You are currently browsing the tag archive for the ‘2008’ tag.

Nekem a 24 órás valahol a Balaton TT-n kezdődött, amikor LÁrpi említette, hogy esetleg szívesen látna a Sport Expressz csapatban, ami tavaly bronzérmes lett. Mondanom se kell, hogy milyen jól esett a meghívás, és valamilyen formában amúgy is szerettem volna mindenképpen részt venni az eseményen…meg azt hiszem erre mondják, hogy visszautasíthatatlan ajánlat volt.

A verseny napján hivatalos felmentésem volt az időben érkezés alól :), amit igyekeztem jól ki is használni, hiszen úgy gondoltam, hogy 8 óra alvás azért nem jön rosszul egy 24 órás verseny előtt, így délután 2 körül sikerült is odaérnem. Lecuccoltam, kajáltam kicsit, és már mehettem is a pályabejárásra…vagyis az első éles körökre!

Amikor először kimentem a pályára, úgy éreztem hogy jó erőben vagyok és széttépem az erdőt!!! 🙂 Ennek meg is lett az eredménye, hiszen igazi zöldfülű cc-sként rengeteg hibát vétve teljesítettem az első köreimet. Az első kanyarba pl akkora lendülettel érkeztem meg, hogy egész egyszerűen kicsúszott alólam a gép. Nem estem el ugyan, de a 0-ról kellett újraindulnom. Utána is görcsösen, mindent izomból megoldva tekertem. Az időeredmények ugyan nem voltak rosszak, csak éppen kevesebb energiabefektetéssel jobb köröket lehetett volna menni, ha egy kicsit többet használom az eszem. 🙂

Közben szép lassan megnyugodtam, és ahogy fáradtam egyre okosabb lettem. Már a kanyarok előtt visszaváltottam, íveket használtam, és nem pedig négyszögjeleket, gyökereket és köveket kerültem ki, és az időket is sikerült egészen stabilan tartani, igaz ugyan, hogy egy kicsit lassabbak lettek. Jöttek a háromkörös etapok, meg a sötét, de hála a kölcsönlámpáknak, teljesen jól láttam, nem úgy mint az esti edzéseken. Hajnalban aztán a hosszabb pihenőm alatt volt egy kis krízis, amikor alvás közben görcsöltek a lábaim, utána pedig a melegből kijőve minden porcikám vacogott a hűvös levegőben…és vissza kellett húzni az átizzadt bringás cuccokat… Ekkor szükség volt a lelki erőre, és a csapatszellemre is a folytatáshoz! 🙂

Sportszakmai 🙂 szemmel nézve amúgy se éreztem úgy, hogy feküdne nekem ez a cc-s dolog. A legnagyobb problémát az okozta, hogy igen keveset bringázok olyan intenzitás-tartományban, amit a taktikánk megkövetelt. A középtávú maratonokhoz szükséges intezitáshoz szokott szerveztemet kissé (nagyon) megviselte a folyamatos sprint, és sehogy nem találtam a ritmust. Az egész verseny alatt mindössze egy fél körön keresztül éreztem, hogy végre ritmust fogtam, és erős vagyok. Közhely, de jelen esetben tehát igaz volt, hogy a győzelemért meg kell szenvedni…

Aztán kb 2 órával a vége előtt elindultam az utolsó két körömre. Akkor már nagyon nagy volt a felelősség, hiszen régóta vezettünk, és már közel volt a vége. Egy hiba csúnyán megbosszulhatta volna magát, így fejben próbáltam nagyon összerakni a köröket. A szokásosnál sokkal jobban koncentráltam, mert ezúttal nem csak a saját szórakoztatásomra bringáztam, hanem tétje volt a dolognak. Végigértem, sikerült nem felütni a belsőket, és bár a második kört már nem tudtam megnyomni, mint ahogy azt előre terveztem, de örültem, mert nem kellett már többet mennem. 🙂

Amilyen sportélményben viszont ezután részesültem, az sokáig emlékezetes marad számomra. Az az erő, és elszántság amivel küzdött Zaki, Árpi és Szabi a kb 6 perces előny megtartásáért az félelmetes volt! Mindenki iszonyú jól ment a csapatból (én magammal mondjuk egyáltalán nem voltam elégedett), de amit ők hárman műveltek a végén, azt nem tudom nem kiemelni! Le a kalappal! Az i-re a pontot az X-Terrás versenyző utolsó körről való lecsúszása, és a hármas HBSE befutó tette föl.

Alig tudtam elhinni, hogy sikerült, nyertünk. És amiről eddig még nem beszéltem: nagyon tetszett az a közeg ami a HBSE sátrat övezte. A nagyon profi support, a lelkesedés, a drukkolás…tényleg, köszönöm mindenkinek aki a versenyen segített, akár egy jó szóval is, amire akkor lehet, hogy reagálni se tudtam a zombiságom miatt, de mégis nagyon jól esett, és tartotta bennem az erőt! 🙂

Este otthon csak néztem ki a fejemből, és alig tudtam elaludni (!), annyira kavargott a fejemben a sok élmény. Másnap pedig a kölcsön-HBSE pólóban virítottam egész nap (amit amúgy szívesen megtartanék az áráért cserébe) azzal a furcsán jóleső érzéssel magamban, hogy előző nap a dobogó tetején állhattam.

Köszönöm Happy Bike, köszönöm Sport Expressz!

Advertisements

Eztuán megpattantam egy hétre Szlovákiába, a Magas Tátrába, ahol volt gyalogos, és bringás túrám is, bár sajnos a bringásokat a legtöbb völgyből kitiltják. Azért így is sikerült feljutnom 1200m-re egy dinnye-nagyságú kövekből álló úton. Néztek is a gyalogosok, hogy mi a francot csinálok ott bringával. 🙂 A csúcshoz még 200 m-t kellett volna mennem fölfelé, viszont az már tolós lett volna, így nem vállaltam, inkább süttettem a hasam egy legelőn. 😀

Szombaton aztán elérkezett a hét fénypontja, a Horal maraton. A rajtterület egy Poprád melletti településen, Svit-en volt, és a sűrűn kihelyezett tábláknak hála nagyon könnyű volt megtalálni. Sajnos az időjárás nem volt éppen kegyes, ugyanis az egész hetes napsütés után pont a verseny napján volt szakadó eső.

Előzetesen a Lejzi (Lazy) becenévre hallgató ~70 km-es, 2100 m szintemelkedéssel bíró középtávot néztem ki magamnak, de az eső meglehetősen elbizonytalanított, és erősen szemeztem a 44 km-es rövidtávval. Végül aztán felhúztam magam, mert körülöttem mindenkinél középtávos rajtszámmal felszerelt bringát láttam, így én is a középre neveztem.

