You are currently browsing the tag archive for the ‘Cuzco’ tag.

A kellemes koradélutáni napsütésben jó hangulatban vettem a nyakamba a várost. A környező hegyeket vizslatva észrevettem egy keresztet, ami alatt emberek álltak. Egyből eldöntöttem, hogy megpróbálom megkeresni az utat a keresztig, ahonnan biztos remek kilátás nyílik a völgyre. Nem is kellett sokat kutatnom, csupán követnem kellett a hegyoldalt meredeken támadó macskaköves utcákat egészen addig, amíg az utcák gyalogösvénnyé nem szűkültek. Útközben a kényelmes nyugati turisták lustaságát kihasználni igyekvő lovasokba botlottam, akik lóháton juttattak volna fel a hegy tetejére – jó pénzért cserébe. Az egyikük még azt is felajánlotta, hogy kerülőúton, belépő nélkül bevisz a közeli romokhoz, a Saqsaywaman-hoz, ami egy erődítményszerű vallási komplexum volt, mellesleg estefelé, naplementekor érdekes árnyjáték figyelhető meg a falain. Természetesen minden unszolás ellenére – vagy talán pont éppen amiatt – önerőből, gyalog érkeztem a kereszt alá. A lefelé igyekvő nap sugarai különleges megvilágításaba helyezték a gyér fenyvesekkel tarkított füves dombokat, a lábam alatt pedig az egykori Inka Birodalom legjelentősebb városa terült el a széles völgyben. Kissé elvarázsolva ültem le az egyik domboldalban a fűre, élveztem a lágyan melegítő napsütést és sokáig csak a tájban gyönyörködtem minden mást kikapcsolva.

A városba visszaérve már besötétedett, és ideje volt egy rendes vacsorával lezárni a hosszú napot. A rendes vacsorához pedig rendes perui éttermek kellenek, ez a napnál világosabb volt. Ezúttal azonban kissé mellélőttem. Egy eldugott helyen lévő vendéglátó helységbe léptem be, bent tele peruiakkal. Itt jó sokan vannak, ez jó lesz – gondoltam magamban. A pengeéles megfigyelőképességemmel épp csak azt nem vettem észre, hogy itt senki nem eszik, mindenki csak iszik – azt viszont igen jó hangulatban. “Hola Amigo, mit keresel?” – lépett oda hozzám egy nem különösebben szimpatikus, tenyérbe mászó képű fiatalabb srác. “Kaját.” – válaszoltam hanyagul, talán csak azért, hogy fitogtassam elképesztő spanyol tudásomat, és bebizonyítsam, hogy nekem aztán nincs szükségem segítségre, boldogulok egyedül is. Máskülönben minden bizonnyal leráztam volna a fazont. “Á, gyere, segítek neked kaját, rendelni, gyere ülj le hozzánk, itt vannak a barátaim is!” – érkezett a válasz. Ezen a ponton nyilván mindenki azt gondolja, hogy vagy nagyon hülyének, vagy nagyon bátornak kell lenni ahhoz, hogy valaki egyedüli fehér emberként beüljön több tucat félig vagy teljesen részeg italozó perui közé… Én nem tartom magam se nagyon bátornak se nagyon hülyének, úgyhogy valószínű, hogy inkább csak fáradt voltam, és a csajokkal folytatott délutáni beszélgetés túlságosan pozitívvá tett. Szóval belementem: lássuk mi sül ki ebből.

