You are currently browsing the tag archive for the ‘Mexikóváros’ tag.

Méridától fájó szívvel búcsúztam, azt hiszem bármennyi estét el tudnék a főterén üldögélve tölteni. Dehát szorított az idő, menni kellett tovább Cancúnba. Előzetesen azt mondták nekem, hogy Cancún az nem is Mexikó, hanem sokkal inkább már az USA. Hát, én nem tudom, hogy Mexikó-e, vagy USA, de számomra leginkább egy büdös nagy semminek tűnt, és komolyan mondom, hogy fogalmam sincs miért van ennyire felkapva. Ok, én tényleg nem vagyok az a “beach-boy” típusú emberke (nagyon nem), ha nekem valaki lelkendezve mutat egy gyönyörű, homokos tengerpartot, akkor először is megkérdezem, hogy hol van itt az árnyék, majd másodszor, hogy mit lehet itt csinálni. Ezek alapján igazából nem is értem, hogy minek mentem Cancúnba…utólag nézve meglehetősen fölösleges egy látogatás volt. Persze attól függetlenül, hogy a tenger (és a vele kapcsolatos tevékenységek) szerelmeseinek paradicsomáról beszélünk, még lehetett volna például szép. De a hotel-zóna szívében lévő strandlátogatás során sokminden eszembe jutott, csak az nem, hogy ez milyen szép. Bazinagy betonhodályok sorakoztak egymás után a parton, sehol semmi zöld, és egyltalán semmi, ami egy kis hangulatot tudna csempészni a nyomasztó tájba…

Persze én se voltam már a lelkesedésem csúcsán (az valahol Palenque környékén volt), elegem volt a hoznak-visznek-mindent alámpakolnak-terelgetnek mint a birkát típusú turistáskodásból, meg a sok jövés-menésben azért el is fáradtam. Szóval igazából főleg izomból semmittevéssel töltöttem itt a napjaim. Egyik este azért a sportelvonási tüneteimet csillapítva lefutottam a legközelebbi strandig, fürödtem egyet, majd hazafutottam. Ez pl kifejezetten jól esett. 🙂 Örömömet mondjuk kissé csökkentette, hogy odafelé láttam egy futóverseny reklámját. “Jé, de jó, futóverseny lesz! Mikor? Ma reggel… Ó, hogy az a…” Szóval így nem vettem részt Cancúnban futóversenyen. Cserébe másnapra végre jött egy kis hidegfront felhőkkel, meg esővel, ami már számomra is megfelelő körülményeket biztosított egy kis strandolásra… 😀 (Értsd: nem égtem porrá 3 másodperc alatt a tűző napon…) Szintén a pozitív cancúni pillanatok közé lehet sorolni, amikor egy ottani magyar étteremben 1 hónap után végre magyarul rendelhettem kaját – a pincérlány nem kis csodálkozására. 😀 (Amúgy brutális adagot mértek, alig bírtam magamba tuszkolni, és hazafelé gurulnom kellett…) Ezen kívül buszról láttam egy bárt, ami azt hirdeti magárol, hogy ott forgatták a Tom Cruise féle Cocktail című filmet. Nem néztem utána…

Összességében Cancún nekem egy eléggé jellegtelen város benyomását keltette, még annak ellenére is, hogy a szállásom véletlenül pont egy kifejzetten hangulatos részen volt. De nem hiszem, hogy valaha is visszavágynék ide…komolyan mondom, ha már strandolás, akkor a Balaton százszor leveri Cancúnt… 🙂

Cancúnból Mexikóvárosba repülve azon röhögtem, hogy két ember úgy szállt fel a gépre, hogy nem is arra a járatra szólt a jegyük, és utólag le lettek szállítva… Értitek, annyira laza volt az ellenőrzés, hogy fel tudtak szállni egy gépre, amire nincs is jegyük… 😀 Másrészt meg a legénygség rendkívül ráérős készülődését látva egyből beugrottak az európai fapadosok, amik közül hatékonyságban külön kiemelkedik a Ryanair. Ott szinte szó szerint percek alatt a helyére rugdosnak mindent és mindenkit, és már indul is a gép… 🙂 Másrészt a Mexikóváros fölött terjengő szürke szomgfelhő valami egészen megdöbbentő volt… Látszódott egy határozott vonal fentről, ami fölött már fehérek voltak a felhők, viszont a vonal alatt minden szürke volt. Pontosan tudom, hogy a Hármashatár-hegyről nézve Budapestnek is van egyfajta aurája, de az össze nem hasonlítható a mexikóvárosi szmoggal…