A nevezési díj 550 korona volt, és ennyiért adtak egy rajtszámot, egy nagyon igényes, kormányra rögzíthető szintábrát, posztert, zselét, üdítőt, kaja és piajegyet… Chip viszont nem volt, ami nekem kicsit furcsa egy maratonon, főleg hogy Inter Mountain Series, meg mittomén…

A pálya tipikus maraton pálya volt, és ugyan behrangozták a “hikinkg trials”-t, viszont az egész versenyen mindössze egy 2-3 km-es singletrack-es szakasz volt, az is a legvégén. Ezt leszámítva széles erdészeti dózerutak voltak mindenhol. Az útvonal Svittől délre, az Alacsony Tátra fő gerincének irányába vezetett, és a legkeményebb része egy ~8 km-es mászás volt, ahol 700m szintet kellett legyűrni egyszuszra. Így jutottunk 1400m magasra.

A taktikám az óvatos kezdés, és a még óvatosabb folytatás kombinációjából állt. Nem csak a hegyekkell küzdött mindenki, hanem a sárral is, így én nem is versenyként, hanem túlélő-túraként fogtam fel az egészet. A 8 km-es mászás utolsó harmada egy szétázott legelőn volt, ahol alig-alig lehetett haladni, itt szinte mindenki tolta a gépet. 1400 m-en a fordítónál két ballonkabátos fickó osztogatott karszalagot a ködben igazolásként, hogy ott jártam. És utána a lejtőn kezdődött az igazi próba.

Ugyanis 1400m-en ilyen időben már elég hideg tud lenni, főleg ha az ember nyakig vizes, és még biciklin is ül. Én már fölfelé is azon gondolkoztam, hogy meg kellene állni kicsivarni a vizet a zoknimból, mert annyira fázott a lábam, hogy alig bírtam mozgatni a lábujjaimat. A lejtőzés viszont minden képzeletet felülmúlt. Amikor nem kell mozogni a bringán (tekerni nemigazán lehetett, mert állat meredek volt az út), és alulról kapod a hideg trutyit, felülről meg a szakadó esőt… A lejtő alján szerencsére volt egy frissítőpont, ahol forró levest is oszotottak, így valamennyire sikerült visszanyernem a normális testhőmérsékletem, és tudtam folytatni a versenyt. A hidegről sokat elárul, hogy a legtöbben ezen a ponton adták fel a versenyt. Volt egy srác, aki benn ült egy rendezői autóban, állig bebugyolálva pokrócokkal, és úgy vacogott, hogy fáztam tőle.

A távon 5 frissítőpont volt elhelyezve, igen bőséges kínálattal: banán, narancs, csoki, keksz, sós süti, édes süti, víz, tea, rózsaszín ízű lötyi, és egy helyen forró leves. Mivel 11-kor volt a rajt, és én már 8-ra befejeztem a reggelimet, így minden ponton megálltam, és szisztematikusan végigettem a teljes kínálatot. 🙂 Így sikerült megúsznom az eléhezést. 😛

Meglepetésemre az erdőben több helyen is voltak szurkolók, akik lelkesen bíztatták a népet, és ez nagyon jól esett, különösen ilyen nehéz körülmények között. A pontokon is nagyon rendesek voltak az emberek, és úgy általában a versenyzők is jófejek voltak. Mindig próbáltak pajtáskodni :), csak sajnos egy mukkot nem értettem belőle, hogy mit beszélnek, de a hanglejtésből, és az arckifjezésükből ítélve talán nem az anyámat szidták. 😀 Ugyan sokadszorra már eléggé fárasztó volt elmondani, hogy “Sorry, I don’t understand”, mert a többség egyáltalán nem beszélt angolul. (Ez okozott kis próblémát a regisztrációnál is, de áthidaltuk…) Egy arc volt, csak aki tudott rendesen angolul, ő mondta is, hogy ez egy nagyon nehéz verseny, főleg ilyen körülmények között, valamint az is kiderült, hogy Magyarország szerinte lapos. 🙂 Szlovákiához képest mindenképpen…

A szintrajz különösen jól jött, mert az órám már rögtön az elején felmondta a szolgálatot, de az ábra segítségével pontosan meg tudtam határozni, hogy hol tartok a pályán. Mindig próbáltam társaságban maradni, és huzatni magam, de ez egy idő után már nem volt könnyű, mert az amúgy se túl népes mezőny (kb mint Nagykovácsiban) hamar szétrázódott. A jó erőbeosztásnak köszönhetően most én előztem meg a végén pár embert, így kategóriámban az 55 célbaérkezőből a 38-dik lettem. A mezőny fele kb pedig feladta a küzdelmet. 6 óra 3 percet mentem, 11.54-es átlaggal. A győztes idő 3:36 volt 19.41-es átlaggal. Én nem tudom, hogy hogyan csinálta a csávó, mert én még a lejtők többségén se mentem 19-el a néhol hatalmas kövek, és sár miatt… 🙂

Talaj: a talajnak az volt a különlegessége, hogy nem agyagos sár volt, hanem apró kövecskékkel dúsított erdei sár. Ilyen kövecskékből egyébként bizonyára egy jó csomót ehettem a verseny alatt, hiszen a trutyiból jutott a kesztyű törlő részére és a kulacsokra is bőven. Valamint az se sokat segít ilyenkor, hogy nyitott szájjal lejtőzök… Ezek a kis gonosz kövecskék gondolom sokat segítettek abban, hogy a tárcsáim most jól szét vannak karistolva.

A pályában volt egy patakátkelés, amit odafelé, és vissza is meg kellett csinálni. Az a patak, amin délelőtt még simán át lehetett hajtani, délutánra az özönvíz hatására folyónyi méreteket öltött. Még szerencse, hogy alternatív útvonalként volt egy fahíd is, különben érdekes lett volna a visszajutás.

Érdekesség, hogy a 115 km-es hosszútávra nevezett a Blazsó Marci is, viszont nem ment végig. Én pedig legjobb magyarként szerepeltem a távomon, és ehhez csak egy honfitársamat  kellett megelőznöm. 🙂

Összességében elégedett vagyok, hiszen semmi más célom nem volt, csak a teljesítés, mert úgy gondolom, hogy ilyen körülmények között az is komoly teljesítmény volt. Ez pedig sikerült. 🙂

A Bükk 900 után másnap jött a Bükk Maraton, ahol előrelátóan, és nagyon okosan rövidtávra nevezetem. A “bemelegítés” során iszonyúan tompa volt a szervezetem, és a lábaim is meglehetősen ólmosak voltak, de a verseny elején mégis nagyon jól éreztem magam. Sikerült beállnom egy bolyba, és mintaszerűen hasítottunk fölfelé az első hegyre, sorban hagytuk le az embereket. Egészen 30-35 km-ig jól is ment, utána viszont hirtelen beütött a krach. Egyszerre fáradtam el, és éheztem el. Kétszer is meg kellett állnom pihenni, meg kajálni kicsit, rengtegen visszaelőztek, és a célig már csak szenvedés volt az egész. Öszzességében azért egyáltalán nem bántam meg, hogy indultam, sajnáltam volna ha kihagyom. 🙂

Két hete szombaton került megrendezésre a Bükk 900-as csúcsai elnevezésű gyalogos tájékozódási teljesítménytúra, aminek a teljesítését már régóta kitűztem magamnak. Bánkútról indulva kell 20 táblával jelezett 900m fölötti csúcsot felkeresni a Bükk fennsíkon, többek között a Bálványt, Istállós-kőt, Tar kőt.  A túra érdekessége, hogy nincs megszabott útvonal, a csúcsok tetszőleges sorrendben érinthetők, és a többségükre semmilyen jelzett/turistaút nem vezet. A csúcsokon nincsen személyzet, sem semmilyen ellátás, csupán egy bélyegző, amivel igazolni lehet az ottlétet. Ennek köszönhetően ez a túra nem csupán az állóképesség, hanem a tájékozódási készség próbája is.

