You are currently browsing the tag archive for the ‘Hrvatska’ tag.

Vasárnap este a szállásunknak helyet adó apartman egy jobb menekülttábor jellegét kezdte felvenni. Mindenfelé széthajigált, kiteregetett vizes göncök, szanaszét dobált holmik az asztalon… Közben Ködmön jó háziasszony módjára már főzte a forró teát, plusz a fűtőberendezést is beszabályozta olyan kellemes 26 fokra. 🙂 Ebből mondjuk nem sokat lehetett érezni. Este a kikötőben hagyományteremtő vacsit csaptunk, majd Zoli horkolásának nem éppen lágy dallamaira hajtottuk álomra fejünket. Egyébként úgy gondoljuk, hogy Zoli – a virtuóz horkolóművész – új zenei stílust is termetett: ez a hard snore. 🙂

A hétfő reggelt ezúttal tényleg térképvásárlással kezdtük. Az információban a kiscsaj el is kezdte lelkesen mutogatni egy semmitmondó, sematikus térképen, hogy hol milyen turisztikai látványosság, meg templom van a szigeten…erre Zoli faarccal szakította félbe egy másik, a turistautakat jelző térképre mutatva: ezt kérjük! 🙂 Ennyit a kultúráról…

Mivel reggel esett az eső, és kissé barátságtalan volt az idő, így a kikötő egyik kávézójának fedett részén kezdtük el elmezni a térképen a helyzetet. Az előző napi tekerésünkből is sok mindenre fény derült. A térképnek amúgy az volt az érdekessége, hogy több javasolt montis túraútvonal is fel volt rajtva tüntetve szintrajzzal, meg minden egyéb fontos adattal.

Mivel a délelőtt az eső miatt elment, így csak egy rövidebb tengerparti kört terveztünk ígéretes egynyomos ösvényeken. A térképnek hála ezúttal tényleg a szép részeken haladtunk, aszfaltot a nap folyamán csak az érintett településeken koptattunk. Supetarbol hangulatos, telkek között vezető út vitt Mircába, ahonnan rövid mászás után elértük a Sutivanba tartó jelzéseket. Sutivanba egy brutálisan jó lejtőzés után érkeztünk, ahol a kikötő megcsodálása után kezdődött az igazi móka a tengerparti sziklás egynyomos ösvényen. Helyenként igencsak technikás, de mindvégig élvezetes volt. Sajnálattal vettük tudomásul, amikor véget ért.

A következő tengerparti falucskába, Luka Boboviscába kissé kalandosan keveredtünk át. A sok egyforma út közül nem mindig volt triviális kiválasztani a nekünk megfelelőt. Ebben az újabb festői kikötőben egyébként még életet is mentettünk. 🙂 A falu macskái azzal játszottak, hogy beugráltak a kis csónakokba, meg hajókba, és miután megnézték bennük a csupa érdekes dolgokat jöttek vissza a partra. Az egyik kismacseknek viszont sajnos nem volt szerencséje: túlságosan eltávolodott a csónak a parttól amikor ugrásra szánta el magát. Csak a falat, meg a csónakot rögzítő kötelet érte el, megkapaszkodni nem sikerült rajta. Volt is nagy ijedtség szegénynél, amikor csobbant a vízben. Minden trükköt bevetett hogy kimásszon, még a csónakba is próbált visszamászni, de semmi nem sikerült neki. Azt meg nem láthatta, hogy tőle kb másfél méterre egy lépcső vezet le a vízbe… Nagy nehezen végül sikerült a lépcső irányába terelni/csalogatni, és csurom vizesen, teljesen kifulladva végre ki tudott jönni a partra…

A nagy életmntő akció után a St Martin kápolna felé vettük az irányt. Odafelé hangulatos, szép panorámával bíró mászás vezetett, lefelé pedig egy olyan rázatós kőlépcsőn jöttünk, hogy félúton meg kellett állnunk pihenni egyet. Ha Ködmönék nem állnak meg a fullykkal, én valósznűleg akkor is megálltam volna, mert már alig bírtam tartani a kormányt. Karra kell gyúrni, ez a tanulság!

