You are currently browsing the monthly archive for October 2013.

A Machu Picchu nem tartozik a világ legkönnyebben megközelíthető látványosságai közé. A legfőbb bonyodalmat az okozza, hogy a mai napig nem vezet oda semmilyen autóút, és szerintem még egy jó darabig nem is fog. Az Inkák leghíresebb romvárosának meglátogatása ezért még 2013-ban is felér egy kisebb expedícióval. A világszenzációra éhes, elszánt turisták rendelkezésre álló idő, pénztárca és kalandvágy függvényében jónéhány variációs lehetőség közül válogathatnak az útvonalat illetően. Ami az egyes verziókban közös, az Aguas Calientes, a Machu Picchu “bejárati kapuja”.

Aguas Calientes a Machu Picchu-hoz legközelebb fekvő lakott település, cirka 3 km-re található a romvárostól az Urubamba folyó völgyében, kb 2100 méteres tengerszint feletti magasságban. Létezését kizárólag a világhírű romvárosnak köszönheti, napjainkra pedig gyakorlatilag megkerülhetetlen tényezővé vált minden Machu Picchu-ba igyekvő ember számára. Hivatalos neve Machu Picchu Pueblo (Machu Picchu Falu), de ennyi erővel Perut meg hívhatnánk Machu Picchu Országnak, szóval én inkább maradok a régimódi Aguas Calientes elnevezésnél, aminek a jelentése béna tükörfordításban “Meleg Vizek”-et jelent, és falu közelében lévő termálfürdőre utal.

Ha az embernek nincs kedve/ideje napokat gyalogolni, akkor Aguas Calientes megközelítésére az egyetlen lehetséges megoldás a vonat. Peru-ról tudni kell, hogy alapvetően egy olcsó ország, jóval olcsóbb, mint például Mexikó. Vannak azonban olyan “luxuscikkei”, mint a Nazca Vonalak, vagy a Machu Picchu, és exeknek a luxuscikkeknek rendesen megkérik az árát. Az Aguas Calientes-hez legközelebb fekvő lakott település Ollantaytambo, ahonnan a legolcsóbb retur-jegyet nagyjából 100 amerikai dollárért lehet összevadászni, ami – árfolyamtól függően – ~22 000 forintnak megfelelő összeg. Mindezt egy oda-vissza 80 km-es vonatozásért képesek elkérni a kedves turistától, ugyanakkor a perui állampolgárok ugyanerre a vonalra oda-vissza 20 perui új sol ellenértékben válthatnak jegyet, ami körülbelül 1500 HuF. És ezek után ne érezze magát úgy az ember, hogy csúnyán le akarják húzni…

Első körben tehát el kellett jutnom Cuzco-ból Ollantaytambo-ba, amit nevetséges áron meg lehet oldani a helyi tömegközlekedési eszköz, a colectivo igénybevételével, csak győzze megtalálni az ember a telephelyét. A közlekedés amúgy európai szemmel minden bizonnyal az egyik legfurcsább dolog Latin-Amerikában. A lokális tömegközlekedés általában nem rendes buszokkal történik, hanem úgynevezett colectivo-k segítségével, ami egy fix útvonalon közlekedő, folyamatos megállókkal működő kisbusz. Ennek nem pályaudvara, hanem egy telephelye van ahonnan indul, és a telephely előtti utcán a sofőrök hangosan ordibálva gyűjtik az utasokat. Menetrend nincs, a kisbusz akkor indul, amikor összegyűlik elég ember és megtelik minden hely. Persze a kisebb ferdítések az agitálás során mindennaposak. A sztenderd, jól bevált szöveg, a falta uno (egy hiányzik), pont azt jelentette, hogy még legalább 4-5 üres hely volt az autóban, amire olyan 20 percet vártunk mire megtelt…

Ollantaytambo-ba érve, a vasúttársaság jegypénztáránál kiderült, hogy limitálva van a vonatra felvihető csomagok mérete, így a nagy hátizsákomat az állomáson kellett hagynom egy direkt erre a célra létrehozott ingyenes megőrzőben. A szűkös, szakadt, zsúfolt colectivo-ból egész nagy váltás volt átülni a patyolat tiszta, hatalmas lábteret biztosító luxusvonatra, ahol menet közben andalító muzsika szólt és szendvicseket meg üdítőt szolgáltak fel. Kicsit megint olyan érzésem volt, mint a Nazca vonalak megtekintése közben, hogy sokkal autentikusabbnak éreztem volna az élményt, ha egy szakadt, koszos, rozoga, pöfékelő vonattal mehettem volna a Machu Picchuhoz, azonban nem árt szemelőtt tartani, hogy annak az országnak a főattrakciójáról beszélünk, ami kis túlzással a turizmusból él. Ebből a szemszögből nézve érthető a világszínvonalú szolgáltatás, csak éppen az így kapott steril rendezettségnek semmi köze nincs Latin-Amerikához.