Először hátramentünk a konyhához, hogy megrendeljük a vacsorám. Miután következetesen spanyolul válaszoltam mindenre amit a srác angolul kérdezett, végül a fejemhez vágta, hogy ha ekkora spanyol professzor vagyok, akkor intézzem el egyedül a rendelést, ő nem is kell hozzá. Kirendeltem hát egy Trucha a la plancha-t (pisztráng vaslapon sülve), majd leültem az egyik asztalhoz, ahol volt egy üres szék. Kettő középkorú, erősen illuminált állapotban lévő fickó alkotta az asztaltársaságom. Éppen egy egy literes Cusqueña-t (helyi sör) szopogattak közösen, a legnagyobb elégedettséggel. Kiderült, hogy testvérek, mindketten a turizmusban dolgoznak, az egyikük szakács, és másnap indul egy kanadai csoporttal a Salkantay trek-re, egy 5 napos túrára, aminek a vége a Machu Picchu. Az Inti Raymi ünnepséget kihasználva este még mindenki iszik egyet, aztán másnap indul a munka. Ezen kívül túl sok érdekes dolgot nem sikerült megtudni a bárgyún vigyorgó, erősen kapatos testvérpártól, a beszélgetés pedig kezdett kissé kínossá válni. A pisztrángom közben csak nem akart megérkezni, majd amikor a sokadik ¡salud! (egészségedre!) után elfogyott a sör is, és az újabbat csak az előzőnél drágábban adták volna nekik, felháborodva felálltak és sietve távoztak. Előtte azért kaptam egy jó tanácsot: külföldiként nem ajánlatos itt tartózkodnom a sok részeg perui között, mert könnyen megtalálhatnak. Fél füllel hallottam, ahogy a “vendéglátóm” telefonál valakinek, megemlítve, hogy egy “gringo” is van velük. Életemben kevés tanácsot fogadtam meg, de ha már a peruiak mondják, hogy menjek el, akkor az jelent valamit. Ez volt az a pont, amikor én is felálltam és a marasztalás ellenére követtem a távozó testvérpárt. Az utcára érve azon gondolkoztam, hogy vajon mennyire voltam közel ahhoz, hogy ezúttal tényleg bajba keveredjek…

Hazafelé még megálltam picit nézelődni a főtéren, ahol sötétedés után is folytatódott az Inti Raymi felvonulása, az emberek tömött sorokban hullámoztak az utcákon, és sűrű falat alkottak a menet körül. Amennyire megfigyeltem minden régió beöltözött a saját népviseletébe, és fúvós-dobos kísérettel, táncolva meneteltek. Ezen kívül voltak még hatalmas figurák, amiket csak az ünnep kedvéért készítettek, és ezeket is végighúzták a nézők között a menet keretében.

Advertisements

Utálok éjszaka utazni, olyankor nem látom a tájat – magyaráztam a svéd csajoknak a puno-i pályaudvaron az éjszakai buszra várva. Ők is a Cuzco-ba tartó járatra vártak, ez volt az utolsó alakalom, hogy találkoztunk. Érdekes volt megfigyelni, hogy hányszor belefutottam ugyanazokba az arcokba teljesen véletlenül. Ebből is látszik, hogy milyen méreteket ölt a turizmus Peruban. Mexikóban például nyoma se volt hasonló jelenségnek. A svéd csajokon kívül a Titicaca-tavon megismert miami fickó is pont ugyanerre a buszra várt. Lelkesen mesélt a Taquile szigetén – indiánok társaságában – eltöltött éjszakájáról. Cuzcó is szóba került, hogy biztosan tetszeni fog nekem, mert nagyon különleges hangulata van. Ő már sokadszor tér vissza, és mindig talál ott valami új felfedezni valót.

A város az ország szívében, egy völgyben helyezkedik el, minden irányból hegyek veszik körül. Az inka uralkodók innen irányították a valaha hatalmas Inka Birodalmat. A település eredetileg a Qosqo nevet viselte, aminek a jelentése „a Világ Közepe”. Francisco Pizarro – Peru conquistádora – 1533-ban érte el az egykori fővárost, amit az akkor már vezérüket veszített és legyőzött indiánok felgyújtottak, hogy a lehető legkevesebb kincs jusson a spanyol hódítók kezére. Ironikus módon tehát a spanyoloknak kellett megmenteniük a várost a pusztulástól némi arany reményében…

