You are currently browsing the tag archive for the ‘Colca kanyon’ tag.

Az előző postból kihagytam az egyik legviccesebb részt, amikor este a kajibám előtt üldögélve mazsolás sós mogyorót ettem, és a helyi kisgyerekek kigúvadt szemekkel bámulták a kaját miközben ott rohangáltak. Aztán egyszercsak odaállt elém az egyik kiscsaj:

– Szia, hogy hívnak?
– Szia, András-nak…
– Mi az amit eszel?
– Hát, spanyolul sajnos nem tudom, de megnézheted.
Részletesen elolvassa, nézegeti…
– Kérsze belőle?
– Aha…

És már tartotta is a markát, aztán pedig gyorsan elfutott. 🙂 Kicsit később még mindig ott üldögéltem, épp az aznapi fényképtermést nézegettem a fényképezőgépen.

– Képeket nézegetsz?
– Aha, van egy csomó. Jó hosszú túra volt. Ízlett amit adtam?
– Aha…

És újra elfutott… 😀

Skorpiót a reggeli cipőellenőrzés során se találtam, sőt meglepő módon az éjszaka kevésbé hűlt le a levegő, mint Cabanaconde-ban, szóval szerencsére nem fáztam. Az előző napi kudarcom miatt csak egy esélyem maradt arra, hogy egy alvással teljesítsem a túrát. Ha könnyű táskával, minmál pakkal napfelkeltekor (6:00-kor) elindulok a Huaruro-hoz, majd onnan visszamegyek Fure-ba, megreggelizek, és húzok tovább Cabanaconde felé, ami a csövön kifér.

A kora reggeli indulás megint megcsúszott, alig hét előtt sikerült csak elindulnom. Szerencsére a nap ekkor még nem sütött be a völgyekbe, így a kiszáradás ezúttal nem volt probléma. Vízzel is fel voltam szerelkezve, habár ezekben a falvakban aranyárban mérik a palackozott vizet, de a csapokból folyó verzióval nem volt kedvem kísérletezni – jobb a békesség.

Nem voltam 100%-osan pihent, a szerveztem valahogy mégis ráállt a terhelésre, és jobban ment a gyaloglás, mint előző nap. Egész jó tempót tudtam menni felfelé is, bár az utolsó szakaszon olyan bozót volt, hogy magát a vízesést végül nem sikerült annyira megközelíteni, mint szerettem volna. Pedig még egy olyan helyen is lemásztam, ahol nem voltam teljesen biztos benne, hogy vissza is tudok jönni… 🙂

Fordulás után a visszautat fél óra alatt megoldottam, és helyenként már kezdtem emlékeztetni régi önmagamra. 🙂 Összefutottam a svéd csajokkal is – akik két éjszakásra tervezték a túrát – és kicsit útbaigazítottam őket, nehogy ugyanúgy elkeverjenek a végén a bozótosban, mint én.

Fure-ban betoltam a lekváros palacsintából álló reggelit, majd 9-kor továbbindultam. Sajnos a nap ekkor már odatűzött az én oldalamra is, emiatt már kevésbé voltam vidám. A 2450 méter magasan lévő Apacheta hágóhoz érve már éreztem, hogy a leghosszabb útvonal – ami San Juan de Chuccho felé vitt volna – nem fog menni, ahhoz most nem vagyok elég fitt. Emiatt úgy döntöttem, hogy az elágazásnál a Sangalle oázis felé veszem az irányt – bármennyire népszerű célpont is. Aztán majd ott meglátjuk, hogy ki bírom-e mászni még délután a Cabanaconde-ig vezető 1000 méteres szintemelkedésű falat…

Az Apacheta és Malata közötti végtelenül unalmas kitett dózerutat a térdgyilkos ereszkedés követte az oázisba. Ráadásul két helyi arc vett üldözőbe szamárral meg talicskával, és nagyon közeledtek, szóval kénytelen voltam futó-módba váltani. Hiába, mindig ez a hülye versenyszellem…nade nehogymár lenyomjanak talicskával! Az milyen ciki lenne már… 🙂

