You are currently browsing the tag archive for the ‘Mexikó’ tag.

Amikor ismeretlen helyeken járunk érzékszerveink sokkal nyitottabbak lesznek a külvilág ingereire, hiszen minden új és szokatlan. A megszokott környezetből és monotóniából kizökkenve ezernyi apró, hétköznapi dologra csodálkozunk rá szinte gyermeki lelkesedéssel. Mexikót és Perut járva ez történt velem is, az ismeretlen megértését tápláló motivációt pedig még jobban felerősítette a spanyol nyelv felé irányuló tudományos érdeklődésem. 🙂 Az alábbiakban néhány feliraton megyünk végig, amiket valamilyen oknál fogva érdemesnek találtam feljegyzésre az említett országokban való utazás során.

  • Tira aquí tu chicle (Mexikóváros)

Mexikóváros központjában, a fő sétálóutcán lévő kukák voltak ellátva ezzel a népnevelő felirattal, melynek jelentése “Ide dobd a rágód”. Magyarországról érkezve ez mindenképpen furcsának/viccesnek hat, azonban az ilyen jellegű nevelő szándék Európa mediterrán országait járva sem szokatlan.

  • Para mayor seguridad área reservada para mujeres y niños (Mexikóváros)

Ezzel a meghökkentő felirattal Mexikóváros metrómegállóiban találkozhatunk, és arra hívja fel a figyelmünket, hogy az adott terület a nagyobb biztonság érdekében kizárólag nők és gyerekek számára van fenntartva. És hogy erre miért van szükség? A mexikóvárosi metró a méreteit tekintve 12 vonalból és 195 állomásból áll, valamint 225 kilométernyi összhosszúsággal rendelkezik. Az éves szinten szállított utasok számát tekintve a világon a negyedik Moszkva, New York és Párizs metróhálózata mögött. A lefedettsége kiváló, Mexikóváros szinte bármely pontjára el lehet jutni a segítségével, ráadásul alig-alig létezik alternatívája. Ezen kívül rendkívül olcsó is, ottjártamkor 3 mexikói pezóba került egy utazás, ami jelenlegi árfolyamon 50 HUF körüli összeg. Ezt decemberben fölemelték 5 pezóra, ami kb 85 forint, de még így is elképesztően olcsó. Mindezekből tehát az következik, hogy a mexikóvárosi lakosok széles tömege használja a metróhálózatot előszeretettel, ami csúcsidőben olyan méretű zsúfoltságot okoz, hogy az már tényleg veszélyes lehet. Az emberek ilyenkor egymást tolva préselik be magukat szerelvényekbe, bent pedig szinte már kapaszkodni se kell a sűrű embermasszában. Az attrocitások elkerülése végett találták ki azt a rendszert, hogy az első 1-2 vagonba csak nők és gyerekek szállhatnak fel. A szeparálás már a peronon megkezdődik, kordonnal van elkerítve a nőknek fenntartott rész, és külön lépcső is vezet le ide. Szóval aki arra panaszkodik a budapesti metrón, hogy elé furakodott egy nyugdíjas, annak ajánlom hogy próbálja ki milyen az, amikor mexikóiak tucatjai préselik be egy zsúfolásig telt metróvagonba. Apropó budapesti metró…tudtátok, hogy a Kisföldalattit 1896-ban adták át, míg Mexikóvárosban csak 1969-ben indultak el az első vonalak? 🙂

  • El bosque de Chapultepec con 686 hectáreas, es el área verde urbana más grande de América Latina. (Mexikóváros)

Ezzel felirattal a Chapultepec parkba, Mexikóváros legnagyobb parkjába, belépve találjuk szembe magunkat, ami büszkén hirdeti, hogy a 686 hektárnyi területével Latin-Amerika legnagyobb városi zöldövezete. Egyes források szerint a chilei Parque Metropolitano de Santiago megelőzi, de akárhogy is legyen, jó érzés, hogy még a szmogos és rossz levegőjű Mexikóvárosban is van hová menekülni, ha az ember egy kis zöldre, meg viszonylagos csendre és nyugalomra vágyik.

  • Qué triste es amar sin ser amado, pero más triste es, acostarse sin haber cenado. (Tuxtla Gutiérrez, Mexikó)

Meglepően humoros életbölcsességgel kíván jó étvágyat ez a kis idézet, amit Tuxtla Gutiérrez-ben, a mexikói Chiapas állam fővárosának egy kis éttermében találtam az étlap alján. Emlékeztet rá, hogy mily szomorú szeretni anélkül, hogy viszont szeretnének, de még szomorúbb vacsora nélkül lefeküdni… 🙂

  • Cocodrilos en toda la laguna Nichupté. Éste lugar no es apto para practicar la pesca ni el nado. (Cancún, Mexikó)

Cancún legturistásabb részén, a tengerparti sávot uraló luxushotelek közvetlen közelében sikerült belefutnom ebbe a figyelmeztetésbe, aminek hatására az ember kicsit felhúzza a szemöldökét. A tábla szerint a Nichupté lagúna teljes területén krokodilveszélyre kell számítanunk, és ha ez nem lenne elég elrettentő, hozzáteszi, hogy a terület se horgászásra se úszásra nem alkalmas. Cancún napjainkban Acapulcó mellett a mexikói turizmus legismertebb centruma, a leírások szerint azonban a globalizáció és a luxushotelek megjelenése előtt a horgászok az eldugott strandok és érintetlen természet paradicsoma volt. Különleges földrajzi adottságainak köszönhetően ebből máig sikerült megőriznie valamit, ugyanis a tengerparti hotelek sávja mögött, a szárazföld belseje felé egy terjedelmes lagúna húzódik a város peremén, ami gazdag élővilágnak ad otthont,  többek között az említett krokodiloknak is.

  • Aunque sean mayores, no se avergüencen de ser alegres y de jugar. (Lima, Peru)

Ez az egyik személyes kedvencem, amit Latin-Amerika egyik legeurópaibb pontján, Mirafloresben, a limai elitnegyedben sikerült elcsípnem. A Csendes-óceán partján húzódó festői szépségű magasparton nagy gonddal rendben tartott parkok és sétányok várják a tehetős limaiakat, hogy lazítsanak egy kicsit egy-egy munkanap végén. A felirat egy tökéletes állapotban lévő játszótér bejáratánál látható, ahol mászókákat valamint egyéb szabadtéri játékokat találunk, és kedvesen emlékeztet az emberben lakozó gyermeki énre: ha felnőttek vagyunk se szégyelljünk boldognak lenni és játszani.

  • Cuando sea grande, seré Volvo. (Arequipa, Peru)

Az egyik letömörebb, legkifejezőbb felirat, életérzés a javából. Az Arequipában közlekedő taxik jelentős része egészen pici, nagyjából Polski Fiat-szerű méretű és formájú, plusz ehhez jön egy igen jellegzetes sárga szín és már a szemünk előtt is van a tipikus Latin-amerikai taxi. Egy ilyen taxi hátuljára ragasztva láttam ezt a szöveget, ami azt jelenti, hogy “Ha nagy leszek, Volvo leszek”.

  • Las molestias pasan, las obras quedan. (Puno, Peru)

“A kellemetlenségek elmúlnak, a munka megmarad.” – int türelmességre a feltúrt, szétbombázott útszakasz szélére kitett tábla Puno külvárosában, amint a buszunk lassan ereszkedik a Titicaca tó partján fekvő turistacentrumba. A felirat ugyanakkor a munkálatok ütemét is sejteni engedi…

  • Prohibido orinar  bajo pena de multa (Puno, Peru)

Büntetés terhe alatt tilos vizelni – figyelmeztet egy beszédes grafika társaságában a tiltótábla Puno egyik mellékutcájában. Hát igen ez Latin-Amerika – mondhatnánk szemellenzősen, de ne legyünk álszentek, ez szinte minden nagyvárosban probléma, Budapesten is, a különbség csak annyi, hogy itt még figyelmeztető tábla sincs.

  • Si tratas bien al turista tratas bien al Perú. (Puno, Peru)

Ez az utolsó szinte Peru szlogenje is lehetne, ami kihangsúlyozza, hogy ha jól bánsz a turistával jól bánsz Peruval is. Különösen fontos ez egy olyan országban, ahol a halászat és a bányászat mögött a turizmus a legfőbb iparág. Ez a leggyorsabban növekvő szektor Peruban, évi 25%-os növekedést produkálva az elmúlt 5 évben. Az országban több mint százezer régészeti hely található, rengeteg látnivalóval, a sivatagtól kezdve az Andokon át az őserdőig. A látogatók között a leggyakoribbak az amerikaiak, chileiek és az argentínok. Egy perui kormány által készített felmérés szerint a turisták elégedettségi rátája a látogatás után 94%. Elég vicces egy statisztika, mindenesetre nehéz elképzelni, hogy a maradék 6%-nak mi lehetett a baja…talán nem tetszett a Machu Picchu?

Advertisements

Méridától fájó szívvel búcsúztam, azt hiszem bármennyi estét el tudnék a főterén üldögélve tölteni. Dehát szorított az idő, menni kellett tovább Cancúnba. Előzetesen azt mondták nekem, hogy Cancún az nem is Mexikó, hanem sokkal inkább már az USA. Hát, én nem tudom, hogy Mexikó-e, vagy USA, de számomra leginkább egy büdös nagy semminek tűnt, és komolyan mondom, hogy fogalmam sincs miért van ennyire felkapva. Ok, én tényleg nem vagyok az a “beach-boy” típusú emberke (nagyon nem), ha nekem valaki lelkendezve mutat egy gyönyörű, homokos tengerpartot, akkor először is megkérdezem, hogy hol van itt az árnyék, majd másodszor, hogy mit lehet itt csinálni. Ezek alapján igazából nem is értem, hogy minek mentem Cancúnba…utólag nézve meglehetősen fölösleges egy látogatás volt. Persze attól függetlenül, hogy a tenger (és a vele kapcsolatos tevékenységek) szerelmeseinek paradicsomáról beszélünk, még lehetett volna például szép. De a hotel-zóna szívében lévő strandlátogatás során sokminden eszembe jutott, csak az nem, hogy ez milyen szép. Bazinagy betonhodályok sorakoztak egymás után a parton, sehol semmi zöld, és egyltalán semmi, ami egy kis hangulatot tudna csempészni a nyomasztó tájba…

