You are currently browsing the tag archive for the ‘Machu Picchu’ tag.

Már nem tudnám megmondani, hogy mikor találkoztam először képeken a Machu Picchu-val, de az biztos, hogy a kezdetektől fogva lenyűgözött. A természettel tökéletes összhangban álló, lélegzetelállító környezetben fekvő romváros világ életemben a legjobban vágyott utazási célpontom volt. Ha voltak is időközben kisebb megingások, tízből kilencszer biztosan Perut és a Machu Picchu-t mondtam volna válaszként arra a kérdésre, hogy hova szeretnék a legjobban eljutni. A nap tehát, amikor a Machu Picchu-t felkerestem, nem csak a perui túrám csúcspontja, hanem egy régi álmom beteljesülése is volt.

A Machu Picchut a XV-dik század második felében építették, és egészen az 1911-es hivatalos felfedezéséig ismeretlen volt a nagyvilág előtt. Létezése ugyan helyileg ismert volt, azonban nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget, egészen amíg Hiram Bingham – a Yale Egyetem Latin-Amerika történelmével foglalkozó professzora – két helyi vezető segítségével rá nem talált és nemzetközileg ismertté nem tette. A város – melyet magas rangú inkák laktak – vallási, csillagászati és helyi közigazgatási központként funkcionált. Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, hogy pontosan mikor és miért hagyták el a lakói. A város létezéséről csak az elit inkák egy kis csoportja tudott, és a fontossága miatt a létezésének titokban tartása mellett döntöttek a spanyol conquista alatt. A feltételezések szerint 1540 után hagyták el a várost, amikor a spanyol csapatok behatoltak a régióba. A városba vezető hidakat és ösvényt tönkretették, az utóbbit azonban később helyreállították, ami megkönnyítette a későbbi felfedezést. Hiram Bingham érkezésekor a Machu Picchu-nak két lakója volt, akik kukoricát termeltek a teraszokon.

Amikor a Machu Picchu meglátogatása előtti este a recepciós lány megkérdezte, hogy fél ötkor, vagy ötkor szeretnék-e reggelizni, kicsit azért kikerekedtek a szemeim. Mindenki szeretne felérni a romvárosba a reggel hat körüli napfelkeltéig, hogy különleges megvilágításban gyönyörködhessen a tájban – a szállásadók pedig ehhez alkalmazkodtak. Végül nem sokkal hajnali öt után – még sötétben – vágtam neki a nagyjából egy órás gyalogútnak. A turistaipar természetesen a Machu Picchu esetében is megtette hatását: rút szerpentint vágtak a hegy oldalába, hogy buszokkal hordhassák a látogatókat Aguas Calientesből a romvároshoz. Buszok nélkül a Machu Picchu a széles tömegek számára megközelíthetetlen lenne, számomra azonban egy pillanatig se volt kérdés, hogy gyalogolni fogok.

A meredek gyalogos szerpentinen csak néhány vállalkozó kedvű turistával találkoztam, a nagy többség a buszos utazást választja. Mintegy 3 km és 400 m szintemelkedés leküzdése után néhány inka épület tűnt fel a reggeli szürkeségben a hegygerincen, majd pár kanyar múlva a párás melegben csatakosra izzadva megérkeztem a romváros bejáratához. Átküzdöttem magam az ajánlkozó guide-ok sűrűjén – nekem itt most ne mondja meg senki, hogy merre menjek, és mire figyeljek – majd a kora reggeli napsütésben lassan kibontakozott előttem a képeken már annyiszor látott táj. Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy még egy kicsit kivárok, és először inkább elveszek a részletekben, de aztán hirtelen mohóvá váltam. Most rögtön látni akarom – mondtam magamban, és az Őrház felé indultam. Az Őrház az épületegyüttes legmagasabb pontján található, ahonnan remek kilátás nyílik a vidékre, nem mellesleg ez a hely a Machu Picchu klasszikus ábrázolásának a nézőpontja.