Az oázisba érve berontottam az első házikóba, ahol éppen főzőcskéztek valamit, és kértem én is kaját. Illetve próbáltam:

– Jó napot, tudok itt valamit enni?
– Jó napot! Venni?
– Nem, enni!
– Enni?
– Igen, enni.
– Ebédelni???
– (Arggghhhh!) Igen, ebédelni! (Leölni egy disznót azon nyomban, és brutális kegyetlenséggel elfogyasztanmi az utolsó szőrszálig basszus!)

Nem igazán tudtam mire vélni ezt az értetlenkedést, tőlem aztán reggelinek is hívhattuk volna a kaját, az se zavart volna – kicsit éhes voltam már. Szerencsére végülis kaptam ebédre valami zöldséglevest, meg rizst pirított hagymával. Nem volt rossz, de akkor már nagyon vágytam valami húsra.

Nagyon korán – egy óra körül – érkeztem az oázisba, így rengeteg időm maradt a három órásra becsült mászás teljesítésére. Úgy ítéltem meg, hogy maradt még bennem annyi, hogy meglegyen a mászás is, így a kaja és egy alapos pihenő után fél három körül újra nekivágtam a perzselő forróságnak és poros hegyoldalnak. Szerencsére egy másik túrázó személyében “játszótársam” is akadt: sokat kerülgettük egymást menet közben, hol ő ült le egy kicsit szuszogni, hol én. Adtam neki vizet is meg naptejet, de végül elfogyott a srác: lemaradt, és már csak másnap a buszon láttam legközelebb. 🙂

A mászást végül két és fél óra alatt sikerült teljesíteni, ezzel pedig megcsináltam a lehetetlen küldetést is: egy alvással elértem az Huaruro-t, és még vissza is jöttem. Igazából jó kondival az eggyel hosszab útvonal is simán meglehetett volna, főle hogy jó kondival már az első napon elértem volna a vízesést, amire még így is megteremtettem az esélyt, csak a nap végére már nem maradt szufla. Nem ez volt életem legacélosabb sportteljesítménye, de azért kicsit büszke voltam rá, hogy formán kívül is sikerült amit elterveztem. 🙂

Este – ahogy ígértem – átmentem megint a Valle del Fuego-ba. Nem vicceltek, tényleg készültek meglepetés sütivel. Rendesen fel lettem köszöntve, volt gyertya is meg minden, szóval tényleg meghatódtam. És még ők mentegetőztek, hogy sajnos nem tudtak rendes tortát szerezni… A vacsora még az előzőnél is családiasabb volt. Egy zavarbaejtően kedves és szép perui csaj, meg egy kislány képezték a vacsoratársaságomat. Olyan volt az egész mintha családtag lettem volna: én ettem, a csaj meg közben uggyannál az asztalnál segített házit írni a kislánynak. Azon röhögtem magamban, hogy ki kéne járnom nekem is a 8 általánost spanyolul, és akkor végre megtanulnám a nyelvet… 🙂 Volt pl tök jó magyarázó szótár, ahol az egyes szavak jelentése körülírásasl volt elmagyaraázva. Mondtam is, hogy ez nekem is jól jönne!