Persze én se voltam már a lelkesedésem csúcsán (az valahol Palenque környékén volt), elegem volt a hoznak-visznek-mindent alámpakolnak-terelgetnek mint a birkát típusú turistáskodásból, meg a sok jövés-menésben azért el is fáradtam. Szóval igazából főleg izomból semmittevéssel töltöttem itt a napjaim. Egyik este azért a sportelvonási tüneteimet csillapítva lefutottam a legközelebbi strandig, fürödtem egyet, majd hazafutottam. Ez pl kifejezetten jól esett. 🙂 Örömömet mondjuk kissé csökkentette, hogy odafelé láttam egy futóverseny reklámját. “Jé, de jó, futóverseny lesz! Mikor? Ma reggel… Ó, hogy az a…” Szóval így nem vettem részt Cancúnban futóversenyen. Cserébe másnapra végre jött egy kis hidegfront felhőkkel, meg esővel, ami már számomra is megfelelő körülményeket biztosított egy kis strandolásra… 😀 (Értsd: nem égtem porrá 3 másodperc alatt a tűző napon…) Szintén a pozitív cancúni pillanatok közé lehet sorolni, amikor egy ottani magyar étteremben 1 hónap után végre magyarul rendelhettem kaját – a pincérlány nem kis csodálkozására. 😀 (Amúgy brutális adagot mértek, alig bírtam magamba tuszkolni, és hazafelé gurulnom kellett…) Ezen kívül buszról láttam egy bárt, ami azt hirdeti magárol, hogy ott forgatták a Tom Cruise féle Cocktail című filmet. Nem néztem utána…

Összességében Cancún nekem egy eléggé jellegtelen város benyomását keltette, még annak ellenére is, hogy a szállásom véletlenül pont egy kifejzetten hangulatos részen volt. De nem hiszem, hogy valaha is visszavágynék ide…komolyan mondom, ha már strandolás, akkor a Balaton százszor leveri Cancúnt… 🙂

Cancúnból Mexikóvárosba repülve azon röhögtem, hogy két ember úgy szállt fel a gépre, hogy nem is arra a járatra szólt a jegyük, és utólag le lettek szállítva… Értitek, annyira laza volt az ellenőrzés, hogy fel tudtak szállni egy gépre, amire nincs is jegyük… 😀 Másrészt meg a legénygség rendkívül ráérős készülődését látva egyből beugrottak az európai fapadosok, amik közül hatékonyságban külön kiemelkedik a Ryanair. Ott szinte szó szerint percek alatt a helyére rugdosnak mindent és mindenkit, és már indul is a gép… 🙂 Másrészt a Mexikóváros fölött terjengő szürke szomgfelhő valami egészen megdöbbentő volt… Látszódott egy határozott vonal fentről, ami fölött már fehérek voltak a felhők, viszont a vonal alatt minden szürke volt. Pontosan tudom, hogy a Hármashatár-hegyről nézve Budapestnek is van egyfajta aurája, de az össze nem hasonlítható a mexikóvárosi szmoggal…

Az utolsó napomon már ismerősként üdvözölhettem Mexikóvárost, és annak egyedi hangulatát, a belváros zsúfolt utcáit, a forgatagot, a jellegzetes épületeket…a Bellas Artes előtt sétálgatva, valamint az Alameda hangulatos sétányán lófrálva kissé szentimentális érzések kerítettek hatalmukba, ahogy véggigondoltam az elmúlt egy hónap eseményeit. Akárhogy is veszem, Mexikó már kitörölhetetlenül a részemmé vált…

Zárszóként…korábban mindig úgy képzeltem el, hogy az amerikai kontinensre lépni valami egészen különleges élmény lesz…és valóban, az első napok során egy teljesen új világban találtam magam…el kellett telnie egy kis időnek, amíg a szemem elkezdett hozzászokni az itteni dolgokhoz, és már nem csodálkoztam rá minden apróságra. Azonban a katarzis élmény valahogy mégis elmaradt. Talán majd egyszer egy másik dél-amerikai ország meg tudja adni… Hogy összességében milyen élmény volt Mexikó? Fura. Nagyon fura. 🙂 Néhány problémámat azt hiszem nagyon pontosan megfogalmaztam, és ezeket az elveket a későbbi utazásaim során be is fogom tartani. Való igaz, ennyi rendelkezésre álló időből sokkal többet is ki lehetett volna hozni, de sajnos az ehhez szükséges igazi lelkesedés csak esetenként volt adott. Talán érdemtelenül sok időt töltöttem Mexikóvárosban, talán Palenque-ben maradhattam volna tovább, talán nem kellett volna elmenni Cancúnba… Utólag persze mindig okosabb az ember. Valójában azonban két dolog hiányzott ahhoz, hogy ez a túra egy igazán elsőrangú vakáció legyen. Az egyik a társaság, a másik  a sport. Nem titok, hogy az utazásaim 90%-a valamilyen sportturisztikai célt szokott szolgálni…egy hegymászás/bringaverseny/bringatúra köré szoktam alapvetően szervezni mindent. És ez sajnos itt is nagyon hiányzott. A másik dolog, hogy végérvényesen rájöttem, hogy nem szeretek egyedül utazni. Arra pl amit a Bede Márton csinál Dél-Amerikában – hogy több mint másfél éve utazgat egyedül – teljességgel képtelen lennék. Már egy hónap alatt is eljutottam arra szintre, hogy fárasztottak a pár órás “barátságok”, a folyton ismétlődő témák (honnan jöttél, meddig maradsz, mit láttál), amik után általában meg is hal a beszélgetés… De persze ezek mind az én nagyon speciális problémáim…és összességében azért ha végigpörgetem a képeket magam előtt, és belegondolok, hogy mindezek helyett akár egy szürke budapesti irodában üldögélve is tölthettem volna a márciust, akkor azért annyira nem bánkódom, hogy eljöttem… 🙂

IMG_8362

IMG_8364

IMG_8365

IMG_8366

IMG_8368

IMG_8370

IMG_8372

IMG_8374

IMG_8378

IMG_8380

IMG_8382

IMG_8384

2013-03-26 09.30.18

2013-03-26 09.31.30

2013-03-26 10.55.06

IMG_8388

IMG_8394

IMG_8396

A következő állomás a Yucatán államban fekvő Mérida volt, ami egy újabb cirka 8 órás buszozást jelentett. Apropó buszozás…említettem már a legviccesebb buszejegyvásárlásomat? Még San Crsitóbalban volt, amikor az óra 15-kor induló buszra óra 20-kor vettem jegyet, és olyan bő 30-kor már el is indultunk… 😀

Palenque-vel együtt tehát magam mögött hagytam a hegyeket és az őserdőt…szép lassan leértünk a síkvidékre, ahol alapvetően változott meg a táj jellege: mintha az Alföldön lettem volna, csak a növényzet volt kicsit más…helyenként már az erdők is pálmafálból álltak. Egy rövidebb szakaszon az autópálya közvetlenül a Mexikói öböl mentén haladt a tengerparton, de ez korántsem volt olyan lenyűgöző látvány, mint amilyen jól hangzik.

Mérida külvárosán keresztülhaladva már előre fintorogtam, hogy ismét megérkeztem egy nagyszerű putriba, de később szerencsére kellemesen csalódtam. Sőt, az egészen zseniális főtérnek köszönhetően valójában ki kellett hogy osszam a ‘Mexikó legjobb belvárosa’ címet Méridának. Míg Palenque városa egy klasszikus turistaközpont, addig Mérida nagyjából ideális arányban ötvözi a mexikói jellemzőket, és a turisták miatt elengedhetetlen rendezettséget. A belváros nem volt túlzsúfolt, de kellően nyüzsgő ahhoz, hogy az ember érezze ahogy lüktet benne az élet, és turista is csak pont annyi volt, ami még nem zavaró. A főterénél pedig hirtelen nem is tudom, hogy tudok-e jobbat a műfajban. Rengteg fa, árnyék, pad, rikácsoló madarak sokasága, körben remek épületek templommal, városházával, sok ember…igazi találkozópont, nagyon tetszett. Ezen kívül bizonyos belvárosi utcákat este háromnegyed 9 körül lezárták az autók elől, így az éttermek ki tudták pakolni az asztalaikat, ezzel gyakorlatilag sétálóutcává alakítva az adott utcát.

A hotelben egy nagyon kedves öregúr fogadott a recepción, aki egyből megemlítette, hogy van másnapra Chichén Itzá túr-juk. Végülis tulajdonképpen a Chichén Itzá miatt érkeztem Méridába, így gyenge voltam, és elcsábultam. Ezzel végérvényesen, és visszavonhatatlanul megszűntem felfedező-kalandornak lenni, és teljesen átmentem turistába. Hiába, az a fránya kényelem…

A befizetett túrához automatikusan járt vezető is, aki ezúttal egy nagyon szigorú öreg bácsi volt, aki már a kisbuszban elkezdte magát rendkívüli tudálékossággal előadni az aznapi programról. A csapat mexikóiakból, egy brazil és egy amerikai párból állt. Nem volt kedvem kirekeszteni magam az alapvetően spanyolajkú társaságból, így nagyon látványosan mindent megértettem, amit a túravezető bácsi mondott spanyolul – pedig először természetesen még angolul beszélt hozzám. Hamar tisztáztuk a helyzetet, hogy igazából értem, hogy mit beszél spanyolul…ezzel magukra is hagytam szegény amcsikat a nyelvi magányukkal. 😀

A Chichén Itzá számomra igazából nagy meglepetéssel nem szolgált, valahogy a kopár környzet miatt sejtettem, hogy nem ez lesz a kedvenc látnivalóm Mexikóban. A másik probléma az volt, hogy szigorú túravezető bácsi hangját szabadtéren elvitte a cica, és míg a kisbuszban a mondanivalójának a közel 100 %-a átjött, addig szabadtéren erősen fülelnem kellett, hogy ennek a töredékét megértsem.

Néhány érdekesebb dolog, amit mondott, és most hirtelen eszembe jutott: Chichén Itzá-ban található az egyik legnagyobb labdajáték pálya, a pályát körülvevő falak pedig úgy vannak megépítve, hogy egyedi akkusztikát biztosítsanak, ami által többszörös visszhang képződik. Többször kihangsúlyozta, hogy a nagy piramisra nem lehet fölmenni. Egyrészt az állagmegőrzés miatt, másrészt pedig sok baleset is volt, köztük halálosak is. (Mondjuk na, ez azért Darwin díjas…) Ezen kívül van valami jaguárszobor (szent állat volt) a piramis belsejében, amit szintén nem lehet megnézni, de ő gyerekkorában még járt bent. Mutogatott képeket a terület felfedezésének idejéből, amikor a nagy piramist még belepte a gaz, és a terület se volt ennyire rendezett. Kicsit nosztalgiázott, hogy annak idején itt még látott állatokat: békát, kígyót, nyulat, pókot, stb…ma meg már csak embereket lát. Elmagyarázta a maja naptárat, volt némi számmisztika a nagy piramissal kapcsolatban… (Pl összesen pont 365 lépcső van rajta, meg voltak egyéb – a maja naptárral kapcsolatos – összefüggések is.) Elmondta, hogy 20-as számrendszerük volt, merthogy a lábujjaikat is használták a számoláshoz, nem csak a kezüket, valamint feltalálták a nullát.

