Már nem tudnám megmondani, hogy mikor találkoztam először képeken a Machu Picchu-val, de az biztos, hogy a kezdetektől fogva lenyűgözött. A természettel tökéletes összhangban álló, lélegzetelállító környezetben fekvő romváros világ életemben a legjobban vágyott utazási célpontom volt. Ha voltak is időközben kisebb megingások, tízből kilencszer biztosan Perut és a Machu Picchu-t mondtam volna válaszként arra a kérdésre, hogy hova szeretnék a legjobban eljutni. A nap tehát, amikor a Machu Picchu-t felkerestem, nem csak a perui túrám csúcspontja, hanem egy régi álmom beteljesülése is volt.

A Machu Picchut a XV-dik század második felében építették, és egészen az 1911-es hivatalos felfedezéséig ismeretlen volt a nagyvilág előtt. Létezése ugyan helyileg ismert volt, azonban nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget, egészen amíg Hiram Bingham – a Yale Egyetem Latin-Amerika történelmével foglalkozó professzora – két helyi vezető segítségével rá nem talált és nemzetközileg ismertté nem tette. A város – melyet magas rangú inkák laktak – vallási, csillagászati és helyi közigazgatási központként funkcionált. Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, hogy pontosan mikor és miért hagyták el a lakói. A város létezéséről csak az elit inkák egy kis csoportja tudott, és a fontossága miatt a létezésének titokban tartása mellett döntöttek a spanyol conquista alatt. A feltételezések szerint 1540 után hagyták el a várost, amikor a spanyol csapatok behatoltak a régióba. A városba vezető hidakat és ösvényt tönkretették, az utóbbit azonban később helyreállították, ami megkönnyítette a későbbi felfedezést. Hiram Bingham érkezésekor a Machu Picchu-nak két lakója volt, akik kukoricát termeltek a teraszokon.

Amikor a Machu Picchu meglátogatása előtti este a recepciós lány megkérdezte, hogy fél ötkor, vagy ötkor szeretnék-e reggelizni, kicsit azért kikerekedtek a szemeim. Mindenki szeretne felérni a romvárosba a reggel hat körüli napfelkeltéig, hogy különleges megvilágításban gyönyörködhessen a tájban – a szállásadók pedig ehhez alkalmazkodtak. Végül nem sokkal hajnali öt után – még sötétben – vágtam neki a nagyjából egy órás gyalogútnak. A turistaipar természetesen a Machu Picchu esetében is megtette hatását: rút szerpentint vágtak a hegy oldalába, hogy buszokkal hordhassák a látogatókat Aguas Calientesből a romvároshoz. Buszok nélkül a Machu Picchu a széles tömegek számára megközelíthetetlen lenne, számomra azonban egy pillanatig se volt kérdés, hogy gyalogolni fogok.

A meredek gyalogos szerpentinen csak néhány vállalkozó kedvű turistával találkoztam, a nagy többség a buszos utazást választja. Mintegy 3 km és 400 m szintemelkedés leküzdése után néhány inka épület tűnt fel a reggeli szürkeségben a hegygerincen, majd pár kanyar múlva a párás melegben csatakosra izzadva megérkeztem a romváros bejáratához. Átküzdöttem magam az ajánlkozó guide-ok sűrűjén – nekem itt most ne mondja meg senki, hogy merre menjek, és mire figyeljek – majd a kora reggeli napsütésben lassan kibontakozott előttem a képeken már annyiszor látott táj. Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy még egy kicsit kivárok, és először inkább elveszek a részletekben, de aztán hirtelen mohóvá váltam. Most rögtön látni akarom – mondtam magamban, és az Őrház felé indultam. Az Őrház az épületegyüttes legmagasabb pontján található, ahonnan remek kilátás nyílik a vidékre, nem mellesleg ez a hely a Machu Picchu klasszikus ábrázolásának a nézőpontja.

