You are currently browsing the tag archive for the ‘2009’ tag.

Előzetesen nem nagyon tudtam, hogy mit is várjak ettől a versenytől. A nagy cél, az abszolút top 100-as helyezés évközben versenyről versenyre távolodott, mígnem a Bükkön a 150-ből is sikerült egy helyezéssel kicsúsznom. Ennek ellenére nem voltam elégedetlen, mert általában sikerült azt az időt megfutnom, amit előzetesen reálisnak kalkuláltam, és azért valljuk be: ez nem a hirtelen jött bravúrok sportja.

A mátrai pályáról viszont tudtam, hogy az összes magyarországi pálya közül talán ez fekszik a leginkább a stílusomnak. A rövid aszfaltos bemelegítés után rögtön a meredek sípálya, majd pedig hosszú-hosszú lejtőzés, ahol lehet kicsit pihentetni a lábakat, valamint bőven van lehetőség a további pozíció-javításra.

Ugyanakkor a kéthetes spanyol utammal az igazán komoly versenyszezont le is zártam: két hét teljes kihagyás ugyanis nem múlik el nyomtalanul, így nem is kergettem túlzottan hiú álmokat a verseny előtt.

A versenyre vasárnap hajnalban indultunk Szabival, aminek volt egy olyan előnye, hogy még az utolsó pillanatban is meggondolhattuk magunkat, ha esetleg nagyon rosszra fordulna az időjárás. Eső ugyan esett előző nap a helyszínen, de a verseny napján eléggé ígéretes légköri körülmények uralkodtak, így nem kellett visszatáncolnunk.

Hipp-hopp Sástóra értünk, ahol láttuk, hogy még senki nincs a versenyközpontban a csapatból. Mászkáltunk kicsit a friss, hűs reggeli levegőben, még fáztam is egy picit. Nézegettük a jó kis meredek lejtőt, meg a többi elbarikádozott részt, ahol át kell majd mennünk. Ezután, hogy ne unatkozzak, vettem egy pár Race Kinget 5000 valamennyiért, plusz ezért a pénzért még egy Continental mezt is hozzám vágtak. Gyorsan el is kezdtem fölpattintani a gépre az új abroncsokat: mikor teszteljünk, ha nem egy versenyen? 🙂 Meg igazából úgy gondoltam, hogy rosszabb úgyse lesz a helyzet: a már majdnem slick hátsómnál minden jobban fog, valamint az 1.95-ös hurkák helyett a 2.2-es külsőkkel sokkal egyszerűbb lesz haladni a Mátra híresen köves talaján.

Szép lassan végeztem a szereléssel, és elkezdtek szállingózni a többiek is. Szomorúan konstatáltam, hogy Laci betegség miatt nem indul, pedig Crosskovácsin milyen jót zúztunk a nyár elején… Közben egyre nagyobb nyüzsgés lett, folyamatosan nőtt a színes forgatag, majd kezdte “élesre” állítani magát mindenki. El is mentem Ködmönnel bemelegíteni, ami abból állt, hogy kb 10 percig vártam rá, míg megtölti a kulacsait (csak én szoktam otthonról vizet vinni a versenyekre???), ezután pedig rájött, hogy lassan be kellene állnia a rajtba. 🙂

Én azért – még ha egyedül is – elindultam az aszfalton fölfelé. A bemelegítés ahogy szokott lenni nem annyira ízlett, kicsit merevek voltak a lábaim, meg nem éreztem annyira az erőt se. Nem baj, ezt már megszoktam, minden verseny így kezdődik… Fölmentem addig a parkolóig, ahol a verseny végén már visszafelé keresztezzük az aszfaltot, és itt vártam a hosszútáv rajtjára.

Egész jól nyomták fölfelé, bár nem mentek annyira vadul mint gondoltam. Nem is értettem, hogy miért nyúlt szét már az elején annyira a sor. 🙂 Elöl a Blazsó, utána a Buruczki, majd a fél Cube Csömör, és a többiek. Kerestem a HBSE mezt a mezőnyben, és először RZsolti jött elég jó pozícióban, de nem túl sietve. Kérdezte, hogy előtte van-e Ködmön. Mondtam, hogy biztos nincs. Kicsit izgultam is emiatt :), de igazam lett: Ködmön a mezőny hátsó végében karikázott szép nyugodtan, nagypapa tempóban fölfelé. 🙂 Csodálkoztam is, mert eddig a versenyeken többnyire a villámlábú Ködmönt szoktam látni, illetve csak a hátát, azt is csak az első 500 méteren…

Miután mindenki elment, elindultam én is lefelé: ekkor vettem észre, hogy baromira ráz az út…nézegettem, hogy mi a franc van, hol vannak az úton ilyen egyenetlenségek, de semmi érdekeset nem láttam. Hacsak az első kerekemen lévő abroncs minden dimenzióban egyszerre történő kilengéseit nem számítjuk érdekesnek… Hát igen, már a felszerelése után láttam, hogy van “némi” nyolcas, tojás, és miegymás ebben a remek kis Race Kingben… No sebaj, majd ha a köveken pattogok, akkor úgysem fog zavarni… 🙂

A központba visszaérve épp a rövidtáv készülődött a rajtra. Ezt közvetlenül a célkapu mellől néztem végig, nagyon tetszett. Ritkán látom egy maraton rajtját kívülről. A Fire-re szép lassan elinduló tarka-barka bringás sereg egészen meghozta a kedvem a versenyzéshez!

Na, akkor álljunk be a rajtba! Első számú kérdés: hol van Szabi? Ez azért tűnt fontosnak, mivel nagyjából egyforma gyorsak vagyunk, jó lenne valameddig együtt menni. Viszont Szabi teljesen eltűnt, így felmerült a második kérdés: hol van egyáltalán bárki a középtávos csapatból? Nagy nehezen sikerült megtalálni a Nata, Dani, Joe és Karesz-ből álló társaságot a mezőny leghátsó traktusában. Mindegy, majd az aszfalton előrefúrom magam – gondoltam. Közben előkerült Bálint Andris is, aki szintén beállt mellém a mezőny végére. Mondtam is neki, hogy “Na mi van, megint meg akarsz ölni?” A Bükkön az elején együtt mentünk, de nagyon hamar sok lett a tempója. Hipergyors a srác!

A Fire után szépen kiporoszkáltunk az aszfaltra, ahol kezdetét vette az üldözős játék. Andris tempóját ezúttal egész jól bírtam, bár a rajt előtt vetített valami megfázásról, de egy szavát se hittem… 🙂 Jól ment a tekerés, kimondottan élveztem a versenyzést. A pulzust szép gyorsan 180-ig tornáztam, ott pedig leszabályoztam. Úgy vágtunk át a mezőnyön, mint kés a vajon; jobbról, balról, középen: folyamatosan előztünk. Érdekes volt látni, ahogy változik a mezőny képe, amint haladtunk előre.

A sípálya előtt nem sokkal már Katit előztük, amikor úgy éreztem, hogy megint kezd gyors lenni Andris tempója, így el is köszöntem tőle “Én nem erőltetem…”  címszóval. Furamód viszont nem tudott túl nagy előnyt összeszedni a sípálya aljáig, ahol a terepre érve pillanatok alatt visszazárkóztam rá. Ekkor szúrtam ki Szabit, akit már megint úgy értem utol, hogy a pálya szélén mászkált, mint a Dunán. Kérdeztem is, hogy mi történt, de mondta, hogy csak folyó ügyeket intézett, semmi komoly… 🙂 Közben törtünk előre rendületlenül, Szabi is elmaradt, és itt már Andris előtt mentem, még ha csak egy keréknyivel is. 🙂 A mászás háromnegyede felé már nem esett annyira jól a történet, itt néha vissza kellett fognom magam picit, mert már max pulzus közelében tekertem… A csúcskő előtt, az itatópontnál megvolt a következő mérföldkő a mezőnyben: az SHKE-s Nagy Péterné. Ilyen hamar soha nem értem még utol, a Bükkben például csak az utolsó nagy lejtőn előztem meg. Király! Amikor már láttam a fordító-pontot még megnyomtam egy kicsit, hogy minél jobb pozícióból kezdjem a DH szakaszt.