A Chichén Itzá romvárosában való pörzsölődés után átvittek minket egy közeli cenote-hoz kicsit felüdülni. A cenote egy ilyen természetes kút-szerűség, a maják bizonyos esetekben szent helyként is használták. Lehett volna fürödni, ha előző este a portásbácsi nem felejti el megemlíteni, hogy lesz ilyen program is, vagy ha megnézem a cetlit, amit adott… 🙂 Amúgy jól nézett ki, és hát abban tényleg igaza volt a túravezető bácsinak, hogy ilyet nem lát minden nap az ember. Én legalábbis biztos nem. 🙂

Ezután már csak a közös ebéd maradt hátra, ahol egész mexikói utazásom legviccesebb beszélgetését folytattam a brazil párral. A kettejük közül a fickó tudott valamennyire spanyolul, a nő viszont nem izgatta magát, és full portugálul tolta a sódert. Namármost ez a mexikóiaknak nem okozott olyan nagy gondot, mert láthatóan egész jól megértették, meg a brazilok is a spanyolt…viszont nekem ez azért nem ment ilyen könnyen. Szóval úgy nézett ki az egész, hogy a nő kérdezett valamit portugálul, amiből vagy sikerült elkapni egy ismerősen hangzó kulcsszót, vagy nem, de inkább nem, majd szépen visszakérdeztem, hogy “Hogyan?”. Erre a fickó elkezdett fordítani…azaz leginkább portugál mondatokba ágyazott spanyol szavakat mondott portugál kiejtéssel… Aztán ha már kicsit sejtettem, hogy mi lehet a kérdés, akkor válaszoltam szépen spanyolul. Szóval valami egészen elképeszteően vicces volt… 😀 Mondjuk az tény, hogy messzire nem jutottunk ezzel a módszerrel… 😀 Hiába, van még mit csiszolnom a (nem létező) portugál tudásomon…

IMG_8263

IMG_8264

2013-03-21 17.51.56

IMG_8267

IMG_8272

IMG_8276

IMG_8277

IMG_8278

IMG_8281

IMG_8282

IMG_8283

IMG_8284

IMG_8291

IMG_8292

IMG_8294

IMG_8295

IMG_8297

IMG_8300

IMG_8301

IMG_8304

IMG_8305

IMG_8306

IMG_8312

IMG_8313

IMG_8314

IMG_8315

IMG_8316

IMG_8319

IMG_8322

IMG_8324

IMG_8328

IMG_8330

IMG_8331

IMG_8334

IMG_8337

IMG_8339

IMG_8341

IMG_8345

IMG_8352

IMG_8356

IMG_8359

Palenque és az őserdei környezet annyira megtetszett, hogy az eredetileg tervezetthez képest maradtam még egy napot, és befizettem egy újabb romváros túrára. Ezúttal két kisebb hely volt terítéken: Yaxchilán és Bonampak. Az előző túrához képest ez a program jóval több utazást is igényelt, mivel az említett maja városok kicsit több mint 100 km-re fekszenek Palenque-től. Ezen kívül a korai, 6:00-ás indulás miatt reggeli és ebéd is be volt építve a programba.

Első körben Yaxchilánt céloztuk meg, a kettő közül ez a nagyobbik hely. Az autókázás után motorcsónakba pakoltak minket, csak hogy még nagyobb legyen a látszólagos kaland-fokozata a dolognak. 🙂 Valójában a motorcsónakázás igazi oka az volt, hogy Yaxchilánt kizárólag az Usumacinta folyón lehet megközelíteni, ami azon a részen egyben a Mexikó – Guatemala határt is jelenti. Amúgy valóban el kell ismernem, hogy a motorcsónakázás jópofa dolog, főleg egy latin-amerikai folyón, szóval egyáltalán nem bántam az utazás eme formáját… 🙂

A csónakban összeverődött társaság két busznyi csapatból állt, amiből sajnos nem az én buszomban utazók tűntek kellemesebb társaságnak. Nekem egy unott, fapofa, középkorú mexikói házaspár, egy idős néni, aki egész nap csak a túlélésre hajtott, és egy idő után szerintem már azt se tudta, hogy hol van, valamint az ő pufókás lánya jutott. A másik csapatban főleg középkorú franciák, meg egy izgága, fiatalabb spanyolul beszélő srác volt, de még így is nagyságrendekkel szórakoztatóbbnak/érdekesebbnek tűntek az én bandámnál.

Még a cirka 45 perces motorcsónakázás előtt fogadtunk egy vezetőt is, aki majd körbevezet minket a romoknál, és mesél egy kicsit. Utólag egyáltalán nem bántam ezt a döntést, mert egy nagyon normális, művelt srác volt a guide-unk. Mondjuk azt hiszem kissé pikkelt a gautemalaiakra, mert elég sokszor fel lettek hozva, és nem pozitív értelemben. Például, hogy átjárnak a folyón keresztül Mexikóba fát lopni, mert a folyóparti sáv mögött állítólag a gautemalai oldalon már nem nagyon vannak fák: az így megművelhető földterületek miatt irtják az erdőt. Emiatt a mexikói oldalon is veszélybe került néhány fafaj…példaként fel lett hozva, hogy az a guatemalai kenu, amit a folyón láttunk út közben milyen fából készült, és hogy valószínűleg azt is Mexikóból lopták.

A srác elmondta egyébként, hogy ezek a városok önálló városállamok voltak, sokszor harcban is álltak egymással, ráadásul a lakói gyakran külön nyelvet is beszéltek, merthogy vmi 95 féle indián nyelv létezett. Mellesleg az ő anyanyelve sem a spanyol, hanem a chol. Szépen körbemutogatta a fontosabb fákat, köztük egy gumifát is, megemlítve, hogy a törzsén látható hegeket a külföldi vezetők okozták, akik demonstrációs céllal meg szokták vágni a fa kérgét. Elmondta, hogy most szárazság van, alacsony az Usumacinta szintje is, ami amúgy néha majdnem a romvárosig is elér. A szárazság miatt pedig minden állat a folyó közelében van, köztük pl a jaguár és a puma is. 🙂

Ezután az épületekre terelődött a szó, hogy a városok elrendezése mindig az égtájaknak megfelelően van kialakítva, a templomok pedig három szintre oszthatóak, amik az alvilágot (halottak), a földet (élők) és az eget (istenek) szimbolizálják. Építettek a különböző természtei jelenségekre, mint pl szél, ami az oszlopok között átfújva különös, zene szerű hangott keltett, valamint a nap, aminek sugarai által keltett árnyék a napfordulókon bizonyos helyekre vetődik… Az egyik épületben, ahol elvileg laktak is, most jópár denevér aludta édes álmát…amíg a mászkálásunkkal fel nem ébresztettük őket. 🙂 Állítólag a város egy része a guatemalai oldalon található, de nincs pénz a feltárására, ezért a mai napig őserdő fedi a romokat. A maják idejéban egy függőhíd kötötte össze a folyó két partját, aminek a mexikói oldalon található lépcsőzetes alapja még a ma is látható, de a gautemalai oldalon kincseket keresve teljesen lerombolták… Ezen kívül szó volt még a labdajátékról, amit egy pár kilós tömör gumilabdával játszottak, és a győzteseket feláldozták az isteneknek. Mivel hittek a túlvilágban, azért a test elpusztulása nem jelentette a halált, sőt akit feláldoztak, annak ez hatalmas dicsőségnek számított. Láttunk áldozati oltárt is, ahova főleg mindenféle terményeket raktak, azokat meggyújtották, és ha a füst egyenesen fölfelé szállt, akkor az azt jelentette, hogy az istenek elfogadták az áldozatot, ha pedig valamelyik irányba elszállt a füst, akkor nem… 🙂

A következő állomás Bonampak volt, ami állítólag alagúttal össze van kötve Yaxchilánnal, ami a sok km-es távolság miatt számomra eléggé nehezen elképzelhető. Bonampak még Yaxchilánnál is kisebb romváros (bár állítólag Yaxchilán feltárt területének is csak egy kisebb részét láttuk, a kb 80%-a pedig feltáratlan…), a fennmaradt falfestményeiről híres, szintén nem túl könnyen megközelíthető, mivel a kisbusszal való utazás után még vagy 15 percet zötykölődtünk egy terepjáró-szerűségben is… A csapat itt is fogadott vezetőt, aki ezúttal utoljára azzal tudott lekötni, amikor büszkén mutogatta a hosszú, keskeny rétet, mint leszállópályát, és rendkívül tudálékosan megjegyezte, hogy cirka 70 évvel ezelőtt (vmikor 1940 körül fedezték fel a romokat) csak légi úton lehetett megközelíteni a várost. Sajnos eztuán már túl fáradt voltam ahhoz, hogy figyeljek, túlságosan lassan haladtak a többiek, és túlságosan sok volt az ismétlődő információ. Újra végig kellett hallgatni a megjegyezhetetlen nevű uralkodókat pontos évszámokkal, a labdajákot, a terek orientációját, a templomok tagozódását…szóval már kissé untam a banánt… Ezen kívül a 80%-os páratartalmú dzsungelben szinte fürödtem az izzadságban, ennek köszönhetően pedig olyan – általam eddig soha nem látott – vérszívó szörnyetegek támadtak rám, hogy azt hittem a mellkasomat keresztüldöfve egyenesem a szívemből fogják kiszívni a vért… 😀

Tehát értelemszerűen nem bírtam magammal, és egy idő után kénytelen voltam otthagyni a tötymörgő csoportot vezetőstül, hogy végre nyugodtan leülhessek a legmagasabb lépcsősor tetején, és magamba szívhassam az erdő illatát és a hely kivételes hangulatát anélkül, hogy valaki folyton tudálékoskodna… 🙂

Egyébként a vezetőnket elnézve kissé mosolyogtam magamban…míg előző emberünk egy kimondottan megnyerő megjelenésű, kúltúrált formájú fazon volt, ugyanez a némileg szakadt, koszos talpú, folyton krákogó és köpködő újdönsült guide-unkara nem volt elmondható. Mindemellett amikora arra került sort, rendkívüli részletességgel, sok évszámmal, és nagyon tudományosan bírt magyarázni. Azon gondolkoztam, hogy vajon mennyit kell ezt tanulniuk, hogy így elő tudják adni magukat… 😀 Bár az tény, hogy a neveket, meg az évszámokat nem ellenőriztem… 🙂

Érdemes megemlíten még a rendkívül látványos, vörös törzsű Árbol Mulato
fát, és a Mariposa Azul lepkét, ami egyrészt gyönyörű, másrészt hatalmas, harmadrészt pedig kissé leesett az állam, hogy élőben láttam ilyet…magyar nevét most nagy hirtelen egyiknek se találtam…

Összességében mind Yaxchilán, mind pedig Bonampak hozta azt, amire számítottam, és annak ellenére, hogy kevésbé látványosak és kisebbek mint Palenque, talán pont ezért is érdekesek és a kevesebb túrista miatt hangulatosabbak is az erdő sűrűjében megbújú romok.