Innen Loziscába érkeztünk, ami eső nélkül sokkal barátságosabb volt. Sajnos Milna öblének felderítésére már nem maradt idő, így hazafelé indultunk. Azért persze hagytunk még érdekességet a visszaútra is: fölkerestünk egy kőhidat. Az itt tapasztalt élményt Ködmön tuná igazán jól elmesélni, ahogy az egyik kanyarban egyszercsak eltűnt előlünk az út, és egy kisebb völgyel kerültünk szembe. A következő méteren már fordulni is kellett derékszögben, meredeken lefelé egy miniszerpentinre, ami a hídra vezetett. A híd túloldalán a nyergem megunta a sok zötykölődést, és egy kisebb sziklán való áttekeréskor jókora reccsenéssel lehelte ki a lelkét. Kettétörött az orránál a műanyag rész.

Szerencsére innen már nem volt sok vissza Supetarig. Nem tudtam rendesen ráterhelni a nyeregre, mert ha jobban ráültem mindig leesett…

A szinte tökéletes nap végére egy újabb őrületes ereszd el a hajam típusú lejtőzés következett Supetarba. Huhh, most is vigyorgok ha arra a részre gondolok. Jó minőségű talaj kevés kővel, nem is nagyon volt sodrós, lehetet engeni neki rendesen, teljes szélességében használva az utat, és még birkák meg kecskék se voltak… 🙂

És mennyivel más volt így hazaérkezni, szárazon, kellemes időben. És milyen fincsi kaját ettünk este a kikötőben a kártyázó helyiek mellett… 🙂

Ez az a kör, ami nagyon hiányozni fog, és amit bármikor meg tudnék csinálni. 100% élvezet volt. El tudnám képzelni, ahogy este hazamegyek meló után, felpattanok a bringára, végigzúzok a tengerparti ösvényeken, jól szétrázatom magam a kőlépcsőn, kőhídon, majd begurulok a pálamafák közé a tengerparti kikötőbe… Hmmmm….

Adatok

Táv: 44km
Szint: 1010m
Hőmérséklet (max/min/átlag): 18/12/14

Advertisements

Vasárnap reggel egészen kellemes idő fogadott minket, épp csak egy kicsit csöpörgött. Reggelizés, és a megfelelő öltözet belövése után első programként lementünk a kikötőbe térképet szerezni. Ezt viszonylag gyorsan fel is adtuk, mondván vasárnap úgysem fog sikerülni, így inkább vakon fejest ugrottunk az ismeretlenbe. Mivel megalomániásak vagyunk, így a sziget legmagasabb csúcsa, a Vidova Gora lebegett célként a szemünk előtt, ami a maga 778 méterével a horvát szigetvilág legmagasabb csúcsa is.

Supetarból nem volt nehéz kitalálni, és hamar megtaláltuk a fölfelé vezető aszfaltos szerpentint is, erről viszont gyorsan letértünk, és a hegyre merőleges utakkal rövidítettünk. Közben egyre jobb idő lett, és a panoráma is szélesedett a lábunk alatt. Sajnos az aszfalttól nem tudtunk megszabadulni, és nemsokára egy végtelen hosszúnak tűnő egyenesekből álló úton találtuk magunkat, ahol izonyatos szembeszéllel kellett harcolni. Közben pedig egyre csúnyább felhők jöttek mentek a fejünk fölött. Nagyon utáltam ezt a szakaszt.

Nereziscába érve az egyik szűk utcából a másikba bújva sikerült végre rendes jelzett turistautat fognunk, ami nem kis örömet okozott. Az út persze egyre kövesebbé és meredekebbé vált, mígnem jórészt már csak tolni tudtuk a bringákat. A nehéz szakasz után felértünk a fennsíkra, ahol kitáblázott útvonalak voltak, így könnyű terepen, tájékozódási nehézségek nélkül, hamar elértük a Vidova Gorát. Persze végig fölfelé mentünk, mivel a fennsík a sziget déli irányába, a Vidova Gora felé emelkedik. Itt aztán jól meglepődtünk, amikor kimentünk a sziklaszirt peremére és a lábunk alatt több száz méternyi mélység tátongott. Mind azt gondoltuk, hogy a csúcs közelebb van a sziget közepéhez, de valójában inkább a déli oldalon van, ahonnan egy meredek sziklafal vezet le a déli partra. A kilátás amúgy nem volt rossz, rálátni innen Bol-ra, és annak híres homokos strandjára, a Zlatni rat-ra (Aranyszarv), azonban az orkán erejű szél miatt inkább a hely barátságtalan mivolta maradt meg bennem. A csúcsra egy jó kis sziklás ösvény vezetett, de ott egy percet se bírtam ki, olyan széllökések voltak, hogy szinte dobáltak. Szabályosan lemenekültem.