Néhány aszfaltos kanyar jött, itt sikerült valakit külső íven megelőznöm, ez elég vicces volt. 🙂 Ezután balra be az erdőbe, egy szűkebb ösvényre, ahol bár tudtam volna gyorsabban is menni, egyszer se sikerült előzési pozíciót fognom. A lankásabb, széles erdészeti útra érve viszont teljesen szabadjára engedtem a paripát, folyamatosan előzgettem. A széles út erre remek lehetőségeket kínált, de azért figyelni kellett rendesen, mert a nyomok keskenyek voltak rajta, és mindenhova hatalmas kövek voltak elrejtve, amiket nem lett volna túl jó eltrafálni. Amikor már Simon Emesét láttam “bukdácsolni” a kövek között lefelé, mondtam is magamnak, hogy “lassíts hülyegyerek, mert ennek még meglesz a böjtje”. Azonban annyira jól ment a száguldás, hogy képtelen voltam visszafogni magam. Egyedül az Adrenalin parkba visszatérés törte meg kicsit a lendületemet, bár az előtte lévő részen meg a rövidtáv leggyorsabb embereivel haladtunk együtt egy rövid szakaszon, ami szintén feldobott.

A törést a parkban kialakított szűk csiki-csuki pálya ritmusváltása okozta. A fönti két kanyart annyira vágtam le, amennyire csak lehetett, így brutális sebességgel estem be a cél előtti szűk balosba: épphogy csak befértem. Innen már kicsit óvatosabban közlekedtem a keskeny, szalagokkal körülvett pályán, de összességében nem sikerült túl jól átjönnöm rajta. Kifelé ráadásul senki nem mutatta, hogy szembe át kell menni az aszfalton, ezért elsőre rossz irányba indultam…

Ezután viszont újabb fincsi lejtők jöttek, szinte el se hittem, hogy hogyan lehet ennyit lefelé menni egy versenyen. Nagyon jó volt. Annak ellenére is, hogy az alsóbb régiókban már volt egy két csúnyább sárfolt is, de ezek még a vállalható kategóriában voltak. A nagy zuzatástól már a kezem kezdett is kicsit fájni, így nem bántam annyira, hogy lassan kezdett csitulni a helyzet. Jöttek kisebb dombok, ezeket kihasználtam némi kajálásra, mert már kezdett fogyni az energia is. Az első ellenőrző pont előtt egy szűk, gyökeres szakaszon – ahol épp kipörgött a hátsó kerék – megjött Andris is egy “Ne szállj le!” csatakiálltással. Kicsit dumáltunk, mondta, hogy alig bírt utolérni, aztán hamarosan jól elhúzott. Erről ennyit. 🙂 Még pár kanyarig láttam a hátát, de nem állt meg a frissítőponton.

Én viszont ezt nem engedhettem meg magamnak, tekintve, hogy éhes voltam. Jól végig is zabáltam a teljes kínálatot, és indultam tovább. Lassan megkezdtük a hosszú mászást Galyatető irányába, de itt már nem erőltettem. Szép nyugodt tempóban haladtam fölfelé. Gondoltam, hogy most már a jó pozíció megvan, innen csak tartani kell, és okosan beosztani az erőt a végéig. Az egyik kanyarban Hédi húzott el mellettem fölfelé, iszonyúan terhelte a pedált. Már attól elfáradtam, ahogy néztem. Kiértünk az aszfaltra, ahol kezdtem megint csoffadni. Már eléggé nehezen ment a bringa fölfelé, amikor végre jött a frissítőpont. Itt is jót tápoltam, és újult erővel folytattam az aszfaltos mászást.

Szép nyugodtan haladtam fölfelé, amikor annyit vettem észre, hogy valaki megkocogtatja a hátamat, és hihetetlen tempóban elhúz mellettem egy HBSE mez. Szabi volt az! Tudtam, hogy szereti az aszfaltos fölfeléket, és számítottam rá, hogy utól fog érni – mint ahogy Szilváson is – de ez kicsit meglepett. Olyan sebességgel közlekedet fölfelé, hogy úgy tűnt, mintha a többiek állnának hozzá képest. Tényleg, ő tekert úgy, mintha versenyen lenne, mi pedig mintha egy túrán…

Fel is kiáltottam, hogy “háhá, megjött asz aszfaltkirály!” és gyorsan ritmust váltottam. Próbáltam utolérni, és beállni mögé. Baromira nem esett jól, és először nem is nagyon közeledett, jó 10 méteres távolságból követtem, végül nagy nehezen sikerült teljesen fölzárkóznom. Mondta, hogy rengeteg embert leszedett fölfelé, de már ő is kezd kicsit fáradni, és nemsokára jön az emelkedő vége. Ezt nem nagyon bántam, mert a műszerfalon az összes mutató a piros tartományba kúszott, és aggódtam, hogy esetleg emiatt az erőlködés miatt “meghalok” a végére, amit semmiképpen nem szerettem volna.

Ugyanakkor szellemileg teljesen feldobott, hogy végre nem vagyok egyedül a mezőnyben, ezért is próbáltam tartani a tempót. Meg nagyon élveztem, hogy ilyen brutális tempót nyomunk egységes HBSE mezben, és megmutatjuk, hogy milyen erősek vagyunk. 🙂 Szerencsére hamar fölértünk, ahol rövid, meredek, szűk lejtő következett, majd kiértünk egy lankásabb, enyhén lejtő dózerútra.

Tudtam, hogy lefelé szárazon egy kicsit gyorsabb vagyok, így előre álltam, mert elsőre azt hittem, hogy nagyobb lejtők jönnek, és nem tagadom az is motivált, hogy Szabi előtt érjek be. Persze emlékeztem, hogy Szilváson ugyanilyen szituban nem sikerült tartani a tempóját a végén, így nem igazán tudtam, hogy mire számítsak. Kicsit meg is lepődtem, amikor a dózer végén lévő kisebb meredek puklikhoz értünk, és nem láttam mögöttem. Ezek azok a mászások, amik már egy kisebb kínzással érnek föl. Meredek, saras, csúszós, vagy éppen tapadós, és az elején tolós. Alig-alig bírtam kitekerni, körülöttem pedig a nagy többség tolta.

Nagy nehezen vége lett, irány le az aszfaltra, majd a nagy “kedvencemre” a gyökerekkel jócskán tarkított, fahídon átkelős erdei szakaszra. Itt sikerült nagy igyekezetemben a bringát is eldobnom: az egyik kanyarban lehetett választani, hogy balról, vagy jobbról kerülsz egy fát, én persze aggresszíven lecsaptam a kanyart a szűkebb baloldali íven. Amikor már rajta voltam a csúszdán láttam, hogy ebből baj lesz. Oldalra lejtett az út, és tele volt gyökerekkel. Már éppen kioldottam a jobb lábamat, hogy kicsit megtámasszam magam, amikor elcsúszott az első kerék. A szokásos attrakció következett: reflexmozdulattal átugrottam a kormányon, szépen kifutottam a lendületet, majd vissza a bringához…

Nem esett jól, mert a futás lelassítása rendesen megdolgoztatta a már amúgy is görcshatáron mozgó vádlimat. A bringára visszaülve a vízszintesebb részeken gurulgatva próbáltam is nyújtani, ez valamennyit segített. Már nagyon közeledett a pálya vége, de itt már senkinek nem volt kedve vívni, szépen mentünk egymás után. Megnéztem az órán az időt, és örömmel konstatáltam, hogy ismét egy elég jó kört sikerült futnom. Még a célterület előtti utolsó lejtőn mondta egy arc, hogy jól jöttem lefelé, aztán nemsokkal utána a az Adrenalin parkba vezető lejtőn be is támadott, de őt már hagytam. Semmi kedvem nem volt már izmozni egy helyezésért…

3:13.30 lett a vége, aminek nagyon örültem. Kb két perc múlva megjött Szabi is, megbeszéltük, hogy milyen jót meccseltünk. Abszolút elégedett voltam, két hét kihagyás után, egy hét nem túl intenzív készüléssel remek eredményt sikerült hoznom, szinte végig jól éreztem magam a versenyen, és volt egy kis HBSE-s vonatozás is, ami pedig a legnagyobb kedvencem minden versenyen. Az pedig hogy ezúttal sikerült Szabi előtt beérnem – közelről megtapasztalva, hogy milyen erős – már csak hab volt a tortán.

Az egyetlen hiányérzetet csak az abszolút listán elfoglalt 122-dik helyezésem szolgáltatta. Persze ha azt nézzük, hogy majd’ 500-an indultak, és hogy milyen volt a felkészülésem erre a versenyre, akkor egy szavam se lehet. De a TOP 100-hoz még legalább 10 percet kell gyorsulni, ami nem kevés. És persze azt se szabad elfelejteni, hogy a mezőny csak egyre sűrűbb lesz.