Vacsora után még hosszan beszélgettünk, a csaj sok érdekes dolgot mesélt Peruról. Mondta például, hogy milyen nagy az országon belüli rasszizmus. Ahogy én is írtam, az ország három részre oszlik: tengerpart, hegyvidék, őserdő. Van külön spanyol jelző arra, hogy ki honnan származik. Ha valaki tengerparti, akkor az ‘costeño’, ha hegyvidéki, akkor ‘serrano’, ha pedig őserdei, akkor ‘selvatico’. A tengerpart a legmenőbb, a ‘costeño’-k lenézik a hegyvidékieket, meg az őserdeieket, sőt az utóbbi két csoportba tartozók nehezebben is kapnak jó állást. Cserébe persze a hegyvidékiek is megvetik a menő ‘costeño’-kat. (Ugye, itt köszön vissza Miraflores…) Amin még jót röhögtem, hogy minden csoportnak megvan a saját jellegzetes beszédstílusa. A hegyvidékiek sokszor ‘i’-nek ejtik az ‘e’-t, ezt saját magam is tapasztaltam. Pl a Fure-t mindenki ‘Furi’-nak ejtette. Furi. Aztán az őserdeiek elnyújtják a mondatok végét, és fölfelé viszik a hangsúlyt. A menő Mirafloresiek pedig egy csomó angol szót használnak, ezzel is bizonyítva felsőbbrendűségüket.

Szó volt még arról is, hogy aznap volt a helyi múzeum nyitóünnepsége, de még üres, mert a szándékok szerint az arequipai Juanita múzeumot hoznák Cabanaconde-ba, azzal a céllal, hogy fellendítsék kicsit az idegenforgalmat, ugyanis a turisták nagy része csak a kanyon peremén található Cruz del Condor kilátóig jut el. A költöztetés azonban valószínűleg sosem fog megvalósulni, mert a polgármester olyan áron adná a belépőt, ami drágább, mint eljutni Arequipából Cabanaconde-ba.

Mesélt arról is, hogy hogyan került ebbe az Isten háta mögötti hegyi faluba. Egy tengerparti városból, (ha jól emlékszem, de ebben nem vagyok 100%-ig biztos) Camaná-ból származik, és kiskorában mindig nézegette a turistabuszokat, és azt mondta magának, hogy egy napon beszélni szeretne majd ezekkel az emberekkel. Aztán Arequipába ment turizmust tanulni, majd egy túraszervező irodában kötött ki, de azt unta, mert túl monoton és személytelen volt. Csak átadta az embereknek a szükséges információt, és kész. Eztuán elment Puno-ba, a Titicaca tó partjára túravezetőnek, végül jött Cabanaconde. Először csak ideiglenesen, aztán szép lassan megtetszett neki a falu nyugodtsága. És a legjobb, hogy a nagyváros előnyeiről se kell lemondania, mert 20 napot dolgozik egyhuzamban Cabanaconde-ban, majd 10 nap szabadsága van, amit Arequipában szokott eltölteni. Nem rossz. 🙂

Végül tehát úgy távoztam a Colca kanyonból, hogy az volt az addigi legjobb perui élményem, de meglepő módon egyáltalán nem maga a kanyon miatt. Sokkal inkább amiatt, hogy végre sikerült valami igazit, valami nem csak turistáknak valót látni Peruból. Ezek a tapasztalatok szászor többet érnek bármelyik turistalátványosságnál. Cserébe sokkal ritkábbak is.

Ha pedig valaki mindenáron kanyonban akar túrázni, akkor menjen a spanyolországi Ordesa völgybe. Nálam még mindig az az etalon, nem tudta lenyomni se a mexikói Sumidero, se a Colca. Talán majd ha egyszer eljutok a Grand Canyon-ba változik a sorrend… 🙂

