You are currently browsing the tag archive for the ‘MTB Marat’ tag.

A pálya EKG-ja

Rajtszám



Előzmények

Tavaly indult a Balaton Bike Fest története, aminek célja – külföldi mintát követve – egy többnapos, több szakágat is érintő bringás fesztivál létrehozása volt. Egy évvel ezelőtt a verseny előtti nagy esőzések miatt inkább kihagytam, de mivel csak jókat hallottam a rendezvényről, így bekerült az idei tervek közé is. Ezúttal az időjárás a kegyeibe fogadott, a hosszú hetek óta tartó monszun-szerű esőzéseket végre egy hetes teljes kánikula követte ezzel felszárítva az erdők talaját.

Az eredeti tervek szerint ez már a negyedik maratonom kellett volna, hogy legyen a negyedik egymást követő hétvégén, azonban a Szilvásvárad előtti hétvégén a Bakony Maratont kényszerűségből a szokásos Bakony 200-on való aszfaltozásra cseréltem, míg a múlt hétvégi Crosskovácsit némi pályabejárás után inkább ellógtam. Ha nem muszáj, akkor inkább hanyagolom a sarat.

A verseny előtti időben ezúttal nem éreztem bombaformában magam: nagyon hullámzóan mentek a tekerések, volt köztük egészen szánalmasan gyenge produkció is. Összességében azt mondhatom, hogy Szilvás óta nem sikerült igazán jó formát mutatnom.

A helyszínen

Azért a Balaton Bike Fest-re mindenképpen kíváncsi voltam, nem tántorított el semmi, még a nagy meleg sem. Elvégre egész eddig azért sírtunk, mert hideg van és esik!

Fél kilenc körül sikerült megérkezni Füredre, ahol az első probléma a rajtközpont megtalálása volt. Utóbb kiderült, hogy volt ugyan tájékoztató tábla, de lehetett volna nagyobb és feltűnőbb is. Mindegy, végül a szokásos “kövessük a bringásokat” módszer működött. 🙂 A következő menüpont a rajtszámátvétel volt, ami szintén nem ment éppen akadálymentesen. Az emberek kilométeres sorokban tolongtak, amik ráadásul nem is nagyon haladtak. Beálltam egy sorba, és unalmamban telefonáltam, amikor egy pillanatra feltűnt Éva versenybírós szerkóban… 🙂

Már kicsit több mint negyed-órája ácsorogtam, amikor egy szervező közölte, hogy “mivel nem éltetek az előnevezés lehetőségével, ezért nagyon lassú a procedúra, és fél órát késik a rajt”. Ez némileg megnyugtató volt, mivel ekkor még szandiban álldogáltam, és a bringám is nagyon messze volt a menetkész állapottól, az idő pedig kezdett szorítani. Mondjuk az az érvelés, hogy nem éltünk az előnevezés lehetőségével nem győzött meg, tekintve, hogy én pl éltem vele. Lehetett volna pl külön sor az előnevezetteknek, hogy ne kelljen órákat várniuk azoknak, akik előre gondolkoztak. Ezzel együtt se értettem egyébként, hogy mitől halad olyan lassan a sor…

Úgy jó háromnegyed óra után végre elérhető közelségbe került a pult, a remek a hangulat pedig tovább fokozódott, amikor a közvetlenül mögöttem álló vadmarhák elkezdtek balhézni. Kiderült, hogy ők nem is az MTB Maratonra akarnak nevezni, hanem az outi versenyre, és fölöslegesen állták ki a sorukat, ahová egyébként ki volt ragasztva az outi verseny felirata is… Hangosan, tűrhetetlen hangnemben ordibáltak az egyik szervező lánnyal, hogy oldja meg ezt a problémát… Nem mondom, hogy nem volt igazuk, mert igazuk volt, de azért könyörgöm, emberek vagyunk vagy mi…