Az utazások (főleg a hosszabb utazások) során az ember sokszor természetesnek veszi, hogy nem hétköznapi helyeken van és csak utólag, a képeket nézegetve döbben rá: “Azta, de durva helyeken jártam!” Azonban amikor ott álltam fent a Machu Picchu-ban a lábaim alatt elterülő, lenyűgöző szépségű tájjal, amint a hegyek fölött átbukó napsugarak beragyognak mindent…az valóban különleges élmény volt. Kerestem egy szép zöld, füves, napsütötte teraszt az Őrház alatt, oda kifeküdtem, és a következő bő egy órában semmi mást nem csináltam, csak vigyorogva bámultam a fantasztikus kilátást. Próbáltam magam minél jobban átadni a tudatnak, hogy igen, én most tényleg itt üldögélek a Machu Picchu-ban. Erre tökéletesen igaz a közhely: lehet puffogtatni a jelzőket, de igazából teljesen a felesleges, ugyanis a Machu Picchu élőben még annál is sokkal jobb hely, mint amit a képek sejtetnek. Egyszerűen látni kell!

A Machu Picchu látogatását napi 2500 főben korlátozzák, de lehet kapni többféle jegykombinációt is. Megmászható például a romváros fölött magasodó, nagyjából 3000 méter magas Machu Picchu hegy (ez nem látszik a klasszikus képeken), vagy a Huayna Picchu, az a gúla alakú hegy, ami a klasszikus képeken látható a romváros közvetlen hátterében. Eleinte nem értettem, hogy miért nincs olyan jegy, amivel mindkét hegy mászható, később azonban rájöttem, hogy erre viszonylag kicsi lehet az igény, mert a két hegy egymás után való megmászása fizikailag már szép kis kihívást jelentene. Én végül a Huayna Picchu megmászására szavaztam, aminek a látogatása napi 200 főre van korlátozva. Két turnus van, az első csoport reggel 8-tól, a második 10-től indulhat. Az én jegyem a második csoportba szólt.

A Macchu Picchu quechua nyelven Öreg Hegyet jelent, a Huayna Picchu pedig Fiatal Hegyet, és az utóbbin is találhatóak inka építmények. A Huayna Picchu szent hegy volt, a főpap otthonaként szolgált. A fölfelé vezető ösvényeken azon gondolkoztam, hogy az inkáknak biztos nem volt tériszonyuk, másrészt pedig milyen jó hegyi futóversenyt lehetne itt rendezni. A hegyről szédítő kilátás nyílt a Machu Picchu irányába, ami ebből a szemszögből nézve teljesen átlagos inka romvárosnak tűnt. Közben a tekintetet kissé körbejáratva a nem is oly távoli horizonton 5000 méter fölötti hegyek hófedte csúcsai villogtak fehéren, lent a közeli méregzöld völgyből pedig az Urubamba folyó által körülölelt, extravagáns küllemű Cerro Putucusi masszív tömbje tört az ég felé hivalkodóan.

A Huayna Picchu által nyújtott különleges perspektíva kiélvezése után visszaereszkedtem a nyaktörő lépcsősorokon a Machu Picchu-ba. Részletesen bejártam a komplexum különböző zegzugait, elsétáltam a közeli Inka Hídig, utána pedig már csak ültem, és elégedetten csodáltam a tájképet. Azon nevettem magamban, hogy nem is tudtam korábban, hogy a Machu Picchu valójában egy túra… Olvastam kissé negatív beszámolókat a Machu Picchuval kapcsolatban, hogy a rengeteg ember miatt elveszik a varázsa, én azonban ezt nem érzékeltem. A buszos csoportok nagyja a kora reggeli érkezésemkor még nem, a késő délutáni indulásomkor pedig már nem volt ott, és közben se akadt egyetlen olyan pillanat sem, amikor sokallottam volna az embereket. Nekem a Machu Picchu egy egész napos program volt, és máshogy nem is tudom elképzelni. Számomra ez a tökéletes látnivaló a természethez való közelsége és a jó sok túrázási lehetőség miatt. Amikor nem sokkal este hat előtt végül újra Aguas Calientes felé vettem az irányt kicsit úgy éreztem magam, mint aki egy küldetést teljesített. Félve gondoltam a Peruban eltöltendő hátralévő napjaimra, hogy ezek után vajon mi tud még elkápráztatni…