IMG_8095

IMG_8096

IMG_8099

IMG_8100

IMG_8102

IMG_8104

IMG_8109

IMG_8110

IMG_8112

IMG_8115

IMG_8116

IMG_8117

IMG_8118

IMG_8124

IMG_8126

IMG_8129

IMG_8130

IMG_8133

IMG_8134

IMG_8135

IMG_8137

IMG_8141

IMG_8144

IMG_8146

IMG_8148

IMG_8152

IMG_8153

IMG_8154

IMG_8161

IMG_8164

IMG_8165

IMG_8166

IMG_8167

IMG_8172

IMG_8174

IMG_8176

IMG_8177

IMG_8180

IMG_8190

IMG_8197

IMG_8200

IMG_8201

IMG_8206

IMG_8208

IMG_8209

IMG_8217

IMG_8218

IMG_8219

IMG_8224

IMG_8227

IMG_8229

IMG_8230

IMG_8233

IMG_8237

IMG_8249

IMG_8254

IMG_8255

IMG_8258

IMG_8262

Tuxtla Gutierrez városa egészen a szívemhez nőtt a viszonylagos rendezettségével, nyüzsgő nagyvárosiasságával, a minden este megtartott táncos fiesztáival a parkban, mégis eljött az ideje, hogy szedjem a sátorfám. A következő állomás Palenque városa volt, ami a mellette található maja romváros miatt az mexikói utazás általam legjobban várt látványosságai közé tartozott. Már az odafelé vezető cirka 6 órás buszút során is éreztem, hogy ezúttal jó helyre jöttem, és jó eséllyel végre megtalálom Mexikónak azt a szegletét, amiért igazán tudok lelkesedni. Az út gyönyörű zöld hegyek között kacsakaringózott, esetenként remek panorámát nyújtva a völgyekre. A változatos formák, a csupa zöld táj, és a helyenként rendkívül dús vegetáció igazi felüdülést jelentettek a szememnek. A buszúttal kapcsolatban meg kell hogy említsem, hogy Mexikó a fekvőrendőrök országa. Itt nem sebességkorlátozó táblák vannak, hanem brutális fekvőrendőrök, amik előtt ha nem lassítasz egész egyszerűen tőből kitépik a futóművet… Elég hatékony. Főleg amúgy az úgymond “lakott települések” előtt találhatóak. Azért teszem idézőjelbe, mert ezeknek többnyire neve sincs és csak néhány bódéból, meg persze útszéli árusokból állnak…

Palenque-be megérkezvén a buszról leszállva egyből láttam, hogy azért mindent itt se fogok szeretni: míg az eddigi helyeken viszonylag ideális klíma uralkodott, addig Palenque-ben harapni lehetett a levegőt a páratartalomtól, és valami elképesztően meleg volt. Eredetielg úgy kalkuláltam, hogy a megérkezésem után délután még el tudok menni a romvároshoz, de sajnos az utazás kicsit hosszabbra nyúlt, mint vártam: egy húsz “percecskés” pihenőből végül több mint egy óra lett, mire a sofőr nagy nehezen előkerült, és vigyorogva közölte, hogy indulhatunk… Szóval így délutánra maradt a kaja+pihenés kombináció. Aznap ettem először levest, mióta eljöttem otthonról. Kissé fura volt, de már nagyon hiányzott. Kicsit sétálgattam még Palenque központjában…kiderült, hogy az egész falu tulajdonképpen egy turistaközpont. A szállásom pl egy olyan zónában volt, ahol csak hotelek meg éttermek voltak (mellesleg nagyon szép, árnyas, lugasos környék), a főutcán pedig legalább tucatnyi túraszervező iroda csalogatta a pácienseket. Én is elcsábultam, és befizettem másnapra egy Palenque, Misol-Ha, Agua Azul körre.

Az itt feltárt leletek miatt Palenque az egyik legjelentősenn maja romváros. Méretét tekintve közepesnek mondható, kisebb mint pl a guatemalai Tikal. Krisztus után 600 körül élte a virágkorát, és 800-tól elnéptelenedett, majd belepte az őserdő. Az egykori maja város nagyrésze egyébként a mai napig feltáratlan, és növényzet fedi. Az élményt tekintve pedig ez sokkal jobb, mint a képeken. A park bejárata után szinte egyből a főtérre érkezik az ember, és belevetheti magát a piramisok fölfedezésébe, amiknek a nagyrészét meg is lehet mászni. A hely a viszonylag sok turista ellenére is egészen elképesztő: ahogy a piramisok és egyéb épületek szinte beleolvadnak a mögöttük lévő erdőbe…a hatalmas terek, a rendezettség…tényleg nagyon különleges hangulata van az egésznek. Az jutott eszembe, hogy ezek a maják azért értettek az építészethez, a térrendezéshez, és egészen jó ízlésük is volt. 🙂 Szépen körbejártam mindent, amit lehetett, felmásztam mindenhova, ahova lehetett, és a jobb helyeken üldögéltem is egy jódarabig, föntről szemlélve a tájat. Sajnos sok kisebb ösvény le volt zárva, pedig érdekeltek volna az eldugotabb helyek is, és kedvem lett volna illegálkodni egy kicsit…valahogy mégis sikerült visszafognom magam, és azért így is találtam eldugotabb sarkokat, ahol pl valamilyen majmok ordibáltak a fákon… 🙂

Palenque után a Misol-Ha vízeséshez vittek minket, aminek a tavában lehetett volna fürödni is…amennyiben ezt nem felejtik el előző nap közölni velem… Így egy német sráccal beszélgettem kicsit, aki három hétre jött Cancúnba egy nyelvtanfolyamra, a maradék idejében pedig még utazgatott egy kicsit. Nem panaszkodom, mert én is itt vagyok, és nem is csak 1-2 napra, de azért látszik, hogy melyik országokban van sok pénz a világon… Jah, amúgy egész vicces volt a spanyolt, mint közös közvetítő nyelvet használni, ehhez azért nem vagyok hozzászokva…

A Misol-Ha után az Agua Azul következett, ami egy zuhatagos-fürdőzős hely. Itt a piramisokon való lépcsőzéstől, egész napos izzadástól, kajahiánytól már annyira készen voltam, hogy igazából csak vánszorogni bírtam. Jobban szétcsaptam magam, mint egy Salzkammergut Trophy B táv után… 😀 Első körben kénytelen voltam némi dinnyét venni, ami szó szerint az életemet mentette meg, majd nem sokkal ezután bedőltem egy teraszos vendéglőbe, ahol a kaja után nyomtam egy laza egy órás szunyát is…szóval nem állítanám, hogy nagyon aktívan töltöttem az időt… 🙂

(Természetesen ezen napon, amikor egész Mexikó egyik legjobban várt helyére mentem, elfelejtettem elvinni a fényképezőmhöz a memóriakártyát, így kizárólag telefonos képekkel vagyok kénytelen büntetni a mélyen tisztelt publikumot…)

2013-03-18 08.52.00

2013-03-18 16.53.14

2013-03-19 08.40.26

2013-03-19 08.41.54

2013-03-19 08.44.19

2013-03-19 08.48.18

2013-03-19 08.59.21

2013-03-19 09.01.01

2013-03-19 09.01.14

2013-03-19 09.02.03

2013-03-19 09.03.12

2013-03-19 09.05.34

2013-03-19 09.06.06

2013-03-19 09.06.47

2013-03-19 09.08.09

2013-03-19 09.08.41

2013-03-19 09.10.06

2013-03-19 09.13.05

2013-03-19 09.15.17

2013-03-19 09.28.26

2013-03-19 09.32.09

2013-03-19 09.36.50

2013-03-19 09.40.01

2013-03-19 09.41.03

2013-03-19 09.41.42

2013-03-19 09.41.48

2013-03-19 09.42.09

2013-03-19 09.44.20

2013-03-19 09.45.33

2013-03-19 09.46.54

2013-03-19 09.59.55

2013-03-19 10.01.17

2013-03-19 10.15.51

2013-03-19 10.21.04

2013-03-19 10.22.45

2013-03-19 10.23.52

2013-03-19 10.31.06

2013-03-19 10.33.26

2013-03-19 10.35.29

2013-03-19 10.39.16

2013-03-19 10.42.26

2013-03-19 10.43.40

2013-03-19 10.43.58

2013-03-19 13.12.21

2013-03-19 13.23.40

2013-03-19 13.41.52

2013-03-19 14.55.50

2013-03-19 14.56.28

2013-03-19 14.57.32

2013-03-19 15.00.37

2013-03-19 15.02.34

2013-03-19 15.11.09

2013-03-19 15.12.07

2013-03-19 15.12.22

2013-03-19 15.21.24

2013-03-19 15.21.58

2013-03-19 15.26.15

2013-03-19 15.28.26

2013-03-19 15.29.03

2013-03-19 15.30.07

2013-03-19 15.31.13

2013-03-19 15.31.22

2013-03-19 15.48.34

A Sima de las Cotorras egy 160 méter átmérőjű, 140 méter mély lyuk, amiben rengeteg törpepapagáj él. Helyileg a Tuxtla Gutierrez-zel szomszédes, számomra megjegyezhetetlen nevű Ocozocoautla nevű falu melett található cikra 20 km-re. A küldetés első részében tehát át kellett jutnom Ocozocoautla-ba, ami már a neve miatt is kihívás volt. Kénytelen voltam felírni a telefonomba, és azt mutogatva kérdezősködtem minden sarkon, hogy vajon miként lehet megközelíteni ezt a települést. Természetesen az eddigiektől teljesen eltérő módon egy harmadik féle buszjárat ment arrafelé a 9-dik utcából. Ezúttal nem bíztam a véletlenre, és tényleg szinte minden sarkon megkérdeztem, hogy jó helyen járok-e, majd végül a buszmegállót (hoppá, ilyen is van errefelé!) megtalálva a közeli boltosnénit megkértem, hogy egyrészt tanítson meg a falu nevének helyes kiejtésére, másrészt meg a kb 500 féle buszból mutassa már meg, hogy pontosan melyikre kell felszállnom. Ez igencsak jó ötletnek bizonyult tekintve, hogy a buszra még véletlenül se az volt ráírva, hogy Ocozocoautla, hanem valami teljesen más, de mondta a néni, hogy az ugyanaz. 🙂 A buszút végül nagyon kellemesen telt, be kell valljam, hogy mindig élvezem ezeket az igazi autentikus helyi közlekedési formákat, amikor turista sehol, csak én vagyok az egyetlen idegen az egész buszon. 🙂 Ezen kívül volt alkalmam tanulmányozni egy nagyon speciális, általam eddig csak Mexikóban látott foglalkozást. Mexikóban egy lokális közlekedést bonyolító buszhoz két fős személyzet tartozik: a sofőr, és egy általban fiatal srác, aki segít az embereknek felszállni, leszállni, csomagokat cipelni, valamint begyűjti a pénzt is. Mókás. 🙂

Ocozocoautla híres városába érkezve kicsit húztam a szám, hogy Úr Isten hova jöttem már megint… Nem részletezem, nem volt ott semmi a szokásos dzsuván, zsibbvásáron, főtéren és az elviselhetetlenül tűző napon kívül. Kicsit körbejártam a centrumot arra apellálva, hogy biztos lesz majd valamilyen túraszervező iroda, akik kivisznek a közeli Sima-hoz, de nem volt. Emiatt egyetlen és utolsó lehetőségként kénytelen voltam odabattyogni egy taxishoz, hogy ugyan vigyen már el a kiszemelt célponthoz. Útközben gondolkoztam rajta, hogy a kb 15 km-es távot ismerve visszafelé inkább lenyomom gyalog, csak tudjak spórolni, de a kóborkutyákat látva, és a kietlen tájban, poros földúton való nem túl kellemes bő 3 órás gyaloglás lehetőségét mérlegelve inkább maradtam az eredeti tervnél, hogy a sofőr vár egy órát, amíg szépen körbe nem nézek.

