt végülis megérte kimenni, de a hiányérzet azért mindenkiben ott volt…

Nem baj, már ismert a 2010-es Salzkammergut Trophy időpontja….

…addig pedig lehet fohászkodni a jó időért!

Most kivételesen a végével kezdeném:

Pár órával ezelőtt beszéltem LÁrpival, a körülményekhez képest viszonylag jól van, és még humorizálni is volt kedve. Azzal kezdte – a kérdésemre, hogy egyben van-e – hogy, “Hát, nem sikerült utolérnem téged…” Az orrát varrták, ezt talán írták mások is, még nem tudja mennyi ideig kell bent lennie, mert lesznek még vizsgálatok. Mindenesetre az összes programját lemondta, nem akar kockáztatni. A bukót említette még, hogy elrettentésül nézze meg mindenki, és csak ésszel közlekedjen! Az esésből semmire nem emlékszik, és a közvetlenül utána következő eseményekből is kiesett pár dolog…

És akkor a verseny:

Jó formában éreztem magam, jól mentek a hétközi edzések, így nagyon vártam már, hogy végre kifusson valami igazán jó eredmény. A rajtnál LÁrpi, Kati, és Szabi közelében, Bálint Andris mögé sikerült bepasszíroznom magam. Andris persze kilőtt mint a golyó, és nem is akartam különösebben forszírozni, hogy kövessem, lesznek még hosszú emelkedők, gondoltam.

Az aszfaltos 30-35-40-es tempó nem tűnt különösebben gyorsnak, pár méterrel mögöttem viszont volt egy szép kis tömegbukás. Brutális hangja volt, és durván is nézett ki, le is döbbent kicsit mindenki aki látta. Befordultunk a terepre, és megkezdődött a lökdösődés, mindenki kereste a helyét. A taktikám kb az volt, hogy az elején megyek amit bírok, hogy ne daráljanak be túl sokan, aztán szép fokozatosan visszaveszek, és beállok saját tempóra. Közben felért rám LÁrpi, és a felvezető kör tetejéig nagyjából együtt mentünk, dumálgattunk is kicsit. A lejtőt én kezdtem meg hamarabb, de LÁrpi közvetlenül mögöttem fordult rá. Lankás lejtő jött, majd ráfordultunk a Kastélypark felé vezető meredek, kanyargós, helyenként kiálló kövekkel megspékelt szakaszra. Az egyik kanyarban láttam, hogy Bálint Andrist rendezői segítséggel húzták ki a bozótból bringástul. Semmi baja nem volt, de mint később kiderült durva-nagy nyolcast szedett az elsőbe, így feladta a versenyt. A lejtőn sokáig hallottam mögöttem a zajt, gondoltam biztos LÁrpi jön, de amikor a zajforrás az egyik helyen befúrta magát elém, láttam hogy nem, és mire leértem a parkba, már nem volt közvetlenül mögöttem senki…

A parkba leérve közvetlenül előttem Örs terhelte a pedált, innen mögötte menetem jó darabig. Az első nagyobb mászást a parkból kifelé már jobban megtiszteltem, elkezdtem visszavenni, és 170-es pulzus környékén leszabályoztam magam. A terep jó volt, és végig arra gondoltam, hogy mekkora szenvedés volt ugyanezeken a helyeken menni tavaly. Volt egy rövid kerítés melletti emelkedő, ami egy évvel ezelőttről úgy rémlett, hogy csak nagy kínok-kínja árán sikerült egyáltalán feltolnom ott a bringát, most pedig szinte észre se vettem.

Szépen vonatoztunk, amikor az egyik durvább emelkedőn egyszercsak feltűnt előttünk Laci. Megelőztük mert, még pont sikerült nyergen maradnunk, ő pedig pár másik sporival tolta. Ezután lankásabb szakaszok jöttek, és Laci hipp-hopp utolért minket. A Kutya hegyre fölfelé valahogy szétzilálódott a kis bolyunk, így Örs és Laci előtt kezdtem meg a nagy DH-zást a síkság felé. Figyelni kellett – főleg a tetején – mert volt egy két nagyon sodrós rész, ahol öklömnyi kavicsok nyújtottak izgalmat a lejtőzéshez. Engedtem neki, amennyire tudtam, és közben kapaszkodtam. Az alja felé utolértem néhány lassabb kollégát, előzni viszont nem akartam, mert szűk volt a hely, így kényelmesen lecsorogtam mögöttük.