A teljes szezont tekintve elégedett vagyok, stabil, megbízható eredményeket hoztam, és elmondhatom, hogy továbbra se volt még maratonon se defektem, se komoly technikai problémám. A cél jövőre is az első 100 lesz a TOP Maratonok középtávjának abszolút listáján, amihez az eddigieknél is komolyabban kell venni a bringázást. Nem lesz könnyű az út, de a cél már megvan! 🙂

Advertisements

A mai nap egy jó részét Kislődön töltöttem a Balaton-régió Maratonon, és természetesen nem tudom megállni, hogy írjak róla pár szót. 🙂

Már több nappal a verseny előtt 🙂 előneveztem a hosszútvára, aminek az előző évek alapján 70km-nek kellett volna lennie. A honlapon persze az idei pályáról semmilyen információt nem lehetett elérni. Amikor a helyszínre értünk, közölték, hogy a 70km helyett idén 60 lesz a hosszútáv, mert a nagy viharok miatti kidőlt fák járhatatlanná tettek néhány utat. Ezen felül ki volt rakva egy térkép, amire felrajzolták a pályát. Kicsit lehidaltam, amikor láttam, hogy a rajz szerint a pálya nem megy föl a Kab-hegyre, holott pont azért neveztem a hosszúra, hogy kipróbálhassam terepen a Kab-hegy mászást. Na mondom, 70 helyett 60, és még Kab-hegy se lesz. Király…

A szervezés amúgy extra-lazára volt véve. Pl 20 perccel a rajt előtt még semmi zene, Adám vidáman bratyizott a szembe jövő bringásokkal, és amikor számonkérték, hogy miért nincs még semmi, mondta, hogy nincs hangosítás…

A rajt kivételesen pontos volt, Ádám említette is, hogy tavaly pont 20 percet kellett a tűző napon állnunk, és persze viccesen hozzátette, hogy idén lesz ez 30 is… Szerencsére nem lett. Különösen vicces kedvében volt, mert említette, hogy a pálya tökéletes, és csupán 30 perc múlva érkezik a vihar, jégesővel, hóval, meg nem tudom mivel… 🙂

Nem kapkodtam a rajt után, ez abszolút edzőversenynek volt szánva, meg a július amúgy se sikerült túl jóra bringás szempontból. A rajt után az első kanyarban már összeakadt két csaj, szerencsére mindenki szépen kikerülte őket. A rövid aszfalt után jó kis emelkedő, köves, laza talajjal. Szokásomtól eltérően benéztem a tetejét, és szépen keresztbe állt a bringa, onnan kicsit tolnom kellett. Jól eszembe is jutott, hogy most pont azt a bénázást adom elő, ami miatt olyan mérges szoktam lenni a maratonokon… 🙂

Nem sokkal ezután láttam, hogyan szenved fölfelé a Szuromi György és szépen meg is előztem, nem is láttam többet. 🙂 Vonatoztam tovább, nem erőlködtem, de azért lassan lépegettem előre a mezőnyben. Aztán amikor levált a középtáv, akkor hirtelen teljesen egyedül maradtam. Sehol senki. Teljes légüres tér. Egyből vissza is vettem, gondoltam, ha nincs senki akivel lehet versenyezni, akkor én most itt szépen nyugisan elbiciklizgetek. 🙂 A táj itt elég érdekes volt, főleg pusztákon kellett keresztül menni, valamiért tetszett a hangulata. Közben sasoltam a szalagozást, mert nem mindig volt annyira egyértelmű, hogy hol folytatódik a pálya.

Egyszercsak keresztül mentem egy aszfaltúton, majd a megjelent balról a Kab-hegy. Na, mondom, mégiscsak lesz ebből Kab-hegy. Nézegettem közben hátrafelé is, hogy mikor jönnek már az Erős Pisták, hogy jól leelőzzenek, mert nem mentem valami gyorsan. Próbáltam banánnal, meg mindenféle enregiaszelettel életet vinni enervált testembe, de gyorsabb valamiért mégse lettem. 🙂

Ezután megjelentek mögöttem ketten is. Háhá, na végre, jönnek a pajtikák, ahogy Ködmön mondaná. Az első jól meg is előzött az enyhe emelkedőn, a de jó kis sodrós murván lefelé pikk-pakk visszaértem rá. Kiértünk az aszfaltra, ami a Kab-hegyre visz. Beálltam szépen, szakszerűen szélárnyékba, és tapadtam, ahogy kell. A baratáunk nem spórolta el a tempót, hasítottunk fölfelé mint az állat.

Kicsit meg is lepődtem, amikor surrogást hallottam hátulról, és láttam, hogy kis bolyunk 3 főre duzzadt, muitán beállt mögém egy KTM-es spori. Na, ez már döfi! Nincs is jobb annál, mint bolyozva hasítani 30-al fölfelé a Kab-hegyre. Kb az aszfaltos rész felénél a barátunk, aki húzta a sort, kiborított jobbra, és látványosan félreállt. Nadejó, én jövök! De mégse, mivel a KTM-es spori hátulról kilőtt, és megindított egy kisebb támadást. Erősnek tűnt a tempó, nézegettem is hátrafelé, hogy a másik srác akar-e jönni, de jött. Na jó, akkor menjünk! Visszazárkóztunk a KTM-esre, és szuperszónikus sebességre kapcsolva haladtunk föl a hegyre. Addig se voltunk lassúak, de akkor még néha visszalassultunk 26-ra. Na, ilyen többet nem volt. 🙂

Meg is lepődtem, amikor hirtelen beborítottunk balra meredeken fölfelé terepre. Terepen már nem bírtam tartani a tempót, nem jött az a ritmus. Pillanatokon belül szétrázódtunk, és a KTM-es srác eltűnt a horizonton. Én meg szenvedtem fölfelé, mint a kutya. A hülye fűcsomókon, és a nagyon rossz minőségű úton alig akart haladni a bringa.

Pár kanyar után aztán jött az igazi kihívás. Ott jött szembe végre a Kab-hegy utolsó, legmeredekebb része. Közel a tekerhetetlenhez. Mondanom se kell, hogy mindenki tolta. No, akkor hajrá. A legutolsó Csiki-hegyek túrán kifejlesztett technikát alkalmaztam: a nyereg orra, hát…konkrétan a seggemben volt… Nem mondom, hogy nagy élmény így tekerni, viszont hihetetlen meredek falakat lehet megmászni ezzel a technikával. Hétközben a Kevély-en is sikerült egy eddig kivitelezhetetlennek tartott emelekedőn fölmennem így.

Szóval önbizalomtól duzzadva nekiestem az emelkedőnek. Alig haladtam gyorsabban, mint gyalog lehetett. Két ember mellett mentem el összesen, pedig vagy 5-en tolták előttem fölfelé látótávolságban. Sajnos a legvégén nekem is le kellett szálnom, de kivétlesen nem a tudás fogyott el, hanem a kraft. Legalább a tolást sikerült kb 10-15m-re minimalizálnom. Egy elismerő ‘Gratulálok!’-ot így sikerült begyűjtenem az egyik leelőzött sporitól. 🙂

A csúcson némi kulacstöltés, és ivás után lehetett zúzni lefelé. Ismét nagyon rossz utakon kellett menni. Vagy iszonyú köves, vagy göröngyös, mindegy a lényeg hogy nagyon rázzon. Nem volt valami nagy élmény, kezdett fájni a derekam, aminek a produkálsára egyedül a Kislődi pálya volt képes az eddigi pályafutásomon. Egy korábbi évekről ismerős dózerútra már szinte megváltás volt rámenni. Itt viszont a kraft kezdett megint elfogyni, egy VKE-Nelson-os arc le is alázott fölfelé, esélyem se volt vele menni.

A dózer után viszont megint eljött az én időm: nagyon fincsi lejtők következtek. 🙂 Ami nem megy esőben, az megy száraz pályán: büntettem lefelé, ahogy kell. 🙂 Nem érztem, hogy túl sokat vállalnék, mégis az említett VKE-s sporit úgy előztem vissza a lejtőn, hogy nem is láttam többet. Itt már voltak rövid, vagy közép, vagy nem tudom milyen távosok is a pályán, szegények rendesen harcoltak a lejtőkön a helyenként nem kicsi kövekkel.

A Kislőd előtti dombokon küzdve a mezők fullasztó levegőjével, és a fűcsomókkal, amik miatt nem gurul bicikli, az órát nézegettem, és azon gondolkoztam, hogy ha most vagyunk 51-nél, akkor hogy a francba lesz ebből a végén 60, amikor már látom a falut? Levágtam volna valahol a pályát, úgy hogy észere se vettem?! Kicsit aggódva gurtultam a faluban a cél felé, amikor közvetlenül a célterület előtt kiterletek jobbra. Hát ez meg mi?! Innen akarnak még egy 10 km-es kört csinálni? Amikor már szinte látom a célkaput?! Szerencsére nem akartak, és egy rövid kunkor után a pálya bement a célterületre, és kb 53km után vége lett a 60 km-es pályának, amit eredetileg 70-re írtak ki. Kivételesen nem bántam, voltam a Kab-hegyen :), és azért rendesen el is fáradtam, ennyi most pont elég volt.