IMG_0535

IMG_0542

IMG_0544

IMG_0551

IMG_0552

IMG_0558

IMG_0565

IMG_0569

IMG_0578

IMG_0584

IMG_0588

IMG_0589

IMG_0608

IMG_0618

IMG_0621

IMG_0623

IMG_0629

IMG_0638

IMG_0641

IMG_0643

IMG_0651

IMG_0653

IMG_0655

IMG_0656

IMG_0657

IMG_0661

IMG_0665

IMG_0670

IMG_0672

IMG_0677

IMG_0678

IMG_0684

IMG_0685

IMG_0690

IMG_0693

IMG_0695

IMG_0704

IMG_0716

IMG_0722

IMG_0723

IMG_0727

IMG_0728

IMG_0733

IMG_0735

IMG_0736

IMG_0737

IMG_0738

IMG_0740

IMG_0741

IMG_0743

IMG_0744

IMG_0747

IMG_0750

IMG_0754

IMG_0762

IMG_0766

IMG_0775

IMG_0778

IMG_0785

IMG_0786

IMG_0788

IMG_0791

IMG_0793

IMG_0798

IMG_0799

IMG_0806

Advertisements

Reggel 5:30-kor keltem, hogy elérjem a 6-os reggelit. Szállásadóm olyan terülj-terülj asztalkámat varázsolt elém, mintha egy sokcsillagos párizsi szállodában lennék. Rántotta, többféle sajt, felvágott, olajbogyó, frissen facsart narancslé alkották a menüm gerincét, tehát nem kellett attól félnem, hogy kalóriahiányosan indítom a napot. Kicsivel 7 előtt indultam, ami mindig elég korai, de később kiderült, hogy pont egy órával több, mint ami ideális lett volna.

Az út elején az előző délutánon megismert gerinc peremén haladtam, majd hamarosan megkezdtem ereszkedésem a völgy aljába. Ez nagyjából 1000 méter szintvesztést jelentett a tűző napnak kitett déli oldalon. Hamar rájöttem, hogy jó ötlet lett volna korábban indulni, hogy minél többet legyek árnyékban.

Remek hangulatban kezdtem a túrát, pont aznap volt a születésnapom. Arra gondoltam, hogy ennél jobb születésnap nem is nagyon kell. 🙂 Sajnos azonban a formámmal kapcsolatos korábbi aggodalmaim nem bizonyultak alaptalannak. Lépteim bizonytalanabbak és pontatlanabbak voltak, mint ahogy azt megszoktam. Fejben azonban erős maradtam, és nem hagytam magam kibillenteni az egyensúlyból. Az ereszkedés felénél már remegtek a lábaim a terheléstől, ami egyértelműen az edzetlenség jele, ráadásul előjött egy msáik probléma is. Az éjszaka során a vizem jéghidegre hűlt, én pedig a napsütötte száraz katlanban szó szerint főttem a saját levemben. Inni ugyanakkor a hideg vízből nem nagyon mertem, így a kanyon aljába érve gyakorlatilag padlóztam: teljesen kiszáradtam, és le kellett ülnöm újraéleszteni magam, meg gondolkozni egy kicsit az élet értelmén…

Kb egy liter folyadék ledöntése után egészen életre kaptam, az viszont kezdett tudatosulni, hogy ez bizony nem más mint, egy rohadt sivatag. Ez az információ valahogy addig kimaradt nekem… Emiatt az útvonalat is módosítottam: az öreg által ajánlott kopár, napsütötte oldal helyett a hosszabb, de árnyékosabb útvonalat válaszottam. Ez utólag az egész túra legjobb döntésének bizonyult, tekintve hogy ez a szakasz volt messze a kedvencem. Találtam itt hangulatos kis falut, árnyas ösvényeket, sőt még olyan hegyi vízvezető csatornákat is, amiket anno Madeirán láttam először. Szóval itt újra teljesen feldobódott állapotba kerültem, és a nem túl alécos tempóm ellenére is bőven a térképen látható időbecsléseken belül hoztam a távokat.