Az utolsó napomon már ismerősként üdvözölhettem Mexikóvárost, és annak egyedi hangulatát, a belváros zsúfolt utcáit, a forgatagot, a jellegzetes épületeket…a Bellas Artes előtt sétálgatva, valamint az Alameda hangulatos sétányán lófrálva kissé szentimentális érzések kerítettek hatalmukba, ahogy véggigondoltam az elmúlt egy hónap eseményeit. Akárhogy is veszem, Mexikó már kitörölhetetlenül a részemmé vált…

Zárszóként…korábban mindig úgy képzeltem el, hogy az amerikai kontinensre lépni valami egészen különleges élmény lesz…és valóban, az első napok során egy teljesen új világban találtam magam…el kellett telnie egy kis időnek, amíg a szemem elkezdett hozzászokni az itteni dolgokhoz, és már nem csodálkoztam rá minden apróságra. Azonban a katarzis élmény valahogy mégis elmaradt. Talán majd egyszer egy másik dél-amerikai ország meg tudja adni… Hogy összességében milyen élmény volt Mexikó? Fura. Nagyon fura. 🙂 Néhány problémámat azt hiszem nagyon pontosan megfogalmaztam, és ezeket az elveket a későbbi utazásaim során be is fogom tartani. Való igaz, ennyi rendelkezésre álló időből sokkal többet is ki lehetett volna hozni, de sajnos az ehhez szükséges igazi lelkesedés csak esetenként volt adott. Talán érdemtelenül sok időt töltöttem Mexikóvárosban, talán Palenque-ben maradhattam volna tovább, talán nem kellett volna elmenni Cancúnba… Utólag persze mindig okosabb az ember. Valójában azonban két dolog hiányzott ahhoz, hogy ez a túra egy igazán elsőrangú vakáció legyen. Az egyik a társaság, a másik  a sport. Nem titok, hogy az utazásaim 90%-a valamilyen sportturisztikai célt szokott szolgálni…egy hegymászás/bringaverseny/bringatúra köré szoktam alapvetően szervezni mindent. És ez sajnos itt is nagyon hiányzott. A másik dolog, hogy végérvényesen rájöttem, hogy nem szeretek egyedül utazni. Arra pl amit a Bede Márton csinál Dél-Amerikában – hogy több mint másfél éve utazgat egyedül – teljességgel képtelen lennék. Már egy hónap alatt is eljutottam arra szintre, hogy fárasztottak a pár órás “barátságok”, a folyton ismétlődő témák (honnan jöttél, meddig maradsz, mit láttál), amik után általában meg is hal a beszélgetés… De persze ezek mind az én nagyon speciális problémáim…és összességében azért ha végigpörgetem a képeket magam előtt, és belegondolok, hogy mindezek helyett akár egy szürke budapesti irodában üldögélve is tölthettem volna a márciust, akkor azért annyira nem bánkódom, hogy eljöttem… 🙂