Az utazások (főleg a hosszabb utazások) során az ember sokszor természetesnek veszi, hogy nem hétköznapi helyeken van és csak utólag, a képeket nézegetve döbben rá: “Azta, de durva helyeken jártam!” Azonban amikor ott álltam fent a Machu Picchu-ban a lábaim alatt elterülő, lenyűgöző szépségű tájjal, amint a hegyek fölött átbukó napsugarak beragyognak mindent…az valóban különleges élmény volt. Kerestem egy szép zöld, füves, napsütötte teraszt az Őrház alatt, oda kifeküdtem, és a következő bő egy órában semmi mást nem csináltam, csak vigyorogva bámultam a fantasztikus kilátást. Próbáltam magam minél jobban átadni a tudatnak, hogy igen, én most tényleg itt üldögélek a Machu Picchu-ban. Erre tökéletesen igaz a közhely: lehet puffogtatni a jelzőket, de igazából teljesen a felesleges, ugyanis a Machu Picchu élőben még annál is sokkal jobb hely, mint amit a képek sejtetnek. Egyszerűen látni kell!

A Machu Picchu látogatását napi 2500 főben korlátozzák, de lehet kapni többféle jegykombinációt is. Megmászható például a romváros fölött magasodó, nagyjából 3000 méter magas Machu Picchu hegy (ez nem látszik a klasszikus képeken), vagy a Huayna Picchu, az a gúla alakú hegy, ami a klasszikus képeken látható a romváros közvetlen hátterében. Eleinte nem értettem, hogy miért nincs olyan jegy, amivel mindkét hegy mászható, később azonban rájöttem, hogy erre viszonylag kicsi lehet az igény, mert a két hegy egymás után való megmászása fizikailag már szép kis kihívást jelentene. Én végül a Huayna Picchu megmászására szavaztam, aminek a látogatása napi 200 főre van korlátozva. Két turnus van, az első csoport reggel 8-tól, a második 10-től indulhat. Az én jegyem a második csoportba szólt.

A Macchu Picchu quechua nyelven Öreg Hegyet jelent, a Huayna Picchu pedig Fiatal Hegyet, és az utóbbin is találhatóak inka építmények. A Huayna Picchu szent hegy volt, a főpap otthonaként szolgált. A fölfelé vezető ösvényeken azon gondolkoztam, hogy az inkáknak biztos nem volt tériszonyuk, másrészt pedig milyen jó hegyi futóversenyt lehetne itt rendezni. A hegyről szédítő kilátás nyílt a Machu Picchu irányába, ami ebből a szemszögből nézve teljesen átlagos inka romvárosnak tűnt. Közben a tekintetet kissé körbejáratva a nem is oly távoli horizonton 5000 méter fölötti hegyek hófedte csúcsai villogtak fehéren, lent a közeli méregzöld völgyből pedig az Urubamba folyó által körülölelt, extravagáns küllemű Cerro Putucusi masszív tömbje tört az ég felé hivalkodóan.

A Huayna Picchu által nyújtott különleges perspektíva kiélvezése után visszaereszkedtem a nyaktörő lépcsősorokon a Machu Picchu-ba. Részletesen bejártam a komplexum különböző zegzugait, elsétáltam a közeli Inka Hídig, utána pedig már csak ültem, és elégedetten csodáltam a tájképet. Azon nevettem magamban, hogy nem is tudtam korábban, hogy a Machu Picchu valójában egy túra… Olvastam kissé negatív beszámolókat a Machu Picchuval kapcsolatban, hogy a rengeteg ember miatt elveszik a varázsa, én azonban ezt nem érzékeltem. A buszos csoportok nagyja a kora reggeli érkezésemkor még nem, a késő délutáni indulásomkor pedig már nem volt ott, és közben se akadt egyetlen olyan pillanat sem, amikor sokallottam volna az embereket. Nekem a Machu Picchu egy egész napos program volt, és máshogy nem is tudom elképzelni. Számomra ez a tökéletes látnivaló a természethez való közelsége és a jó sok túrázási lehetőség miatt. Amikor nem sokkal este hat előtt végül újra Aguas Calientes felé vettem az irányt kicsit úgy éreztem magam, mint aki egy küldetést teljesített. Félve gondoltam a Peruban eltöltendő hátralévő napjaimra, hogy ezek után vajon mi tud még elkápráztatni…

Advertisements