You are currently browsing the tag archive for the ‘2011’ tag.

A helyszín Szlovákia, egy Poprádhoz közeli falu, Svit. 2008-ban már jártam itt, akkor kegyetlen időjárási körülmények között sikerült teljesíteni Szlovákia talán legkeményebb maratonjának, a Horal-nak a 70 km-es középtávját. Ezúttal a 100-as hosszútáv, a Krejzi volt a cél.

Reggel gyönyörű napsütéses időre ébredek, ideális bringás idő. Reggeli 7:00-tól, rajt 8:00-kor. Kicsit feszes a program, és jól meg is csúszok. Több mint tíz percen keresztül “harcolok” a szocreál stilusú hotel recepciós nénijével, aki mindenáron két éjszakát akar kifizettetni velem. A közös nyelv hiánya (ő angolul én meg németül nem beszélek) nem sokat segít… Közben a reggelire is várni kell, és mire rekordsebességgel belapátolom a hamandeggs-et, már 7:30 is bőven elmúlik. Ideges, kapkodós készülődés következik, ráadásul kiderül, hogy nincs gyorskötöző a rajtcsomagban, így a rajtszámot kézben viszem a rajt-cél területre…

Kb 7:53-ra a nagy kapkodás végén nagyjából minden összeáll, jöhet a verseny. Nincsenek túl sokan, de Kati jó előre áll be a sorba, így a közepénél kicsit előrébb vagyunk. Rajt, és kezdődik az elmaradhatatlan sprintelés. Az eleje a szokásos nyűglődéssel telik. Izzadok, fújtatok, fájnak a combjaim, és különben is hova siet itt mindenki? Azért benne vagyok a buliban, megyek én is a többiekkel. Ha vége lesz a vízszintes bevezető szakasznak, és ráfordulunk az első dombokra úgyis visszavesznek majd. Még a sor elejét is látom, ez eléggé meglepő.

Lefordulunk jobbra, és enyhén emelkedni kezd az út. A pulzusom vígan nyargal a végtelenbe, próbálom kontroll alatt tartani, és fokozatosan lassítok. Nem úgy a többiek. Szépen megindul mellettem a sor, folyamatosan csúszok hátra. Mindenki rakja neki izomból, egy nagyon nehéz verseny legelején. Kicsit megilletődök: Úr Isten, itt mindenki a szlovák kupára hajt, vagy mi???

Átmegyünk egy mély patakon, és hiába próbálok óvatoskodni csurom vizes lesz a lábam. Ez most nem túl kellemes, de majd a végére úgyis megszárad, amikor visszafelé is át kell majd jönni rajta, hogy újból beázzon a cipő. 🙂 Meredek emelkedő jön, alig vannak már páran mögöttem, Kati is utolér. Látom ahogy előttem páran tolják, gondolkozok, de inkább leszállok én is. Ezt ki is használom, és leveszem a vékony csősálam, mert kezd baromi meleg lenni. Ezalatt még páran megelőznek, majd a tolás végén mégegyszer meg kell állnom a bukót igazgatni. Hupsz, egyszercsak elfogynak az emberek mögülem. Nézelődök hátrafelé, de sehol senki. Tök utolsó vagyok. Király, akkor kezdjünk el feljönni. 🙂

Az előttem lévő két ember gyorsan megvan, lassúak a lejtőn, majd Kati néz el egy nyomvájús részt, és meg kell állnia. A következő dombon fölfelé megvan még egy fickó, meg egy csaj is, aztán csönd.

Előttem egy piros mezes lány teker, egy darabig úgy tűnik mintha közeledne, de rájövök, hogy távolodik. Mögöttem a nemrég megelőzött csaj jön alig valamivel lassabb tempóban mint én. Következik a verseny legkomolyabb mászása, 750-ről fölmegyünk 1400-ra 9 km-en. Lassan egyedül maradok az erdei dózeren. Följebb túlesünk az első “mező-ride”-on, de lesz még belőle bőven. A bringa nem halad, csak bukdácsol a göröngyös-füves terpen. A díszletet viszont a Magas Tátra szolgáltatja a háttérben, ez némileg ellensúlyozza a szenvedést. A mező után újra szép fenyvesbe érünk, a nyomvonal változatos, kanyargós, kisebb-nagyobb emelkdőkkel van tarkítva, de azért jöhetne már a lejtő.

Nem éppen olyan lejtőre vágytam, mint ami következik. :S Meredek, kis patakocska folydogál a közepén, hatalmas kövek vannak kiforgatva a talajból, és hogy ne legyen olyan egyszerű, faág is van bőven. Meg persze némi sár, jut is bőséggel a trutyiból a bringára, meg rám is. Bármelyik Pepe-féle serrenős túrába beleillene, teljesen otthon érzem magam. Csak éppen fáj lejönni rajta. A lejtő alján szinte még az út is eltűnik, a patak meg egy fél méter mély vízmosásban folytatja útját. Még szerencse, hogy pár méterrel följebb már leszálltam a bringáról…

Magamban gonoszkodok is egy kicsit, felelevenítve, hogy a tavalyi BBF Maraton után a Grósz Béláék a pályán hagyott faágakra panaszkodtak. Na, itt most akkor el is sírták volna magukat… 😛