IMG_8362

IMG_8364

IMG_8365

IMG_8366

IMG_8368

IMG_8370

IMG_8372

IMG_8374

IMG_8378

IMG_8380

IMG_8382

IMG_8384

2013-03-26 09.30.18

2013-03-26 09.31.30

2013-03-26 10.55.06

IMG_8388

IMG_8394

IMG_8396

Advertisements

Coyoacán náhuatl nyelven kb azt jelenti, hogy “A prérifarkasok földje”. Ez egyébként Mexikóváros egyik negyedének a neve, ami tele van kisebb múzeumokkal, és gyarmati stílusó utcákkal, épületekkel. A megközelítése metróval már rutinosan ment, viszont tájékoztató táblák (és rendes térkép, khmmm) hiányában azért tettem egy egész tisztességes kört a rossz irányban, mire végül rábukkantam a központba vezető utcára. Menet közben egy nagyobb parkot is felfedeztem, ami inkább sportolási célokat szolgál: tele volt futókkal, és igazi füves terület nem is volt benne, alapvetően egy telepített erdőről van szó, nyílegyenes utakkal. Szóval a park nem tudott túlságosan lenyűgözni, amúgy is kissé morcos voltam az eltévedésem miatt, főleg mert a gyaloglási kedvem is exponenciálisan csökken az idő előrehaladtával. Szerencsére a Coyoacán főterére vezető utcácskát ezután már viszonylag könnyen sikerült megtalálni. A főtér tényleg szép a jellegzetes koloniális stílusával, de amúgy semmi igazán különös. A közepén egy bohóc szórakoztatta a nagyérdeműt, és egész komoly közönsége is volt. Egy darabig üldögéltem a kellemesen árnyékos ligetben, majd kicsit én is bekapcsolódtam a bohóc műsoránák megtekintésébe, de sokáig nem tudott lekötni. A következő állomás a Casa Azul, azaz a Frida Kahlo múzeum volt. Frida Kahlo a XX-dik század leghíresebb latinamerikai festőnője volt. Tizennyolc évesen brutális buszbalesetet szenvedett amiben számos csontja eltörött, a lábait gyakorlatilag ripityára törte, azon kívül egy kapaszkodó keresztülfúrta a csípőjét, és a vagináján jött ki. Utóbbit úgy kommentálta, hogy ezen a brutális módon veszítette el szüzességét… Festeni a felépülésének ágyhoz kötött idejében kezdett el komolyabban, így ismerte meg későbbi férjét Diego Riverát, a leghíresebb mexikói muralista festőt. A Casa Azul (Kék Ház) Frida szüleinek tulajdona volt, és a házaspár később ebben lakott és alkotott. Engem a festmények közül csak elég kevés tudott lenyűgözni, inkább a ház intimitása hatott rám, még úgy is, hogy kifejezetten sok ember volt bent. Minden szobának az egyik felső sarkában Fridától származó idézeteket lehetett olvasni, mint pl (az én gyengus fordításomban):

“Pies para qué los quiero si tengo alas pa’volar” – “Minek akarnék lábakat, ha vannak szárnyaim, hogy repüljek”

“Jamás en toda la vida, olvidaré tu presencia. Me acogiste destrozada y me devolviste íntegra, entera.” – “Soha életemben nem fogom elfelejteni a jelenléted. Összetörve találtál rám, és teljessé, egésszé változtattál.”

A következő napi állomás Xochimilco volt, ami egy lagúnás terület, és a prekolumbián időkre emlékeztet, amikor a mai Mexikóváros területén még tó volt, és kisebb szigeteken éltek, és folytattak mezőgazdasági tevékenységeket az emberek. Most népszerű célpont mind a túristák, mind pedig a helyiek számára egy kis hajókázásra. Ez a terület eléggé kívül esik már a belvárostól, így a megközelítése is kissé macerásabb volt az eddigieknél. Először az egyik metróvonal végállomásáig kellett eljutni, majd onnan a Tren Ligero nevű közlekedési eszköz – ami budapesti analógiával a HÉV-nek felel meg – teljes vonalát kellett végigutazni. Mivel sok ember volt, és kevés ülőhely, így a helyi szokásoknak megfelelően én is leültem az egyik vagon végében a földre a szakadt figurák közé. Gondoltam így jobban tudok integrálódni… 🙂 Az út olyan fél-háromnegyed órás volt, közben el is aludtam, de szerencsére még akkor is megvolt mindkét vesém, amikor felébredtem… 🙂 A végállomást elérve kissé álmosan kitántorogtam a forgatagba, és nem túl motiváltan nézelődtem, hogy vajon merre kell menni, amikor elémugrott egy fickó, hogy a hajókhoz akarok-e menni, mert ő el tud vinni. Triciklivel. 🙂 Hú, az nagyon király, gondoltam magaban, ezt még úgyse próbáltam. Húsz pezót meg simán megér, hogy ne kelljen keresgélni, szóval ráálltam a dologra. Útközben próbáltam kifigyelni hogy merre megyünk…egyrészt hogy nehogy elvigyenek vmi városszéli helyre, ahol kipakolnak, másrészt meg, hogy vissza is tudjak találni. Sejtettem amúgy, hogy pofátlanul közel lesz a hely, ahova megyünk, és gyalog is simán odaérnék…és valóban: kb 5 perc zötykölődés után meg is érkeztünk, és az út se volt túl bonyolult. Itt persze már esélyem se volt, hogy előbb kicsit nyugodtan körülnézzek, már egyből le is támadtak a hajós keselyűk. Igazából nem is volt kedvem hajókázni, egyrészt mert egyedül bazi drága lett volna, másrészt pedig halálosan ciki is. Szóval a keselyűk nagy bánatára elég hamar otthagytam őket, pedig már közeledtünk affelé, hogy a végén még nekem fizetnek, csak menjek velük… 🙂 Kifelé sétálva azon gondolkoztam, hogy milyen társasághoz lehetne csatlakozni, amikor a jószerencse véletlenül elém sodorta a tökéletes lehetőséget: két fehér bőrű, szőke lány közelített a bejárathoz. 🙂 Egyből lecsaptam rájuk, és szerencsére benne voltak a buliban, főleg, hogy pénzügyileg így nekik is jobban megérte. Meg legalább volt vki a társaságban, aki beszélt spanyolul. Sajnos így is elkövettük azt a hibát, hogy elfeljtettünk alkudni, így kicsit áron felül hajókáztunk, nade ne legyen már minden tökéletes.