Útközben amúgy tök jót beszélgettem a taxissal, egész érdekes témák is elkőrelütek. Mesélt például a Zapatista felkelésről, ami itt zajlott Chiapas államban, ahol talán a legnagyobb a szegénység az egész országban. Alapvetően a szegények lázadtak fel általános célok érdekében, ami az életszínvonalukat javítaná. A felkelők ellen a kormány bevetette a katonaságot is, majd fegyverszünetet kötöttek, de lényegében a felkelők semmilyen követelése nem lett teljesítve. Állítólag ma is létező dologról beszélünk, a hegyek között meghúzódva ma is megtalálhatók a zapatisták. Mondta a fickó, hogy egy taxis kollégája szolgált a hadseregben abban az időben, és részt is vett a harcokban, de emberre soha nem lőtt, inkább mindig a fákat, meg az egyéb környező objektumokat célozta. 🙂 Szó volt még a korrupcióról, hogy az ország vezetői eladják az országot, megemlítve, hogy régen Texas is Mexikóhoz tartozott. A biztonsággal kapcsolatban elmesélte, hogy a rendőrség egyrészt fél a bandáktól, le van fizetve, másrészt pedig nem a népet, hanem az elöljárókat védi inkább, és pl a taxisoktól is el szokták szedni a pénzt. Állítólag nagyon népszerű errefelé az autólopás, San Cristobalban van egy banda, amit Hangyának hívnak, mert úgy gyűjtik az autókat, mint a szorgos hangyák. A rendőrség pontosan tudja, hogy hol van a telep, de nem mer csinálni semmit. Ha valakinek ellpoják az autóját, akkor megmutatják neki, hogy tessék ott van bent, ha akarod pl visszalophatod… Máshogy nem is nagyon tudják visszaszerezni. Ezen kívül végigvettük még szinte az összes európai országot, a fickó nem győzött csodálkozni, hogy milyen kis helyen mennyi ország van. 🙂 Persze nem maradhatott el a kedvenc kérdésem, hogy milyen nyelvet beszélnek Magyarországon. 🙂 Aztán kifejtette, hogy neki ez azért nem olyan triviális, mert itt az amerikai kontinensen minden országban annak az országnak a nyelvét beszélik, amelyik anno meghódította az adott területet. De akkor ezek szerint Magyarországot nem hódította meg senki. 🙂 Mondta, hogy nem jó itt fehérbőrűnek lenni, mert egyből azt gondolják, hogy amerikai az ember, és ki akarják használni. Említettem, hogy errefelé nincsenek valami jó véleménnyel az amerikaiakról…többször hallottam már, hogy nincs kultúrájuk, meg hogy milyen ridegek… Az volt a válasz, hogy talán amiatt nem szeretik Mexikóban az amerikaikat, ahogy az USA-ban bánnak a mexikóiakkal. De amúgy pedig létezik egy piramis, aminek a tetején az USA áll, alatta Mexikó, alatta pedig Guatemala, Honduras, stb… És a mexikóiak ugyanúgy rosszul bánnak és lenézik a guatemalaiakat, mint az amerikaiak a mexikóiakat. Szóval érdekes beszélgetés volt. 🙂

A lyuk-hoz érve kicsit bántam is, hogy félbe kellett szakítani. Természetesen kellett belépőt is fizetni, de egyrészt nem volt túl dárga, másrészt azok után, hogy az erdőben belépőt szednek már nem lepődök meg semmin. Szóval odasétáltam a Sima-hoz, és először arra gondoltam, hogy jó lenne valami árnyékos helyet keresni. 🙂 Igen, kellett egy kis idő, amíg úgy rá tudtam hangolódni a dologra. Elkezdtem szépen körbesétálni, meg elolvasgatni az tájékoztató táblákat. Szépen le volt írva hogyan alakult ki a cucc. Hogy a mészkőből álló talajban lesüllyedt a talajvíz szintje, így a lyukacsos talaj már nem bírta el a saját súlyát, és egyszerűen beomlott. Meg volt említve, hogy a lyuknak egy teljesen sajátos mikroklímája van, ennek köszönhetően a benne található növényzet eltér a körülötte levőtől, és inkább trópusi jellegű. A táblák szerint az év bizonyos szakaszaiban – amikor nem költenek a papagájok – hajnalban, napfelkelte után szinte egyszerre szokott kirepülni az összes papagáj, ami nagyon látványos. Ezen kívül állítólag barlnagrajzok is vannak lent, de a lejutáshoz sziklamászó technika kell.

Szép nyugodtan, egy óra alatt körbesétáltam a cuccot, nem siettem el. A végére már egészen sikerült átszellemülni…végre egy kis természet, és végre nem zavar közben senki és semmi. Párszor sikerült meglátni a papagájokat is, ahogy csoportokba verődve spriáloztak fölfelé a lyuk fala mentén… Ezen kívül viszont jórészt inkább csak a zsivajt lehetett hallani.

A következő nap városnézés volt a program, átbuszozotam a kb 1 órára lévő San Cristobal de las Casas nevű városkába, ami kb 2000 m-es tengerszint feletti magasságon fekszik a környező hegyek által körülölve, és egy igazi klasszikus koloniális stílusó település. Ezen kívül elég turistás is, eddig egész Mexikóban itt láttam a legtöbb amerikai turistát, bár ezt szerintem később még meg fogom dönteni. Tele van még hippikkel is, nameg zsibbvásárral. Összességében mexikói mércével nézve egész rendezett település volt, helyenként egész pofás utcákkal, de ami jól nézett ki, az szörnyen turistás is volt. Meg azt hiszem a városnéző képességem maximumához érkeztem, szóval őszintén bevallva az ott töltött idő nagyrészét a főtéren való alvással töltöttem… Ami érdekes volt, az a piac. Eddig ez volt messze a legkaotikusabb, és ami igazán jó volt, hogy tele volt indiánokkal, indán nénikkel népi öltözetben, hátukon hatalmas batyukat cipelve…árultak itt mindenféle füveket, magvakat, szárított halalkatrészeket, nagyon érdekes volt. Felsétáltam még egy domb tetejére egy templomhoz, ahonnan volt egy kis kilátás a tájra, majd egy pizzéria kiülős részén vacsora közben megnéztem a naplementét. Sokkal többet is lehetett volna, de nekem ennyi volt San Cristobal.

IMG_7991

IMG_7994

IMG_7996

IMG_8006

IMG_8008

IMG_8012

IMG_8014

IMG_8016

IMG_8017

IMG_8018

IMG_8023

IMG_8025

IMG_8027

IMG_8034

IMG_8035

IMG_8040

IMG_8043

IMG_8046

2013-03-17 13.19.52

2013-03-17 13.24.06

2013-03-17 16.19.07

2013-03-17 16.19.26

2013-03-17 16.21.08

2013-03-17 16.22.13

IMG_8047

IMG_8048

IMG_8051

IMG_8052

IMG_8053

IMG_8054

IMG_8056

IMG_8058

IMG_8060

IMG_8062

IMG_8063

IMG_8066

IMG_8068

IMG_8069

IMG_8070

IMG_8071

IMG_8072

IMG_8073

IMG_8074

IMG_8076

IMG_8079

IMG_8081

IMG_8084

IMG_8085

IMG_8086

IMG_8087

IMG_8088

IMG_8090

IMG_8092

A Sumidero Kanyon Chiapas állam egyik jelképe, és Tuxtla Gutierrez mellett található kb 5 km-es távolságra. A kanyont a Grijalva folyó szeli ketté, a legmélyebb ponton kb 1000 m-es függőleges szikalafalat képezve. A Grijalva Guatemalában ered, és a Mexikói öbölbe folyik. A kanyon a legszűkebb részen mindössze 200 méter széles. Valahol azt is olvastam, hogy az őslakos indiánok a spanyol hódítók elleni vesztes csata után inkább beugráltak a kanyon tetejéről a folyóba, mintsem a spanyolok kezébe kerüljenek.

A kanyon meglátogatását két napra osztottam…mondjuk hazudnék, ha azt mondanám, hogy direkt. Errefelé sajnos nem olyan triviális a dolgok megközelítése, kell egy kicsit melózni mire rájön az ember, hogy mit hogyan lehet. A Sumidero-t kétféleképpen lehet megnézni: egyrészt föntről, a kanyon peremén lévő kilátókból, másrészt pedig lentről motorcsónakból. Én ragaszkodtam hozzá, hogy mindkét perspektívából szemügyre vehessem, csak sajnos túl későn keltem, és a túraszervező-iroda már nem csinálta meg a komplett túrát, csak a kilátókhoz mentünk a késői időpont miatt. A túravezető fickón kívül két mexikói csaj, meg egy szintén mexikói pár képezte a csapatot. Bepattantunk az iroda kisbuszába, és becéloztuk a Tuxtla mellett húzódó hegyeket. A Nemezeti Park bejáratánál a túravezetőnk szépen leperkelta a park belépőjét…aminek a 27 pezós árát látván arra gondoltam, hogy ide akár el is tudtam volna bringázni, és akkor az irodának se kell fizetni, és még jobban is élveztem volna. Sebaj, néha részt kell venni az ilyen “elviszik az embert autóval a természetbe, hogy az ablakon keresztül megcsodálhassa annak a szépségeit” típusú dolgokban is. Csak az úgy nekem nem az igazi. Összesen 5 kiépített kilátó található a kanyon peremén, amiből 4-et látogattunk meg. A maradék egy opcionális volt, mivel oda-vissza össszesen FÉL ÓRA sétát igényelt… Durva! A díszes társaságot elnézve nem voltak illúzióim azzal kapcsolatban, hogy lesz-e séta… Hiába, mindenki a könnyű szórakozás híve. Mondjuk a megfázásom (nem röhög, igen, Mexikóban is meg lehet fázni az esti kb 10°C-ban) miatt annyira én se voltam éppen a toppon, de egy kis séta a természetben azért jólesett volna. Így maradt az autókázás, meg a kilátókban fényképezés.