Frissítőpont következik, ahol dinnyeevés közben megvitatjuk a személyzettel a kommunikációs problémákat, miközben próbálják kitalálni, hogy milyen lötyivel töltsék meg a kulacsomat. 🙂 Kicsit fura, hogy nem ismerik az “izo” nemzetközi szakkifejezést… El kell kezdenem valami szláv nyelvet tanulni, mert ennyire fogalmatlan már rég nem voltam sehol, mint most Szlovákiában. 🙂

45 km-nél járunk, és következik a második legkeményebb emelkedő. Igen meredek aszfaltos mászás, amin végre feltűnik előttem pár ember. Hosszú kilométereken keresztül üldözöm őket, mígnem az aszfalt átfordul egy köves erdészeti útba, aminek a végén nagy nehezen magvannak a sporik. A nagy előzés azonban nem történik meg, erdei single-track következik a hegyoldalban a fenyők között, egy igen szűk ösvényen. Kövek, gyökerek, girbe-gurba vonalvezetés, nagyon precízen kell tenni a kereket, itt nem lehet hibázni.

A félelmetesen jó ösvényről kiérve kicsit aggódva figyelem, ahogy a nem is annyira távoli hegyekben csúnya felhők gyülekeznek, és már dörög is. Az aggodalmat újabb brutálisan kemény lejtőzés feledteti. A vízmosás árkában elakadt szlovák kolléga mutogatja lelkesen a hatalmas kövek között vezető helyes utat, így ez a lejtő megvan csont nélkül.

A faluból kiérve a nap folyamán először összefutunk a középtáv mezőnyével. Egy srác vidáman gurulgat mellettünk, és mosolyogva nézi a hosszútávos rajtszámokat, de a közös buli nem tart sokáig, hamar leválunk: vár még ránk egy plusz kunkor.

Öten-hatan összeállunk, akikkel eddig a terepen üldöztök egymást. Rövid pihenőszakasz jön, szélárnyékban gurulgatok az aszfalton lefelé, amíg hirtelen be nem parancsolnak minket jobbra le egy völgy aljába. Igazi Camel Trophy-s résszel állunk szemben: a meredek, partoldalban való ereszkedést követően egy keskeny, billegő fahídon kell áttolni a bringákat a bővizú hegyi patak fölött, majd szemben vállon felcipelni a dózerig. A rendező biztos Harangtól vesz leckéket nyomvonalkialakításban…

Túl vagyunk a 65-dik kilométeren, ez akár fordulópont is lehetne: Bükkön ekkor kezdtem el meghalni. Most erről szerencsére szó nincs, van még “powa” bőven, ez a pulzusból is látszik. Még mindig könnyedén fel tudom nyomni 170-ig, ez jót jelent. Szükség is lesz az erőre, van még vissza rendesen. A fenyveseket mezők váltják, ezeket a végefelé már kezdem kicsit unni. Szép-szép, meg van kilátás is, csak épp a bringa nem halad rajta. Az emelkedőket szépen, jó ritmusban tekerem, a vízszintesebb részeken kicsit gurulgatva próbálok spórolni. Nem baj, ha néha 160 alatt is van a pulzusom. Fölfelé megint jön pár olyan szakasz, amin több a faág, mint a tiszta útfelület, figyelni kell nagyon. Közben utolérjük a középtáv végét, szépen gyűlnek a még a pályán lévő emberek.

A 90-dik kilométer előtt van nem sokkal az utolsó frissítőpont, itt még megállok egy kicsit tápolni, közben két hosszútávos is elhúz. Kárpótolom magam a Bükk maratonos eléhezésemért, ember ennyit nem evett még maratonon, mint most én. 🙂 Na sebaj, van még vissza három kisebb pukli. Ezek ugyanazok a dombok, amiken délelőtt idefelé jöttünk, csak most a másik irányból kell megmászni őket. A csúnya felhők egyre jobban körbevesznek minket, és folyamatosan dörög. Mostmár azért jó lenne megúszni az esőt, ezért is próbálok sietni. Az első emelkedő aljában be is tolom az utolsó koffeines gélemet. A 80-dik kilométertől folyamatosan gyorsultam, lassan pedig mindent bele lehet adni.

Jó meredeken emelkedik a domb, nem könnyű kitekerni 90 km-rel a lábban, de a rajt utáni első meredeket követően idáig megtekertem mindent, és nem szeretném ezt szép hagyományt megszakítani. Fájni fáj, de hadd égjenek az izmok, attól erősödik láb. 🙂 Meg különben is bringaversenyen vagyunk, nem bringatoló versenyen…

A középtávosok szó nélkül állnak félre, és az utolsó előtti huplin megvan az egyik hosszútávos is. A helyezést tekintve nem érzem biztonságban magam, mert ezek a szlovákok lefelé is piszkos gyorsan tudnak menni. Többször eljátszottuk már korábban, hogy akit fölfelé nagy keservesen utolértem, az eltűnt a lejtőn. Most se csalódok, a kolléga szorosan tapad a lejtőn, de előzni még egyelőre nem akar.

Az utolsó domb következik, ez már Svit fölött van közvetlenül. Nagyjából 3 km van a célig, de még közel 100m szint vár ránk. Egy falmeredek emelkedő vet véget a lefelé csapatásnak. Ellenfelem robbant mögülem, és felsprintel a falra. Na, ez ennyi volt – fut át az agyamon. Én is erős tempóban megyek fölfelé, de erre a tempóra meg se próbálok reagálni. Azért látszik, hogy belőle is sokat kivett, a tetején vissza is áll normál sebességre, közben pedig sűrűn nézeget hátrafelé. Elkönyvelem a vereséget, de egyben el is határozom, hogy nehézzé teszem számára az utolsó kilométereket.