Llaticába érve azonban a 3.5 liter folyadékomból már csak pár deci maradt, amit a Fure-ig hátralévő másfél órásra becsült mászáshoz kicsit keveselltem, de sok választásom nem volt: spórolnom kellett. Jó állapotban kezdtem a mászást, de sajnos a kaktuszokkal övezett ösvény első harmadában újra padlóztam. Teljesen felforrt az agyvizem…az már a vég, amikor nem is próbálsz menekülni a tűző napsütés elől, csak leülsz a földre, és bambulsz magad elé… Arra gondoltam, hogy születésnapom alkalmából itt fogok megdöglnei ebben a hülye sivatagban – de jó! Aztán ittam pár kortyot, és újra elindultam… Valahogy felküzdöttem magam az emelkedőn, de nem is tudom mikor harcoltam utoljára ekkorát. Végül délután fél háromkor érkeztem meg Fure-ba, órákkal megelőzve a térkép becsléseit. A terv tehát működött, az este hatos sötétedésig bőven lett volna időm még az oda-vissza két és fél órára becsült Huaruro vízeséshez is elmenni, én azonban mozdulni nem bírtam. Teljesen megborultam, szerintem hőgutát is kaptam, de a lábaim is kipurcankat. Lefeketüm a falu szélén egy kereszt alá az árnyékba…legalább nem kell majd messzire vinni a holttestem – merengtem magamban.

Bő két óra múlva éreztem úgy, hogy akár fel is kereshetném a majdani szállásadómat, akit még Cabanaconde-ban ajánlottak. Fure-t egyébként nem úgy kell elképzelni, mint egy rendes falut. Ha már annyiszor használtam a putri kifejezést, akkor ez Fure esetében is tökéletesen megállja a helyét. És az itt található szállások se pont olyanok voltak, mint a Dolomitok menedékházai…

Én bevallom őszintén nem vagyok a nomád, meg félnomád dolgok híve. Szeretem a természetet, szeretem a sportot, de miután egy egész napon keresztül csétcsaptam magam, szeretek rendesen megfürödni, meg úgy általában rendesen kényelembe helyezkedni. Emiatt se akartam nagyon két éjszakásra húzni a túrát, merthogy putriban alvásból egy is bőven elég.

Estére kaptunk kis vacsorát, valami sajtlevessel vagy mivel, meg ilyen tojásos-lecsós izét rizzsel. Hús természetesen nem volt, dehát itt kint a hegyekben, messze mindentől valószínűleg húst csak ünnepnapokon esznek. Egyébként annak ellenére, hogy szerény kaja volt, meglepően jóízű volt.

Itt egyébként nem én voltam az egyedüli turista, sőt számomra meglepően sokan voltak, gyakorlatilag teltház volt a szállásadó néninél. Főleg franciákból állt a nép, talákoztam olyan csoporttal is, akik hoztak sátrat, így csak kaját venni jöttek be a faluba. A franciákon kívül itt találkoztam először azzal a két svéd csajjal, akikkel később még számtalanszor összefutottam. Ugyanazt az útvonalat járták be aznap ők is, mint én, és nagyjából ugyanannyi idő alatt is, mint én, csak később indultak. Miközben bent a házikóban a szállásadóink főzték a vacsit, és a palatető alól vígán szállingóztak kifelé az illatok, elmesélték, hogy ez nekik a főpróba, mert később Huaraz környékén tolnak majd egy 10 napos sátrazós trekkinget 5000-es hegyekkel. 🙂 Szóval stramm csajok voltak, ettől kezdve tiszteltem is őket. 🙂

Vacsora után még alaposan lenyújtottam, aztán elfoglaltam luxuslakosztályom. Előzetesen olvastam olyan leírásokat, amik skorpióveszélyről számoltak be, szóval alaposan megnéztem, hogy mi van a pokrócon, meg a párna alatt… 🙂