Másnap folytattam a Sumidero-projektet, ezúttal motorcsónakázási szándékkal. Ehhez első körben át kellett jutnom a Chiapa de Corzo nevű, nevetségesen közel lévő faluba. Még a megérkezésemkor láttam, hogy a buszpályaudvarról mennek ide buszok. Szóval gondoltam valahogy kimegyek a pályaudvarra, és onnan már sima lesz. Mivel a belvárosi közlekedés egyelőre reménytelenül kiismerhetetlennek tűnik Tuxtlában, így legyalogoltam a kb 3 km-t a szállásomtól a pályaudvarig, ahol nem átallották közölni velem, hogy onnan ugyan nem megy busz Chiapa de Corzo-ba. És aznap tényleg nem is láttam kiírva se. Ettől nem lettem boldogabb, főleg, hogy visszafelé is legyalogolhattam a kis 3 km-emet…a központba visszaérve az úgynevezett colectivo-khoz irányítottak, ami itt a legnépszerűbb közlekedési eszköz. Gyakorlatban egy kisbuszt kell elképzelni folyamatos megállókkal. Azaz bárhol fel- és leszállhatsz, fizetni pedig leszálláskor kell. Vicces. A lokális colectivok “pályaudvaráról” végül átküldtek egy másik helyre, ahonnan csak és kizárólag Chiapa de Corzoba indultak ezek a remek járművek. Így történt, hogy olyan 8 km gyaloglás után végül a szállásomtól kb 3 percnyi távolságban végre beszállhattam egy Chiapa de Corzo felé tartó colectivo-ba… Ami egyébként egy rendkívül autentikus helyi közlekedési eszköz, kimondottam élveztem az ezzel való döcögést… 🙂

Szerenécsre Chiapa de Corzo-ban már könnyen ment minden, a hajósok gyorsan lecsaptak rám, megvetették velem a jegyet, levittek a partra, felraktak a csónakra… 🙂 Azt hiszem rajtam kívül nem nagyon volt külföldi turista, csupa mexikóiakból állt a publikum. Az út összesen kb 2 óra hosszú volt, és a túra- és motorcsónakvezető bácsi azt mondta, hogy oda-vissza összesen 84 km-t teszünk meg. A bejárható út végét északról a Manuel Moreno Torres vizierőmű határolja, ami az egyik legnagyobb a műfajban. Mexikó energiafelhasználásának 35 %-át biztosítja.

Útközben odafelé jópár helyen megálltunk… Először vmi “csodás” hídnál, aminek szintén elmondta a bácsi a történetét, de már nem emlékszem, meg annyira nem is érdekelt…azon gondolkoztam közben, hogy vajon mit kellene néznem ezen a hídon… A következő megálló egy krokodilnál volt. Ennek azért örültem, hogy legalább egyet sikerült látni, mégha jórészt hátulról is. Mondjuk a végén sikerült felébreszteni szegényt, mert már majdnem ráparkoltunk a farkára, a népek már mondták is körülöttem, hogy ne menjünk olyan közel… 🙂 Bár szerintem tuti le volt fizetve a kroki is. 🙂 Ezen kívül láttunk még madarakat (amit én tudtam azonosítani elképsztő szakértelmemmel, az a kormorán volt…meg hát a kormorán spanyolul is kormorán :)), megálltunk egy mérsékelten érdekes barlangnál, ami egyrészt tele volt szeméttel, másrészt a benne lévő színeket kellett volna csodálni. Az erőmű előtti utolsó állomás a Karácsonyfa nevű, valóban érdekes sziklaképződmény volt, ami után nem sokkal véget is ért a kanyon.

A látogatásom előtt nem sokkal olvastam egy kissé negatív leírást a Sumidero-ról, amiben többek között arról panaszkodtak, hogy milyen sok volt a szemét, és a kanyon motorcsónakkal való bejárása (több tucatról beszélünk naponta) sem éppen a legkörnyezetbarátabb módja a természetjárásnak… Sajnos mindkettőben igazat kell adjak. Ezen kívül kicsit elgondolkoztam azon is, hogy valóban jó dolog-e tájékozottnak lenni… ugyanis előzetesen sokat vártam a Sumiderotól, és nem is volt rossz, viszont nem tudta azt az élményt nyújtani, hogy beleborzongjak, elképedjek, leessen az állam. Nem mondom, hogy nem élveztem, mert élveztem, főleg a csónakázós részt… Azonban túl jól ismertem már képekről, semmi megelepetést nem tartogatott, és “csak” annyit nyújtott, hogy élőben is láttam, amit fényképen már vagy 100-szor. Lehet megint az volt a probléma, hogy nem sikerült igazán kapcsoltba lépni a természettel, még úgyse hogy lényegében ott voltunk a kellős közepén. De még mindig hiányolom azt az igazi eldobom az agyam élmyént Mexikótól. Talán majd a piramisok, másban már nem tudok bízni…

IMG_7783

IMG_7784

IMG_7786

IMG_7787

IMG_7795

IMG_7796

IMG_7797

IMG_7803

IMG_7804

IMG_7814

IMG_7819

IMG_7821

IMG_7829

IMG_7830

IMG_7832

IMG_7834

IMG_7835

IMG_7839

IMG_7841

IMG_7844

IMG_7845

IMG_7856

IMG_7859

IMG_7867

IMG_7871

IMG_7879

IMG_7882

IMG_7891

IMG_7900

IMG_7919

IMG_7926

IMG_7927

IMG_7935

IMG_7943

IMG_7951

IMG_7965

IMG_7980

IMG_7986

IMG_7987

IMG_7988

A hét közepén áttettem a székhelyem Tuxtla Gutierrez-be, Chiapas állam fővárosába. Nagyjából 500.000 fős városról beszélünk, szóval annak ellenére, hogy kb 1000 km-re van Mexikóvárostól, ez se egy utolsó kis falu. Az optimálisabb árfekvése miatt repülő helyett busszal érkeztem, az út majdnem 13 óráig tartott. A reggel 7:30-as indulásnak köszönhetően teljes pompájában csodálhattam a mexikói tájat… És ezt csak félig mondom ironikusan. 🙂 Valóban lenyűgöző volt a látvány: fennsíkok, hegyek, szakadékok, már-már őserdő-szerű növényzet…az út végén pedig már sötétség, köd, eső a hágókon. Nem mondom, hogy a hosszú egyhelyben üldögélések elkötelezett híve vagyok, de ezt az utat a látvány miatt kivételesen élveztem. Ami viszont változatlan, hogy ez is csak Mexikó. Értem ez alatt, hogy a rengeteg a szemét, és elképesztő lepukkantság van jelen mindnhol. Az út szélén vacak kis kajibákban laknak az emberek elképesztő körülmények között… Kicsit olyan benyomásom volt, hogy ebben a hatalmas országban felépítették ezt a brutális infrastruktúrát (pl most úthálózat), és egyszerűen nincs pénz a karbantartására. Bizonyos szempontból engem az egész ország amúgy az USA-ra emlékeztet, csak mondjuk egy 20-30 évvel ezelőtti, iszonyúan lerobbant állapotban. Minden hatalmas, túlméretezett, nem spórolnak az anyagon…és hát rengeteg amcsi autót is látni az utakon. De a kedvencem, hogy minden sarkon van vmi zsibbvásár. Nem tudom, biztos velem van a baj, de ehhez a káoszhoz, a folyamatos rendezetlenséghez, és ingerorgiához egyszerűen nem tudok hozzászokni. Hogy mindenhonnan szó szerint üvölt a zene, legyen az egy metrókocsi, egy áruház, vagy egy sima utca… Hogy mindenhol árusok akarnak vmit rásózni az emberre. A buszon pl úgy lehetett kajához jutni, hogy megálltunk néha az útszéli árusok mellett az autópályán, ők szépen felszálltak, és lehetett tőlük venni szendvicset, meg amit akart az ember. És hát az útszéli kajáldákat sem pont úgy kell elképzelni, mint Európában…a viszonyokat látva inkább vettem egy chipset…tudom, finnyás vagyok. Ja igen, láttatok már döglött lovat otthon az út szélén? Legutóbb hosszan beszélgettem egy taxissal, aki kérdezte, hogy milyennek találom Mexikót, nagyobb-e itt a szegénysdég, mint Magyarországon. Mostanra kialakult véleményemet osztott meg vele, mi szerint a szó, amivel leírnám, az a kaotikus. És nem vette sértésnek. 🙂

Szóval 13 óra hánykolódás után megérkeztem Tuxtla Gutierrezbe, ahol a taxissal remekül elbeszélgettünk. Idősebb fazon révén kivételesen volt róla fogalma, hogy mi is az a Magyarország…igen, a fociválogatott kapcsán. Megmutatta a parkot, ahol minden este fiesta van, és nem felejtette el aláhúzni, hogy Chiapas állam a legbiztonságosabb egész Mexikóban. Persze, ha az ember nem keresi direkt a bajt. (Pl nagy pénzek mutogatása, éjszakai sétálgatás egyedül.) Ja igen, biztonság: itt teljesen mindennapi, hogy egy útszéli benzinkútra egy platós-terepjárónyi katona vigyáz…a platón rögzített brutál géppuskával – természetesen.

A hotelbe érkezéskor rájöttem, hogy újfent vmi utolsó nyomorult kis lyukat sikerült neten foglalni, ráadásul a recepción egy full süket öreg volt, akivel sehogy nem tudtam szót érteni. A wi-fi szóra csak bután nézett, és az internet szó megemlítése után se lett sokkal értelmesebb az arckifejezése. Na, ezen a ponton átrohantam a kb 200 m-rel odébb található másik hotelbe, ahol egy aranyos kiscsaj volt a recepción, kicsit elhülyéskedtünk, megmutatta a szobát, és mondta, hogy van wi-fi is, és az egész még olcsóbb is volt, mint a másik. Visszamentem hát, hogy közöljöm az öreggel a viharos kapcsolatunk gyors befejezését, amire képes volt rámzárni a hotel ajtaját. Itt először kínomban röhögtem, megfogalmaztam magyarul néhány magasztaló mondatot az irányába, majd elkezdtem spanyolul osztani, hogy nem érek rá egész este vele szórakozni, fáradt vagyok, ha akar vmi pénzt, akkor mondja, kifizetem, aztán hagyjon menni. Hívott vmi nőt, hogy ő majd beszél velem (mellesleg fél órával előtte is hívta már, csak akkor még nem volt olyan fontos), aztán végül hagytak elmenni. Végre átköltözhettem új szállásomra. Bienvenidos a Tuxtla Gutierrez.

2013-03-13 13.40.44

2013-03-13 13.40.54

IMG_7778

IMG_7775

IMG_7774

IMG_7773

IMG_7772

IMG_7825

2013-03-15 10.58.24

2013-03-14 16.38.14

2013-03-14 16.37.52

A Mariposa Monarca (magyarul Pompás Királylepke) egy nagyon érdekes lepkefaj. Az eredeti élőhelye Kanada déli részén, a Nagy Tavak környékén, és az USA hegyvidéki területein található, azonban az időjárás rosszabra fordulásval – a tél beköszönte előtt – útnak indul, és a Mexikó közepén található fennsíkos-hegyvidéki rész egy viszonylag kis területén (főleg Michoacán államban) telel át. Itt vannak hasonló klimatikus viszonyok mint eredeti élőhelyükön: nagyon ritkák a fagyok, és többnyire 4-11°C van a téli időszakban. Az úgynevezett Szentélyeknél ilyenkor hatalmas tömegekben, szó szerint fürtökben lógnak a fákon a lepkék, néha annyian gyűlnek össze, hogy még az ágak is letörnek a súlyuk alatt. A legfőbb Szentélyek tremészetvédelmi területen találhatóak. A lepkék egyébként akár 5000 km-es távolságot is meg tudnak tenni, mielőtt megérkeznek. Napi átlag 120 km-t repülnek, 100 méteres magasságban. Akár 9 hónapig is elélnek, ami 12-szer több mint egy átlagos lepkefaj élete. Ennek ellenére egy példány csak egyszer teszi meg az utat, visszafelé már a következő generáció tagjai repülnek csak. Érdeksség még, hogy a széláramlatokat kihasználva akár az Atlanti Óceánt is át tudjak szelni, így néha meg szoktak jelenni Nyugat-Európa partjain is. Ezen kívül rossz ízűek (nem, nem kóstoltam :P)) és mergezőek, amit feltűnő színezetükkel próbálnak tudtára adni a világnak.