Rövid időre vízszintesebbé válik a terep, szuper single track-re érünk. A lábam gyorsan regenerálódik, kíméletlenül vágom le a girbe-gurba kanyarokat, megyek keresztül a gyökerken. Vérszemet kapok, hipp-hopp felérek “játszótársamra”, de előzni itt még nem lehet. Látszik rajta, hogy nagyjából ellőtte minden puskaporát, így most előnyben érzem magam.

Vége az ösvénynek, újabb meredek kaptató jön, amin robbantok. Ahogy számítottam rá, nem tudja lereagálni. Lemondóan szól valamit, amit úgy értelemezek, hogy “Kész, vége”. Próbálom tartani a tempót, hátra már nem nézek, csak előre. Sajnos minden kanyar után kiderül, hogy itt még nincs vége az emelkedőnek, és menni kell tovább fölfelé. Már látni, és hallani is alattunk a falut, de nekünk mászni kell. Mindent beleadok, csőgázon megyek fölfelé, közben a Polar 180-as pulzust mutat. A középtávosok mellett úgy megyek el, mintha állnának. Erre most nagyon büszke vagyok. Vajon ők mit gondolhatnak most? Közel 100 km után ilyen tempót menni itt fölfelé igazán nem rosz teljesítmény. Úr Isten, félek magamtól! 🙂 Meg attól is, hogy mindjárt leesek a bringáról. A tüdőm kezd szúrni, folyamatosan azt lesem mikor jön már a lejtő.

Végre felérünk, kezdődhet a végső csapatás! Iszonyat kemény, kanyargós, gyökeres, meredek ösvényen ereszekedünk, amin állítólag DH versenyeket szoktak rendezni. Feltűnik előttem egy hosszútávos kolléga, de előzni sajnos nem tudok. Egy szélesebb helyen megpróbálok bemenni mellé, de a rossz íven előzéshez nincs elég sebességelőnyöm. Leordítani nem akarom, így beletörődök a helyzetbe, és szépen ledöcögök mögötte a hegyről. A lejtő harmadánál már annyira fárasztó a DH-zás, hogy el is megy a kedvem az előzéstől. Innen már csak pár száz méter a cél, és ha már 100 km-en keresztül előttem volt a fickó nem akarom a végén lesprintelni. Ráadásul a célvonal előtt közvetlenül várja a csapattársa a páros befutóra, így kicsit ráfékezek hadd guruljanak be.

Cél. Összeroskadás nincs, csak állok és nézek bután előre vagy egy percig. A végét még mindig nem hiszem el, hogy honnan húztam elő azokat a tartalékokat, hogy bírtam olyan erős tempót menni…

Tíz perc sem telik el, és megérkezik Kati is. Mosolyogva, a fáradtság legkisebb jele nélkül, egy szuper idővel teljesített első hosszútávú maratonja után. Nem semmi.

Adatok:

Táv: 100km
Szint: 2685m
Tekert idő: 7:01
Hivatalos idő: 7:09

Kategóriában 40/48-et teljesítettem, de amúgy csajokkal együtt volt kb 80 célbaérkező. Kicsi, de nagyon kemény mezőny volt, ami egyértelműen erősebb, mint az otthoni hosszútávos mezőny. Saját teljesítményemet nagyon jóra értékelem, főleg a bükki nagyhalál után. Ez most egy egészen más minőségű teljesítmény volt. A verseny után azt mondtam, hogy egy ilyesmivel elégedett lennék a Mátrában is. Bár valójában ezt még inkább fokozni kellene egy kicsit. 🙂 Nade, az egy egészen más történet lesz.

A pályáról annyit tudok elmondani, hogy technikailag a legkeményebb maratonpálya, amit ismerek. Ehhez képest a Salzkammergut Trophy egy országuti verseny. Mondjuk az is biztos hogy egy Salzkammergut jellegű tömegrendezvényre ez a pálya ebben a formában alkalmatlan. Aki viszont szereti a kemény, technikás terepet, és nem bánja, ha egy maraton helyenként kalandtúra jelleget ölt, annak a Horal tökéletes választás lehet: benne van a montain bike-sport minden szépsége és nehézsége. A verseny rászolgál a nevére: ez tényleg egy őrült táv, egy őrült pálya!

Advertisements

Nem is tudom hol kezdjem. Ennyi élményt, érzést, gondolatot nehéz összefoglalni, rendszerezni és átadni. Teljes mértékben nyilván nem is lehet, ahhoz meg kell tapasztalni. Azért valamennyire mégis megpróbálom leírni… Viszont előre el kell mondjam, hogy életem egyik legnagyobb sportélményem volt ez a verseny, így csak elfogultan és esetenként elragadtatva tudok róla beszélni.