Persze manapság egy GPS segítségével könnyen megoldható feladat lenne, de nekünk mindössze egy átlagos Bükk-térképünk és egy tájolónk volt, így az igazi kihívás megmaradt. A rendezők összeállítottak egy ajánlott sorrendet a csúcsok felkereséséhez, mi ezen viszont picit változtattunk, mert a kiírás szerint sorrendben a dél felé eső csúcsok felkeresése után még egy Bánkúttól északi irányban szereplő hegy is szerepel, mi pedig azt szerettük volna, hogy északról délre haladva felfűzzük az összes pontot, és a végén pedig már csak vissza kell sétálni Bánkútra.

A csúcsok többségéről nincs kilátás, viszont, viszont ez a fajta “kincskeresesős” hangulat nagyon fel tudja dobni az embert. A csúcsmászások szerencsére egyenként általában nem jelentenek túl nagy szintemelkedést, hiszen már eleve elég magasról indul a túra, így az elején csak kis huplikank érzékeli az ember a csúcsokat. Szerencsére úgy a 4-5-dik hegy környékén kicsit elnavigáltuk magunkat, és kétszer mentünk fel ugyanarra a huplira. Ezzel 2 órát vesztettünk, viszont ennyi idő pont elég volt ahhoz, hogy a teljes mezőny mögé kerüljünk, így már teljesen egyedül kellett megoldanunk a feladatot.

Később olyannyira belejöttünk, hogy a pontosságunk már hátráltatott minket. 🙂 Többször is előfordult, hogy hajszálpontosan odamentünk arra a helyre, ahol a térkép szerint kell lennie a csúcsnak, és még azt is tudtuk (láttuk, mert pl torony volt ott), hogy hol nem kellene lennie, és mégis ott volt. Megküzdöttünk a bozóttal, kerítéssel, és a túra vége felé már a fáradtsággal is elég rendesen. Tar kőt elérve eléggé válságos lett a helyzet, hiszen még 4 csúcs maradt hátra, nekünk pedig nagyjából 3 óránk maradt a szintidőből, és kb 1 óra távolságra voltunk a céltól.

Ha már ott voltunk megpróbáltuk, és nem volt hiába: sikerült a bravúr, 2 óra alatt megtaláltunk 4 csúcsot, és fél órával a zárás előtt 11:30 alatt visszaértünk Bánkútra, 20 pecséttel az igazolólapon. 🙂 Szóval teljesítettük a túrát, amit igen jó teljesítményként értékeltem, figyelembe véve az ekmúlt hetek mozgásszegény életmódját, gyengélkedéseit, valamin, hogy majdnem teljesen ismeretlenek voltunk a terepen.

A Szilvásvárad Maraton középtávja után messze nem voltam elégedett az erőnlétemmel, és a mutatott formámmal, így Nagykovácsiban mindenképpen szerettem volna javítani. A felkészülésemet azonban nagyban hátrlátatta néhány tényező. Egyrészt combizom-húzódást szenvedtem a versenyen, így az azt követő héten a alig-alig bírtam bringázni, mivel a jobb lábam tekerés közben a legkisebb erőkifejtésre is fájdalommal reagált… 😦 Másrészt kicsit sok volt az éjszakázás, a rendszertelenség, ennek köszönhetően a verseny utáni vasárnap a sportformám elérte a lokális minimumát: egy 40 km-es bakonyi körtől totál bekészültem.

Szóval új taktikát dolgoztam ki: sok alvás, rendszeres kajálás, megfelelő mennyiségű pihenés.  A keddi terep edzőkörön, amit szokás szerint a Nagy-Kevélyen ejtettem meg, már kezdte éreztetni a hatását az új taktika, majd csütörtökön 4 perccel vertem az aszfaltos  HHH körömön a korábbi rekordomat, és úgy éreztem, hogy ebből végre lehet valami…

Aztán egyéb ügyek miatt a verseny előtti éjszakán megint későn feküdtem, és már hajnali 5-kor kellet kelnem, hogy 9-ig tudjak nevezni. Ráadásul egész éjszaka, sőt még reggel 6-kor is esett az eső, én pedig megint hullának éreztem magam. Némi töprengés után mégis úgy döntöttem, hogy összepakolok, és kigurigázok a rajtag, aztán majd meglátom, hogy nevezek-e.

Miközben igen visszafogott tempóban haladtam fölfelé a Hűvüsvölgyin, és figyeltem hogy húznak el mellettem a bringával megpakolt autók, egyszercsak megállt mellettem egy. A benne ülő birngás kolléga megkérdezte, hogy elvigyen-e, én pedig nem voltam semmi jónak az elrontója, így végülis én is autóval érkeztem Nagykovácsiba. Az arc elmondta, hogy régen sokat versenyzett, de most nem indul, mert már nem vonzza annyira a sár… 🙂

A parkolóban aztán hamar összefutottam néhány HBSE-s kollégával, majd beirányoztuk a csapatsátrat. Azsótól kaptam ingyen nevezést, mivel az eső miatt jónéhányan nem jöttek el, akiknel már volt előnevezésük. Gyors névátiratás után elkezdtem a pakolászást, majd elzúztam némi bemelegítésre. Jöhet az a fránya 60 km!

A rajt előtt 5 perccel Apám hívott a Mátrából, hogy éppen beirányozta a Kékest! 🙂 Hú, mondom az tök jó, mert én meg éppen most készülök megfürüdni több tonna sárban. A szokásos “Fire” előtt még éppen sikerült beállnom a középtávos HBSE-s sorba, eBalázs, Schat, és LÁrpi mellé, a boly végére.

A rövid aszfaltos szakaszon sétatempóban kezdtünk, és eBalázs valamint Árpi mögött az utolsók között kanyarodtam rá az első köves emelkedőre. Árpi hamar megunta a sétálást, és a többiek bénázást (“Basszus ezek már itt tolják??!!”), és néhány gyors ritmusváltással elhagytuk eBalázst, majd Árpi engem is kezdett leszakítani.

A ritmusváltások nem estek jól, soha nem is volt az én műfajom, szóval úgy döntöttem, hogy inkább beállok egy saját tempóra, és nem erőlködök. A sár már itt sem volt kicsi, és óvatoskodtam is picit, de ekkor még bőven kezelhető volt a helyzet.