Kiderült, hogy Katherine és Miriam német egyetemisták, akik egy önkéntesként dolgozó barátjukat jöttek meglátogatni Mexikóba. Arra gondoltam, hogy milyen ismerős ez a történet… (Tekintve, hogy én is pontosan ugyanígy kerültem Mexikóba.) Már kb két hete itt tartózkodnak, voltak Yucatánban, Cancúnban, a Playa Carmenen, búvárkodtak az Isla de Cozumel-en…szóval nem tétlenkedtek eddig, de már csak pár napjuk maradt. A sok opcióból végül a 90 perces utat választottuk…tényleg nagyon érdekes, egyedi hangulata volt a lagúnának, ami viszont idegesített, hogy itt is állandóan el akartak adni vmit az emberenk. Csónakokból árultak kaját, piát, textílákat, ott főztek, sőt voltak még zenehajók is, amikkel a mi csónakunk mellé eveztek, és kérdezgették, hogy akarunk-e egy kis muzsikát… 🙂 A csajokkal jól megtárgyaltuk, hogy milyen idegesítő már ez Mexikóban, hogy folyton rá akarnak sózni vmit az emberre, és ráadásul világos hajjal, fehér bőrrel esély nincs az elvegyülésre. A lagúna is tökéletesen ki volt építve, hogy a lehető legtöbbet húzzák le az emberről. A középső részén tele volt éttermekkel, de útközben is meg lehetett volna állni egy-egy boltnál. Ezt leszámítva viszont tetszett, igazán megérte befizetni rá.

A túra után maradtam a csajokkal, mivel semmi kedvem nem volt egyedül kallódni. Így bejártuk a helyi piacot, meg a szokásos kaotikus zsibbvásárt, ami Mexikóban teljességgel nélkülözhetetlen, bárhol is legyen az ember… A csajok nagyon bátrak voltak, és egy utcai sütödénél bevállaltak egy quesadilla-t i. (Tortillába csomagolt vmi, sajttal.) Én se akartam puhánynak mutatkozni, így muszáj volt nekem is megkóstolnom, de amikor a néni végigmutogatta a kis műanyag bödönökben érlelődő azonosíthatatlan húscafatkákat, leöntve azonosíthatatlan löttyökkel, akkor már tudtam, hogy nekem bőven elég lesz az alap sajtos verzió is. Mondjuk ezt is ugyanazon a sütőlapon készítéttek, jól szétkenve ott mindent, dehát annyi baj legyen… Illetve egy nappal később voltak is problémák, de nem vagyok biztos benne, hogy ettől. A kajálás után már csak visszasétáltunk a vasútállomáshoz, és visszautaztunk a városba. Összességében az addigi legjobb napomként értékeltem a történetet, itt Mexikóban. 🙂

IMG_7655

IMG_7665

IMG_7668

IMG_7672

IMG_7675

IMG_7678

IMG_7681

IMG_7682

IMG_7683

IMG_7688

IMG_7694

IMG_7696

IMG_7699

IMG_7700

IMG_7701

IMG_7702

IMG_7703

IMG_7704

IMG_7705

IMG_7711

IMG_7712

IMG_7714

IMG_7715

IMG_7717

IMG_7723

IMG_7724

IMG_7726

IMG_7727

IMG_7728

IMG_7731

IMG_7732

IMG_7733

IMG_7736

IMG_7737

IMG_7738

IMG_7739

IMG_7744

Tegnap a Templo Mayor és a metróval való ismerkedés volt a fő program, ma pedig a város (sőt egész Latinamerika) legnagyobb parkját látogattam meg.