Az idő kb 2:43-ett, helyezést nem tudok, max reménykedek benne, hogy lesz lista.

A pályáról annyit, minden maraton közül, ahol voltam ez rendelkezik a legrosszabb minőségű talajjal (fatörmelékek, kövek, fűcsomók, szederindák), és a kijelölés is lehetett volna egyértelműbb. Chip nem volt (a korábbi évekkel ellentétben), így a rendezés azt kell, hogy mondjam, meglehetősen light-olsra sikerült. Mondhatni nem erőltették túl magukat.

Mindegy, ez is megvolt, edzésnek tökéletes volt, jöhet a Bükk Marci! 🙂

A versenyre nem készültem különösebben, és a választott táv se tűnt túlzottan nehéznek. 53 km és ~ 1400m szint. Volt ennél már nehezebb versenyem is. Az edzések sajnos a múltheti gyengélkedésem miatt sorban elmaradtak, de hétvégére szépen rendbejöttem, és a pénteki utazással töltött szabadnap is teljesen feldobott. Végre nem egy sötét, hideg irodában kellett ülnöm, szabad voltam. 🙂

A jókedv egészen addig tartott amíg el nem kezdtünk közelíteni a verseny helyszínéül szolgáló városkához, ekkor ugyanis szép kis vihar rohant át a vidéken. Azonban mire Bad Goisernbe értünk vége lett a viharnak, szépen kitisztult az ég, és az itthoni maratonokhoz nem hasonlítható bringás fesztivál-hangulat fogadott minket. Remek érzés volt csak úgy flangálni a tömegben, a bámulni csodabringákat a különféle standokon, és a körülöttünk tornyosuló hegyeket, ahogy az eső után lökik ki magukból a párát.

A verseny reggelén hajnali 5-kör a speeker üvöltésére, és iszonyatos dörgésre ébredtem. Ekkor indult a 200km-es extrém-táv. Nem semmi élményben lehetett része azoknak akik, abban az időben ott álltak a rajtvonalnál. Dörgött-villámlott, és szakadt az eső! Szerencsére nekem még bőven volt időm aludni, és örök optimistaként bíztam benne, hogy a 11-es rajtomig eláll az eső.

10 óra magasságában már egyértelmű volt, hogy nagyon kemény versenyünk lesz: semmi jele nem volt annak, hogy elálljon az eső. Ekkár már láttam szomorú sorsom, amint az esőben-dzsuvában küzdök az elemekkel, és nem volt túl jó kedvem. De felsapnnoltam magam, és szépen beöltöztem: lesz ami lesz, elindulok, és majd meglátjuk. A távomon Laci, Schat és Soma laza túratempót terveztek, Kati pedig mondta, hogy szeretné azért nyomni neki. Mivel én edzésnek szántam ezt a versenyt, és nem akartam különösebben erőlködni, így Katival megbeszéltem, hogy menjünk együtt.

Nagy szerényen be is álltunk 4 rajtblokk közül az elsőnek a végére, mivel Kati mondta, hogy azoknál a rajtoknál, amiket látott nem siettek a népek túlságosan. Hát, tényleg nem kapkodták el a srácok, kb az első másodpercben voltunk utoljára utolsók, onnantól kezdve végig törtünk előre. Az eleje egy laposabb aszfalt volt, itt még nem volt semmi gond, teljesen jó volt a tempó, bár baromira nem tetssett, hogy kb 1 km után már szétáztam alulról. Kicsit féltem, hogy a háromnegyedes gatyó, nyári cipő, nyári zokni kombináció kevés lesz.

Szerencsére hamar elkezdett emelkedni az aszfalt, elkezdtem bemelegedni, Kati tempója viszont sajnos kicsit lassúnak tűnt, így gondoltam picit előre megyek. Amikor pár kanyarral följebb hátranéztem már nem volt sehol. Na, ezt elcsesztem, gondoltam magamban, most mehetek egyedül, ráadásul szólnom is kellett volna, hogy otthagyom…

Ettől kezdve nagyjából csak a pulzusmérő volt a szemem előtt, kínosan ügyelve arra, hogy az előre megszabott a 170-es értéket ne lépjem túl. Szépen szedtem le a népeket, jól haladtam. Aztán jöttek az első rövidebb lejtők, amik baromira nem estek jól. A pár száz méter hosszú lejtők elegek voltak hozzá, hogy szétfagyjak. Itt már elkezdtem gondolkozni rajta, hogy vissza kellene fordulni.

De mindig jöttek az emelkedők, meg gondoltam megyek még egy kicsit. Lassan elhagytuk a murvát, onnan pedig bementünk egy erdőbe. Volt vicces patak fölötti átkelés szűk fapallóval, ez tetszett. Az már nem, hogy helyenként folyt a sár, mindenhol gyökerek voltak, szét volt mosva és járva az út, azt lestem, hogy mikor tűnik el alólam az első kerék, egy hülye gyökér miatt…

Aztán amikor megálltak előttem, és letettem a lábam, 20 centi mélyen süllyedtem valami híg f*sba… Ebből kikászálódván megálltam picit. Néztem ahogy jön lefelé a nép, próbáltam lelki erőt gyűjteni ehhez a szenvedéshez, és kicsit reménykedtem benne, hátha jön a Kati is. Nem jött, így elindultam tovább. Gyökkettővel persze, ahogy sárban szoktam. Néhány osztrák terminátor szlalomozva előzgette a lassabb embereket, miközben én egyensúlyoztam. Attol féltem, hogy ha itt most megcsúszok, akkor tutira telibekap valamelyik vadmarha, mivel eléggé necces szitukat vállaltak…

Ezután itatópont következett. Ugyan kis túlzással három napi hidegélelem volt nálam (több műzli szelet, energiaszelet, banán) mégis megálltam. Nézelődtem, és abban bíztam hátha felmelegszik kicsi a lábfejem. Közben Kati is elsuhant lefelé, de olyan gyorsan, hogy szólni se tudtam neki. 🙂 Még egy picit álldogáltam, aztán valamiért tovább indultam.

Rövid lejtő jött, és ugyan a lábfejem felmelegedett az állás közben, viszont a testem lehűlt. A sok állástól, és hidegtől annyira beálltak a lábaim, hogy a kezdődő emelkedőn már meg se tudtam közelíteni a 170-es pulzust, nemhogy túllépni. Fölértünk valami vízszintesebb részre, itt meg a szél süvített, elkezdett fázni a fejem is. Közben a lábfejeim már olyan szintern fáztak, hogy szinte elviselhetetlen volt. Megint megálltam, de láttam, hogy ennek kb vége. Még neézelődtem egy picit, aztán megfordítottam a bringát, és elkezdtem tolni lefelé. Gondoltam, ha tolom legalább a lábaim fölemelegednek, meg nem csap a menetszél.

Sokan jöttek még mindig, még a sok álldigálás után se voltam olyan rossz helyen a mezőnyben. Lassan vártam, hogy mikor jönnek szembe a csapattársak. Előbb Lacival találkoztam, aki elég elszántnak tűnt, és mint utóbb kiderült végig is nyomta. Utána jött a mezőny végén Schat és Soma, akik mondták, hogy föladják, és menjek le velük. Mondtam, hogy én már tovább sehova nem megyek.

Nagyjából 2 kilométert kellett visszafelé tolnom az itatópontig, nagyrészt lefelé. A lábfejeim kezdtek jól lenni, azon kívül viszont mindenhol fáztam. Gyaloglás során nem termelt elég hőt a szervezetem, így előbb a kezem kezdett el durván fázni, majd szép lassan semmi másra nem tudtam már gondolni, csak hogy valami menedéket találjak. Az már kiristályosodott, hogy ha önerőből le is tudok jutni a hegyről, az kínszenvedés lesz.

Amikor visszaértem az itatópontra láttam, hogy rajtam kívül már többen is feladták. Mondtam, hogy én is végeztem. Beültettek egy autóba, ráadták a fűtést maxra, és adtak pokrócot is. Itt láttam, hogy négy fokot mért az autó. Persze belül is hideg volt, és eleinte vacogtam rendesen, de aztán lassan normalizálódott a helyzet. Mondták, hogy hívtak ‘taxit’ és hamarosan levisznek minket. Itt kicsit fönnakadt a szemem, mondván milyen taxit, és mennyibe fog az nekem kerülni, de megnyugtattak, hogy a mentés a szolgáltatás része. 🙂 Majd’ egy óra várakozás után megjött a ‘taxi’, amiről kiderült, hogy egy kisbusz. Mondták, hogy üljünk be, és hamarosan jön a másik, amivel leviszik a bringákat is. Végig nagyon kedvesek voltak, többször kérdezték kérek-e valamit enni, vagy inni, de mivel 12km bringázás és 2 km gyaloglás után egyáltalán nem voltam fáradt, így nem kértem semmit.