Nemsokára megnézhettem Árpi 5 eséséből az elsőt, és ezután ugyan még újra elhúzott mellettem, de a következő sáros, csúszós, tolós emelkedőn befogtam, és le is szakítottam. Igaz, itt már senki nem a másikkal volt elfoglalva. Kőkemény küzdelem folyt a pálya sár miatt tekerhetetlen részein. Volt olyan emelkedő is, amin feltolni is alig bírtam a bringát.

Volt egy kb 500 m hosszú nyílt egyenes, vízszintes rész, ahol agyagos földúton kellett (volna) menni. Azon a helyen konkrétan mondenki tolta, akit láttam. Kettő tekerés után a bringa kerekei beálltak az összeszedett sártól, a súlya pedig több kilóval megnőtt. Én is akkor kezdtem el  haladni, amikor beletörődtem, hogy itt bizony nem lehet tekerni, és leszálltam. Lehetett volna ugyan még az út melletti susnyásban próbálkozni, de nem akartam egy defektet kockáztatni. Itt néha eszembe jutott, hogy le kellene ülni az út szélére, és hagyni az egészet a francba, mert ennek semmi értelme: ez ugyanis nem biciklizés. Azért valahogy csak tartottam magamban a lelket, és a végére értem a trutyinak…

Az első (és talán utolsó) finom rész a jó öreg Meszes-hegy felé volt, amikor a Budai-hegységből lerongyoltunk a síkságra. Itt már nem volt előttem senki, és a felső szűk, sodrós, csúszós kanyarokkal teli részt követően (ahol egyszer majdnem kicsúszott alattam a bringa féktávon…) jó minőségű, száraz út következett, ahol sikerült 56-ot döngetnem lefelé. Állat volt. Imádom az új bringám telóját, és fékeit! 🙂 A lejtő aljára utol is értem két arcot (nem értem mit tötymörögtek :)), viszont a rövid sík szakaszon gyorsan el is tempóztak… Eztuán következett a végetelen mászás, vissza föl a Meszes-hegy irányába (ezúttal a letérő le volt szalagozva:)), én pedig elkezdtem keményen szenvedni. Ezekben a percekben egy pompás női hátsó tartott életben :), ami valahogy (nagy nehezen) megelőzött fölfelé, de sajnos a lejtőzés nem volt az erőssége, így kénytelen voltam otthagyni.

Volt egy murvás szerpentin is, ahonnan nagyon látványos kilátás nyílott, viszont ekkor már eléggé elgyötört voltam. Alapvetően sokszor érezetem úgy, hogy ismerős a hely, ahol éppen járok, sőt tudom is, hogy hol vagyok, de mindig olyan pontra értünk ki, ahol még korábban nem voltam, így nehéz összeraknom a térképet a fejemben. Az biztos, hogy a pálya nagyon kemény volt, iszonyú mászások voltak benne. Pedig én még azt hittem, hogy a Bükk-fennsík háromszori megmászása után a Budai hegységet reggelire fogom megenni. Hát nem…

Szerencsére a mászásokat azért néha murvás DH szakaszok is követték, így leglább én is mosolyoghattam picit, amikor az egyik zúzatás után farolással is alig bírtam leforulni az útról egy ösvényre, egy kissrác pedig ott állt a kanyarban a szalag mögött rendületlenül, és nem hitte el, hogy esetleg el is ronthatom. Már ordítottak neki (vagy nekem:)), hogy “vigyázz!!!”, amikor végülis kb 1m-re tőle sikerült elfordítanom a gépet. Nem volt izgulós a kölök, mert kb olyan 50 km/h-ról indíthattam a féktávot. 🙂

Sajnos az erdei szakaszokon az uralkodó talajtípus a sár volt, így ezeken
részeken többynire csak kamilláztam, tökmindegy volt, hogy lefelé, vagy fölelé kellett menni. Volt olyan lejtő a pályán, amin háromszor kellett lemenni, és egyszer se sikerült megoldani úgy, hogy végig nyeregben maradjak. Annyira sáros, meredek, és széttúrt volt, hogy az egyik lábammal folyamatosan támasztanom kellett a talajt, ha azt akartam, hogy biztonságban leérjek.

Az első kör végén éppen húztam a célkapu felé, amikor egyszercsak elrobogott mellettem két HBSE mez. Ködmön és Árpi voltak. Azt tudtam, hogy Árpi utol fog érni, de hogy Ködmön bá’ hogyan került mögém, arról elképzelésem sincs. Aztán úgy döntöttek, hogy egyikük se megy ki a második körre, én viszont nem szerettem volna feladni semmiképp, így a frissítőponton kapott támogatás után újra nekiugrottam a sártengernek.

A pályán ekkor gyakorlatilag már nem voltak emberek. Rengetegen feladták. Találkoztam egy sráccal, aki azt kérdezte, hogy kell-e még tovább menni, mert nem látott eddig senkit. 🙂 Eldumálgattunk, aztán jól otthagyott az emelkedőn. 🙂 Én pedig életmben először verseny közben megálltam egy rövid technikai szünetre. Hát igen, a fejemben már régen vége volt a versenynek. Már csak arra törekedtem, hogy végigtekerjek…valahogy.

Szerencsére a sok napsütésnek, és melegnek köszönhetően a pálya sokat száradt, és jóval tekerhetőbb állapotban volt mint a délelőtt folyamán. A második (nekünk, középtávnak rövidített) kör szerencsére könnyebb is volt. Azt is élveztem, hogy néhány lejtős részen emlékeztem, hogy az előző körben hol követtem le apróbb (vagy nagyobb) hibákat, és ebből tanulva másodjára már sokkal jobban át tudtam menni ezeken a helyeken. A pocsolyákon ekkor persze már rutinból gázoltam keresztül, régóta nem volt szempont, hogy milyen mély, vagy mennyire leszek sáros. Csak azért kellett néha megállni, mert alulról a szemembe fröcskölt…

A cél előtti “csúszdán” a fiatal kollégát is beértem, aki még a kör elején szakított le magáról, és a lejtő aljára összeszedett kis előnyömmel gazdálkodva, valamint némi tempózással a záró sík szakaszon sikerült éppen megelőznöm. 🙂

Bemondták, hogy hányadik lettem, de nem figyeltem, mert nem érdekelt. Azzal voltam elfoglalva, hogy stabilizáljam az EKG-mat, valamint hogy minél gyorsabban eljussak a cél utáni frissítőig, ahol a Néni föltette a klasszikusat: Megérte ez? Ezúttal nem gondolkoztam el az amúgy is költői(nek szánt) kérdésen, és a válasz csupán egy (talán nem annyira őszinte) mosoly volt…

Ezután bringamosás, zuhany, kaja, csapatfotó, pakolás, irány haza.

Slusszpoénként hazafelé elkapott egy zivatar, amiben előszőr csak ronggyá áztam, aztán szétveretett jéggel, majd a Hűvösvölgyin visszafelé konkrétan hullámzó úton kellett bringáznom, és közben figyelgettem, ahogy a csatornákből ömlik kifelé a víz. Helyenként 10-15 centis vízben gázoltam az autók között (akik viccesen beterítettek oldalról is, de ekkor már semmi nem számított). Azt hiszem ezt hívják vizibiciklizésnek. Érdekes élmény volt.