Megkezdtük a mászást visszafelé, hamar megjött Örs, majd Laci is. Az út egyre meredekebb lett, és ez egyre jobban feküdt nekem, szép lassan lemaradt Örs, Laci viszont jött végig keményen. Amikor hallottam, hogy jön mögöttem, meg hátranéztem, és láttam, hogy tapossa mint az állat, nehéz volt megállni, hogy el ne kapjon teljesen a hév, és ne hajtsam magam túl. Végig az járt a fejemben, hogy nyugi, hosszú még a verseny, csak okosan…

Felértünk, és mondta, hogy alig bírt követni…na-ja, jó pár embert leszedtünk ott fölfelé… 🙂 Visszaértünk az elágazáshoz, itt se álltam meg frissíteni, zúztam tovább, Laci viszont eltűnt. Jó kis hullámvasút következett a végén durva DH-val, itt is kapaszkodni kellett rendesen. Budajenő előtt nagyon gonosz részek voltak, ráztak, fújt a szél, alamuszi emelkedők követték egymást, és körülöttem senki. Már a durva tempó hatásait is kezdtem érezni, ez volt a mélypont.

Budajenőn egyszercsak megint megjelent Laci, amin legalább annyira csodálkoztam, mint azon, hogy korábban eltűnt. A faluban az aszfaltos utakon azért volt jó menni, mert egyszer ki akart tolatni elénk egy autó, egyszer pedig tök váratlanul szembe jött egy másik…

Volt egy egy nagyon rövid vízszintes aszfalt, itt gyorsan eltoltam egy banánt, mert éreztem, hamarosan bajok lesznek, ha nem tápolok sürgősen valamit. Szerencsére nemsokára frissítőállomásra érkeztünk. Kaja, pia, kulacstöltés, go. Közben megjött Örs is, sőt már tovább is ment. Laci kicsit később indult, mert olajozott, de pikk-pakk utolért. Örs panaszkodott, hogy görcsöl a lába, meg lehet, hogy kiáll…ezután le is maradt.

Lacival csapattunk fölfelé jó tempóban, az egyre meredekebbé váló úton. Az egyik spori előzése közben Laci is elmaradt, innen egyedül nyomtam tovább. Szépen haladtam, itt is sikerült több embert is utolérnem, bár az emelkedő teteje már elég nagy szenvedés volt. Vicces volt, mert a legmeredekebb helyen ült két fotós az út szélén. Látták hogy jövök, de nem túl acélosan, és kérdezte ez egyik, hogy “Na, feljön?” Erre a másik: “fel”. És tényleg fel. 🙂

A tetején örültem, mert tudtam, hogy már csak a Nagy-Kopasz van, de az nem olyan vészes, mert nem kell fölmenni a tetejére. A tempót sikerült itt is tartani, még itt is volt pár előzésem. Egy Bike Zone Gödöllő-s arccal nagyot vívtunk, többször oda-vissza előztük egymást, de az utolsó mászásoknál ő is megadta magát. Bónuszként még láttam Simon Emesét, ahogy egy lábbal próbálja hajtani a bringáját, utóbb kiderült sikerült valahogy elhagynia az egyik pedált… Ha letörte, akkor az nem semmi teljesítmény egy kb 40 kilós csajtól… 🙂

Jöttek a célhoz vezető első lejtők, itt már szinte euforikus állapotban tekertem. Tudtam, hogy 3 óra környéki időm lesz, és ennek nagyon örültem. A versenyen végig olyan intenzitással nyomtam, ami fájt, fröcsögött rólam az izzadtság, tömtem magamba a banánt, müzlit, izolötyit, a lejtőkön csapattam mint az állat, egy frissítőponton álltam csak meg, és végre megérte, jött az eredmény.

Az utolsó lejtő már teljes extázisban telt, tombolt az adrenalin, eresztettem neki ész nélkül. Meg is lett az eredménye, pont Kareszéknál sikerült elmérnem az egy kanyart: egyszerűen nem fértem be. Még pont megálltam a susnyás előtt, leszáll, bringát visszarak az útra, irány tovább. Lent a parkban se álltam le, erőltettem amennyire tudtam, nem akartam, hogy megismétlődjön a tavalyi Duna marci befutója, amikor pont a cél előtti töltésen sprintelt le egy kolléga…

Miután beértem a célba egy rövid ideig még agonizáltam, és próbáltam életet lehelni magamba, néztem a beérkezőket. Laci is megérkezett pár perccel utánam, és ment is ki a hosszúra. Minden elismerésem az övé, egy ilyen tempóban lenyomott első kör után nem semmi teljesítmény! Aztán megjött a hosszútávról a Parti Andris is, kerek öt perccel utánam…