IMG_0044

IMG_0045

IMG_0047

IMG_0048

IMG_0051

IMG_0054

IMG_0058

IMG_0059

IMG_0066

IMG_0072

IMG_0078

IMG_0079

IMG_0084

IMG_0089

IMG_0094

IMG_0098

IMG_0101

IMG_0110

IMG_0136

IMG_0139

IMG_0148

IMG_0158

IMG_0164

IMG_0165

IMG_0167

IMG_0173

IMG_0176

IMG_0186

IMG_0190

IMG_0194

IMG_0204

IMG_0208

IMG_0211

IMG_0218

IMG_0223

IMG_0226

IMG_0229

IMG_0238

IMG_0239

IMG_0245

IMG_0249

IMG_0255

IMG_0258

IMG_0262

IMG_0266

IMG_0268

IMG_0271

IMG_0277

IMG_0284

IMG_0286

IMG_0289

IMG_0290

IMG_0291

IMG_0294

IMG_0295

IMG_0298

IMG_0299

IMG_0300

IMG_0301

IMG_0303

IMG_0306

IMG_0307

IMG_0312

IMG_0315

IMG_0316

IMG_0318

IMG_0319

IMG_0323

IMG_0332

IMG_0344

IMG_0348

IMG_0354

IMG_0356

IMG_0363

IMG_0369

IMG_0373

IMG_0378

IMG_0380

IMG_0391

IMG_0393

IMG_0398

IMG_0407

IMG_0412

IMG_0415

IMG_0418

IMG_0420

IMG_0421

IMG_0425

IMG_0429

IMG_0439

IMG_0441

IMG_0443

IMG_0454

IMG_0470

IMG_0497

IMG_0502

IMG_0504

IMG_0507

IMG_0508

IMG_0509

IMG_0510

IMG_0512

IMG_0513

IMG_0515

IMG_0516

IMG_0517

A mexikói túra során végig hiányérzetem volt a sportmegvonás miatt, így Peruban mindenképpen szerettem volna ezen javítani. A cél a Colca kanyon volt, ami a világ egyik legmélyebbje a műfajban. Mondjuk úgy könnyű, hogy majd 5000-es hegyek sorakoznak a szélén.

A kanyon megközelítését helyi tömegközlekedéssel oldottam meg, és ugyan a perui buszozásaim szinte egytől-egyig emlékezetesek valami miatt, ez még ebből a szoros mezőnyből is kiemelkedett. Először Arequipa városszéli nyomornegyedein hajtottunk keresztül, majd megkezdtük az emelkedést a közel 5000-es hágó felé. A fennsík kietlen pusztasága a Misti kúpjával a hattérben olyan látványt nyújtott, amihez hasonlót korábban csak filmekben láttam. A legmagasabb részeken az út szélén vikunyaveszélyre figyelmeztető táblák sorakoztak, az andok jellegzetes teveféléjének példányai pedig valóban ott legelésztek az út közelében. A fennsíkon egy rövid időre megálltunk buszt szerelni, amely alkalmat a helyiekből álló utazóközönség férfi tagjainak jelentős része azonnal kihasznált, és a legnagyobb egyetértésben álltak ki a népek a puszta közepére sorfalat brunyálni… 🙂 Dolguk végeztével pedig hangosan követleték, hogy indljunk már.

Az 5000 méteres magasságot szerencsére viszonylag hamar elhagytuk, mert már kezdtem egészen rosszul érezni magam a ritkás levegőn. Egy brutális szerpentinen leereszkedtünk Chivay “városába” a Colca völgybe – ami nem ugyanaz, mint a Colca kanyon – és itt kezdtem el először nagyon furán érezni magam. Hirtelen valahogy annyira távol kerültünk mindentől amire a nyugati ember a civilizáció szót használja…a táj vadsága és a falvak szegénysége szinte ijesztően hatott rám. Teljesen elbizonytalanodtam, valahogy úgy, mint amikor a városi ember először megy ki a természetbe. Pedig azt lehetne gondolni, hogy ez a nekem való terep, de valahogy mégis tele voltam kétségekkel, és kissé elveszettnek éreztem magam. Egyrészt saját magam miatt: egy viszonylag húzósabb túrát terveztem, de fogalmam se volt, hogy mire számíthatok magamtól. Hogy mennyire rombolta le a kondimat az elmúlt bő három hónap. Másrészt a magas hegyek általában fel szoktak villanyozni, de az Andok nem pont olyan, mint a Dolomitok. Valahogy sokkal durvább, sokkal vadabb, sokkal kietlenebb. És hát a Dolomitoknak megvan az az előnye is, hogy az Andokból nézve hihetetlen luxust biztosító települések sorakoznak szinte minden völgyében. Az út egzotikumát csak fokozta, amikor a célállomást jelentő Cabanaconde és Chivay közötti útvonal egy részéről még az aszfalt is elfogyott. Ez az út egyébként már végig a kanyon szélén húzódik, és elhalad a leghírsebb kilátópont, a Cruz del Condor mellett is.