Mielőtt belekezdenék magába a versenybe, néhány szót az odáig vezető útról is szeretnék mondani. 119 km, több mint 3000m szintemelkedés. Ezek a Salzkammergut Trophy B-távjának puszta adatai. Nem tűnik egyszerűnek. Már nagyjából három éve szemezek ezzel a távval, de eddig még nem voltam elég érett hozzá. A hosszútávú maratonokhoz ugyanis érni kell. Mind fizikálisan, mind pedig mentálisan. Idáig eljutni, egy hosszú folyamat volt, rengeteg munkával. Különösen a sötét, fagyos téli hónapokban nehéz fenntartani a motivációt. Ilyenkor a görgőpadon izzadni a szobában, vagy éppen egy lépcsőházban szaladgálni nem tartozik a legszórakoztatóbb elfoglaltságok közé, és sokszor csak az tartotta bennem a lelket, ahogy elképzeltem a Garda maraton befutóját. Mert a Salzra még ekkor is csak félve mertem gondolni…

Aztán jött a Garda 80, majd a kevésbé sikerült Szilvás után itthon is váltottam hosszútávra. Először a Crosskovácsi, majd a hazai klasszikus, a Duna hosszú jelentették a felkészülés fázisait. De még a viszonylag könnyedén teljesített Duna maraton után se voltam igazán biztos a dolgomban. Tartottam a rengeteg – a kiírás szerint ~3800m – szinttől, amennyit korábban még soha nem mentem. Ráadásul 2009-ben megtanultam, hogy ezen a versenyen senki nem mehet biztosra. Akkor a szakadó eső, és a metsző hideg miatt még az 50-es távba is beletört a bicskám. Az idei versenyt mégsem visszavágásként fogtam fel, ez egy teljesen új történet volt.

Pedig az odafelé úton egy ideig azt hittem, hogy a természet nem felejt, és nem akarja, hogy Salzkammergut területén bringázzak. Ugyanis 2009-hez hasonlóan, ismét esett az eső. Szerencsére késő délután elállt, és másnap reggel gyönyörű napsütéses idő fogadott a rajtban.

Ahol pontosan annak a blokknak az elején állt Gary Fisher is – akit a modern hegyi bringázás egyik szülőatyjaként szoktak emlegetni – aminek én a legvégén. Ezt utólag kicsit meg is bántam…ugyanis távonként is blokkokra van osztva a rajt, az első blokkban azok indultak, akik 7:30 alá várták magukat. És ők komolyan is gondolták. Leszámítva engem, mert én nem vártam magam sehova, egyszerűen csak nem volt kedvem tovább álldogálni…

Szóval 9:00-kor elrajtoltunk szép nyugodtan. Nagyon lassan kezdtem, szigorúan figyeltem a pulzusra, a mezőny meg szép lassan elhúzott, és az utolsók közé kerültem. Szerencsére hamarosan elkezdett utolérni az 5 perccel később rajtoló második blokk eleje, így újra mezőnyben találtam magam. Őszintén megvallva, az első mászások nem mentek valami túl fényesen. Jórészt árnyékmentes részeken haladtunk, ahol már pár kanyar után fröcsögött rólam a víz. Marta a szemem az izzadtság, plusz a szemüvegem is csupa dzsuvás lett, alig láttam. Ez aztán az első erdei szakaszon el is bizonytalanított a kövek között…

Ráadásul a mezőny is betömörült, mindenki leszállt és tolni kezdte, ez se nagyon tetszett. Miért nem lehet egy bringaversenyen biciklizni? Ez járt a fejemben. Megilletődöttségem viszont még nem múlt el, először a lejtőket se nagyon éreztem. Ilyen típusú lejtőzéssel én korábban még nem találkoztam. A széles dózerutakon volt egy 20-25 centi széles tiszta ív, amin lehetett közlekedni, viszont ha arról letértél, akkor a kisebb-nagyobb kövekből álló sodrós talajon képtelenség volt kanyarodni és fékezni. Szóval figyelni kellett nagyon, mert az 50-60-as tempónál azért nem olyan nehéz elvéteni a nyomot.

Próbáltam magam függetleníteni mindentől, és mindenkitől, tartva a nyugodt tempómat, közben pedig az egyre szélesedő, lélegzetelállító panorámát csodáltam. 20km-nél végigpörgettem az órát, és mosolyogva nyugtáztam, hogy az első 1000m szint meg is van. A ritmust is sikerült felvennem, végre jól éreztem magam a bringán, a mezőnyben is elhelyezkedtem, szóval kezdtem igazán élvezni bringázást.

Közeledtünk az Ewige Wand-hoz, ami a Trophy egyik szimbóluma. Ez az a sziklfalba vájt alagút, ahonnan rálátni Bad Goisern-re (a verseny központjára) és az egész völgyre. Nagyon vártam már ezt a szakaszt. Egy köves, saras, technikás gyalogúton ereszkedtünk, amikor ez egyik visszafordító után éreztem, hogy puha a hátsó kerék…

Defekt. Ráadásul a legrosszabb részen. Egyik oldalon hegyoldal, másik oldalon meg szakadék. Alig bírtam félreállni. Szerelés közben az első érdekesség az volt, hogy nem igazán volt méretes a pótbelsőm. Legjobb esetben is max 1.5-ös gumihoz volt való… Na sebaj, belerakom, a külső majd úgyis megfogja – gondoltam. A második érdekesség az volt, hogy hiába pumpáltam, lényegében nem történt semmi. Lyukas a pótbelsőm, vagy bent van még a tüske. Pedig kerestem, de hiába. Pótbelső kiszed, újabb ellenőrzés, ismét nem találtam semmit. Na, akkor ragasszuk meg az eredetit, az legalább méretben stimmel… Persze, találd meg a lyukat úgy, hogy közben 30-al zúgnak el melletted nem egész fél méterre a montisok, szóval nem éppen a gumi sziszegése a leghangosabb dolog a környéken… És a ragasztás után még mindig vissza volt a legfárasztóbb feladat: felpumpálni a 2.2-es gumit minipumpával használható nyomásra… És mi van, ha még bent van a tüske, csak béna vagyok és nem találom? Egy pillantra még az is megfordult a fejemben, hogy nem fogok tudni továbbmenni, és fel kell adnom a versenyt…