Advertisements

A Machu Picchu nem tartozik a világ legkönnyebben megközelíthető látványosságai közé. A legfőbb bonyodalmat az okozza, hogy a mai napig nem vezet oda semmilyen autóút, és szerintem még egy jó darabig nem is fog. Az Inkák leghíresebb romvárosának meglátogatása ezért még 2013-ban is felér egy kisebb expedícióval. A világszenzációra éhes, elszánt turisták rendelkezésre álló idő, pénztárca és kalandvágy függvényében jónéhány variációs lehetőség közül válogathatnak az útvonalat illetően. Ami az egyes verziókban közös, az Aguas Calientes, a Machu Picchu “bejárati kapuja”.

Aguas Calientes a Machu Picchu-hoz legközelebb fekvő lakott település, cirka 3 km-re található a romvárostól az Urubamba folyó völgyében, kb 2100 méteres tengerszint feletti magasságban. Létezését kizárólag a világhírű romvárosnak köszönheti, napjainkra pedig gyakorlatilag megkerülhetetlen tényezővé vált minden Machu Picchu-ba igyekvő ember számára. Hivatalos neve Machu Picchu Pueblo (Machu Picchu Falu), de ennyi erővel Perut meg hívhatnánk Machu Picchu Országnak, szóval én inkább maradok a régimódi Aguas Calientes elnevezésnél, aminek a jelentése béna tükörfordításban “Meleg Vizek”-et jelent, és falu közelében lévő termálfürdőre utal.

Ha az embernek nincs kedve/ideje napokat gyalogolni, akkor Aguas Calientes megközelítésére az egyetlen lehetséges megoldás a vonat. Peru-ról tudni kell, hogy alapvetően egy olcsó ország, jóval olcsóbb, mint például Mexikó. Vannak azonban olyan “luxuscikkei”, mint a Nazca Vonalak, vagy a Machu Picchu, és exeknek a luxuscikkeknek rendesen megkérik az árát. Az Aguas Calientes-hez legközelebb fekvő lakott település Ollantaytambo, ahonnan a legolcsóbb retur-jegyet nagyjából 100 amerikai dollárért lehet összevadászni, ami – árfolyamtól függően – ~22 000 forintnak megfelelő összeg. Mindezt egy oda-vissza 80 km-es vonatozásért képesek elkérni a kedves turistától, ugyanakkor a perui állampolgárok ugyanerre a vonalra oda-vissza 20 perui új sol ellenértékben válthatnak jegyet, ami körülbelül 1500 HuF. És ezek után ne érezze magát úgy az ember, hogy csúnyán le akarják húzni…

Első körben tehát el kellett jutnom Cuzco-ból Ollantaytambo-ba, amit nevetséges áron meg lehet oldani a helyi tömegközlekedési eszköz, a colectivo igénybevételével, csak győzze megtalálni az ember a telephelyét. A közlekedés amúgy európai szemmel minden bizonnyal az egyik legfurcsább dolog Latin-Amerikában. A lokális tömegközlekedés általában nem rendes buszokkal történik, hanem úgynevezett colectivo-k segítségével, ami egy fix útvonalon közlekedő, folyamatos megállókkal működő kisbusz. Ennek nem pályaudvara, hanem egy telephelye van ahonnan indul, és a telephely előtti utcán a sofőrök hangosan ordibálva gyűjtik az utasokat. Menetrend nincs, a kisbusz akkor indul, amikor összegyűlik elég ember és megtelik minden hely. Persze a kisebb ferdítések az agitálás során mindennaposak. A sztenderd, jól bevált szöveg, a falta uno (egy hiányzik), pont azt jelentette, hogy még legalább 4-5 üres hely volt az autóban, amire olyan 20 percet vártunk mire megtelt…