Az én legnagyobb elvárásom Cuzcó felé viszont már leginkább csak annyi volt, hogy reméltem talán melegebb lesz arrafelé, mint a Titicaca-tó partján… Utólag kiderült, hogy tévedtem. Hiába fekszik Cuzco 3400 méteren, 400 méterrel alacsonyabban mint a Titicaca-tó, ettől sajnos még arrafelé sincs melegebb, sőt. Sokat beszéltek a Titicaca-tónál a tó klímaszabályzó hatásáról, amit őszintén szólva nem igazán vettem komolyan. Mindig azt mondták, hogy a hatalmas vízfelület nélkül még hidegebb lenne az időjárás a tó környékén. Nos, Cuzcóban nincs tó, hideg és fűtetlen, vékony ablakú szobák viszont annál inkább vannak. Tehát fáztam. Legalábbis esténként, mert napközben sokszor pólóban is el lehetett lenni, de az esti hideg kimondottan hátrányosan érintett a kezdődő megfázásommal szembeni harcban. A fagyos klímán kívül volt még egy főellenségem: a magasság. 3400 méteres tengerszint feletti magasságban bizony ritkább a levegő, és ezt bizonyosan meg is fogod érezni – ha csak nem vagy himalájai sherpa. Én sajnos nem vagyok, mitöbb korábban már többször is kiderült, hogy a 3000 méteres zóna fölött lehetnek problémáim. A magassággal járó fejfájáson már a Colca kanyonnál túlestem, ezt leszámítva viszont nem éreztem úgy, hogy a szervezetem bármiféle módon is adaptálódott volna a körülményekhez. Folyamatosan gyengének és fáradtnak éreztem magam, és a nagy szintkülönbségekkel bíró városban sétálva nem estek jól a kaptatók, szuszogtam rendesen.

Mindezek – és az elfuserált megérkezésem – ellenére eleinte mégis kimondottan tetszett a város. Az Amerika legősibb élő városaként emlegetett Cuzco még úgy is őrzi semmihez nem hasonlítható hangulatát, hogy ma már leginkább egy óriási turista-csapdaként lehetne jellemezni. Az ember minden sarkon pénzért lefényképezhető “mű”-lámákba, és különféle masszázst kínáló nőkbe botlik. A hatást csak fokozta, hogy ottlétemkor zajlott az Inti Raymi, a téli napforduló ünnepe, ami az egyik legfontosabb inka ünnep. Peru feltételezhetően legturistásabb városában tehát még a szokásosnál is jóval több ember gyűlt össze az ország és a világ minden tájáról. Már előre figyelmeztettek, hogy legyek nagyon óvatos, mert a sok ember vonzza a balhés alakokat, és magam is úgy gondoltam, hogy ha ezt is megúszom minden gond nélkül, akkor utána már tényleg nem történhet semmi. Persze emiatt nem kell állandó félelemben lenni, csak a sűrű tömegben nem árt szemmel tartani, hogy kik vannak körülöttünk, és kapaszkodni az értékesebb dolgokba… 🙂

Az érkezésemet követő rövid alvás után bevettem magam a város sűrűjébe. Először egy kellemes, peruiakra szakosodott kajáldát kerestem, ahol elfogyaszthattam a caldo blanco, lomo saltado kombinációjából álló ebédmenümet, amit egy kis chicha morada-val kísértem le. A kimaradt reggeli és a sok mászkálás miatt azonban hamar megéheztem újra. Épp egy május elseji hangulatot idéző parkosított térre érkeztem, ahol rengeteg utcai kajaárus főzte/sütötte/grillezte a helyi specialitásokat, az emberek pedig kis műanyag sámlikon üldögélve zabáltak. Az utcai kajákhoz addig sosem voltam elég bátor, de itt egész kúltúráltnak tűntek a körülmények, és annyira jól is nézett ki a kaja, hogy én is beálltam a sorba.