Otthon ruhák karanténba, forró fürdő, pizza, F1, bealvás…és álmomban sárban csúszkáltam…

Fuvar híján kénytelen voltam igénybevenni a MÁV remekbeszabott szolgáltatásait, és vonattal indultam életem eddigi leghosszabb maratonversenyének színhelyére. Egerig meglepően kultúrált módon sikerül elérnem: a külön bringaszállításra specializálódott vagonban kényelmesen le is lehetett ülni. Szilvásváradra már nem volt ilyen európai  a dolog, de azért valahogy csak kibírtam. Szombat este 9-re érkeztem a versenyközpontba, ahol mindenfelé bringások voltak, mentek a koncertek…aki volt már Szilváson az tudja, hogy már alapból sincs rossz hangulata, de így megspécizve egy bringás fesztivállal…hááát. 🙂

Nagy nehezen sikerült megtalálnom a csapat által előre lefoglalt szállást, aztán szép lassan elkezdett szállingózni a népes HBSE különítmény…kicsit sok volt az új arc, nem mindenkit sikerült megjegyeznem… 😀 Néhányan hajnalig nyomták a dumapartit (pont az a szoba volt a buliszoba, ahova én is kerültem) így ugyan nem unatkoztam, viszont verseny előtti pihenésről nem nagyon lehetett szó. A bringázásról viszont sok új dolgot megtudtam, többek között azt is, hogy lefelé csak a buzik, és az átoperáltattak fékeznek… 😀

Volt aki hajnali egykor még be volt tintázva, aztán az első kakasszóra, reggel 6-kor már kelt is föl, egy perc múlva már ott virított rajta a full HBSE mez, töltötte a magnézium ampullák tartalmát a kulacsába…és hosszútávon indult.

9-körül végül én is kicuccoltam a HBSE sátorhoz, és elkezdtem véglegesíteni a felszerelést. Keréknyomás beállítása (tudtam, hogy jó sziklás lesz a talaj, szóval túl puhára nem érdemes, mert könnyen felütheti), kulacsok, nyeregtáska, mobil, csoki, keksz, banán, pótgumi, és gumi-lefejtő műanyag cucc… Nem is maradt sok időm, elzúztam egy rövid installációs körrel egybekötött bemelegítésre…

Már a bemelegítésen is rosszul éreztem magam, szóval 9:45 körül unott pofábal beálltam a mintegy 1200 fős mezőny közepére, HBSE mezt ekkor már nem láttam. 10:00-kor volt  rajt, és mintegy 5 perc múlva már nekem is sikerült kivergődnöm a rajtterületről, és kezdődött a móka. Kb úgy éerztem, hogy itt mindenki sétabiciklizik, szóval szokás szerint elkezdtem előzgetni az enyhén emelkedő aszfalton. Aztán az út egyre merdekebb lett, én meg egyáltalán nem éreztem a ritmust…és amikor már jó magasan voltunk elkezdtem várni az első lejtőt. Na, az hiba volt!

Bekanyarodtunk az erdőbe, és olyan durva emelkedő jött, hogy mindenki tolta, akit láttam magam előtt. Persze én nem adtam könnyen magam, mert direkt gyúrtam a meredek, technikás emelkedőkre… Aztán pont jött egy olyan rész, ahol már nem fértem volna el a toligáló bringások között, amikor hátulról nagy “Pálya, pálya!!!” csatakiáltásokkal megérkezett egy arc, akit előreengedtem, hogy törje nekem az utat! 🙂 Jó is volt, de az egyik kanyarban nem volt meg a lendületem, és a nagy egyensúlyozási manőverek közepette sikerült kioldanom az SPD-ből…na, onnantól én is toltam. 🙂

Aztán amikor már fönn voltunk a Bükk fennsíkon (és azt hittem, hogy innen már nem lehet magasabbra), akkor fölmentünk az egyik 900-as csúcsnak majdnem a tetejére. 15 km-t se mentünk, de már fáradt voltam!

Aztán jött a DH szakasz. Köves, nyálkás, csúszos, merdek lejtő. A kollégák előttem olyan tempót diktáltak rajta, hogy egy cigit nyugodtan elszívhattam volna közben, ha cigiznék, és még egy kávéval is leöblíthettem volna, ha kávéznék. Rémálom volt! Előzni persze komoly kockázatvállás nélkül nem lehetett. Aztán amikor kicsit kiszélesedett az út, akkor Jandi bácsi vérgőzös tekintettel, elborult aggyal nekiugrott a lejtőnek, hogy na most majd meglátjátok, hogy hogyan is kell ezt… Átmentem egy ingoványos részen, és úgy keresztbeállt alattam a bringa, hogy a combommal elcsavartam a nyerget az egyenes állásából!

Sebaj, továbbra is bátor voltam, és épp eltorzult arccal előztem egy sáros lejtőn egy csajt vagy 30-cal, amikor az első kerekem elcsúszott egy nyomvájú szélén…az azt követő néhány másodpercben annyi minden történt, hogy annak új bekezdést kell nyitni! 🙂

Furcsa dolog ez az esés, mert minden iszonyat gyorsan, és reflexből történik. Nincs idő gondolkodni, vagy irányítani a mozdulataidat. A tudatalatti vagy megoldja a helyzetet, vagy nem. Szívesen megnéztem volna kívülről, az biztos! Szóval éreztem, hogy a a gép eleje megindul a föld felé, és arra határozottan emlékszem, hogy jobb lábbal kioldottam, és talajt fogtam. A következő pillanatban már csak azt vettem észre, hogy futok a lejtőn lefelé, és arra gondolok, hogy milyen nehéz megállni. Meg arra is, hogy Úr Isten, jönnek mögöttem, mi lesz, ha telibe kapják a bringámat. Megfordultam, és láttam, hogy szerencsére mindenki megtudott állni, én pedig visszarohantam, és sűrű elnézést kérések közepette felpattantam a bringára (anélkül, hogy megnéztem volna, hogy milyen anyagi károk keletkeztek benne), és zúztam tovább lefelé, hogy befjezzem az előzést! (Egyébként sikerült is!) 😀

A bringán szerencsére egy karcolás se esett (több kárt okozott rajta, amíg a vonatokról le meg föl bénáztam vele), és csak a kb 10 perc múlva vettem észre, hogy a szarv belefúródott a sárba, amikor a következő emelkedőn ráfogtam. Az emelekdőn aztán megint ment a szenvedés. Se ritmus, se erő, se semmi. Halál.