Közben valaki a rossz színű rajtszámát próbálta jó színűre cserélni… 🙂 A színek az egyes távokhoz voltak rendelve, és az emberünk rövidtávos rajtszámot kapott, amikor a középre nevezett… Közben láttam, hogy azt a pár dolgot is több helyről szedik össze, amit oda kell adni, ráadásul még ott lyukasztgatták a rajtszámokat… Huhh, hát szóval nem ez volt a szervezettség csúcsa, az fix, láthatón kezdett kicsúszni a szervezők kezei közül a dolog. Azért is furcsa ez, mert az ember a TOP Maratonokon látja, hogy hogyan kell ezt jól csinálni, semmi újat nem kell kitalálni, csak a már meglévő, működő praktikákat kell ellesni, és alkalmazni.

Végül, megkaptam a cókmókot, ami a lényegében csak a rajtszámból, csipből meg egy karszalagból állt. A karszalag a “versenyzők azonosítására” kellett az elmélet szerint, gyakorlatban azonban az égvilágon senki nem foglalkozott vele. De legalább jól nézett ki. 🙂 Elkezdtem összekászálódni, közben pedig annyira leizzadtam a hőségben, mintha már le is nyomtam volna a versenyt. Tíz körül már alig volt hátra egy-két dolog, amikor bemondták a hangosban, hogy tízkor indul a verseny. Hö? Milyen verseny? Fél órás csúszásról volt szó… Szerencsére hamar kiderült, hogy vagy a triálról, vagy a dirt-ről volt szó, de azért lehetett volna egyértelműbb is a kommunikáció…

A verseny

Nagy nehezen összeszedtem magam, de bemelegítésről már nem nagyon lehetett szó, beálltam inkább a rajtba, kb az utolsó sorba. Máshol már nem is nagyon volt hely, alig volt pár perc hátra a rajtig. Nem akartam gyorsan kezdeni, mint Szilváson, mert 77 km az mégiscsak 77 km, ráadásul ismeretlen pályán, ráadásul formán kívül, ráadásul ilyen nagy melegben, szóval jobb az óvatosság.

Rövid aszfaltos emelkedővel kezdtünk, ahol mindjárt előre is törtem, de azért csak módjával. A faluból kiérve hullámos, enyhén emelkedő murváson haladtunk, ahol eléggé figyelni kellett a nyomra, mert sok volt a nagyon köves, vagy éppen süppedős rész. A széles út ellenére nem volt túl nagy hely előzésre. Sajnos túlságosan hátul voltam még a mezőnyben, ahogy kezdtem bemelegedni egyre jobban feltartva éreztem magam. Lassan, lépésről-lépésre  haladtam előre a mezőnyben, miközben erdei utakra értünk.  Próbáltam türelmes maradni, de minden kicsit technikásabb részen, vagy enyhe lejtőn azt éreztem, hogy ez nem az én ritmusom, ez még lassú. Ja igen, az emelkedőkön mondjuk annyira nem virgonckodtam. 🙂

A Recsek-hegyre fölfelé a nem túl meredek kétnyomos erdészeti úton egyszer csak beszorult a mezőny. Hát ez meg mi a szösz??? Wow, Úr Isten, egy pocsolya!!! Jujj-jujj most mi lesz??? Amikor láttam, hogy mindenki akkurátusan leszáll a bringáról, és körbe a bozótban megkerüli – az amúgy tekerhető –  pocsolyát, ismét megbizonyosodtam róla, hogy rossz helyen vagyok. Persze, ha már így alakult, én is szépen megkerültem tolva. 🙂 Az egyik kanyarban lehetett látni, hogy a mellettünk lévő úton már lefelé jön a mezőny eleje. Ez látványos volt, szeretem az ilyen részeket.

A következő mókás pillanat az volt, amikor egy meredekebb, de simán tekerhető emelkedőn többen tolták előttem a nyomon. Balról jött a sor, besorolni sehogy se tudtam, meg persze kerülni se, így végül nekem is le kellett szállnom. Hátulról jött is a ba@megezés… 🙂 Jó, átpakoltam a bringát a jó sávba, fölpattantam, és zúztam tovább. Illetve zúztam volna, de továbbra se haladtunk. Kezdtem elveszíteni a türelmem. Közben erőnlétileg egyre jobban éreztem magam, rövid, gyors ritmusváltásokkal tudtam egyet-egyet előre ugrani a mezőnyben.