Eredetileg le akartunk menni Bol-ba, de ezt több szempont miatt is elvetettük, és inkább hazafelé orientálódtunk a fennsíkon. Visszafelé volt egy két ordas zúzás a fennsíkon, ahol csak az úton, út szélén kolbászoló birkák miatt kellett egyszer-kétsze lassítani. Nereziscsába egy másik úton mentünk vissza, ami annyira köves volt, hogy egyáltalán nem bántam, amikor vége lett a lejtőnek. Innen jelzett turistaúton felkerestük Koloc-ot, ami ha minden igaz, egy természetes úton képződött kőboltív. Amúgy ez volt a nap talán leghangulatosabb szakasza: kőkerítések és telkek között haladtunk egy kocsiúton, nekem nagyon tetszett.

A boltívnél aztán újra szemerkélni kezdett, mi pedig többször is eltévedtünk, amit végülis Ködmön unt meg először, és Nereziscán keresztül aszfalton visszament Supetarba. Mi Zolival inkább tovább követtük a turistajelet az ismeretlenbe… Ez végül egy kis tavacskához vezetett, de az út elég kemény volt. Enyhén emelkedett, brutálisan köves volt, a gumik pedig rendesen csúsztak a vizes köveken. Küzdelmes menet volt. A tó után az út egészen konkrétan a világ végére vezetett, ahol az időjárás is egyre rosszabb lett. Kietlen kopár fennsík minden irányban, a szél újra felerősödött, az eső egyre jobban rákezdett… Én már a pusztába kirakott lakókocsikat nézegettem fél szemmel, hogy hova fogok behúzódni, ha igazán bedurvul az idő. Menekülőre fogtuk hát a dolgot, és az első alkalmas dózeren elkezdtünk ledéházni…valamerre. Szerencsénkre hamarosan aszfaltot fogtunk, ahonnan további őrületes – átlagban 50 km/órás aszfaltos lejtőzés következett Loziscába. Az aszfaltos lejtőt sajnos nem igazán tudtam már élvezni, csurom vizes volt minden, se fékezni, se kanyarodni nem nagyon mertem. Loziscában nagyjából elállt az eső, és nem volt már más dolgunk, mint szétázva, elfáradva, eléhezve aszfalton hazatekerni. Illetve bepróbálkoztunk még némi tereppel, de helyismeret és térkép nélkül folyton zsákutcába futottunk, elfogyott alólunk az út. Be kellett látnunk, hogy csak az aszfalt működik.

A maradék pár km igazi szenvedés volt, nem is tudom mikor küzdöttem utoljára ekkorát. Emberemlékezet óta nem éheztem el ennyire…

Adatok

Táv: ~75km
Szint: ~1500m


Kilátás az apartmanból


Elindultunk


Rögtön tolással kezdtünk


Ködmön csörlőzik


Alattunk a tenger


Nerezisca


Jelzett turistaúton


167-es pulzus, 5 km/h – kicsit emelkedik


Egyre keményebb a helyzet


Felértünk a fennsíkra


A Vidova Gora sziklái


Alattunk Bol, és az Aranyszarv


Aszfalton ereszkedünk


Újra Nerezisca


Ködmön pumpája kissé leficcent a brutális lejtőn


Itt már jön a tavasz


Kőkerítésekkel szegélyezve


Koloc


Esőben caflatunk


Megérkeztünk a semmibe


Ezmiez? Tán vadászles?


Lozisca


Zolinak még volt ereje nevetni

Avagy mondhatnám, hogy a szokásos módon: menjünk valahova. És ha Lakat Zolival társul az ember, akkor percenként röpködnek az égtájak, országok, és csak az biztos, hogy semmi se biztos. Végül sikerült Horvátországban, és azon belül a Split-től délre fekvő szigetekben megegyezni. Eredetileg benne volt a kalapban Hvar is, de a kompközlekedés ellene szólt, valamint utólag Brac is soknak bizonyult. Illetve három nap alatt bringával bejárhatatlannak, amennyiben az ember terepen akar közlekedni, márpedig nekünk feltett szándékunk volt.

Az út Split-ig kb 700km, innen még vár egy jó 50 perces kompozás az utazóra Supetarig, ez Brac sziget legnagyobb települése. Nekünk az esti 8:30-as kompot sikerült elérnünk, és ezután nem is volt más dolgunk, csak keresni kellett egy szállást. Ez a hagyományoknak megfelelően improvizatív módon egész gyorsan sikerült, 11 körül már aludtunk is.

Autópálya – by Zoli

A komp – by Zoli

Miénk volt az egész tér…majdnem – by Zoli

Categories

Advertisements