A DH részeket viszont nagyon élveztem, az első villából az egész verseny alatt kb 8 cm rugóutat sikerült kihoznom, pedig adtam neki rendesen, szóval kicsit puhábbra kell állítani. Brutális, hogy mit bír ez a bringa. A köves részeken úgy mentem keresztül, mint a kés a vajon. A tárcsafékeknek köszönhetően szinte végig egy ujjal fékezhettem, így biztosítva volt a stabil kormányfogás is. A féken így is elég volt egy kicsit határozottabb mozdulat, és úgy éreztem, mintha valaki ki akarná húzni alólam a bringát. 🙂

Gyakoroltam a bunny-hop-ot is. 🙂 Az egyik lejtőzés során arra lettem figyelmes, hogy az előttem lévő kolléga hirtelen ugrik egyet. Gyorsan levágtam, hogy ott vmi durva útegyenletlenség lesz, és tényleg. Egy olyan 20-30 cm mélyen kersztbe volt árkolva az út. Megpróbáltam én is átbunny-zni, és olyan jól sikerült, hogy megtetszett a dolog. 🙂 Tök vicces volt, mert az előttem levő ugrálásából tudtam előre, hogy hol jön a durvulás, én meg csináltam utána! Együtt ugráltunk lefelé a lejtőn. 🙂

Az olyan lejtők, ahol csak sár volt, viszont engem is elbizonytalanítottak. Nem tudom minek volt köszönhető (tény az amúgy is vékony, 1.95-ös külsőm nem éppne sárgumi), de nagyon nem érztem ezt a fajta talajt. Ha ilyenre értem, mindig szenvedtem rendesen, és ilyenkor rendre engem előztek meg.

Összességében a bringa, és a felszerelés csillagos 5-ösre vizsgázott, ez volt az első olyan versenyem, ahol a lejtőket általában ki tudtam élvezni. A váltók se jöttek zavarba a sártól, a SRAM váltókarok nyers kemenységével kombinált kíméletlen precizitását pedig már korábban megszerettem. 🙂 Egyszer volt olyan, hogy frissítés után felültem a gépre, próbáltam dokkolni a pedálba, és nem hallottam kattanást. Mondom: mi a szösz??? Aztán érztem, hogy ugyan sikerült bedokkolnom, viszont a pedálkákon már annyi sár volt, hogy meg se bírtak nyikkanni… 🙂

A tanulság pedig az, hogy a verseny a legjobb edzés. Lehet itt bármennyit edzeni, ilyen körülmények között, ilyen intenzitással, ilyen távon, és ilyen brutális keménységgel a magamfajta amatőr a hétköznapokban nem használja a gépét! Rengeteg edzésmunka kell még, hogy erővel rendesen végigbírjak egy 70 km-es versenyt!

Tanulni jöttem, és sokat is tanultam. Jó volt!

(Ja igen: az időmről annyit, hogy 70km-en 4:53-at mentem, és büszke voltam, hogy 6 percet rávertem a 117 km-es hosszútáv győztesére Buruczki Szilárdra! :))

Az egész valahogy úgy kezdődött, hogy 3:30-kor keltem Budapesten, hogy aztán csak 6:00-kor induljak Veszprémbe vonattal. Útközben felhívott Apám, és közölte, hogy fölöslegesen töröm magam, mert Mr Author úgy döntött, hogy az összes levegőt kiereszti az első kerekéből, Mr Blade-et a Budapesti tartózkodása miatt pedig már nem volt lehetőségem meginvitálni erre a nagy tradíciókkal bíró sporteseményre…

Mire Veszprémbe értem sikerült legyűrnöm a Déliben vásárolt két kiváló minőségű pogácsából másfelet, hogy ne kelljen egy büfékocsit is magammal húzni majd az úton. Jahh, igen, a távválasztás: előzetesen 2:15-ös céljaim voltak a “Csak csúcs” távon, de úgy döntöttem, hogy mivel fáradt vagyok, meg úgyis a Szilvásvárad maraton a fontos, ezért inkább a hosszabb, 100 + csúcs távot választottam.

Mitán Apámnak sikerült összeszednie, a gépátvétel során meglepődve láttam, hogy Mr Author kifogástalan állapotban, erőtől duzzadva várja a rajtot – hála Apám munkájának! Köszönöm! Az intallációs kör alatt azonban azt is észrevettem, hogy mostmár nemcsak a hátsó fék, de az első is befog valamennyire. Király! Úgyis edzeni jöttem!

8:30-kor rajtoltunk és a nagyvázsonyi útra érve remek kis ellenszéllel találtuk szembe magunkat. Az első 5km-et én szélárnyékban tettem meg Apám mögött, és úgy egyáltalán nem tűnt vészesnek a dolog, ezután úgy döntöttem, hogy 5 km-enként váltsuk egymást, hogy mindketten tudjunk pihenni is.

Nem esett jól a tekerés, nagyon nem, de azért haladtunk becsülettel. Zsófia-pusztához fölfelé már előzni is sikerült, Szentgálon a fordítónál pedig testületileg kijelentettük, hogy haza akarunk menni! 🙂

Ehhez már csak a Kab-hegyre kellett fölmenni, aztán meg Puláig el, meg vissza. 🙂 Az utóbbi idők rendszeres hegyi edzéseinek köszönhetően a Kab-hegy még nem is fájt annyira, lefelé pedig a rossz úton röhögve húztam el néhány outis mellett, kihasználva Mr Author nem éppen aszfaltútra tervezett tulajdonságait. Így esett, hogy Puláig Apámat is itt láttam utoljára.

A főútra kiérve aztán megkezdődött a kálvária. Nem erőltettem, de még úgy is nehéz volt haladni az iszonyú szélben. Mindenkin látszódott, hogy szenved, aki arrafelé ment. A fordító előtt nem sokkal ért utol Apám, aki így a táv háromnegyedéhez érve kezdett erőre kapni. Ráadásul az ellenőrzőpontként szolgáló vendéglátóipari egységben még ingyen sört is nyert, amit felelőtlenül elkótyavetyélt, és becserélt egy narancslére. 😀 Mitagadás, akkor én is befeküdtem volna az árokba egy sörtől…

Rövid szusszanás után megindultunk visszafelé 30-cal…jórészt a hátszélnek köszönhetően. Itt hamar kezdett válságos, és tarthatatlan lenni a helyzetem, mert már nem bírtam tartani azt az 1-1,5 km/h különbséget, ami volt a tempónk között, így még Nagyvázsony előtt feladtam ezt a küzdelmet, hagytam hadd menjen Apám. Én csökkentettem a tempót, és innentől már a túlélésre játszottam.