A tető után rövid DH szakasz jött, előzni nem nagyon lehetett, meg figyelni is kellett a helyenként trükkös nyomvályúkra. Még itt is feltartottuk egymást. Az előttem lévő kolléga miközben próbált előzni becsúszott a nyomvályúba, majdnem esett, de olyan ügyesen pattant vissza az útra, hogy nem adta a pozícióját. 🙂 Éles visszafordító következett, ami bevehetetlennek bizonyult, tekintve hogy szintben is visszafordított, és nagytányéron érkezve az utolsó pillanatban vettem csak észre…

Nagyjából 20 km-nek kellett eltelnie, mire a helyemre kerültem a mezőnyben és végre nem tartott fel senki, tudtam saját ritmusban menni. Eddigre jól szét is húzódott a mezőny, meg kiváltak a rövidtávosok is, így innentől nagyjából egyedül küzdöttem végig a távot.

Az események ettől kezdve úgy keverednek, mint ahogyan a maraton pályája kanyargott a Balaton-felvidék dombjain. A Balaton 50-ről rengeteg hely ismerős volt, és azt kell mondjam a pálya kijelölése tényleg változatosra sikerült. Nem tudnék belőle egy mászást se kiemelni, mert nem voltak kiemelkedő, emlékezetes mászások. A rövid emelkedőket rövid lejtők követték, a kettő közötti szakaszokat pedig girbe-gurba kanyargós utakkal kötötték össze, az ember nem nagyon unatkozott egy pillanatig sem. Amitől könnyűnek lehetett mondani a pályát, attól volt nehéz is. Ugyan nem voltak hosszú emelkedők, de emiatt nem voltak hosszú lejtők se, így a jó 10-15-20 perces lejtőző “pihenéseket” el lehetett felejteni. Folyamatosan nyomni kellett neki, nem volt megállás.

Ugyanakkor voltak iszonyú élvezetes, technikás, nehéz lejtők is. Két bobpálya-jellegű lejtmenetet is teljesíteni kellett. Ezek egynyomos, félcső alakú ösvények voltak, ahol bőven lehetett használni az oldalfalat is. Pont egy másik sporttárs üldözése közben értem rá az első ilyenre, de lefelé nagyjából ugyanabban a tempóban mentünk, így őrületesen jó kis kergetőzés lett a dologból, az aljában meg is állapítottuk, hogy ez bizony nagyon jó volt. 🙂 A második hasonló lejtő már meredekebb volt, figyelni és kapaszkodni kellett rendesen.

A következő kulcsmomentum az volt, amikor Szilvás után ismét lelazult a kulacstartóm. Menet közben iszonyú csörömpölést csaptak a kulacsaim, mivel az egyik tartó törött, így eléggé ugrált benne a kulacs. Jó, ezt a problémát orvosoltam azzal, hogy egy idő után a mezzsebben vittem tovább a kulacsot. A csörömpölés viszont még nem múlt el, és láttam, hogy iszonyúan lötyög már a másik tartó. “Jó, még bírja ez, majd később megállok. Hát, eléggé lötyög… Áhh, meg kell állni, nem bírja tovább.” Megálltam és abban a pillanatban ki is esett a meglazult csavar. “Óóóó, hogy az a…” Mindegy, a csavarkeresgetés az felejtős, arra gondoltam, hogy inkább kicsavarozom a töröttet, és annak az egyik csavarjával rögzítem a jót, a töröttet meg elviszem zsebben. Csakhogy a törött tartó csavarjai be voltak állva, ráadásul a fejek tele voltak sárral. Emiatt sehogy nem bírtam leszedni. Jó, akkor leszedem a jót teljesen, berakom zsebbe, és innentől mindkét kulacsom plusz a pumpa is a zsebemben lesz. Király. Az egész szervizelést kb 5 perc alatt sikerült is megoldani, közben vagy 10-en el is mentek mellettem, és nem kicsit tűzött a nap a mező szélén ahol meg kellett állnom.