Miután leértünk még kb negyed órát kellett várni a bringákra, ezalatt újra teljesen szétfagytam. Helyben ugráltam, hogy legalább ne remegjek. Miután megjött a bringa zúztam is fel egyből a szállásra, ahol már jó idő volt, viszont a szobánkba még nem tudtam bejutni, mert Veronika még kint volt a rövidtávon, és nála volt a kulcs. Ez már nem volt olyan para, de azért jó sokat kellett várnom, mire fürdőhöz jutottam, kész csoda, hogy nem fáztam meg.

Közben elkezdtek előkerülni a többiek, és megindult a sztorizgatás, hogy ki meddig ment. Este a nagysátorban óriási hangulatban folyt az eredményhirdetés. Mind a 200-as extrém-, mind pedig a 100-as hosszútávot le kellet fújni a kegyetlen időjárási viszonyok miatt, amire ha jól tudom még nem volt példa a Trophy történetében. Mondták a rendezők, hogy volt aki vissza akarta kérni a nevezési díjat, mivel saját hibáján kívül nem tudta teljesíteni a versenyt. Ezután megmutatták fényképen, hogy mi volt azokon a helyeken, ahova már nem engedték föl a mezőnyt. Gyönyörű téli tájképek voltak, kb 10-15cm hóval! Ha nem láttam volna, hogy a környező hegycsúcsok mind fehérlenek a város körül, és beszámolók nem említették volna a havazást, akkor el se hittem volna, hogy mindez lehetséges a nyár közepén.

Sokat gondolkodtam ezen, és csak annyit tudok mondani, hogy minden elismerésem annak, aki bármelyik távot teljesítette ebben a hihetetlenül zord időjárásban. Megdöbbentett amikor néztem a célban a beérkezőket, és láttam, hogy mennyire kemény emberek vannak. Akik itt végigmentek, mind kiváló sportemberek. A kitartás, az akaraterő, a pszichés kondíció, amivel el lehet viselni ezeket a körülményeket, mind-mind lenyűgözött. Egyben önvizsgálatra is késztetett, hogy mi az a határ, ameddig én el tudok, vagy egyáltalán el akarok menni. Voltam már hasonló körülmények között versenyen, de ez minden túltett. Hidegebb volt, mint tavaly az Alacsony Tátrában a Horal-on, és hidegebb mint idén Szilváson. Az, hogy pszichésen gyenge voltam, és nem volt kedvem a csúszkáláshoz, sárdagasztáshoz, az egy dolog. Ettől függetlenül még végig mentem volna. A döntés, hogy feladtam, nem racionális mérlegelés eredménye volt, hogy van-e kedvem, van-e értelme továbbmenni. A szinte elviselhetetlenül fázó lábaim miatt egyszerűen nem tudtam tovább menni, és megtörtem. Nem bírtam volna ki a végéig, és ilyen fájdalommal már nem is akartam dacolni. Utólag se bántam meg, hogy föladtam, azt viszont nagyon sajnáltam, hogy nem tudtam végigmenni a pályán, mert kiváncsi lettem volna a barlangra, a második nagy mászásra, és a befutóra is.

A konklúzión is sokat gondolkoztam. Nem fogom fel tragédiaként a föladást, mert tudom, hogy kondícionálisan bírtam volna, és elmentem addig amíg el lehetett menni. Jobb felszereléssel (téli nadrág, téli cipő, neoprén zokni, kamásli) lehetne segíteni ezen a problémán. Azonban ilyen időjárási körülmények között (márpedig most az Alpok azt hiszem, hogy az ilyenkor lehetséges legzordabb arcát mutatta) a biciklizés számomra semmilyen élvezeti értékkel nem bír, márpedig így számomra az egész az értelmét veszíti. Szeretem a kihívásokat, szeretek megküzdeni az emelkedőkkel, a lejtőkkel, önmagammal, de a sárban fürdésből elegem van. A konklúzió tehát az, hogy esőben nem indulok többet versenyen. Majd ezt fogom mondogatni magamnak, a következő esőverseny előtt, és próbálom feilédzni a rossz emlékeket, mielőtt elkapna a hév, és rajthoz állnék…

A sors fura fintora persze az volt, hogy másnap verőfényes napsütésre ébredtünk, és végre gyönyörködhettünk a környező táj egy sokkal barátságosabb arcában. Remek kis tókerülő, beszélgetős, fényképezős, minden sarkon megállós túrát nyomtunk, ami miatt végülis megérte kimenni, de a hiányérzet azért mindenkiben ott volt…

Nem baj, már ismert a 2010-es Salzkammergut Trophy időpontja….

…addig pedig lehet fohászkodni a jó időért!

Három választási lehetőség volt a szervezett bringás programok közül erre a hétvégére, de a monszun beköszöntével mind a Balaton TT-n, mind pedig a Balaton Maratonon való indulástól elment a kedvem. Közben pedig Apám talált egy kicsit megspékelt Balaton kerülést. Konkrétan ezt:

http://ttt.tr.hu/naptar/tura.php?id=2249

A Balaton kerülés még hiányzott a repertoárból, és Apámmal is ritkán tekerek, így a döntés könnyű volt. A felkészülést fejben végeztem, mivel egész héten kb 35 km-t sikerült összeszednem két alkalomból, abból is az egyiknek ázás lett a vége. Illetve végrehajtottam némi technikai tuningot is a gépen. A “Hogyan csináljunk gyorsan montiból országútit” útmutatót követve felficcent a Kelly’s-re egy-egy 1.25-ös Maxxis Detonator, 6.5 bárra fújva. Állatul nézett ki a gép, így muszáj volt még szombaton elvinni egy laza 30 km-es sétára a városban. 🙂 Ment mint a veszedelem, szinte már outin érezterm rajta magam.

Aztán vasárnap hajnalban 4-kor keltem, és 5:30-kor már a vonaton ültem, remek társaságban. Az utazás kellemesen telt, csak néha kellett a kalauznak 10 percet ordibálnia egy frissen szabadult alakkal, akinek persze nem volt jegye, és nyilván nem akart leszálni, mondván mit csinálnak vele?

Közben szerencsére voltak pozitív momentunok is, például amikor egy bringás csaj egy mozdulattal mentette meg az én, meg a bringám életét is.  Az egyik kanyarban úgy bemoccant a vagon, hogy a szépen letámaszott bringám pont rámesett volna, ha nem kapja el egy reflexmozdulattal. 🙂 Én persze meg se tudtam mozdulni, mert olyan kómás voltam, hogy alig láttam, már csak azt vettem észre, hogy valahogy a kezében van a bringa… 🙂

A rajt a Club Aligánál volt, két körben indítottak. Az első boly már 7-kor elment, mi 7:30-kor rajtoltunk. Voltunk is vagy 10-en. Mi persze Apámmal 7:30-kor se indultunk el, mert még ekkor szerelgettük a rajtszámot… 🙂

Nagy nehezen összekászálódtunk, és beálltunk egy kb 30-as tempóra, de azért mindig inkább egy kicsivel fölötte mentünk, mint alatta. Tíz percen belül utolértük a mi bolyounkat, de mentünk is tovább, mert nagyon sétálósra vették a figurát. Először a déli parton kellett elmenni Keszthelyig, de közben valahol Fonyód közelében volt egy frissítőállomás. Ez pont még egészen kellemes benyomásakot hagyott, a kaja és a kiszolgáló személyzet minőségével se volt különösebb probléma… 😛 😀

Ezután Keszthelyig nem történt semmi. Illetve de. Rájöttem, hogy baromi fárasztó órákon keresztül 30-al tekerni, még síkon is. Ja, igen: síkon! Tudtátok, hogy a déli part emelkedik nyugat felé? Nekem legalábbis ilyen érzésem volt…. Egy idő után már nem is bírtam Apám mellett menni, szépen beálltam szélárnyékba, és próbáltam nem lemaradni. Néha elnéztem jobbra, hogy azért lássam a Balatont is. 🙂 Megállapítottam, hogy nincs valami nagy szezon: szinte teljesen kihalt volt a part.

Egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy egy szembejövő túrabringás iszonyúan terheli a pedált, majd közelebb érve elkezd integetni. 🙂 Szabi volt, mondta hogy épp rohan a kompra, meg hogy 27-es átlagott jött így megpakolva…. 🙂

Na, ezután már tényleg csak annyi történt Keszthelyig, hogy a 7-kor indulók többségét is utolértük, és megelőztük. Keszthelyre nagy tésztaparti volt beharangozva. Követtük az aszfaltra festett zöld nyilacskákat, amik az utat jelölték, és egyszercsak egy elhagyatott étteremnél találtuk magunkat. Az ajtók – hát jó, nem voltak bedeszkázva, de – belülről eltorlaszolva mindenféle limlomokkal, és amúgy is kihalt volt az egész. Hmmm. Most akkor mivan? Kiderült, hogy van egy belső udvar, és oda kell bemenni, ott van az igazi bejárt. Na nem mintha nagyon be akartam volna menni, mert kicsit tartottam tőle, hogy a tésztához belőlünk fogják majd elkészíteni a húst…

Ja, hús a tésztán. Jó vicc! Kaptunk egy bébi-adag sajtos-tejfölös tésztát, ami pont arra volt jó, hogy brutál éhes legyek. A szemeim kopogtak, de a néni szigorú volt, és azt mondta nem jár több. Zsír. Az itiner szerint innen a zöld nyilat kellett volna követni, de az utolső zöld nyíl az étterem bejáratnál volt. Kóvályogtunk kicsit a városban, amikor megláttam a következő feliratot: “hamburger menü”. Nagyon király volt, a mini hamburgerre itt se kellett 10 percnél többet várni…de legalább az elfogyasztása után, már valamennyire újra képesnek éreztem magam bringázásra…vagy egyáltalán bármire.

Elhagytuk a partot, és elindultunk Várvölgy felé. Ezen a szakaszon teljesen ledobtam az égszíjat: valami olyan úton mentünk, ami végeláthatatlan egyenesekből állt, közben lankásan, nem túl erősen, de allatomosan emelkedett, és jó kis szembeszél fújt. Apám látta, hogy szenvedek, és terminátor módjára előre állt, és elkezdte törni a szelet. Itt már fel sem merült bennem a kérdés, hogy honnan van rá ereje, simán csak beálltam mögé, és küzdöttem. Közben valahogy fölért ránk egy másik tag, ő is potyázott hátul.

Jöttek lejtők is, amitől kicsit jobb lett a helyzet, sőt beértünk Várvölgybe. Itt szerencsére volt egy bolt, ahol vettem csokit, banánt, kólát, ásványvizet, műzliszeletet. A listából is látszik, hogy nem voltam éhes. 🙂 Ez a kis túlélőcsomag – amit a hátsó zsebemben, a kulacsaimban, meg a hasamban vittem tovább – jelentősen megnövelte a morálomat, mondhatni újra volt kedvem bringázni.

Nagyon hangulatpos részeken mentünk keresztül, helyenként gyönyörű kilátással a Balatonra, az idő is jó volt, nem volt túl meleg, és a nap se tűzött. Voltak emelkedők, és lejtők is, dimbek-dombok, szép falvak, végre lehetett élvezni a bringázást, nem csak a monoton 30 km/h volt.

Tapolcára érve viszont Apám elkezdett megint brutálisan begyorsulni. Néztem a hátsó sort, ahogy egyre lejjebb megy rajta a lánc. Egy enyhe lejtőn, ami majdnem sík volt, aztán fogtam a fejem, amikor láttam, hogy lerakja kónuszra. Ja igen, neki országutija van. 🙂 Szóval elöl a nagytányér, aminek több foga van, mint egy cápának, hátul a legkisebb, én meg pörgetek mint a hülyegyerek, és rémüldözve nézem az órát, ahogy kúszik fölfelé a sebesség. Beálltunk egy olyan kellemes 35-37-es utazósebességre…

Szerencsére ez kb 10 percnél nem tartott tovább, mert így is mindent be kellett vetnem, hogy bírjam az iramot. Mákom is volt, mert emelkedő közeledett, így visszavettünk picit. Közben sorra elöztük le az embereket, mondjuk a mezőny amúgy se volt túlzsúfolt, és főleg túrabiciklisekből állt.

Kezdtünk közelíteni a 150-dik kilométerhez, és még egész jól éreztem magam. A terep inkább mászós volt, de nem a meredekség okozott gondot, hanem a sok kilométer a lábban, de azért még elég jól ment. Végre Apám is kezdett csoffadni, így már többet mentem elöl, és amikor elértük az óbudavári ellenőrzőpontot már vagy 20 méter előnyt is sikerült kicsikarnom az emelkedőn. 🙂

Az ellátás a ponton megint siralmas volt. Sós és édes keksz, meg valami higított szörp, ami helyett a háziak adtak inkábbb valami rendesebb üdítőt. Ja, és persze megint elbicikliztem teljes sebességgel a pont mellett, mert nem volt valami észervezhetően kitáblázva. Itt még azt sajnáltam, hogy vissza kellett gurulnom az emelkedőn.

Tápoltunk kicsit, lemostuk az arcunkat, és már mentünk is volna tovább…ha nem kezd el brutálisan dörögni. Persze ilyenkor hajt a gépszíj, így én mentem is volna tovább, amúgy is utálok az emelkedő közepén megállni, de Apám – mint a bölcs öreg 🙂 – mondta, hogy várjuk inkább meg, amígy elvonul a zivatar. Jó. Perceken belül hatalmas zuhé kerekedett, dörgéssel, villámlással, jéggel, ahogy azt illik. Mákunk volt, mert a pontnak helyet adó parasztházikó tornácán el tudtunk bújni az eső elől, és még a bringák is befértek.

Az eső hamarosan kezdett csendesedni, de el nem állt. Az úton közben először csak Duna, majd Amazonas méretű folyó kezdett folyni lefelé, mígnem az egész út egy folyóvá nem vált. A szitáló esőben közben elkezdtek szállingózni a korábban beelőzött túratársak, többségüknél volt valami eső ellni cucc is, vagy a nylít terepen kapta el őket az eső, és minden mindegy alapon tolták. Jól eldumálgattunk mindenkivel, és mindenki tovább is ment. Az eső azonban nem akart elállni.

Már másfél órája ültünk egyhelyben, amikor elegem lett, és mondtam, hogy kérjünk mentést. Térerő persze nem volt, így ki kellett mennem az esőbe, és fölmászni a domb tetejére, hogy tudjak telefonálni Anyunak, hogy jöjjön értünk. Innen már csak egy újabb másfél órát kellett egyhelyben ücsörögve eltölteni, mire megérkezett a felmentő-sereg. Nagyjából mire normál körülmények között beértünk volna a célba, a bringák a 150-dik kilométernél az autó tetején álltak, és vége lett a TT-nek. Persze az eső is pont akkor állt el teljesen, de nem mentünk tovább, mert az út is csupa dzsuva volt, gyökketővel meg a franc se akart tötyörészni, meg a vizes bringázásokat se szeretem annyira…

Sajnálom, hogy föl kellett adnunk, mert 4-5-ként csekkoltunk Óbudaváron, és láttuk elmenni a 2-3-at, és amúgy is az északi rész nekem nagyon tetszett, bagyon hangulatos volt, és így persze a kísérlet is elbukott, még mindig nem tekertem 200 km-t egy nap alatt. Jövőre vissza kellene jönni ezért a túráért, de csak az északi rész miatt.

A szervezés jócskán hagyott kivetni valót amaga után, pl a TT-n sztem fölösleges laminált rajtszám helyett ügyelhettek volna a frissítőállomások rendes elátottságára. 3000 pénz volt a nevezés, ezért például legalább a pontok helyét kijelölhették volna észrevehetőbben. No, meg elvileg kapunk postán pólót, de az meg minek, amikor körbe se mentem…

De, hogy ne ilyen negatív legyen a vége: élménynek összességében jó volt, és Balatont kerülni kicsit nagyobb körben sokkal izgisebb, mint végig a parton. 😀

Most kivételesen a végével kezdeném:

Pár órával ezelőtt beszéltem LÁrpival, a körülményekhez képest viszonylag jól van, és még humorizálni is volt kedve. Azzal kezdte – a kérdésemre, hogy egyben van-e – hogy, “Hát, nem sikerült utolérnem téged…” Az orrát varrták, ezt talán írták mások is, még nem tudja mennyi ideig kell bent lennie, mert lesznek még vizsgálatok. Mindenesetre az összes programját lemondta, nem akar kockáztatni. A bukót említette még, hogy elrettentésül nézze meg mindenki, és csak ésszel közlekedjen! Az esésből semmire nem emlékszik, és a közvetlenül utána következő eseményekből is kiesett pár dolog…

És akkor a verseny:

Jó formában éreztem magam, jól mentek a hétközi edzések, így nagyon vártam már, hogy végre kifusson valami igazán jó eredmény. A rajtnál LÁrpi, Kati, és Szabi közelében, Bálint Andris mögé sikerült bepasszíroznom magam. Andris persze kilőtt mint a golyó, és nem is akartam különösebben forszírozni, hogy kövessem, lesznek még hosszú emelkedők, gondoltam.