Valle de Bravo-t, a Mariposa Monarca egyik Mexikóvároshoz közel eső lelőhelyét Nórával, itteni ismerősömmel látogattam meg. Nóra majdnem egy évig volt a spanyoltanárom Magyarországon, mielőtt úgy döntött volna, hogy egy évre Mexikóba költözik önkénteskedni. Most éppen egy árvaházban dolgozik.

Valle da Bravo-ba kicsit több mint 2 órás buszút vezet változó tájakon, hegyeken, erdőkön, fennsíkokon keresztül. Nem sokkal a városkába érkezésünk előtt a völgybe vezető szerpentin egy szűk kanyarjában szembetaláltuk magunkat egy kamionnal. A két járgány a nagy lendületnek köszönhetően nem fért el egymás mellett, így a visszapilantóval kicsit elkaptuk a kamion oldalát. Ez volt a kisebbik probléma, nem sokkal később kiderült, hogy a busz másik oldalán pár méter hosszan kitörte egy faág az ablakokat…szóval át kellett szállnunk egy másik buszra. Szerencsére szinte semmit nem kellett várni, és a célállomás is közel volt már.

Maga a városka egy fehérházas tóparti település egész hangulatos főtérrel, a part felé közeledve pedig mediterrán jellegű utcákkal. Őszintén szólva magától a tótól és a környezettől többet vártam, nem tudott igazán lenyűgözni. A partra érve egyből lecsapott ránk egy taxis mindenféle városnéző túrákat ajánlgatva. Addig győzködött minket, míg belementünk, hogy vigyen ki minket a Piedra Herrada-hoz, ahol a lepkéket lehet nézni. Ez bő fél órás autókázásra volt a várostól, ahol a fickó nagy elánnal kezdte mutogatni az út fölött repkedő lepkéket. Mi azonban ennyivel nem elégedtünk meg, ki is akrtunk szállni kicsit túrázni… Na, ekkor újabb alkudozások kezdődtek, hogy a Szentély a hegy tetején van, és gyalog 2 óra oda, 2 óra vissza az út. De lehet lovat bérelni, azzal csak 1 óra. Azon kívül szükség lesz mindenképpen vezetőre is, aki tudja hol vannak a lepkék, és elkalauzol minket az erdőben. Persze rögtön előkerült egy hivatásos túravezető is, aki mondta, hogy egyedül esélyünk sincs megtalálni a lepkéket, ráadásul nagyon sok ösvény van, eltévednénk a rengetegben. (Itt azért magamban mosolyogtam kissé…) Szóval ment a győzködés, és az alkudozás keményen, hogy a lehető legtöbbet húzzanak le rólunk… Végül abban maradtunk, hogy a taxis rakjon ki minket, aztán mehet haza, vezető nem kell, lovak se kellenek, nem kell semmi, csak úgy túrázgatunk egy kicsit.

Őszintén szólva nem pont így képzeltem el egy ilyen jellegű park bejáratát…gyakorlatilag nem volt ott semmi, csak erdő, meg 5-10 centis porral fedett, szétjárt ösvények. De rendezett környezetnek, információs tábláknak nyoma se volt… Elindultunk hát a legszélesebb, legporosabb ösvényen, és ezt a nyomot követtük sokáig…így haladtunk egyre feljebb, pár lepkét sikerült is látni…amikor már egészen fönt voltunk hirtelen elénk ugrott a semmiből két bácsi, hogy ők ott most belépőt szendnek, mert mindjárt ott vagyunk a Szentélynél. Hát, elég fura volt a dolog, de meggyőzően adták elő magukat, szóval vettünk “belépőt” az erdő hátralévő részébe… Az ösvények közben egyre keskenyebbek lettek, egyre kevésbé volt egyértelmű, hogy merre kell menni, és egyre magasabbra is értünk… A végén már lepketetmek ezrein lépkedtünk az erdőben, de mindketten arra vártunk, hogy valamilyen épített Szentélyszerűséget találjunk…

Utólag nézve ez nem volt túl okos feltételezés…a Szentély egyszerűen az a hely, ahol nagy tömegben vannak a lepkék. A végén már teljesen elfogyott alólunk az út, és egy bozótosban mentünk fölfelé a kegyetlenül meredek hegyoldalban. A tetejére is sikerült kb felérni, amikor beláttuk, hogy ezt nincs értelme tovább folytatni, így kénytelenek voltunk visszafordulni. Utólag már tudom, hogy ahol az elhullott lepkék szinte szőnyeget képeztek az erdőben az volt a Szentély. Akkor és ott viszont kissé csalódottak voltunk, hogy nem találtuk meg. Valójában azonban megtaláltuk, csak egyszerűen már túl későn érkeztünk, a legnagyobb részük már elindult visszafelé északra.

Az erdőből visszafelé már viszonlyag egyszerűen kijutottunk, persze egy teljesen másik ponton, mint ahol bementünk, de nem volt gond. A városba visszagyalogolni elég horror lett volna, így stoppolni kezdtünk. Szerencsénk volt, mert kb 5 perc után egy ránézésre igencsak jómódú mexikói család megállt, és felvett minket. Elég vidám volt a hangulat az autóban, hátul a lányok arról meséltek, hogy az egyikük hamarosan Afrikába utazik önkénteskedni, és állatokkal kapcsolatos kutatásokat végez majd. (Már megint ez az önkénteskedés, úgylátszik nagy divat ez mostanában.)

A városba visszaérve már csak egy pizza leküzdése, és a hazautazás maradt mint program.

A következő napi, illetve a hétvégére szánt program a Grutas Tolantongo meglátogatása volt egy nagyobb baráti társasággal. (Összesen 3 autóval mentünk, amiből az egyik egy kisbusz volt, szóval kb 15-20 ember lehetett.) A “gruta” barlangot jelent, a mi esetünkben pedig melegvízzel megtöltött barlangokat. Nórának köszönhetően tehát volt lehetőségem belekóstolni egy autentikus mexikói fürdőzős buliba is. Maga az út 4-5 órát vett igénybe a kietlen, jellegzetesen lepukkant mexikói tájon, fura városokon, brutális fekvőrendőrökön, útszéli árusok sorain keresztül. A buli már az autóban megkezdődött: zene csutkán, viháncolás, rikácsolás, suhan az ablakban a táj… Az önfeledt örömködést egy baleset szakította meg, amikor egy hirtelen sávváltást követően a kanyarodó sávban leállva akartuk bevárni a minket követő autót… Na, ez még Mexikóban se számít normálisnak, tehát értelemszerűen letaroltak minket hátulról. Szerencsére se nekünk, se az autónak nem lett komolyabb baja, így folytathattuk utunkat…

A megérkezés előtt maga a táj egészen meghökkentővé alakult: egy fennsíkról közelítettünk egy legalább egy km mély brutális katlant. Kissé aggódtam, ugyanis azt gondoltam, hogy itt már alapvetően zöldebb lesz a környezet, de nem volt az: oszlopkaktuszok, köztük apró bokrok, és okkersárga talaj. De maguk a formák egészen lenyűgözőek voltak…sajnálom, hogy föntről nem sikerült képet készítenem.

Egy földes úton lehetett megközelíteni a kemping bejáratát, ami a szerpenin alján volt, a katlan mélyén. Megérkezés után táborállítás, majd el is mentünk rögtön fürödni. Az első barlangot alugútnak hívták, mivel elég szűk. Hát, megdöbbentő élmény volt bemenni…ugyanis nem volt bent levegő. Illetve alig, és az is nagyon magas páratartalmű a barlang mennyezetéről zuhogó melegvíznek köszönhetően. Őszintén bevallom, hogy kicsit félelmetes volt, ahogy teli szájjal zihálva is alig kaptam bent levegőt, pedig azt gondolnám, hogy a hosszútávú mountain-bike maratonoknak köszönhetően legalább a tüdőkapacitásommal nincs gond. Hát, itt ez nem sokat segített, így egész hamar menekülőre fogtam a dolgot. Az alsó barlang már egyel lájtosabb volt, meg sokkal nagyobb is, nem tudta úgy elszívni a sok ember a levegőt, szóval élhetőbb körülmények uralkodtak.

A fürdőzés után megkezdődött az esti tábortüzes buli…sajnos a rengeteg mexikói szleng, és a felpörgött események miatt a közös banzájban csak elég mérsékelten tudtam részt venni, tekintve, hogy itt nagyon lecsökkent az a százalék, amit értettem a dumából. Egyenként sokkal jobban ment a dolog, sikerült pár emberrel elbeszélgetni. Egy rokker párral pl még a magyarországi kommunizmusig is eljutottunk. Igazi világutazók egyébként, végiutazták egész Európát a legapróbb államokig bezárólag. Mondtam is nekik, hogy jobban ismereik az Öreg Kontinenst, mint én. Megemlítették azt is, hogy Budapest mennyire tetszett nekik, és szívesen visszamennének oda. A másik különleges élmény a Ramón nevezetű koordinátor sráccal való beszélgetés volt, aki kb 1000 szó/perces sebességel tolta a vakert, és állítólag még az original mexikóiak se értik mindig, hogy mit mond. Életútját tekintve ő se panaszkodhat, élt már Kanadában is, nagyon tetszett neki, visszamenne, de előbb Mexikóban be akarja fejezni az egyetemet.

A katlan egyébként éjszakai köntösben számomra sokkal barátságosabb volt, mint nappal, az árnyékmentes tűző napon. A gyér növényzet miatt szinte világítottak a minket körülvevő völgy falai, és lévén minden civilizációtól távol voltunk, a csillagok is gyönyörűen látszottak.

Másnapra (a nagy többségnek minden értelemben) maradt még némi pancsolás a közeli folyóban, amiben szintén melegvíz folyt…a délutáni fördőre én már nem mentem, mindig rájövök, hogy ennyit nem bírok egyhelyben üldögélni és pancsikolni. Asszem a fürdőzés összességében nem az én műfajom. 🙂

Hazafelé megcsodálhattam a lemenő nap fényeiben giccsesen széppé változott mexikói fennsíkot, és az elkavart hátizsákomnak köszönhetően még egy mexikói család nappalijában is részt vehettem a közös tévézgetésben majdnem egy órán keresztül.