Ezután odasétáltam a csapatsátorhoz, ahol egyedül Nemist volt, és közölte a rossz hírt: LÁrpi nagyot esett, és kórházba szállították…

Számok:

Idő: 3:05
Tekert átlag: 17,9
Táv: 54,7km
Szintemelkedés: 1400m
Átlagpulzus: 169

Eredmények:

Abszolút: 64/172
Kategória: 25/56

Értékelés: Mindent kiadtam magamból, jelen pillanatban ennyit tudok. Az időeredménnyel nagyon elégedett vagyok, rengeteget fejlődtem az elmúlt 1-2 hónapban. Valahogy most kellene még egy kicsit megnyomni az edzésmunkát; cél a topmaratonokon abszolútban a 100 közé jutás.

És még valami LÁrpi kapcsán: sajnos ma láttuk, hogy szeretett sportunk azért tud veszélyes is lenni, ahol bizonyos határokat nem célszerű átlépni. Inkább érjen le valaki lassabban egy lejtőn, de érjen le egyben!

Azt hiszem talán úgy kezdődött az egész, hogy szombat délelőtt az utoljára márciusban használt, víz és szélálló bringás kabátomat bepakoltam a táskába. Ennek megfelelően vasárnap reggel Szilvásváradon, amikor kikászálódtam a faházból csöpörgő eső fogadott.

Jó három órával később, a rajtban már szépen esett. RZsolti, és Szabi mögött rajtoltam, és Zsolti gyorsan el is tűnt a horizonton, de Szabit sikerült tartanom. Úgy éreztem, hogy a formával nincs gond, sikerült szépen rápihenni a versenyre, a tempó viszont nem ízlett annyira. Az aszfaltos emelkedőn végig 180 körüli pulzussal nyomtam, amit egy kicsit soknak éreztem, így teteje felé le szakadtam, beálltam a saját tempómra.

Ezután balra befordultunk terepre, ahol azt az elvet követtem, hogy amíg nem kell nagyon erőlködni, addig tekerem, ahol viszont már csak extra erőkifejtés árán tudnék feltekerni, ott leszállok és tolom. Persze nagyon sokan tolták itt, és az mindig egy külön műsor, hogy hogyan lavírozik el az ember a sok toló között. Végül csak egy rövid szakaszra kellett leszállnom, ahol a legmeredekebb volt, és nagyon bezsúfolódott a tömeg.

Valahol errefelé hangzott el – az úgy látszik már minden maratonon tradícionálissá váló 🙂 – ‘Hajrá Jandi!’ buzdítás. Kati volt az. 🙂 Én is kipréseltem magamból egy ‘Hajrá!’-t, aztán nyomtam tovább, mert a távolban már Szabi mezét láttam újra felsejleni.

Az emelkedő tetejére utól is értem, és a fennsíkon, a Huta réten meg is előztem, amit – mint utólag kiderült – észre se vett. 🙂 Ekkor kimondottan jól ment a tekerés, nem erőlködtem, szépen pörgettem, és haladtam is rendesen. A hideget még nem éreztem, az arcom nem volt sáros, és kimondottan élveztem, hogy egy felhőben tekerünk. Érdekes hangulata volt az egésznek, és ezt tetszett. 🙂

Lassan jöttek az első lejtők, amiken szépen, gyök kettővel sikerült is leereszkedni. Itt jópáran visszaelőztek. Ekkor kezdett tudatosulni bennem, hogy itt bizony sár van. Ha pedig a sár alatt alatt nincs valami szilárd talaj – pl murva, kő – akkor az nekem nagyon nem fekszik. Szerencsére volt murvás út is, ahol haladtam is, és szépen lehetett át-‘bunnyzgtani’ a keresztbe-árkolásokon. 🙂

A déházás után megkezdtük a kegyetlen hosszú mászást vissza Bánkútra, félúton az Ördögoldallal. Szerencsére itt se volt nagyhalál, meg semmilyen komolyabb holtpont, de azért ez a szakasz szívja az erőt rendesen. El is kellett tolnom menet közben két műzli-szeletet, hogy megelőzzem az eléhezést. Az Ördögoldal elejére érve nem is értettem, hogy miért olyan hírhedt ez a szakasz, mert nem tűnt annyira veszélyesnek, tekerhetetlennek pedig végképp nem. Aztán a teteje felé, amikor már egyre meredekebb, és kövesebb, már kezdtem rájönni, hogy honnan a hírnév. Itt már le kellett szállnom, és én is beálltam a sorba, tolni.