Az aszfaltos 30-35-40-es tempó nem tűnt különösebben gyorsnak, pár méterrel mögöttem viszont volt egy szép kis tömegbukás. Brutális hangja volt, és durván is nézett ki, le is döbbent kicsit mindenki aki látta. Befordultunk a terepre, és megkezdődött a lökdösődés, mindenki kereste a helyét. A taktikám kb az volt, hogy az elején megyek amit bírok, hogy ne daráljanak be túl sokan, aztán szép fokozatosan visszaveszek, és beállok saját tempóra. Közben felért rám LÁrpi, és a felvezető kör tetejéig nagyjából együtt mentünk, dumálgattunk is kicsit. A lejtőt én kezdtem meg hamarabb, de LÁrpi közvetlenül mögöttem fordult rá. Lankás lejtő jött, majd ráfordultunk a Kastélypark felé vezető meredek, kanyargós, helyenként kiálló kövekkel megspékelt szakaszra. Az egyik kanyarban láttam, hogy Bálint Andrist rendezői segítséggel húzták ki a bozótból bringástul. Semmi baja nem volt, de mint később kiderült durva-nagy nyolcast szedett az elsőbe, így feladta a versenyt. A lejtőn sokáig hallottam mögöttem a zajt, gondoltam biztos LÁrpi jön, de amikor a zajforrás az egyik helyen befúrta magát elém, láttam hogy nem, és mire leértem a parkba, már nem volt közvetlenül mögöttem senki…

A parkba leérve közvetlenül előttem Örs terhelte a pedált, innen mögötte menetem jó darabig. Az első nagyobb mászást a parkból kifelé már jobban megtiszteltem, elkezdtem visszavenni, és 170-es pulzus környékén leszabályoztam magam. A terep jó volt, és végig arra gondoltam, hogy mekkora szenvedés volt ugyanezeken a helyeken menni tavaly. Volt egy rövid kerítés melletti emelkedő, ami egy évvel ezelőttről úgy rémlett, hogy csak nagy kínok-kínja árán sikerült egyáltalán feltolnom ott a bringát, most pedig szinte észre se vettem.

Szépen vonatoztunk, amikor az egyik durvább emelkedőn egyszercsak feltűnt előttünk Laci. Megelőztük mert, még pont sikerült nyergen maradnunk, ő pedig pár másik sporival tolta. Ezután lankásabb szakaszok jöttek, és Laci hipp-hopp utolért minket. A Kutya hegyre fölfelé valahogy szétzilálódott a kis bolyunk, így Örs és Laci előtt kezdtem meg a nagy DH-zást a síkság felé. Figyelni kellett – főleg a tetején – mert volt egy két nagyon sodrós rész, ahol öklömnyi kavicsok nyújtottak izgalmat a lejtőzéshez. Engedtem neki, amennyire tudtam, és közben kapaszkodtam. Az alja felé utolértem néhány lassabb kollégát, előzni viszont nem akartam, mert szűk volt a hely, így kényelmesen lecsorogtam mögöttük.

Megkezdtük a mászást visszafelé, hamar megjött Örs, majd Laci is. Az út egyre meredekebb lett, és ez egyre jobban feküdt nekem, szép lassan lemaradt Örs, Laci viszont jött végig keményen. Amikor hallottam, hogy jön mögöttem, meg hátranéztem, és láttam, hogy tapossa mint az állat, nehéz volt megállni, hogy el ne kapjon teljesen a hév, és ne hajtsam magam túl. Végig az járt a fejemben, hogy nyugi, hosszú még a verseny, csak okosan…

Felértünk, és mondta, hogy alig bírt követni…na-ja, jó pár embert leszedtünk ott fölfelé… 🙂 Visszaértünk az elágazáshoz, itt se álltam meg frissíteni, zúztam tovább, Laci viszont eltűnt. Jó kis hullámvasút következett a végén durva DH-val, itt is kapaszkodni kellett rendesen. Budajenő előtt nagyon gonosz részek voltak, ráztak, fújt a szél, alamuszi emelkedők követték egymást, és körülöttem senki. Már a durva tempó hatásait is kezdtem érezni, ez volt a mélypont.

Budajenőn egyszercsak megint megjelent Laci, amin legalább annyira csodálkoztam, mint azon, hogy korábban eltűnt. A faluban az aszfaltos utakon azért volt jó menni, mert egyszer ki akart tolatni elénk egy autó, egyszer pedig tök váratlanul szembe jött egy másik…

Volt egy egy nagyon rövid vízszintes aszfalt, itt gyorsan eltoltam egy banánt, mert éreztem, hamarosan bajok lesznek, ha nem tápolok sürgősen valamit. Szerencsére nemsokára frissítőállomásra érkeztünk. Kaja, pia, kulacstöltés, go. Közben megjött Örs is, sőt már tovább is ment. Laci kicsit később indult, mert olajozott, de pikk-pakk utolért. Örs panaszkodott, hogy görcsöl a lába, meg lehet, hogy kiáll…ezután le is maradt.

Lacival csapattunk fölfelé jó tempóban, az egyre meredekebbé váló úton. Az egyik spori előzése közben Laci is elmaradt, innen egyedül nyomtam tovább. Szépen haladtam, itt is sikerült több embert is utolérnem, bár az emelkedő teteje már elég nagy szenvedés volt. Vicces volt, mert a legmeredekebb helyen ült két fotós az út szélén. Látták hogy jövök, de nem túl acélosan, és kérdezte ez egyik, hogy “Na, feljön?” Erre a másik: “fel”. És tényleg fel. 🙂

A tetején örültem, mert tudtam, hogy már csak a Nagy-Kopasz van, de az nem olyan vészes, mert nem kell fölmenni a tetejére. A tempót sikerült itt is tartani, még itt is volt pár előzésem. Egy Bike Zone Gödöllő-s arccal nagyot vívtunk, többször oda-vissza előztük egymást, de az utolsó mászásoknál ő is megadta magát. Bónuszként még láttam Simon Emesét, ahogy egy lábbal próbálja hajtani a bringáját, utóbb kiderült sikerült valahogy elhagynia az egyik pedált… Ha letörte, akkor az nem semmi teljesítmény egy kb 40 kilós csajtól… 🙂

Jöttek a célhoz vezető első lejtők, itt már szinte euforikus állapotban tekertem. Tudtam, hogy 3 óra környéki időm lesz, és ennek nagyon örültem. A versenyen végig olyan intenzitással nyomtam, ami fájt, fröcsögött rólam az izzadtság, tömtem magamba a banánt, müzlit, izolötyit, a lejtőkön csapattam mint az állat, egy frissítőponton álltam csak meg, és végre megérte, jött az eredmény.

Az utolsó lejtő már teljes extázisban telt, tombolt az adrenalin, eresztettem neki ész nélkül. Meg is lett az eredménye, pont Kareszéknál sikerült elmérnem az egy kanyart: egyszerűen nem fértem be. Még pont megálltam a susnyás előtt, leszáll, bringát visszarak az útra, irány tovább. Lent a parkban se álltam le, erőltettem amennyire tudtam, nem akartam, hogy megismétlődjön a tavalyi Duna marci befutója, amikor pont a cél előtti töltésen sprintelt le egy kolléga…

Miután beértem a célba egy rövid ideig még agonizáltam, és próbáltam életet lehelni magamba, néztem a beérkezőket. Laci is megérkezett pár perccel utánam, és ment is ki a hosszúra. Minden elismerésem az övé, egy ilyen tempóban lenyomott első kör után nem semmi teljesítmény! Aztán megjött a hosszútávról a Parti Andris is, kerek öt perccel utánam…

Ezután odasétáltam a csapatsátorhoz, ahol egyedül Nemist volt, és közölte a rossz hírt: LÁrpi nagyot esett, és kórházba szállították…

Számok:

Idő: 3:05
Tekert átlag: 17,9
Táv: 54,7km
Szintemelkedés: 1400m
Átlagpulzus: 169

Eredmények:

Abszolút: 64/172
Kategória: 25/56

Értékelés: Mindent kiadtam magamból, jelen pillanatban ennyit tudok. Az időeredménnyel nagyon elégedett vagyok, rengeteget fejlődtem az elmúlt 1-2 hónapban. Valahogy most kellene még egy kicsit megnyomni az edzésmunkát; cél a topmaratonokon abszolútban a 100 közé jutás.

És még valami LÁrpi kapcsán: sajnos ma láttuk, hogy szeretett sportunk azért tud veszélyes is lenni, ahol bizonyos határokat nem célszerű átlépni. Inkább érjen le valaki lassabban egy lejtőn, de érjen le egyben!