Innentől viszont mindig a mezzsebből kellett előkurkásznom a kulacsot, ha inni szerettem volna, ami azért jelentősen bonyolította a helyzetet, hiába sikerült egy egész hatékony mozdulatsort találnom a problémára, ez  még mindig tovább tartott mint simán csak a vázról előkapni egy kulacsot. Szóval jobban meg kellett gondolnom, hogy mikor is szeretnék inni.

A frissítőpontok elhelyezése egyenletes volt, és a személyzet is segítőkész, és jófej volt. Mivel annyira nem vettem halálosan komolyra a figurát, így az első kivételével mindegyiken meg is álltam (ez mondjuk a kulcstöltés miatt indokolt is volt) közben többször is elpoénkodtam a személyzettel. Ezen kívül több helyen is voltak szurkolók, ez is jó volt. Sőt az egyik nagy meglepetés egy falu végi emelkedőn ért, amikor megláttam a pálya szélén full magyar bajnoki mezben a Buruczki Szilárdot, és ő is mondta amikor elmentem mellette, hogy ‘Hajrá, hajrá’. Azon tűnődtem, hogy vajon miért nem indult a versenyen? Másnap megkaptam rá a választ: inkább a szombati XCO futamot nyerte meg, vasárnap meg már csak lazázott…

A pályáról annyit mondanék, hogy leginkább a kislődi pályára hasonlít. Annyi a különbség, hogy itt nincs Kab-hegy, és gyakorlatilag nincsenek aszfaltos szakaszok. Ami volt, az szinte elhanyagolható. Helyette lehetett erdei utakon, rázós murván, mező széli poros földúton, szántóföldön keresztül. Összességében iszonyúan rázós volt, a vége felé már szinte rosszul voltam, úgy összerázott, pedig soha nem ettem vagy ittam egyszerre nagyon sokat.

Az 57-dik kilométernél volt az utolsó frissítő, itt hosszabbat pihentem, ezalatt sajnos sikerült a kulacstartó-mizéria után ismét lehagyott embereknek pozíciót adnom, de már eléggé készen voltam. Itt ütött vissza az a hiányosság, hogy nem tanulmányoztam túlságosan a verseny előtt a szintrajzot, és ezúttal a kormányon se volt ott a segítség. Ismeretlen pályán ez alaphiba. Arra gondoltam, hogy minek felragasztani a nem túl karakteres szintrajzot, hiszen nincsen benne szinte semmilyen jellegzetes pont, az egész egy “szívritmus-zavarra” hasonlít… Igen, csak azt nem vettem figyelembe, hogy az utolsó 20 km az szinte sík, nincs benne semmilyen komolyabb emelkedő. Én pedig az utolsó majd 20 km-en végig azt lestem, hogy a szokásos föl-le-föl-le pályán mikor kell ismét fölmenni valami nagyobb dombra. Erre tartalékoltam, hogy még egy mászás beleférjen. Ehelyett jórészt szőlősök között nagyjából síkon közelítettünk a cél felé, és még ilyen fáradtan is elég jól lehetett haladni.