A Templo Mayor Mexikóváros közepén található, ez volt a régi Azték Birodalom központja. A várost akkoriban Tenochtitlánnak hívták, és egy tó közepén foglalt helyet, egy szigeten. Csak néhány töltésen keresztül lehetett szárazföldön megközelíteni… Mindehhez hozzávéve, hogy ez a terület egy fennsík, minden irányból hegyekkel körülvéve, szerintem elképesztően jól nézhetett ki régen. A spanyolok sajnos Tenochtitlánt szó szerint a földdé tették egyenlővé, a Templo Mayort lerombolták, mellette felépítették a mai napig álló barokk katedrálist, a tavat az idők folyamán teljesen lecsapolták, majd a város szép lassan ráépült a Templo Mayorra. Egészen addig, amíg 1978-ban föld alatti kébelek lefektetése közben meg nem találták a romokat az egyik utca alatt. A romokat kiásták, kicsit rekonstruálták, a leleteket pedig elhelyezték egy múzeumban a romok mellett. Sajnos a romok nem sokat adnak vissza a hangulatból, főleg nem árnyékmentes, tűző napsütésben. Talán az egyetlen igazi érdekesség, hogy lehetett látni a templom bővítésének különböző fázisait. Ugyanis minden uralkodó megnagyobbította, ami lényegében annyit jelentett, hogy egy új réteget húztak rá. Ez főleg azért volt fontos, hogy a nép lássa, hogy az új uralkodó még nagyobb hatalommal bír, még erősebb, de a tó áradásai miatt is jól jött a nagyobb piramis…

A Templo Mayor után Chapultepec-et vettem célba, ami a 686 hektáros méretével Latinamerika legnagyobb városi parkjaként hirdeti magát. Sajnos túl későn indultam, és a metró útvesztőiben sikerült jócskán elkavarnom…gyakorlatilag 1 órát elmetróztam tök fölöslegesen… Illetve élménnyel azért itt is gazdagodtam. Már korábban is hallottam róla, hogy Mexikóvárosban csúcsidőben külön vagonok vannak fenntartva a nőknek és gyerekeknek, ahova férfiak nem szálhatnak föl. Hát, most megértettem, hogy miért. Az emberek úgy szálltak föl és le, hogy izomból taszigálták egymást…volt olyan is, hogy nem tudtam leszállni, mert az előttem lévő paraszt megállt, és már elkedztek beszállni az emberek, így esélyem se maradt. Bent a kocsiban őrületes meleg van, kapaszkodni alig lehet, ennek megfelelően az emberek “lötyögnek” a kanyarokban, mindenki dülöngél jobbra-balra. Szabad hely egy négyzetcentiméternyi sincs. Horror. Szóval ehhez képest a pesti metró az maga a kultúra… Mire kiértem a parkhoz pont beesteledett, és bezárták.

Egyet alduva a történtekre, ma már tapasztalt metrózóként (höhö) vágtam bele a dologba, így gond nélkül, simán kijutottam a parkba. Eddig messze ez a park volt a legkultúráltabb hely, ahol Mexikóvárosban voltam. Ugyan nem annyira egzotikus, mint a belvárosi “dzsungel”, de egyáltalán nem bántam egy kis nyugalmat. A bejárat után nem sokkal egy hosszú bazársor kezdődik, de azon túljutva végre lehet egy kis nyugta az embernek. Ott már alig voltak páran, azok is főleg futók meg bringások…már épp kezdtem egy kicsit csüggedni a park hatalmas méreteit és az én gyaloglási kedvem csökkenését látva, amikor megpillantottam egy fémhulladék-tárolót, amire ki volt írva, hogy bringakölcsönző. 🙂 Nem volt könnyű bringát választani, mert az egyik ramatyabb állapotban volt, mint a másik…de legalább a bácsit megdolgoztattam kicsit. Feljebb huzattam vele a nyerget, meg pumpáltattam is vele a kerekekbe. 🙂 Az az egy óra bringázás végre őszinte mosolyt tudott csalni a számra… Azt nem mondom, hogy kettéfaroltam a parkot, mert a fék az nem nagyon fogott…a nyereg is kellemetlenül alacsonyan volt, és vmi volt a kormányzással is (erre nem sikerült rájönnöm, hogy mi), de kézzel is brutálsian meg kellett dolgozni, hogy egyenesben maradjon a gép… De a park hirtelen bejárható méretűvé csökkent, én pedig boldogan suhantam azzal a ronccsal, és vigyorogtam, mint a tök… 🙂 Az egy óra leteltével visszavittem a bringát, majd aludtam egy kicsit a tó partján a kellemes napsütésben. (Ja igen, azért volt kellemes, mert péntek este jött egy hidegfront, és kissé lehűlt az idő.) Ezután még felsétáltam a park közepén lévő dombon található Történeti Múzeumba, ami ugynan nem volt rossz, de nekem a kilátás jobban tetszett, mint maga a múzeum. 🙂 Végre körbe tudtam nézni, hogy hol is van ez a város, és a gyakorlatban is láttam, amit a lenti dzsumbujból nem lehet, hogy minden irányban hegyek veszik körbe. És az is kiderült, hogy egész jópofa “skyline”-nal rendelkezik, bár azért nem egy Manhattan.