Itt vettem észre, hogy mindkét lábfejem helyén egy-egy kődarab van. Szétfagytak a lábaim, szinte nem is éreztem őket, és nem nagyon tudtam mozgatni a lábujjaimat. Amikor fölértem a tetejére örömmel konstatáltam, hogy még mindig sokkal fittebb vagyok, mint tavaly ezen a szakaszon. Igaz, a bánkúti sípálya már eléggé szenvedősre sikerült, cserébe a tetején végre lehetett kajálni rendesen. 🙂

Épp egy sós süti, és banán között lehettem, amikor egy ‘Szia Andris’ felkiáltással üdvözölt Bálint Andris, a rá rakódott sártól alig felismerhető arccal. Együtt indultunk tovább nagyon finom murvás, majd aszfaltos lejtőn. Azért az aszfalton is figyelni kellett, mert az egyik hajtűkanyarban pont előttünk esett egy srác, aki megpróbált szűk íven elfordulni, és kicsúszott alóla az első kerék. Szerencsére kívülről ki tudtuk kerülni.

A lejtőn is folyamatosan próbáltam pörgetni, hogy ne merevedjenek le a lábaim, meg ne fagyjak szét. Volt olyan, hogy húztam a féket, közben pedig pörgettem. Ómassának szinte örültem: végre lehetett újra fölfelé menni. Andris itt kicsit küzdött az átdobójával, és lemaradt, de hamar visszazárkózott. Gyorsan haladtunk, szinte észre se vettem és már az aszfaltoson voltunk, majd azon is hamar elértük Jávorkutat.

Ott pedig jobbra föl az erdőbe, ez a középtáv talán legtechnikásabb része. Szűk ösvények, keresztbe dőlt fák, gyökerek. Mindezt fölfelé, és sárban. Negyven kilométer versenyzés után már akkor se biztos, hogy különösebb kedve van hozzá az embernek, ha nem csúszik az út. Utána lefelé Andris gondoskodott róla, hogy megfelelő legyen a hűtésem, és közvetlenül mellettem beleugratott egy Balaton méretű pocsolyába…

Ezután megint aszfalt jött a fennsíkon, Nagymezőn. Kutya hideg volt, köd, szél, nagyon barátságtalan idő, de a lankás aszfaltos utakon legalább lehetett neki rakni rendesen. És végre megint frissítőpont következett. Amíg én zabáltam Andris mondta, hogy továbbmegy. Itt ért utol Szabi is, aki jól elhúzott pont mellett, így én is tovább indultam. Gyorsan utolértem, de az aszfaltos tempója megint soknak bizonyult, így hamar lemaradtam.

A rövid aszfalt után nem túl meredek, köves mászás következett, ahol felzárkóztam Szabira, majd utolértük Andrist, és még pár embert. Innen egy darabig együtt vágtuk a ködöt.  Volt olyan rész, hogy befordultunk egy sűrű erdőbe, és szinte éjszakai sötétség volt, alig lehetett látni az utat.

Közben a tempót erősnek éreztem, és szenvedtem, de úgy gondoltam, hogy ha az emelkedőket kibírom a bollyal, akkor már lefelé biztos nem lesz gond. Pechem volt, mert saras lejtők következtek, így már az első csúszdán rögtön annyira lemaradtam, hogy biztos lehettem benne: innen egyedül kell a végéig mennem.

És sajnos a vége volt a legrosszabb. Az utolsó 8-10 km-es lejtő tavaly már jutalomjáték volt, most pedig itt szenvedtem a legjobban. Alig láttam mert, a szemüvegem már tele volt sárral, nem tudtam, hogy hol tartok, mert az órámat is ellepte a sár, hiába törölgettem, sokszor szinte csak érzésből mentem, kész csoda, hogy nem estem. Még a lejtő elején volt egy.két rész, amin alig tudtam keresztülverekedni magam, annyira saras volt. Közben a kezem is szétfagyott, így alig éreztem, hogy mennyire húzom a féket. Teljesen elment a kedvem az egésztől, meg is álltam picit, és próbáltam mozgatni a lábujjaimat, hogy legyen is kis vérkeringés arrafelé is… Elment 3-4 ember is mellettem, de már nem érdekelt, csak azt akartam, hogy legyen már vége a szenvedésnek…