Még Veszprém előtt utolértem két montis kollégát, pihiztem velük egy kicsit, aztán megindítottam a hajrát. A célban megint sikerült remegő lábakkal leszállnom a gépről, ami mindenképpen jó jel egy héttel a Szilvásvárad maraton középtávja előtt! 🙂 Apám négy perccel leoktatott, és már javában pusztította a szalámis szendvicseket…

4:37 lett a bruttó idő, és a tanulság: az outisok élete kemény…

A tavalyi Mátrabérc meghatározó sportélmény volt számomra. A több száz induló, a tavaszi napsütés, a gyönyörű táj, a küzdelem, az erőnléthez mért remek teljesítmény és a siker elegendő mennyiségű pozitív emlékké vált ahhoz, hogy idén újra nekifussunk Apámmal Magyarország egyik leghírhedtebb túrájának. Plussz kellett egy olyan igazolófüzet, amiben szerepel a nevem teljesítőként. 😛

Az előkészületek azonban ezúttal teljesen máshogy zajlottak. Nem kellett 0-ról építkezni, és 20 km-es túrákkal edzeni. Igazából edzeni se nagyon edzettünk. 🙂 Én főként azért, mert bíztam abban, hogy az egyre inkább elhatalmasodó bringázási szenvedélyemnek köszönhetően elegendő kondit szedek föl ennek a túrának a teljesítésére is, Apám pedig azért nem edzett, mert ő már erős. 🙂

A 6:00-ás rajtot ezúttal minden igyekezetünk ellenére lekéstük. A rajthoz közeledve én ugyan kiugrottam nevezési lapokat hozni, azonban Apám se bírt magával, így mire a nagy tömegben össze-vissza rohangálva újra megtaláltuk egymást, addigra a tömegrajt szépen elmesírozott az orrunk előtt. Sebaj, pénz befizet, cipő, táska felhúz, indulás!

A rövid aszfaltos szakasznak aggresszívan nekirontottunk, aztán a turistaútra kanyarodva kijelentettem, hogy “És akkor most lassítunk! Mondom lassítunk!” Na, Matyi ismerősünket – akit nem volt nehéz rábeszélni, hogy jöjjön velünk, és nem mellesleg tájfutó múltal rendelkezik – ekkor láttuk utoljára. 🙂 Nem egyezett ugyanis a taktikánk. Ő gyorsan akart menni, mi meg végig…

Volt még egy probléma. Apám talán megharagudhatott a hegyre, mert mindenáron el akarta dózerolni. Szerette volna nagyon nyomni neki, de ezúttal én voltam a megfontolt “öreg”, és nem hagytam magam belerángatni a jóba. 🙂 Ennek köszönhetően 100 méterenként meg kellett várnia… Én pedig ilyenkor szépen mosolyogtam a párás szemüvegem mögül, mintegy a kérdő tekintetre válaszolván, hogy “Semmi probléma, minden a legnagyobb rendben.” Hát, probléma végülis nem volt. Az viszont tény, hogy úgymond “megcsapott” a hegy. Szoknia kellett még a nagyvárosi szmoghoz szokott tüdőmnek a hegyi levegőt…

Nem ejtettem még szót az időjárásról. Apám – mint nagy meteorológus – még a rajtban felnézett az égre, és kijelentette: “Délelőtt még nem lesz eső!” Ennek megfelelően kivette a kőnehéz, több köbmétert elfoglaló esőkabátot a táskájából. (Lehet, hogy 4 deka is megvolt, és kb annyi helyet foglalt, mint egy pulóver.) Mondanom sem kell, ahogy beértünk az erdőbe már esett is…

Ahogy haladtunk előre az egyre magasabb részkre, úgy kezdtem egyre jobban érezni magam, viszont a tavaly megszokott kilátások helyett azúttal csak a nagy tejfölös masszát láttuk a bércekről. Apám ekkor jegyezte meg, hogy hát ez bizony semmi más nem lesz, csak vegytiszta sport. És milyen igaza volt…

Oroszlánvár előtt már egészen felélénkültem, és kezdtem ráhagolódni a meredek mászára. Tényleg vártam, kiváncsi voltam, hogy mennyit változott a teljesítményem egy év alatt. “A kizárólag ínyenceknek!” felkiáltással frissítés nélkül neki is vágtunk a falmeredek emelkedőnek. Kicsit sáros volt, és csúszott, szóval lendületből kellett menni, de tratottam magam tisztességesen. A csúcs előtt közvetlenül azonban kisebb dugóba keveredtem, elfogyott a lendület, és már épp kezdtem volna visszacsúszni a mélybe :), amikor egy terepkommandósnak öltözött kolléga elkapta az esőkabátom, és felhúzott a csúcsra. Ezúton is köszönöm! 🙂

Frissítés most a csúcson se volt, mentünk tovább lendületből. Mondtam is, hogy ezúttal milyen jól sikerült tartani a tempót, meg hogy nem szakadtam le. “Nem tudtam a saját tempómat menni, mert végig feltartottak…” – érkezett a szkeptikus válasz. Az idő közben egyre zordabb lett, és a bérceken szinte elviselhetetlen szél fújta át csapzott ruházatunkat, és testünket. Sas-kőnél már visítottam, hogy: “Igen! Még hidegebb szelet akarok! Nagyon finom!” Apámra pedig ekkortájt külön élmény volt ránézni, ahogy egyszál pulóverben harcol az elemekkel. Ráadásul a lendülettel se voltam kibékülve, a sok mászás kezdte meghozni az eredményét: kezdtem éhes lenni, és úgy éreztem, bedarál a hegy.

Pont mielőtt tényleg kezdett volna válságosra fordulni a helyzet elértük Kékes tetőt. Irány a büfé! Na, ott nem láttam semmit a párás szemüvegnek hála…valahogy azért így is sikerült pecsétet, meg levest szerezni, aztán átfáradtunk a turista házba, hogy meg-tízóraizzunk. 🙂 Kilátás ezúttal nem volt, jókedv se nagyon, csak gépies tápolás. Közben Apám próbálta a testhőmérsékletét a negatív tartományból a pozitívba tornászni…nem túl sok sikerrel.

Jókora késéssel indultunk tovább, és a következő, Galya tetőig tartó, szakaszon azzal múlattuk az időt, hogy heves eszmecserét folytattunk a megfelelő “túramenedzselésről”, azaz hogy mikor szükséges egy teljesítménytúrán megállni, és mikor nem. Bevallom ekkor picit ideges voltam, mert Apám mindent kitalált, csak hogy ne kelljen haladni. Technikai szünet, cipőfűző megkötése, innivaló előszedése a zsákból, gatyamadzag megkötése, esőkabát felhúzása, esőkabát lehúzása. Néha azért haladtunk is, és ekkor már kezdtem belelendülni, így fölfelé általában előztük a népet. A Rudolf-tanyai elágazónál aztán tuningoltunk egy kis fagyasztott szörpöt, meg begyűjtöttük a becsület pecsétet, és megkezdtük a csúcs-mászást.