– Jó, napot! Mi ez? – kérdeztem.
Arroz con huevos. (Rizs tojással.)

Azta, micsoda egy kreatív kajanév – gondoltam magamban, és emeltem a tétet.

– És mi van benne? 🙂
– Rizs, tojás, hagyma, paradicsom…
– Oké, kérek egyet.
– Jól átsütve?
– Igen…

Úgy talán több esélyem van a túlélésre, morfondíroztam magamban. A kaját egyébként leginkább úgy tudnám leírni, mint tükörtojás rizses-zöldséges körettel. Amúgy pedig finom. 🙂

Lehuppantam tehát a jó adag arroz con huevos-szal az egyetlen szabad sámlira a műanyag asztal mellé. Körülöttem csak peruiak, igazi folklór környezet. Akkor még nem sejtettem, hogy nem csak a nap, de az egész perui út egyik legjobb döntését hoztam meg éppen. Épphogy csak belekezdtem a rendkívül egyszerű, ám annál finomabb uzsonnámba, amikor egyszercsak nekemszegezték a kérdést:

– Where are you from?
– De Hungría. – Feleltem spanyolul, miközben csodálkozva megállapítottam, hogy mennyire fáradt vagyok: észre se vettem, hogy pont két csaj mellé ültem le. Magamban pedig azon bosszankodtam, hogy már megint angolul akarnak velem beszélgetni, amikor én Peruban peruiakkal csak és kizárólag spanyolul akarok beszélni.
– És mikor érkeztél Cuzco-ba? – Kérdezte az egyikőjük még mindig angolul.
– Ma reggel, de nem szükséges angolul beszélned. – feleltem továbbra is kissé morcosan, azon tűnődve, hogy de nehéz a felfogása: nem látja, hogy spanyolul akarok beszélni? „Utálom az angolt.” Tettem hozzá, és abban a pillanatban valóban utáltam is. „De a magyart szeretem, a legjobb nyelv a világon.” Erre egy rövid pillanatra elhallgattak, kissé megfagyott a levegő. „A magyar és utána a spanyol, ezek a legjobbak.” Tettem hozzá mosolyogva, amire nagy nevetés volt a válasz, hirtelen feloldódott a hangulat és beindult a délutáni dumaparti.

Kiderült, hogy Maria – aki angolul kezdeményezte a beszélgetést – már több mint 10 éve lakik Cuzcóban, a barátnője pedig eredetileg limai, és nemrég költözött ide, az Andok szívébe. Ezután több váratlan fordulat is következett. Maria a pulóverem „Urban biker” feliratát látva rákérdezett, hogy bringázom-e. A pozitív választ hallva pedig széles vigyorral nyújtotta a kezét. Kiderült, hogy ugyanolyan fanatikus bringás mint én, sőt ő már megvalósította azt, ami nekem egyelőre csak álom: a bringázásból él, egészen pontosan egy bringás túravezető céget üzemeltet Cuzcóban, ahol városi bringázásoktól kezdve, a montizáson keresztül a kerékpározás széles skáláját kínálják a turistáknak. A következő teljesen hihetetlen fordulat akkor jött, amikor kiderült, hogy ő is szolgált óceánjárón! Egészen pontosan a Norwegian Cruise Lines kötelékében húzott le két szerződést mint recepciós. Egy szerződést Európában, egyet pedig – hozzám hasonlóan – a Karib-tengeren. Csak nálam sokkal vagányabban intézte a dolgait, ugyanis a bringázásról a hajón se mondott le. Elmondása alapján a négyszemélyes kabinban az ágya és a fürdő közé még pont befért a bringája felállítva, így akárhányszor kikötöttek, ő mindig nyeregbe pattant, és két keréken fedezte fel az ismeretlen tájakat. Csak úgy dőltek belőle a jobbnál-jobb, viccesen előadott sztorik a törökországi eltévedésekről, használhatatlan, érthetetlen útbaigazításokról, utolsó pillanatban visszaérkezésekről, arról hogy hogyan bringázott fel Nápolyból a Vezúvra, hogy mennyire fáradt volt mindig amikor a visszaért, és alig bírt dolgozni… Nagyon szórakoztató volt, szó szerint dőltünk a röhögéstől.