IMG_7547

IMG_7642

IMG_7637

IMG_7629

IMG_7627

IMG_7626

IMG_7625

IMG_7624

IMG_7623

IMG_7617

IMG_7614

IMG_7607

IMG_7603

IMG_7602

IMG_7599

IMG_7594

IMG_7591

IMG_7590

IMG_7586

IMG_7584

IMG_7583

IMG_7581

IMG_7580

IMG_7578

IMG_7576

IMG_7570

IMG_7566

IMG_7559

IMG_7553

IMG_7550

IMG_7548

Legelőször a reptéren szembesültem vele, hogy ez itt bizony nem Európa. Persze az Öreg Kontinensen belül röpködve az ember nyilván nem találkozik bevándorlási papírokkal, meg vámmal, de ezt leszámítva is érzékelhető volt a különbség, még ha nem is túl szembetűnően. Azért Európában mégis elég nehéz szinte ilyesztő állapotban lévő WC-t és szétszakadt huzatú üléseket találni a reptereken.

A következő színhely a metró volt. Lepukkant, régi vagonok, légkondi nuku, szóval meleg is volt, izzadtam. A nagytáskával meg a napfényt utoljára októberben látott hófehér bőrömmel persze szinte egyből megtaláltak. Először egy meglehetősen idegesítő, kifesetett arcú, folyamatosan ordibáló bohóc akart valamit vicceskedni, de egyrészt sose kezeltem jól az ilyen alakokat, másrészt nem voltam éppen jópofizós hangulatban. Rögtön utána egy másik fickó támadott be, aki le akart lejmolni. Természetesen nem adtam semmit, de azért kezet kellett vele fognom.

A hotel is kissé egzotikus…az egész emeleten, így a szobámban is vmi fura szag van, talán a linóleum az… a közös zuhanyzó meg WC pedig tovább növeli az élményt. A fontos iratokat és a pénzem nagy részét beraktam a széfbe…aminek láttán szintén felmerül a kérdés, hogy hol van nagyobb biztonságban…

Kb éjfélkor feküdtem, és azt hittem, hogy három napig aludni fogok, de 5-kor felébredtem, és onnan már csak szenvedtem 8-ig. Gyors zuhany után lementem reggelizni, toltam egy tortilla espanola-t, mert megérdemeltem. Ezután indultam is a főtérre. Egész kellemes volt a hőmérséklet, ember se volt túl sok. A legelső dolog ami feltűnt, az az egészen brutális rendőri jelenlét. A fő sétáló utcába csatlakozik az utca, ahol lakom, a sarkon egyből két “Seguridad Privada” feliratú páncélozott járműbe botlottam. A sétálóutcán 50 méterenként pózoltak a rendőrök, a belváros kis utcáiban minden sarkon, és nagyon sok üzlet előtt is álltak teljes felszerelésben, golyóálló mellénnyel, sokszor még sisak is volt náluk. A rendőrség amúgy se nagyon panaszkodhat a felszerelésre, a főtéren az ékszerboltok előtt pl iszonyat méretű csúzlikkal álldogálltak a rend őrei. És az autóállományból is nagyon úgy tűnik, hogy van pénzük: http://www.motoradictos.com/marcas/dodge/un-coche-de-policia-muy-especial-para-mexico

A cikk szerint az 816 darabbal rendelkeznek a képen látható Dodge Charger-ből, az állományban fele-fele aránnyal található meg a V8-as 340 lovas és a V6-os 250 lovas verzió. Gyakorlatilag a berlvárosban minden sarkon áll egy ilyen autó. Eléggé tiszteletet parancsoló már maga az erőtől duzzadó, agresszív formája is, amit a gallytörő ráccsal csak tovább fokoztak. Ezen kívül a platós terepjáró is divat, aminek a hátulján pont úgy állnak a rendőrök, ahogy filmekben látni…csak a filmekben mindig a rosszfiúk közlekednek platós terepjárókkal.