Nagy nehezen sikerült leküzdenem magam, és a célterület előtti aszfalton még még jól megnyomtam, ami jól esett, aztán a célterületen már úgyis csak vergődni lehetett…

Az értékelés sajnos kicsit szubjektív, az időjárási körülmények miatt. Az minden esetre biztos, hogy a hosszútávosok se véletlenül mentek 18 perccel lassabb időt, mint tavaly. Ennek megfelelően én is rontottam a tavalyi időmön, viszont érzésre sokkal jobb erőben vagyok, mint egy éve. Ezt némileg megerősíti, hogy jónéhány helyezést sikerült előre lépnem…

Adatok:

Táv: 71,5 km
Szintemelkedés: 1765m
Nettó idő: 4:59
Nettó átlag: 14,3
Bruttó idő: 5:08
Átlagpulzus: 160
Maxpulzus: 214 (Ezt szerencsére nem láttam, mert biztos leestem volna a bringáról ijedtemben. Ez ugyanis az órában jelenleg beállított maxpulzus 110%-a…)
Átlaghőmérséklet: 7°C

Helyezés:

– abszolút: 130/320
– kategória: 45/89

Eztuán megpattantam egy hétre Szlovákiába, a Magas Tátrába, ahol volt gyalogos, és bringás túrám is, bár sajnos a bringásokat a legtöbb völgyből kitiltják. Azért így is sikerült feljutnom 1200m-re egy dinnye-nagyságú kövekből álló úton. Néztek is a gyalogosok, hogy mi a francot csinálok ott bringával. 🙂 A csúcshoz még 200 m-t kellett volna mennem fölfelé, viszont az már tolós lett volna, így nem vállaltam, inkább süttettem a hasam egy legelőn. 😀

Szombaton aztán elérkezett a hét fénypontja, a Horal maraton. A rajtterület egy Poprád melletti településen, Svit-en volt, és a sűrűn kihelyezett tábláknak hála nagyon könnyű volt megtalálni. Sajnos az időjárás nem volt éppen kegyes, ugyanis az egész hetes napsütés után pont a verseny napján volt szakadó eső.

Előzetesen a Lejzi (Lazy) becenévre hallgató ~70 km-es, 2100 m szintemelkedéssel bíró középtávot néztem ki magamnak, de az eső meglehetősen elbizonytalanított, és erősen szemeztem a 44 km-es rövidtávval. Végül aztán felhúztam magam, mert körülöttem mindenkinél középtávos rajtszámmal felszerelt bringát láttam, így én is a középre neveztem.

A nevezési díj 550 korona volt, és ennyiért adtak egy rajtszámot, egy nagyon igényes, kormányra rögzíthető szintábrát, posztert, zselét, üdítőt, kaja és piajegyet… Chip viszont nem volt, ami nekem kicsit furcsa egy maratonon, főleg hogy Inter Mountain Series, meg mittomén…

A pálya tipikus maraton pálya volt, és ugyan behrangozták a “hikinkg trials”-t, viszont az egész versenyen mindössze egy 2-3 km-es singletrack-es szakasz volt, az is a legvégén. Ezt leszámítva széles erdészeti dózerutak voltak mindenhol. Az útvonal Svittől délre, az Alacsony Tátra fő gerincének irányába vezetett, és a legkeményebb része egy ~8 km-es mászás volt, ahol 700m szintet kellett legyűrni egyszuszra. Így jutottunk 1400m magasra.

A taktikám az óvatos kezdés, és a még óvatosabb folytatás kombinációjából állt. Nem csak a hegyekkell küzdött mindenki, hanem a sárral is, így én nem is versenyként, hanem túlélő-túraként fogtam fel az egészet. A 8 km-es mászás utolsó harmada egy szétázott legelőn volt, ahol alig-alig lehetett haladni, itt szinte mindenki tolta a gépet. 1400 m-en a fordítónál két ballonkabátos fickó osztogatott karszalagot a ködben igazolásként, hogy ott jártam. És utána a lejtőn kezdődött az igazi próba.