Miután mindenki könnyesre röhögte magát kaptam egy névjegykártyát, és azzal váltunk el, hogy ha lesz kedvem bringázni egyet, akkor nézzek be a boltba. Én pedig vidáman, feldobódva, immár lendületes léptekkel folytattam utam, és azon gondolkoztam, hogy ilyen véletlenek, ilyen egybeesések egyszerűen nincsenek, ez nem létezik. Magamban pedig ismételten arra jutottam, hogy megnézhetsz akármilyen csodálatos turistalátványosságokat, ezek a ritka pillanatok, amikor kiszabadulsz a hülye nyugati turista szerepéből, és csak úgy érdek nélkül elbeszélgetsz a helyiekkel és közben jól érzitek magatok, ezek adnak lelket egy ilyen utazásnak. Egy nevezetes hely meglátogatása az évek múlásával talán csak egy strigula lesz a listádon, de az ilyen beszélgetésekre emlékezni fogsz. Ezek nem tervezhető dolgok, vagy jönnek maguktól, vagy nem jönnek, sok mindent nem tehetsz. Nem emiatt fogsz elindulni otthonról, de ez az ami miatt igazán érdemes utazni.

Hajnali fél öt körül lehetett, amikor a Cruz del Sur autóbusztársaság menetrendszerinti járata cirka 6 és fél órás zötykölődés után megérkezett a Titicaca-tó partján fekvő Puno-ból indulva az egykori Inka Birodalom fővárosába, Cuzco-ba. A köztéri elektromos információs tábla 0°C-ot mutatott. Átfagyva, remegő lábakkal szálltam le a buszról, és türelmetlenül toporogtam a sorban a hátizsákomra várva. A modern, minden igényt kielégítő luxus-busz szellőztető rendszeréből egész éjszaka dőlt rám a kinti hideg levegő. A taxi egy szűk sikátor előtt rakott le, ahova már nem fért be az autó. „Ez lesz az az utca” – közölte a sofőr. Pár lépés után egy kis udvarba érkeztem, hotelek cégérei világítottak az éjszakai sötétségben minden ajtó fölött. „Ez egyik sem a Hostal Samani. Pedig biztos jó helyen járok.„ – elmélkedtem magamban, miközben a telefonomon 25-ödször is leellenőriztem a nevet. „Jó estét kívánok, a Hostal Samani-t keresem…” – kopogtam be a legközelebbi szálláshelyre. „Jöjjön csak be…” –érkezett a válasz a jól megtermett dueña*-tól. A szobába érkezve már egészen biztos voltam benne, hogy rossz helyen járok, de az ágy közelsége megalkuvóvá teszi az embert: maradtam. Hosszúnadrágban, kabátban bújtam a vékony takaróréteg alá, és a környező zajok ellenére hamar álomba zuhantam. Pár órával később, már reggeli világosban fürkésztem a tájat az első emeletei ablakomból. Egy ismerős cégéren akadt meg a tekintetem közvetlenül a szállásom mellett: Hostal Samani. “Végül is, csak egy számot tévedtem.” – állapítottam meg ironikusan. Utálok éjszaka utazni…

*tulajdonos asszony

IMG_1336

IMG_1338

IMG_1340

IMG_1341

IMG_1342

IMG_1344

IMG_1345

IMG_1346

IMG_1347

IMG_1348

IMG_1349

IMG_1350

IMG_1351

IMG_1352

IMG_1353

IMG_1354

IMG_1355

IMG_1356

IMG_1358

IMG_1364

Categories

Advertisements