A sár itt egészen komoly méretket öltött, helyenként úgy éreztem, hogy hiába dolgozok keményen, akkor se haladok semmit. Volt, hogy széttártam a karomat, és arra gondoltam, hogy ebben nem lehet gyalogolni. Aztán elértünk egy parkolót, és megkérdeztem:

– Hol vagyunk?
– Galyatetőn!
– Hú, az király…

Ennek örömére újabb rövid tápolás következett, és beirányoztuk Mátraszentlászlót. Korábban, amikor még a Kékes alatt egy szűk, oldalazós ösvényen csúszkáltunk a hegyoldalban volt egy olyan elejtett mondatom, hogy “Széles dózerutakat akarok!”. Akkor még nem sejtettem, hogy a széles dózerutakon bizony tengernyi sár tud összegyűlni ekkora esőben…

Egyszer szeretnék egy olyan Mátrabércet, ahol Vörös-kőnél szép nyugisan felmegyünk a kilátóba, és körülnézünk. Na, persze azért előtte meg kellene dolgozni. Közben már közeledett Ágasvár, és én pedig előre féltem, hogy mit fogunk ott művelni a Mátrakerszetesre való ereszkedés közben. Az a hely sár nélkül is veszélyes. Egyenlőre azonban még nem tartottunk ott, viszont bekeveredtünk egy nagyobb csapatba, akik egész jól nyomták, én pedig kimondottan élveztem, hogy ezúttal milyen könnyedén megy azon a helyen a gyaloglás, ahol egy évvel ezelőtt már a halálomon voltam. Időközben a Nap is kisütött, a köd is kicsit felszállt, és a nap első kilátásait kezdtük megcsodálni. Ágasvárra a jó tempónak köszönhetően kb 20 perc előnnyel érkeztünk, így bőven belefért némi sütizés. 🙂

Lefelé sem volt gond egy darabig, amíg rá nem értünk a patak fölött lévő dzsumbujban vezető szűk útra, amin ismét nem kevés mennyiségű sár nehezítette a továbbhaladást. Itt lettünk figyelmesek egy érdekes jelenségre: az egyik kanyarban a fák között ült a sárban egy kolléga, és épp a félig leszakadt talpú bakancsát próbálta nagy erőkkel újraéleszteni. Apám morálemelésképpen megjegyezte, hogy “Hát ez bizony beszél!”. Jött is a válasz, nagy vidáman, hogy “Megoldjuk, megoldjuk!” Azért kiváncsi vagyok, hogy tényleg megoldotta-e? 😀

Mátrakeresztesre érve sikerült ismét hátrányt kovácsolni az Ágvasárig összeszedett előnyünkből, de azért némi frissítés így is belefért: 20 perc hátránnyal vágtunk neki a hátralévő 15 km-nek. Én pedig nem voltam nyugodt, sőt kifejezetten idegesített, hogy el se vagyok fáradva, megyünk mint a gép, és a sár miatt mégis állandóan hátrányba kerülünk a szintidőhöz képest.

Mitagadás eléggé eldurrant az agyam, így őrületes tempóban kezdtük meg az utat a Nyikom-nyereg felé. Már tudtam, hogy nincs hova tartalékolni, így maximális fordulatszámon pörögve úgy húztunk el a sor mellett fölfelé a hegyen, mintha rajtunk kívül mindenki állt volna. Őszintén szólva még élveztem is, hogy milyen erős vagyok, és milyen jól megy a mászás. Meg is jegyeztem, hogy

– Most aztán toljuk neki rendesen, igaz?
– Te nem vagy normális… – jött a némileg megelepő válasz hátulról.
– Mért? – kérdeztem mosolyogva.
– Te teljesen ki akarsz engem csinálni…?

Hát nem, csak éppen úgy gondoltam, hogy mostmár nem ártana sietni, ha be karunk érni időben. 🙂 Így utólag visszagondolva tényleg gyorsan mehettünk, ha már Apám panaszkodott a tempó miatt… 😀

A Nyikom-nyeregre érve visszakapcsoltunk picit. Az érdeklődésre elmagyaráztam, hogy mostmár elég simán csak gyorsan menni, nem kell extragyorsan, mert vélhetően ledolgoztuk a hátrányunkat. A Muzsla-csúcsot már rutinosan közelítettük meg, nem dőltünk be a mindenféle kis hupliknak. Tudtuk jól: az utolsó a Muzsla! Közben – hogy ne legyen olyan unalmas a teljesítménytúrázó élete – ahogy mondani sziokták: bedörrent az ég. Jó kis zivatar kezdett kialakulni, aminek ugyan szerencsére csak a szélét kaptuk el. Azért némi jégesőre még így is jó volt. Kopogtak a cseresznyemag nagyságú szemek az esőkabátomon, és arra gondoltam, hogy jó lenne mostmár hazamenni!

A csúcsot elérve azonnal mentünk tovább, és megkezdődött a szenvedés. Biciklis szemmel néztem a dolgot, és úgy gondoltam, hogy fölfelé menet én már megtettem amit megkövetelt a haza, és nem értettem, hogy miért kell még lefelé is szenvedni, hiszen bringázás közben lefelé jön az élvezet. Na, itt minden volt csak élvezet nem. A hegy ugyanis nem akart véget érni. Már legalább háromszor hittem azt, hogy mostmár tényleg az utolsó szakasz jön, és nem! A patakmederbe való lereszkedés a hegy lábánál pedig egy külön beszámolót is megérne. Hihetetlen trükkökkel és figurákkal lehetett itt találkozni. A seggesek, csúszások, és egyéb akrobatikus mutatványok oylan széles tárházát vonultatta fel itt a tisztelt túrázó publikum, ami élményszámba ment. Jómagam azt a stratégiát választottam, hogy kis erecske által keményre mosott mederben haladtam lefelé. A túloldalon pedig már minden mindegy volt, mert az igazi dagonya csak itt kezdődött.

A mederből a földútra kiérve visszafordultam, hogy megvárjam Apámat. “Nem tudom mit szuttyog még mindig ott lennt a sárban…” – gondoltam magamban, amikor egyszercsak észrevettem, hogy mintegy 30 méterrel előrébb ott integet az úton. “Gondoltam nem küzdök ott a sárban, inkább megkerültem…” – volt a válasz, a kérdésre, hogy hogyan került elém.

Innentől már csak a hattyúdal volt hátra. Ez körülbelül azt jelentette, hogy mindenki derékig sárosan, fáradtságtól elgyörört, kifejezéstelen arccal csúszkált össze-vissza a bokáig érő mocsárban. Már régen nem számított semmi, hogy ki-hova lép. Sárosabbak úgysem lettünk volna. Előttem akár egy krokodil is feküdhetett volna tátott szájjal az út közepén, azon is a legteljesebb közönnyel masíroztam volna keresztül…

És végül a Szurdokpüspöki Általános Iskola…előtte az úton a tábla: “Megkérjük a kedves túrázókat, hogy tisztítsák le a cipőjüket, mielőtt belépnek az épületbe…”. Hehe, értékeljük a humort! Majd legközelebb…

A vége 12:43, ami kb 20 perccel rosszabb, mint a tavalyi, viszont még így is időn belül! Apám még gyorsan előadott egy igen érdekes mutatványt, aminek a lényege, hogy a lehető leghamarabb változtassuk át a szinünket ember-színűből kékre. A mutatvány tökéletesen sikerült. Azt mondta, hogy fázik, így a gulyásozás sajnos elmaradt…

Arra viszont még máig nem sikerült rájönnöm, hogy miért gyalogoltunk aznap 56 kilométert a Mátrában…

Arra gondolni se merek, hogy azért mert jó volt…

Categories

Advertisements