Ugyanis 1400m-en ilyen időben már elég hideg tud lenni, főleg ha az ember nyakig vizes, és még biciklin is ül. Én már fölfelé is azon gondolkoztam, hogy meg kellene állni kicsivarni a vizet a zoknimból, mert annyira fázott a lábam, hogy alig bírtam mozgatni a lábujjaimat. A lejtőzés viszont minden képzeletet felülmúlt. Amikor nem kell mozogni a bringán (tekerni nemigazán lehetett, mert állat meredek volt az út), és alulról kapod a hideg trutyit, felülről meg a szakadó esőt… A lejtő alján szerencsére volt egy frissítőpont, ahol forró levest is oszotottak, így valamennyire sikerült visszanyernem a normális testhőmérsékletem, és tudtam folytatni a versenyt. A hidegről sokat elárul, hogy a legtöbben ezen a ponton adták fel a versenyt. Volt egy srác, aki benn ült egy rendezői autóban, állig bebugyolálva pokrócokkal, és úgy vacogott, hogy fáztam tőle.

A távon 5 frissítőpont volt elhelyezve, igen bőséges kínálattal: banán, narancs, csoki, keksz, sós süti, édes süti, víz, tea, rózsaszín ízű lötyi, és egy helyen forró leves. Mivel 11-kor volt a rajt, és én már 8-ra befejeztem a reggelimet, így minden ponton megálltam, és szisztematikusan végigettem a teljes kínálatot. 🙂 Így sikerült megúsznom az eléhezést. 😛

Meglepetésemre az erdőben több helyen is voltak szurkolók, akik lelkesen bíztatták a népet, és ez nagyon jól esett, különösen ilyen nehéz körülmények között. A pontokon is nagyon rendesek voltak az emberek, és úgy általában a versenyzők is jófejek voltak. Mindig próbáltak pajtáskodni :), csak sajnos egy mukkot nem értettem belőle, hogy mit beszélnek, de a hanglejtésből, és az arckifjezésükből ítélve talán nem az anyámat szidták. 😀 Ugyan sokadszorra már eléggé fárasztó volt elmondani, hogy “Sorry, I don’t understand”, mert a többség egyáltalán nem beszélt angolul. (Ez okozott kis próblémát a regisztrációnál is, de áthidaltuk…) Egy arc volt, csak aki tudott rendesen angolul, ő mondta is, hogy ez egy nagyon nehéz verseny, főleg ilyen körülmények között, valamint az is kiderült, hogy Magyarország szerinte lapos. 🙂 Szlovákiához képest mindenképpen…

A szintrajz különösen jól jött, mert az órám már rögtön az elején felmondta a szolgálatot, de az ábra segítségével pontosan meg tudtam határozni, hogy hol tartok a pályán. Mindig próbáltam társaságban maradni, és huzatni magam, de ez egy idő után már nem volt könnyű, mert az amúgy se túl népes mezőny (kb mint Nagykovácsiban) hamar szétrázódott. A jó erőbeosztásnak köszönhetően most én előztem meg a végén pár embert, így kategóriámban az 55 célbaérkezőből a 38-dik lettem. A mezőny fele kb pedig feladta a küzdelmet. 6 óra 3 percet mentem, 11.54-es átlaggal. A győztes idő 3:36 volt 19.41-es átlaggal. Én nem tudom, hogy hogyan csinálta a csávó, mert én még a lejtők többségén se mentem 19-el a néhol hatalmas kövek, és sár miatt… 🙂

Talaj: a talajnak az volt a különlegessége, hogy nem agyagos sár volt, hanem apró kövecskékkel dúsított erdei sár. Ilyen kövecskékből egyébként bizonyára egy jó csomót ehettem a verseny alatt, hiszen a trutyiból jutott a kesztyű törlő részére és a kulacsokra is bőven. Valamint az se sokat segít ilyenkor, hogy nyitott szájjal lejtőzök… Ezek a kis gonosz kövecskék gondolom sokat segítettek abban, hogy a tárcsáim most jól szét vannak karistolva.

A pályában volt egy patakátkelés, amit odafelé, és vissza is meg kellett csinálni. Az a patak, amin délelőtt még simán át lehetett hajtani, délutánra az özönvíz hatására folyónyi méreteket öltött. Még szerencse, hogy alternatív útvonalként volt egy fahíd is, különben érdekes lett volna a visszajutás.

Érdekesség, hogy a 115 km-es hosszútávra nevezett a Blazsó Marci is, viszont nem ment végig. Én pedig legjobb magyarként szerepeltem a távomon, és ehhez csak egy honfitársamat  kellett megelőznöm. 🙂

Összességében elégedett vagyok, hiszen semmi más célom nem volt, csak a teljesítés, mert úgy gondolom, hogy ilyen körülmények között az is komoly teljesítmény volt. Ez pedig sikerült. 🙂

Categories

Advertisements