Összességében igazán érdekes élmény volt, bár őszintén szólva még mindig nem sikerült úgy nagyon lenyűgöznie semminek itt mexikóban. Számomra ez a kopársággal párosult álatlános lepukkantság valahogy nem azt juttatja eszembe, hogy milyen szép…legfeljebb, hogy fura, vagy érdekes…

A legnagyobb haszna az egész hétvégének talán nyelvi szempontból volt…elég keményen be lettem dobva a mélyvízbe, és nem is mindig sikerült fennmaradni. Sajnos az utcai beszédben zajló gyors váltásokhoz még nincs meg a kellő rutinom, ráadásul a kifejezetten sok mexikói szleng se könnyített a dolgomon. Összességében azért amikor nem nagy társaságban kellet alakítani, hanem közvetlenül lehetett beszélgetni valakivel, akkor általában nem volt. Az mindenesetre biztos, hogy 1-2 hét ilyen intenzív használat mellett ugrásszerűen tudnék fejlődni. Csak ahhoz ugye társaság kellene, mert a buszjegyvásrálás, meg az éttermi rendelés nem visz nagyon előre…

IMG_7747

IMG_7749

IMG_7750

IMG_7751

IMG_7752

IMG_7753

IMG_7756

IMG_7757

IMG_7758

IMG_7760

IMG_7762

IMG_7764

IMG_7767

IMG_7768

IMG_7771

2013-03-10 07.58.02

2013-03-10 07.57.46

2013-03-10 07.46.24

2013-03-10 07.46.16

Coyoacán náhuatl nyelven kb azt jelenti, hogy “A prérifarkasok földje”. Ez egyébként Mexikóváros egyik negyedének a neve, ami tele van kisebb múzeumokkal, és gyarmati stílusó utcákkal, épületekkel. A megközelítése metróval már rutinosan ment, viszont tájékoztató táblák (és rendes térkép, khmmm) hiányában azért tettem egy egész tisztességes kört a rossz irányban, mire végül rábukkantam a központba vezető utcára. Menet közben egy nagyobb parkot is felfedeztem, ami inkább sportolási célokat szolgál: tele volt futókkal, és igazi füves terület nem is volt benne, alapvetően egy telepített erdőről van szó, nyílegyenes utakkal. Szóval a park nem tudott túlságosan lenyűgözni, amúgy is kissé morcos voltam az eltévedésem miatt, főleg mert a gyaloglási kedvem is exponenciálisan csökken az idő előrehaladtával. Szerencsére a Coyoacán főterére vezető utcácskát ezután már viszonylag könnyen sikerült megtalálni. A főtér tényleg szép a jellegzetes koloniális stílusával, de amúgy semmi igazán különös. A közepén egy bohóc szórakoztatta a nagyérdeműt, és egész komoly közönsége is volt. Egy darabig üldögéltem a kellemesen árnyékos ligetben, majd kicsit én is bekapcsolódtam a bohóc műsoránák megtekintésébe, de sokáig nem tudott lekötni. A következő állomás a Casa Azul, azaz a Frida Kahlo múzeum volt. Frida Kahlo a XX-dik század leghíresebb latinamerikai festőnője volt. Tizennyolc évesen brutális buszbalesetet szenvedett amiben számos csontja eltörött, a lábait gyakorlatilag ripityára törte, azon kívül egy kapaszkodó keresztülfúrta a csípőjét, és a vagináján jött ki. Utóbbit úgy kommentálta, hogy ezen a brutális módon veszítette el szüzességét… Festeni a felépülésének ágyhoz kötött idejében kezdett el komolyabban, így ismerte meg későbbi férjét Diego Riverát, a leghíresebb mexikói muralista festőt. A Casa Azul (Kék Ház) Frida szüleinek tulajdona volt, és a házaspár később ebben lakott és alkotott. Engem a festmények közül csak elég kevés tudott lenyűgözni, inkább a ház intimitása hatott rám, még úgy is, hogy kifejezetten sok ember volt bent. Minden szobának az egyik felső sarkában Fridától származó idézeteket lehetett olvasni, mint pl (az én gyengus fordításomban):

“Pies para qué los quiero si tengo alas pa’volar” – “Minek akarnék lábakat, ha vannak szárnyaim, hogy repüljek”

“Jamás en toda la vida, olvidaré tu presencia. Me acogiste destrozada y me devolviste íntegra, entera.” – “Soha életemben nem fogom elfelejteni a jelenléted. Összetörve találtál rám, és teljessé, egésszé változtattál.”

A következő napi állomás Xochimilco volt, ami egy lagúnás terület, és a prekolumbián időkre emlékeztet, amikor a mai Mexikóváros területén még tó volt, és kisebb szigeteken éltek, és folytattak mezőgazdasági tevékenységeket az emberek. Most népszerű célpont mind a túristák, mind pedig a helyiek számára egy kis hajókázásra. Ez a terület eléggé kívül esik már a belvárostól, így a megközelítése is kissé macerásabb volt az eddigieknél. Először az egyik metróvonal végállomásáig kellett eljutni, majd onnan a Tren Ligero nevű közlekedési eszköz – ami budapesti analógiával a HÉV-nek felel meg – teljes vonalát kellett végigutazni. Mivel sok ember volt, és kevés ülőhely, így a helyi szokásoknak megfelelően én is leültem az egyik vagon végében a földre a szakadt figurák közé. Gondoltam így jobban tudok integrálódni… 🙂 Az út olyan fél-háromnegyed órás volt, közben el is aludtam, de szerencsére még akkor is megvolt mindkét vesém, amikor felébredtem… 🙂 A végállomást elérve kissé álmosan kitántorogtam a forgatagba, és nem túl motiváltan nézelődtem, hogy vajon merre kell menni, amikor elémugrott egy fickó, hogy a hajókhoz akarok-e menni, mert ő el tud vinni. Triciklivel. 🙂 Hú, az nagyon király, gondoltam magaban, ezt még úgyse próbáltam. Húsz pezót meg simán megér, hogy ne kelljen keresgélni, szóval ráálltam a dologra. Útközben próbáltam kifigyelni hogy merre megyünk…egyrészt hogy nehogy elvigyenek vmi városszéli helyre, ahol kipakolnak, másrészt meg, hogy vissza is tudjak találni. Sejtettem amúgy, hogy pofátlanul közel lesz a hely, ahova megyünk, és gyalog is simán odaérnék…és valóban: kb 5 perc zötykölődés után meg is érkeztünk, és az út se volt túl bonyolult. Itt persze már esélyem se volt, hogy előbb kicsit nyugodtan körülnézzek, már egyből le is támadtak a hajós keselyűk. Igazából nem is volt kedvem hajókázni, egyrészt mert egyedül bazi drága lett volna, másrészt pedig halálosan ciki is. Szóval a keselyűk nagy bánatára elég hamar otthagytam őket, pedig már közeledtünk affelé, hogy a végén még nekem fizetnek, csak menjek velük… 🙂 Kifelé sétálva azon gondolkoztam, hogy milyen társasághoz lehetne csatlakozni, amikor a jószerencse véletlenül elém sodorta a tökéletes lehetőséget: két fehér bőrű, szőke lány közelített a bejárathoz. 🙂 Egyből lecsaptam rájuk, és szerencsére benne voltak a buliban, főleg, hogy pénzügyileg így nekik is jobban megérte. Meg legalább volt vki a társaságban, aki beszélt spanyolul. Sajnos így is elkövettük azt a hibát, hogy elfeljtettünk alkudni, így kicsit áron felül hajókáztunk, nade ne legyen már minden tökéletes.

Kiderült, hogy Katherine és Miriam német egyetemisták, akik egy önkéntesként dolgozó barátjukat jöttek meglátogatni Mexikóba. Arra gondoltam, hogy milyen ismerős ez a történet… (Tekintve, hogy én is pontosan ugyanígy kerültem Mexikóba.) Már kb két hete itt tartózkodnak, voltak Yucatánban, Cancúnban, a Playa Carmenen, búvárkodtak az Isla de Cozumel-en…szóval nem tétlenkedtek eddig, de már csak pár napjuk maradt. A sok opcióból végül a 90 perces utat választottuk…tényleg nagyon érdekes, egyedi hangulata volt a lagúnának, ami viszont idegesített, hogy itt is állandóan el akartak adni vmit az emberenk. Csónakokból árultak kaját, piát, textílákat, ott főztek, sőt voltak még zenehajók is, amikkel a mi csónakunk mellé eveztek, és kérdezgették, hogy akarunk-e egy kis muzsikát… 🙂 A csajokkal jól megtárgyaltuk, hogy milyen idegesítő már ez Mexikóban, hogy folyton rá akarnak sózni vmit az emberre, és ráadásul világos hajjal, fehér bőrrel esély nincs az elvegyülésre. A lagúna is tökéletesen ki volt építve, hogy a lehető legtöbbet húzzák le az emberről. A középső részén tele volt éttermekkel, de útközben is meg lehetett volna állni egy-egy boltnál. Ezt leszámítva viszont tetszett, igazán megérte befizetni rá.

A túra után maradtam a csajokkal, mivel semmi kedvem nem volt egyedül kallódni. Így bejártuk a helyi piacot, meg a szokásos kaotikus zsibbvásárt, ami Mexikóban teljességgel nélkülözhetetlen, bárhol is legyen az ember… A csajok nagyon bátrak voltak, és egy utcai sütödénél bevállaltak egy quesadilla-t i. (Tortillába csomagolt vmi, sajttal.) Én se akartam puhánynak mutatkozni, így muszáj volt nekem is megkóstolnom, de amikor a néni végigmutogatta a kis műanyag bödönökben érlelődő azonosíthatatlan húscafatkákat, leöntve azonosíthatatlan löttyökkel, akkor már tudtam, hogy nekem bőven elég lesz az alap sajtos verzió is. Mondjuk ezt is ugyanazon a sütőlapon készítéttek, jól szétkenve ott mindent, dehát annyi baj legyen… Illetve egy nappal később voltak is problémák, de nem vagyok biztos benne, hogy ettől. A kajálás után már csak visszasétáltunk a vasútállomáshoz, és visszautaztunk a városba. Összességében az addigi legjobb napomként értékeltem a történetet, itt Mexikóban. 🙂

IMG_7655

IMG_7665

IMG_7668

IMG_7672

IMG_7675

IMG_7678

IMG_7681

IMG_7682

IMG_7683

IMG_7688

IMG_7694

IMG_7696

IMG_7699

IMG_7700

IMG_7701

IMG_7702

IMG_7703

IMG_7704

IMG_7705

IMG_7711

IMG_7712

IMG_7714

IMG_7715

IMG_7717

IMG_7723

IMG_7724

IMG_7726

IMG_7727

IMG_7728

IMG_7731

IMG_7732

IMG_7733

IMG_7736

IMG_7737

IMG_7738

IMG_7739

IMG_7744

Categories

Advertisements