Az utcákon itt is – csakúgy mint Spanyolországban – népnevelő feliratú kukák vannak “Ide dodb a rágód!” felirattal…vicces.

A főtéren a Mexikói Hadsereget népszerűsítő katonai kiállítás van, nem tudom, hogy a rendkívül látványos rendőri jelenlét ennek is köszönhető-e… Mivel ingyenes volt, így én is megnéztem picit a kiállítást, de a gyilkos napsütés miatt hamar menekülőre kellett fognom a dolgot. Egészen konkrétan cipőn keresztül égette a kő a talpamat, annyira tűzött a nap.

Leültem kicsit az árnyékba a tér szélén, ahol nem sokkal mellettem egy tüntetés is elkezdődött…alapvetően több munkalehetőségért tüntettek az emberek…szerencsére békés tüntetés volt, a rendőröket se nagyon zavarta, és nekem se kellett arébb mennem. Közben összebarátkoztam egy cipőpucló fickóval (igen, itt létezik ez a foglalkozás, és nem is népszerűtlen), aki rövid bevezető bájcsevej után rátért a biniszre, és közölte, hogy csekély 200 pesóért cserébe körbe tudna kalauzolni a városban. Nem felejtette el hozzátenni azt sem, hogy ő nagyon megbízható ember, és Mexikó amúgy is nagyon biztonságos ország. Különben is, miért akarna rosszat bárkinek is. Hiszen Isten úgy bánik velünk, ahogy mi bánunk a többi emberrel… Mindezzel én is mélységesen egyetértettem, ugyanakkor kedvesen visszautasítottam a szolgáltatásait. 🙂

Sétálgattam még egy kicsit a “dzsungelben”…pont olyan volt az egész, mint a filmekben. Utcai sütödék elképesztő szagokkal, higénikus körülményekkel, ahol hatalmas cupákokat, kolbászokat sütnek, a boltokból szó szerint üvölt a helyi popzene…

A közlekedés is elég vicces…van komoly metróhálózat, vannak metróbuszok (kötött pályás busz, szeparált sávval), vannak iszonyatosan lepukkant iránytaxik, szerintem ezzel csak a legszegényebbek utaznak. Ilyen kisbuszokat kell elképzelni, amin nyomorogank az emberek, bárhol leintheted, meg bárhol le is szállhatsz, nincsenek megállók, csak egy fix útvonala van… A gyalogos közlekedésnél a piros lámpa itt tényleg szó szerint csak ajánlás, gyakorlatilag soha neki nem várja meg a zöldet…olyat is láttam már, hogy egy gyalogos beszólt egy autósnak, amiért az bátorkodott a zöld jelzésnél keresztülhaladni a gyalogátkelőn, miközben a barátunk épp ment volna át…

A mexikóiak alapvetően nem túl szépek, hozzá még egészen gyönyörűen el is vannak hízva, és alacsonyak is. Igazán jó nőt nem is láttam még. Ja, és sokan szeretnek az utcán köpködni, ami szintén egy remek tulajdonság.

Nyilván ennyi idő alatt legfeljebb csak sztereotipizálni lehet, de az a helyzet, hogy eddig tényleg minden annyira tipikus…és szoknia kell szemnek.

(Az ezúttal elképesztően gyenge képekért elnézést kérem a tisztelt nagyérdeműnek, de elég rossz érzés mexikói szemmel teljesen hétköznapi dolgokat fotózni miközben érzed, ahogy tapadnak rád a méricskélő szempárok…)

IMG_7542

IMG_7541

IMG_7525

IMG_7538

IMG_7537

IMG_7536

IMG_7520

IMG_7519

IMG_7518

IMG_7516

IMG_7514

IMG_7505

IMG_7508

IMG_7511

2013-02-28 17.03.12

2013-02-28 11.05.02

IMG_7517

2013-02-28 10.55.51

2013-02-28 10.55.08

2013-02-28 10.34.21

2013-02-28 10.52.09

Categories

Advertisements