Mire végeztem, a teljes mezőny elhúzott mellettem, már csak néha-néha tűnt fel egy-egy ember, akik lefelé csordogáltak. Két dolgon járt az agyam: nehogy lekéssem az első időkaput, ami 13:00-kor zárt, és hogy bírja a hátsó kerék… Utóbb kiderült, hogy egy bő fél órát töltöttem a szereléssel…

Az időkapu azért bőven meglett, de nem voltam boldog a helyzetemmel a mezőnyben, mert a legvégére csúsztam. Ráadásul 20km-es sík aszfaltos szakasz következett a Halstatti tó partján. Néha utolértem kisebb csoportokat, de lassú volt mindenki, pár km után mindig ugrottam egyet előrébb, mígnem persze elfogyott mindenki, és egyedül maradtam. Pedig nem is igazán forszíroztam a tempót, alapvetően hatalmasat lightoltam ezen a szakaszan. Élveztem ahogy suhan a bringa, közben pedig a környező hegyeket nézegettem a szép napsütésben. Meg persze Ködmön szavai is ott voltak a fejemben, hogy a sóbányáig nem szabad szétütnöm magam.

A következő etetőponton volt kommentátor, és jó sokan álltak meg itt pihenni egy kicsit, én azonban a szokásos kaja-mintavétel után zúztam is tovább. Hangulatos részek következtek: egy meredek kaptató végén át kellett tekerni egy épület belsején, majd egy lépcsős-cipelős szakaszon újabb kommentátor-állás volt, ahol még a nevemet is bemondták. 🙂 Ezután pedig egy rövid kis single-tracken lehetett élvezkedni, és mivel továbbra is egyedül voltam, nem zavart senki a jó ritmusú haladásban…

Aztán megkezdtük a Trophy rettegett mászását a Salzbergen, föl a sóbányához. Először egy erdei szerpentines gyalogösvényen haladtunk igen meredeken. Pont határon volt ez a mászás, még tekerhető, de már nagyon nem esik jól.

Itt szerencsére újra mezőnyben, és folyamatos sorban tekertem már. Ami megdöbbentő volt, az az A-távosok teljesítménye, akik addigra már 100 fölötti kilométerszámmal a lábukban simán előzgettek minket! A gyalogösvény végeztével egy mezőre értünk, és utána kezdődött az igazi kínzás. Olyan aszfaltos emelkedő, hogy én feltolni is alig bírtam rajta a bringát. Még röhgötem is magaman, hogy idén sajnos kevés bringatolós túrát szervezett Pepe, pedig ide nem ártott a gyakorlat… 🙂

Végül nem álltam meg egyszer se, de ezt az emelkedőt még egyben végigtolni is jó teljesítmény. 🙂 Lényegében nem volt olyan ember a környezetemben, aki tekert volna. Illetve volt egy A-távos fickó, aki kiállva (!!!) terhelte fölfelé, és simán fölment. Amikor láttam, nem hittem el… Ebből is látszik, hogy az A-távosok nem a Földről származnak…

A mászás végén újra pörgettem az órán, ~65 km, és beléptünk a “halálzónába”, azaz elhagytuk a 2000m szintemelkedést. A Gardán ez volt az a pont, ahol már rendesen elkezdtem szenvedni. Lefelé vettük egy rövid időre az irányt, a völgyben pedig ismét elképesztő látvány fogadott: melettünk sziklafal és egy igen bővízű, dübörgő hegyi zúgó. Itt volt a következő frissítőpont, majd nekivágtunk a második legkomolyabb mászásnak.

Közel 700m szint 6-7 km alatt, aminek a végén már alulról nyaldostuk az 1500m-es magasságot. A díszlet továbbra is gyönyörű volt, nem győztem nézelődni. Különösebb bajom még mindig nem volt, egy Buddha nyugalmával róttam a kilométereket. Szépen lassan jöttem előre, de néha hosszú kilométereken keresztül követtem egy-egy embert, mire meg tudtam előzni. Itt jött jól igazán az az edzés, amikor 5-ször másztuk meg a Nagy Hideg Hegyet. Azt mondogattam magamnak, hogy nyugi, ez itt most az NHH, nem lehet semmi gond, menni fog! És tényleg. Olyannyira, hogy a legvégét még meg is tudtam kicsit nyomni.

A hágó után legurultunk a Gosausee partjára, ahol a festői táj látványától megint csak forgattam a fejem. Eddigre persze már a lejtők is jól mentek, így élveztem a helyenként hajmeresztő száguldást lefelé. A tó nagyjából a 80-dik kilométer környékén van, és innen már kezdheti biztonságban érezni magát az ember, hiszen már csak egy komolyabb mászás van vissza.

Ami eléggé szenvedősre sikerült a délutáni melegben, és tűző napsütésben. Folytonos árnyékkeresésből állt a kaptató, míg végre sikerült kissé zártabb részekhez elérni.