Cabanaconde a kanyon déli peremén fekszik kb 3300 métes tengerszint feletti magasságban, és ez a falu jelenti a kanyonba induló túraútvonalak központját. Nekem a túra előtti éjszakára ide volt foglalva szállásom a Casa de Santigago-ba, ami valószínűleg a legjobb választás volt. Már azzal szimpatikussá vált, hogy a honlapján részletes leírásokat közöl az egyéni (vezető nélküli) túrázás megkönnyítése érdekében, valamint olyan dolgokra hívja fel az ember figyelmét, hogy lehetőleg ne igyuk magunkat esténként hullarészegre, mert ezzel rossz példát mutatunk a helyi fiataloknak. Maga a szállás egy nagyon szépen felújított régi parasztházban volt, ahol olyan apróságokra is figyeltek, mint az igazi virág az asztalon. A házigazda egy idősebb cuzcói fickó volt, aki lepakolás után rögtön eljött velem egy bemelegítő sétára a közeli kilátóhoz. A kilátópontról a várható útvonalam egy jelentős részét be lehetett látni, szóval kiváló alkalom volt arra, hogy topográfiailag kicsit képbe kerüljek. Végigvettük az ösvényeket, ellátott jó sok tanáccsal, és mindezt jófejségből. Lelkesen magyarázta, hogy legutóbb, mikor egy csoportot vezetett, ő is hasonló útvonalon ment, csak az ellenkező irányban. Mondjuk a túra hosszával kapcsolatban nem sikerült megegyeznünk. Mondtam, hogy az Huararo vízesést akarom megnézni, amire elsőre felvázolt egy négynapos programot. Mosolyogva közöltem, hogy én két nap alatt akarom ezt megcsinálni, amire átvariálta kétéjszakásra a tervet. Mondtam, hogy én egyet alvós verzióban gondolkozom, amire az volt a válasz, hogy azt nem lehet, az úgy túl sok. Ok, akkor majd megmutatom, hogy lehet – gondoltam magamban. 🙂

Este – a korábbi invitálásnak engedve – átmentem a közeli Valle del Fuego hostalba kajálni, ami szintén nagyon jó döntésnek bizonyult. Itt is egyedüli vendég voltam, emiatt nagyon családias hangulatú volt a vacsora. Ráadásul miután kitudódott, hogy másnap lesz a születésnapom nyomatékosan a lelkemre kötötték, hogy a túra után mindenképpen menjek vissza hozzájuk, mert kapok majd ajándékot. 🙂

2013-06-14 08.26.15

2013-06-14 09.30.04

2013-06-14 10.24.55

2013-06-14 11.46.57

2013-06-14 11.57.04

2013-06-14 12.02.33

2013-06-14 12.05.59

2013-06-14 12.09.37

2013-06-14 12.10.00

2013-06-14 12.10.07

2013-06-14 12.13.29

2013-06-14 12.45.28

2013-06-14 12.51.22

2013-06-14 13.11.02

2013-06-14 13.17.25

2013-06-14 13.38.53

IMG_0034

IMG_0036

IMG_0029

IMG_0030

IMG_0028

IMG_0026

IMG_0025

IMG_9951

IMG_9950

IMG_9952

IMG_9954

IMG_9965

IMG_9974

IMG_9975

IMG_9980

IMG_9981

IMG_9982

IMG_9986

IMG_9994

IMG_0006

IMG_0008

IMG_0012

IMG_0013

IMG_0014

IMG_0017

IMG_0019

IMG_0020

IMG_0021

IMG_0024

colca-trek-map

Categories

Advertisements