Már szinte folyamatosan az órát lestem, hogy mikor lesz már vége, amikor az egyik kanyarban odaszólt egy pályabíró, hogy “Nyomjad neki, nehogy megelőzzenek!”. Jó-jó, gondoltam, de kik? A következő pillanatban meghallottam a felvezető motorost, és egyből világos lett minden: itt van a hátamban a hosszútáv eleje. Na, szép, ezt utálom a legjobban, amikor hátba csap a hosszútáv. Épp egy kisebb kaptatóra fordultam rá, amikor hallottam, hogy valaki kicsit nagyobb sebességgel surrog a hátam mögött. Hosszútávos rajtszám…de ez meg ki a franc? Eléggé csodálkoztam, hogy olyan ember jön legelöl, akit nem is ismerek. Vicces volt, mert a srác folyamatosan hátrafelé nézett, és szabályosan sprintelt fölfelé. Később kiderült, nem volt miért aggódnia, mert vagy másfél percet vert a másodikra. 72 km-nél járt az órám, amikor hirtelen nagyon ismerős lett  a táj. Mintha délelőtt erre mentem volna bemelegíteni. A következő pillanatban pedig már a célban is voltam, úgy hogy végig az utolsó mászásra plusz a maradék 5 km-re tartalékoltam… Azért annyira nem búsultam, hogy vége lett, ez végül is egy jobb megoldás volt így. 🙂 Az alaphibát pedig feljegyeztem, szintrajz alapos tanulmányozása nélkül soha semmilyen versenyre…

A célban kiderült, hogy azért nem ismertem föl a hosszútávos győztest, mert valami német arc volt. 🙂 A következő furcsa észrevételem az volt, hogy a célba érkezés után senki nem foglalkozott velem, nem akarta senki elkérni a chip-et, akár haza is vihettem volna… Egy ládába gyűjtötték, és úgy látszik mindenkinek saját magának kellett gondoskodnia a leadásról… Jó fél óra agonizálás következett, majd úgy döntöttem, hogy ráfér a bringára egy mosás, mivel alapvetően nem volt sár, de azért egy-egy hatalmas pocsolya megmaradt, és nem mindet lehetett kikerülni. Pont ebben a pillanatban kezdtek el egy rögtönzött bringamosót összedobni a szervezők, kezdetben három mosóval, ami egy ilyen méretű rendezvénynél szintén megmosolyogtató…

4:16 alatt finiseltem ez 72 km-en egész jó, ráadásul a tekert időm 4:07, szóval volt benne állás rendesen. Szintemelkedésnek 1295 métert mértem, ami ilyen hosszra egyáltalán nem sok, nem emiatt volt nehéz ez a verseny. A rázós utak, a folyamatos tekerés, a meleg  szépen leszívták az embert a végére.

Bringamosás után én téptem is haza, elég volt forróságból. Később derült ki, hogy nem tudtak eredményt hirdetni a helyszínen, ami szintén elég mókásan hangzik, valamint eredménylistát is csak szerdára sikerült összedobniuk, de sajnos nincs abszolút lista, csak kategóriánkénti. Az meg nekem egy kicsit furcsa, hogy csak 26-an voltak a kategóriámban, míg a Master1-ben 83-an. Na mindegy, így 26/14-et teljesítettem, de nem tetszik nekem az a lista…

Összességében

A szervezéssel semmiképpen nem lehetett elégedettnek lenni, főleg a profiknak lehetett gázos az egész, a csúsztatott rajt, és eredményhirdetés elmaradása miatt. A pályakijelöléssel szerintem nem volt nagy gond, a pálya tényleg változatosra sikerült, a szervezők kihozták az adottságokból a maximumot. A nagyobb kanyarok, élesebb nyomváltások előtt viszont tényleg lehetett volna valami előrejelzés, de eltévedni azért nem lehetett. Az a kifogás, hogy a vége felé meleg volt a frissítőkön felszolgált folyadék szerintem nevetséges. Nyár van vazze, és meleg! Aki hideg italt akar, az ugorjon be egy kocsmába sörért! Mégis mitől lenne hideg az izolötyi? Vigyenek hűtőt a pontokra, vagy mi?

Összességében én nem éreztem rosszul magam, a verseny alatt nekem semmilyen szervezéssel kapcsolatos problémám nem akadt,  jót versenyeztem. A gallyakat, meg a törmelékeket biztos mind letisztították már a Melts Andrisék… 😛

Még egyszer leírom: az elit versenyzőket biztos sokkal rosszabbul érintették a problémák, de számomra ezek összességében némi kellemetlenségnél többet nem okoztak. A versenyt, az élményt úgy érzem megkaptam.

Advertisements

Categories

Advertisements