Újabb zúzás lefelé, majd közúton következett néhány kilométer, ahol már javában mentek hazafelé az autósok C és D távos bringákkal megrakva. Nem tudják, hogy mi a jó! 🙂 Az enyhe aszfaltos lejtőn sikerült annyira kipörgetni a lábaimat, hogy a utolsó puklit még meg is tudtm nyomni egy kicsit, majd a Hallstatti tó partjára visszaérve eszeveszett száguldás következett, hogy be tudjak állni szélárnyékba.

A befutó azért nem volt olyan egyszerű, bónuszként kaptunk még single-tracket, híd alatt mászkálást, majdnem kiütöttem egy derékszögű kanyarban egy kerítést, és végre újra Bad Goisernben voltunk. Hátranéztem, és láttam, hogy jön egy B-távos fickó mögöttem, ezért a városban szuperszónikus sebességre kapcsoltam… 🙂 Nagyon állat volt a házak között kanyarogni! És cél.

A Polar szerint:

120km
3310m szint
8:18 tekerési idő

A hivatalos időm 8:59 lett, és 12 percnél többet biztos nem álltam a frissítőkön, így ebből olyan jó fél óra a defekttel ment el. A spórolós túraüzemmódnak köszönhetően nem csaptam szét magam, nem volt komoly krízisem, és végig élvezni tudtam. Az időből valószínűleg tudtam volna kicsit faragni, de nagyon tartottam a távtól, és nem ismerem még a határaimat ilyen távokon. Szóval van még mit fejlődni. 🙂

A célkapu után mindenhol A és B távosok heverésztek az aszfalton, és a fűben…én is kerestem egy kis helyet, ledőltem, és azzal a lendülettel majdnem el is aludtam…

Összességében eddigi montis pályafutásom csúcsa olt a Trophy, még a Garda maratont is veri. A hihetetlen táj, a hatalmas hegyek, a rengeteg szint, a lelkes szurkolók, akik mindenkit bíztatnak, hogy “Bravo, bravo, super, super!”… mind-mind szinte leírhatatlan!

Este még visszasétáltam a rajtközpontba, ahol az A távos mezőny vége jött be 15-16 órás tekerési időkkel. Élmény volt nézni az arcukon és gesztusaikon a bologságot, felszabadultságot, hogy teljesítették ezt a távot. Igazán inspiráló volt. Amikor pedig egy-egy női versenyző érkezett, valóságos ováció tört ki! 🙂

Tökéletes verseny volt, ami rengeteg motivációt adott. Itt csak a 119km-es B-távon volt kb 800 induló… Hatalmas élmény! Ide vissza KELL jönni, és egyszerűen nem szabad 100 alatt menni.

Vasárnap este a szállásunknak helyet adó apartman egy jobb menekülttábor jellegét kezdte felvenni. Mindenfelé széthajigált, kiteregetett vizes göncök, szanaszét dobált holmik az asztalon… Közben Ködmön jó háziasszony módjára már főzte a forró teát, plusz a fűtőberendezést is beszabályozta olyan kellemes 26 fokra. 🙂 Ebből mondjuk nem sokat lehetett érezni. Este a kikötőben hagyományteremtő vacsit csaptunk, majd Zoli horkolásának nem éppen lágy dallamaira hajtottuk álomra fejünket. Egyébként úgy gondoljuk, hogy Zoli – a virtuóz horkolóművész – új zenei stílust is termetett: ez a hard snore. 🙂

A hétfő reggelt ezúttal tényleg térképvásárlással kezdtük. Az információban a kiscsaj el is kezdte lelkesen mutogatni egy semmitmondó, sematikus térképen, hogy hol milyen turisztikai látványosság, meg templom van a szigeten…erre Zoli faarccal szakította félbe egy másik, a turistautakat jelző térképre mutatva: ezt kérjük! 🙂 Ennyit a kultúráról…

Mivel reggel esett az eső, és kissé barátságtalan volt az idő, így a kikötő egyik kávézójának fedett részén kezdtük el elmezni a térképen a helyzetet. Az előző napi tekerésünkből is sok mindenre fény derült. A térképnek amúgy az volt az érdekessége, hogy több javasolt montis túraútvonal is fel volt rajtva tüntetve szintrajzzal, meg minden egyéb fontos adattal.

Mivel a délelőtt az eső miatt elment, így csak egy rövidebb tengerparti kört terveztünk ígéretes egynyomos ösvényeken. A térképnek hála ezúttal tényleg a szép részeken haladtunk, aszfaltot a nap folyamán csak az érintett településeken koptattunk. Supetarbol hangulatos, telkek között vezető út vitt Mircába, ahonnan rövid mászás után elértük a Sutivanba tartó jelzéseket. Sutivanba egy brutálisan jó lejtőzés után érkeztünk, ahol a kikötő megcsodálása után kezdődött az igazi móka a tengerparti sziklás egynyomos ösvényen. Helyenként igencsak technikás, de mindvégig élvezetes volt. Sajnálattal vettük tudomásul, amikor véget ért.