Ollantaytambo-ba érve, a vasúttársaság jegypénztáránál kiderült, hogy limitálva van a vonatra felvihető csomagok mérete, így a nagy hátizsákomat az állomáson kellett hagynom egy direkt erre a célra létrehozott ingyenes megőrzőben. A szűkös, szakadt, zsúfolt colectivo-ból egész nagy váltás volt átülni a patyolat tiszta, hatalmas lábteret biztosító luxusvonatra, ahol menet közben andalító muzsika szólt és szendvicseket meg üdítőt szolgáltak fel. Kicsit megint olyan érzésem volt, mint a Nazca vonalak megtekintése közben, hogy sokkal autentikusabbnak éreztem volna az élményt, ha egy szakadt, koszos, rozoga, pöfékelő vonattal mehettem volna a Machu Picchuhoz, azonban nem árt szemelőtt tartani, hogy annak az országnak a főattrakciójáról beszélünk, ami kis túlzással a turizmusból él. Ebből a szemszögből nézve érthető a világszínvonalú szolgáltatás, csak éppen az így kapott steril rendezettségnek semmi köze nincs Latin-Amerikához.

Nem titok, hogy a Machu Picchu-tól nagyon sokat vártam, és az egész addigi utam során tapasztalt kopárság miatt féltem, hogy ez se olyan lesz, mint a képeken. Hogy nem lesz annyira zöld, nem lesz annyira látványos… Még az ollantaytambo-i vasútállomáson is kissé csalódott voltam, amikor a környező tájat fürkésztem. Nyoma se volt annak a buja, zöld, őserdei növényzetnek amit vártam. Miután elindultunk, és a vonat megkezdte két és fél órás útját a hegyek között az Urubamba folyó völgyében, még mindig arra gondoltam, hogy oké-oké, nem rossz, de a Szalajka-völgy azért mégiscsak szebb. Aztán ahogy egyre mélyebbre hatoltunk a 4-5000 méteres hegyek által szegélyezett völgybe, kezdett az én véleményem is megváltozni. Fokozatosan bezöldültek a meredek hegyoldalak, és az egyre dúsabbá váló növényzet között helyenként inka épületek romjait lehetett felfedezni.

Aguas Calientes-be érve már teljesen belelkesedtem, éreztem, hogy ez tetszeni fog. A falunak egyébként semmi köze nincs Latin-Amerikához, leginkább egy alpesi üdülőfalura hasonlít rengeteg turistával. Helyivel szinte alig lehet találkozni. A sétálóutcán étterem-étterem hátán, és hotelből sincs éppen kevés. Az állomásról csak egy gigantikus méretű zsibbvásáron keresztülvágva lehet kivergődni. Mindez azonban cseppet sem zavart, hiszen maga a környezet, a falu fekvése lenyűgöző. Aguas Calientes azon a vidéken helyezkedik el, ahol az trópusi őserdő találkozik az Andok kopár hegyvonulataival, aminek az eredménye egy egészen egyedi klíma és tájélmény. Hatalmas a páratartalom, a jelentős tengerszint feletti magassághoz képest meleg van, és a környező ~3000-es hegyeket trópusi növényzet borítja. A ~3400-on fekvő, éjszakánként jéghideg Cuzco után a szervezetem szabályosan fellélegzett. A zseniális környezetben található, méregdrága turistacentrumot lelkendezve egyből el is neveztem a világ legjobb fekvésű településének, és abban a pillanatban egy kicsit se éreztem túlzónak ezt a kitüntető címet. 🙂

Estefelé még tettem egy rövidebb sétát a völgyben, hogy felderítsem merre kell menni másnap reggel a Machu Picchu felé. Elgyalogoltam egészen az Urubambát keresztező hídig, ahonnan az út már egyenesen a Machu Picchu-hoz vezet. Útközben sok hátizsákos turistával találkoztam szembe, akik a hosszabb, nehezebb, kalandosabb gyalogos megközelítést választották a völgy ellenkező végéből, Santa Maria felől. Ha még egyszer eljutok Peruba, talán én is elkalandorkodok arrafelé. A hídőr sajnos nem engedett tovább, mondván a hídon csak a romvárosba szóló belépőjeggyel lehet átkelni. Valóban, még az enyhe szürkületben is felsejlettek a Machu Picchu épületeinek jellegzetes háromszög alakú tetői a szemközti hegygerincen, tehát már nagyon közel voltam a célhoz. 🙂 Vidáman fordultam vissza a széles úton a falu irányába, hogy megvacsorázzak és kipihenjem magam, közben pedig már nagyon vártam a másnapot.

Categories

Advertisements