Azt hiszem talán úgy kezdődött az egész, hogy szombat délelőtt az utoljára márciusban használt, víz és szélálló bringás kabátomat bepakoltam a táskába. Ennek megfelelően vasárnap reggel Szilvásváradon, amikor kikászálódtam a faházból csöpörgő eső fogadott.

Jó három órával később, a rajtban már szépen esett. RZsolti, és Szabi mögött rajtoltam, és Zsolti gyorsan el is tűnt a horizonton, de Szabit sikerült tartanom. Úgy éreztem, hogy a formával nincs gond, sikerült szépen rápihenni a versenyre, a tempó viszont nem ízlett annyira. Az aszfaltos emelkedőn végig 180 körüli pulzussal nyomtam, amit egy kicsit soknak éreztem, így teteje felé le szakadtam, beálltam a saját tempómra.

Ezután balra befordultunk terepre, ahol azt az elvet követtem, hogy amíg nem kell nagyon erőlködni, addig tekerem, ahol viszont már csak extra erőkifejtés árán tudnék feltekerni, ott leszállok és tolom. Persze nagyon sokan tolták itt, és az mindig egy külön műsor, hogy hogyan lavírozik el az ember a sok toló között. Végül csak egy rövid szakaszra kellett leszállnom, ahol a legmeredekebb volt, és nagyon bezsúfolódott a tömeg.

Valahol errefelé hangzott el – az úgy látszik már minden maratonon tradícionálissá váló 🙂 – ‘Hajrá Jandi!’ buzdítás. Kati volt az. 🙂 Én is kipréseltem magamból egy ‘Hajrá!’-t, aztán nyomtam tovább, mert a távolban már Szabi mezét láttam újra felsejleni.

Az emelkedő tetejére utól is értem, és a fennsíkon, a Huta réten meg is előztem, amit – mint utólag kiderült – észre se vett. 🙂 Ekkor kimondottan jól ment a tekerés, nem erőlködtem, szépen pörgettem, és haladtam is rendesen. A hideget még nem éreztem, az arcom nem volt sáros, és kimondottan élveztem, hogy egy felhőben tekerünk. Érdekes hangulata volt az egésznek, és ezt tetszett. 🙂

Lassan jöttek az első lejtők, amiken szépen, gyök kettővel sikerült is leereszkedni. Itt jópáran visszaelőztek. Ekkor kezdett tudatosulni bennem, hogy itt bizony sár van. Ha pedig a sár alatt alatt nincs valami szilárd talaj – pl murva, kő – akkor az nekem nagyon nem fekszik. Szerencsére volt murvás út is, ahol haladtam is, és szépen lehetett át-‘bunnyzgtani’ a keresztbe-árkolásokon. 🙂

A déházás után megkezdtük a kegyetlen hosszú mászást vissza Bánkútra, félúton az Ördögoldallal. Szerencsére itt se volt nagyhalál, meg semmilyen komolyabb holtpont, de azért ez a szakasz szívja az erőt rendesen. El is kellett tolnom menet közben két műzli-szeletet, hogy megelőzzem az eléhezést. Az Ördögoldal elejére érve nem is értettem, hogy miért olyan hírhedt ez a szakasz, mert nem tűnt annyira veszélyesnek, tekerhetetlennek pedig végképp nem. Aztán a teteje felé, amikor már egyre meredekebb, és kövesebb, már kezdtem rájönni, hogy honnan a hírnév. Itt már le kellett szállnom, és én is beálltam a sorba, tolni.

Itt vettem észre, hogy mindkét lábfejem helyén egy-egy kődarab van. Szétfagytak a lábaim, szinte nem is éreztem őket, és nem nagyon tudtam mozgatni a lábujjaimat. Amikor fölértem a tetejére örömmel konstatáltam, hogy még mindig sokkal fittebb vagyok, mint tavaly ezen a szakaszon. Igaz, a bánkúti sípálya már eléggé szenvedősre sikerült, cserébe a tetején végre lehetett kajálni rendesen. 🙂

Épp egy sós süti, és banán között lehettem, amikor egy ‘Szia Andris’ felkiáltással üdvözölt Bálint Andris, a rá rakódott sártól alig felismerhető arccal. Együtt indultunk tovább nagyon finom murvás, majd aszfaltos lejtőn. Azért az aszfalton is figyelni kellett, mert az egyik hajtűkanyarban pont előttünk esett egy srác, aki megpróbált szűk íven elfordulni, és kicsúszott alóla az első kerék. Szerencsére kívülről ki tudtuk kerülni.

A lejtőn is folyamatosan próbáltam pörgetni, hogy ne merevedjenek le a lábaim, meg ne fagyjak szét. Volt olyan, hogy húztam a féket, közben pedig pörgettem. Ómassának szinte örültem: végre lehetett újra fölfelé menni. Andris itt kicsit küzdött az átdobójával, és lemaradt, de hamar visszazárkózott. Gyorsan haladtunk, szinte észre se vettem és már az aszfaltoson voltunk, majd azon is hamar elértük Jávorkutat.

Ott pedig jobbra föl az erdőbe, ez a középtáv talán legtechnikásabb része. Szűk ösvények, keresztbe dőlt fák, gyökerek. Mindezt fölfelé, és sárban. Negyven kilométer versenyzés után már akkor se biztos, hogy különösebb kedve van hozzá az embernek, ha nem csúszik az út. Utána lefelé Andris gondoskodott róla, hogy megfelelő legyen a hűtésem, és közvetlenül mellettem beleugratott egy Balaton méretű pocsolyába…

Ezután megint aszfalt jött a fennsíkon, Nagymezőn. Kutya hideg volt, köd, szél, nagyon barátságtalan idő, de a lankás aszfaltos utakon legalább lehetett neki rakni rendesen. És végre megint frissítőpont következett. Amíg én zabáltam Andris mondta, hogy továbbmegy. Itt ért utol Szabi is, aki jól elhúzott pont mellett, így én is tovább indultam. Gyorsan utolértem, de az aszfaltos tempója megint soknak bizonyult, így hamar lemaradtam.

A rövid aszfalt után nem túl meredek, köves mászás következett, ahol felzárkóztam Szabira, majd utolértük Andrist, és még pár embert. Innen egy darabig együtt vágtuk a ködöt.  Volt olyan rész, hogy befordultunk egy sűrű erdőbe, és szinte éjszakai sötétség volt, alig lehetett látni az utat.

Közben a tempót erősnek éreztem, és szenvedtem, de úgy gondoltam, hogy ha az emelkedőket kibírom a bollyal, akkor már lefelé biztos nem lesz gond. Pechem volt, mert saras lejtők következtek, így már az első csúszdán rögtön annyira lemaradtam, hogy biztos lehettem benne: innen egyedül kell a végéig mennem.

És sajnos a vége volt a legrosszabb. Az utolsó 8-10 km-es lejtő tavaly már jutalomjáték volt, most pedig itt szenvedtem a legjobban. Alig láttam mert, a szemüvegem már tele volt sárral, nem tudtam, hogy hol tartok, mert az órámat is ellepte a sár, hiába törölgettem, sokszor szinte csak érzésből mentem, kész csoda, hogy nem estem. Még a lejtő elején volt egy.két rész, amin alig tudtam keresztülverekedni magam, annyira saras volt. Közben a kezem is szétfagyott, így alig éreztem, hogy mennyire húzom a féket. Teljesen elment a kedvem az egésztől, meg is álltam picit, és próbáltam mozgatni a lábujjaimat, hogy legyen is kis vérkeringés arrafelé is… Elment 3-4 ember is mellettem, de már nem érdekelt, csak azt akartam, hogy legyen már vége a szenvedésnek…

Nagy nehezen sikerült leküzdenem magam, és a célterület előtti aszfalton még még jól megnyomtam, ami jól esett, aztán a célterületen már úgyis csak vergődni lehetett…

Az értékelés sajnos kicsit szubjektív, az időjárási körülmények miatt. Az minden esetre biztos, hogy a hosszútávosok se véletlenül mentek 18 perccel lassabb időt, mint tavaly. Ennek megfelelően én is rontottam a tavalyi időmön, viszont érzésre sokkal jobb erőben vagyok, mint egy éve. Ezt némileg megerősíti, hogy jónéhány helyezést sikerült előre lépnem…

Adatok:

Táv: 71,5 km
Szintemelkedés: 1765m
Nettó idő: 4:59
Nettó átlag: 14,3
Bruttó idő: 5:08
Átlagpulzus: 160
Maxpulzus: 214 (Ezt szerencsére nem láttam, mert biztos leestem volna a bringáról ijedtemben. Ez ugyanis az órában jelenleg beállított maxpulzus 110%-a…)
Átlaghőmérséklet: 7°C

Helyezés:

– abszolút: 130/320
– kategória: 45/89

Categories

Advertisements