A következő tengerparti falucskába, Luka Boboviscába kissé kalandosan keveredtünk át. A sok egyforma út közül nem mindig volt triviális kiválasztani a nekünk megfelelőt. Ebben az újabb festői kikötőben egyébként még életet is mentettünk. 🙂 A falu macskái azzal játszottak, hogy beugráltak a kis csónakokba, meg hajókba, és miután megnézték bennük a csupa érdekes dolgokat jöttek vissza a partra. Az egyik kismacseknek viszont sajnos nem volt szerencséje: túlságosan eltávolodott a csónak a parttól amikor ugrásra szánta el magát. Csak a falat, meg a csónakot rögzítő kötelet érte el, megkapaszkodni nem sikerült rajta. Volt is nagy ijedtség szegénynél, amikor csobbant a vízben. Minden trükköt bevetett hogy kimásszon, még a csónakba is próbált visszamászni, de semmi nem sikerült neki. Azt meg nem láthatta, hogy tőle kb másfél méterre egy lépcső vezet le a vízbe… Nagy nehezen végül sikerült a lépcső irányába terelni/csalogatni, és csurom vizesen, teljesen kifulladva végre ki tudott jönni a partra…

A nagy életmntő akció után a St Martin kápolna felé vettük az irányt. Odafelé hangulatos, szép panorámával bíró mászás vezetett, lefelé pedig egy olyan rázatós kőlépcsőn jöttünk, hogy félúton meg kellett állnunk pihenni egyet. Ha Ködmönék nem állnak meg a fullykkal, én valósznűleg akkor is megálltam volna, mert már alig bírtam tartani a kormányt. Karra kell gyúrni, ez a tanulság!

Innen Loziscába érkeztünk, ami eső nélkül sokkal barátságosabb volt. Sajnos Milna öblének felderítésére már nem maradt idő, így hazafelé indultunk. Azért persze hagytunk még érdekességet a visszaútra is: fölkerestünk egy kőhidat. Az itt tapasztalt élményt Ködmön tuná igazán jól elmesélni, ahogy az egyik kanyarban egyszercsak eltűnt előlünk az út, és egy kisebb völgyel kerültünk szembe. A következő méteren már fordulni is kellett derékszögben, meredeken lefelé egy miniszerpentinre, ami a hídra vezetett. A híd túloldalán a nyergem megunta a sok zötykölődést, és egy kisebb sziklán való áttekeréskor jókora reccsenéssel lehelte ki a lelkét. Kettétörött az orránál a műanyag rész.

Szerencsére innen már nem volt sok vissza Supetarig. Nem tudtam rendesen ráterhelni a nyeregre, mert ha jobban ráültem mindig leesett…

A szinte tökéletes nap végére egy újabb őrületes ereszd el a hajam típusú lejtőzés következett Supetarba. Huhh, most is vigyorgok ha arra a részre gondolok. Jó minőségű talaj kevés kővel, nem is nagyon volt sodrós, lehetet engeni neki rendesen, teljes szélességében használva az utat, és még birkák meg kecskék se voltak… 🙂

És mennyivel más volt így hazaérkezni, szárazon, kellemes időben. És milyen fincsi kaját ettünk este a kikötőben a kártyázó helyiek mellett… 🙂

Ez az a kör, ami nagyon hiányozni fog, és amit bármikor meg tudnék csinálni. 100% élvezet volt. El tudnám képzelni, ahogy este hazamegyek meló után, felpattanok a bringára, végigzúzok a tengerparti ösvényeken, jól szétrázatom magam a kőlépcsőn, kőhídon, majd begurulok a pálamafák közé a tengerparti kikötőbe… Hmmmm….

Adatok

Táv: 44km
Szint: 1010m
Hőmérséklet (max/min/átlag): 18/12/14

Vasárnap reggel egészen kellemes idő fogadott minket, épp csak egy kicsit csöpörgött. Reggelizés, és a megfelelő öltözet belövése után első programként lementünk a kikötőbe térképet szerezni. Ezt viszonylag gyorsan fel is adtuk, mondván vasárnap úgysem fog sikerülni, így inkább vakon fejest ugrottunk az ismeretlenbe. Mivel megalomániásak vagyunk, így a sziget legmagasabb csúcsa, a Vidova Gora lebegett célként a szemünk előtt, ami a maga 778 méterével a horvát szigetvilág legmagasabb csúcsa is.

Supetarból nem volt nehéz kitalálni, és hamar megtaláltuk a fölfelé vezető aszfaltos szerpentint is, erről viszont gyorsan letértünk, és a hegyre merőleges utakkal rövidítettünk. Közben egyre jobb idő lett, és a panoráma is szélesedett a lábunk alatt. Sajnos az aszfalttól nem tudtunk megszabadulni, és nemsokára egy végtelen hosszúnak tűnő egyenesekből álló úton találtuk magunkat, ahol izonyatos szembeszéllel kellett harcolni. Közben pedig egyre csúnyább felhők jöttek mentek a fejünk fölött. Nagyon utáltam ezt a szakaszt.

Nereziscába érve az egyik szűk utcából a másikba bújva sikerült végre rendes jelzett turistautat fognunk, ami nem kis örömet okozott. Az út persze egyre kövesebbé és meredekebbé vált, mígnem jórészt már csak tolni tudtuk a bringákat. A nehéz szakasz után felértünk a fennsíkra, ahol kitáblázott útvonalak voltak, így könnyű terepen, tájékozódási nehézségek nélkül, hamar elértük a Vidova Gorát. Persze végig fölfelé mentünk, mivel a fennsík a sziget déli irányába, a Vidova Gora felé emelkedik. Itt aztán jól meglepődtünk, amikor kimentünk a sziklaszirt peremére és a lábunk alatt több száz méternyi mélység tátongott. Mind azt gondoltuk, hogy a csúcs közelebb van a sziget közepéhez, de valójában inkább a déli oldalon van, ahonnan egy meredek sziklafal vezet le a déli partra. A kilátás amúgy nem volt rossz, rálátni innen Bol-ra, és annak híres homokos strandjára, a Zlatni rat-ra (Aranyszarv), azonban az orkán erejű szél miatt inkább a hely barátságtalan mivolta maradt meg bennem. A csúcsra egy jó kis sziklás ösvény vezetett, de ott egy percet se bírtam ki, olyan széllökések voltak, hogy szinte dobáltak. Szabályosan lemenekültem.

Eredetileg le akartunk menni Bol-ba, de ezt több szempont miatt is elvetettük, és inkább hazafelé orientálódtunk a fennsíkon. Visszafelé volt egy két ordas zúzás a fennsíkon, ahol csak az úton, út szélén kolbászoló birkák miatt kellett egyszer-kétsze lassítani. Nereziscsába egy másik úton mentünk vissza, ami annyira köves volt, hogy egyáltalán nem bántam, amikor vége lett a lejtőnek. Innen jelzett turistaúton felkerestük Koloc-ot, ami ha minden igaz, egy természetes úton képződött kőboltív. Amúgy ez volt a nap talán leghangulatosabb szakasza: kőkerítések és telkek között haladtunk egy kocsiúton, nekem nagyon tetszett.

A boltívnél aztán újra szemerkélni kezdett, mi pedig többször is eltévedtünk, amit végülis Ködmön unt meg először, és Nereziscán keresztül aszfalton visszament Supetarba. Mi Zolival inkább tovább követtük a turistajelet az ismeretlenbe… Ez végül egy kis tavacskához vezetett, de az út elég kemény volt. Enyhén emelkedett, brutálisan köves volt, a gumik pedig rendesen csúsztak a vizes köveken. Küzdelmes menet volt. A tó után az út egészen konkrétan a világ végére vezetett, ahol az időjárás is egyre rosszabb lett. Kietlen kopár fennsík minden irányban, a szél újra felerősödött, az eső egyre jobban rákezdett… Én már a pusztába kirakott lakókocsikat nézegettem fél szemmel, hogy hova fogok behúzódni, ha igazán bedurvul az idő. Menekülőre fogtuk hát a dolgot, és az első alkalmas dózeren elkezdtünk ledéházni…valamerre. Szerencsénkre hamarosan aszfaltot fogtunk, ahonnan további őrületes – átlagban 50 km/órás aszfaltos lejtőzés következett Loziscába. Az aszfaltos lejtőt sajnos nem igazán tudtam már élvezni, csurom vizes volt minden, se fékezni, se kanyarodni nem nagyon mertem. Loziscában nagyjából elállt az eső, és nem volt már más dolgunk, mint szétázva, elfáradva, eléhezve aszfalton hazatekerni. Illetve bepróbálkoztunk még némi tereppel, de helyismeret és térkép nélkül folyton zsákutcába futottunk, elfogyott alólunk az út. Be kellett látnunk, hogy csak az aszfalt működik.

A maradék pár km igazi szenvedés volt, nem is tudom mikor küzdöttem utoljára ekkorát. Emberemlékezet óta nem éheztem el ennyire…

Adatok

Táv: ~75km
Szint: ~1500m


Kilátás az apartmanból


Elindultunk


Rögtön tolással kezdtünk


Ködmön csörlőzik


Alattunk a tenger


Nerezisca


Jelzett turistaúton


167-es pulzus, 5 km/h – kicsit emelkedik


Egyre keményebb a helyzet


Felértünk a fennsíkra


A Vidova Gora sziklái


Alattunk Bol, és az Aranyszarv


Aszfalton ereszkedünk


Újra Nerezisca


Ködmön pumpája kissé leficcent a brutális lejtőn


Itt már jön a tavasz


Kőkerítésekkel szegélyezve


Koloc


Esőben caflatunk


Megérkeztünk a semmibe


Ezmiez? Tán vadászles?


Lozisca


Zolinak még volt ereje nevetni

Avagy mondhatnám, hogy a szokásos módon: menjünk valahova. És ha Lakat Zolival társul az ember, akkor percenként röpködnek az égtájak, országok, és csak az biztos, hogy semmi se biztos. Végül sikerült Horvátországban, és azon belül a Split-től délre fekvő szigetekben megegyezni. Eredetileg benne volt a kalapban Hvar is, de a kompközlekedés ellene szólt, valamint utólag Brac is soknak bizonyult. Illetve három nap alatt bringával bejárhatatlannak, amennyiben az ember terepen akar közlekedni, márpedig nekünk feltett szándékunk volt.

Az út Split-ig kb 700km, innen még vár egy jó 50 perces kompozás az utazóra Supetarig, ez Brac sziget legnagyobb települése. Nekünk az esti 8:30-as kompot sikerült elérnünk, és ezután nem is volt más dolgunk, csak keresni kellett egy szállást. Ez a hagyományoknak megfelelően improvizatív módon egész gyorsan sikerült, 11 körül már aludtunk is.

Autópálya – by Zoli

A komp – by Zoli

Miénk volt az egész tér…majdnem – by Zoli

Categories

Advertisements