Nem titok, hogy a Machu Picchu-tól nagyon sokat vártam, és az egész addigi utam során tapasztalt kopárság miatt féltem, hogy ez se olyan lesz, mint a képeken. Hogy nem lesz annyira zöld, nem lesz annyira látványos… Még az ollantaytambo-i vasútállomáson is kissé csalódott voltam, amikor a környező tájat fürkésztem. Nyoma se volt annak a buja, zöld, őserdei növényzetnek amit vártam. Miután elindultunk, és a vonat megkezdte két és fél órás útját a hegyek között az Urubamba folyó völgyében, még mindig arra gondoltam, hogy oké-oké, nem rossz, de a Szalajka-völgy azért mégiscsak szebb. Aztán ahogy egyre mélyebbre hatoltunk a 4-5000 méteres hegyek által szegélyezett völgybe, kezdett az én véleményem is megváltozni. Fokozatosan bezöldültek a meredek hegyoldalak, és az egyre dúsabbá váló növényzet között helyenként inka épületek romjait lehetett felfedezni.

Aguas Calientes-be érve már teljesen belelkesedtem, éreztem, hogy ez tetszeni fog. A falunak egyébként semmi köze nincs Latin-Amerikához, leginkább egy alpesi üdülőfalura hasonlít rengeteg turistával. Helyivel szinte alig lehet találkozni. A sétálóutcán étterem-étterem hátán, és hotelből sincs éppen kevés. Az állomásról csak egy gigantikus méretű zsibbvásáron keresztülvágva lehet kivergődni. Mindez azonban cseppet sem zavart, hiszen maga a környezet, a falu fekvése lenyűgöző. Aguas Calientes azon a vidéken helyezkedik el, ahol az trópusi őserdő találkozik az Andok kopár hegyvonulataival, aminek az eredménye egy egészen egyedi klíma és tájélmény. Hatalmas a páratartalom, a jelentős tengerszint feletti magassághoz képest meleg van, és a környező ~3000-es hegyeket trópusi növényzet borítja. A ~3400-on fekvő, éjszakánként jéghideg Cuzco után a szervezetem szabályosan fellélegzett. A zseniális környezetben található, méregdrága turistacentrumot lelkendezve egyből el is neveztem a világ legjobb fekvésű településének, és abban a pillanatban egy kicsit se éreztem túlzónak ezt a kitüntető címet. 🙂

Estefelé még tettem egy rövidebb sétát a völgyben, hogy felderítsem merre kell menni másnap reggel a Machu Picchu felé. Elgyalogoltam egészen az Urubambát keresztező hídig, ahonnan az út már egyenesen a Machu Picchu-hoz vezet. Útközben sok hátizsákos turistával találkoztam szembe, akik a hosszabb, nehezebb, kalandosabb gyalogos megközelítést választották a völgy ellenkező végéből, Santa Maria felől. Ha még egyszer eljutok Peruba, talán én is elkalandorkodok arrafelé. A hídőr sajnos nem engedett tovább, mondván a hídon csak a romvárosba szóló belépőjeggyel lehet átkelni. Valóban, még az enyhe szürkületben is felsejlettek a Machu Picchu épületeinek jellegzetes háromszög alakú tetői a szemközti hegygerincen, tehát már nagyon közel voltam a célhoz. 🙂 Vidáman fordultam vissza a széles úton a falu irányába, hogy megvacsorázzak és kipihenjem magam, közben pedig már nagyon vártam a másnapot.

Advertisements

A kellemes koradélutáni napsütésben jó hangulatban vettem a nyakamba a várost. A környező hegyeket vizslatva észrevettem egy keresztet, ami alatt emberek álltak. Egyből eldöntöttem, hogy megpróbálom megkeresni az utat a keresztig, ahonnan biztos remek kilátás nyílik a völgyre. Nem is kellett sokat kutatnom, csupán követnem kellett a hegyoldalt meredeken támadó macskaköves utcákat egészen addig, amíg az utcák gyalogösvénnyé nem szűkültek. Útközben a kényelmes nyugati turisták lustaságát kihasználni igyekvő lovasokba botlottam, akik lóháton juttattak volna fel a hegy tetejére – jó pénzért cserébe. Az egyikük még azt is felajánlotta, hogy kerülőúton, belépő nélkül bevisz a közeli romokhoz, a Saqsaywaman-hoz, ami egy erődítményszerű vallási komplexum volt, mellesleg estefelé, naplementekor érdekes árnyjáték figyelhető meg a falain. Természetesen minden unszolás ellenére – vagy talán pont éppen amiatt – önerőből, gyalog érkeztem a kereszt alá. A lefelé igyekvő nap sugarai különleges megvilágításaba helyezték a gyér fenyvesekkel tarkított füves dombokat, a lábam alatt pedig az egykori Inka Birodalom legjelentősebb városa terült el a széles völgyben. Kissé elvarázsolva ültem le az egyik domboldalban a fűre, élveztem a lágyan melegítő napsütést és sokáig csak a tájban gyönyörködtem minden mást kikapcsolva.

A városba visszaérve már besötétedett, és ideje volt egy rendes vacsorával lezárni a hosszú napot. A rendes vacsorához pedig rendes perui éttermek kellenek, ez a napnál világosabb volt. Ezúttal azonban kissé mellélőttem. Egy eldugott helyen lévő vendéglátó helységbe léptem be, bent tele peruiakkal. Itt jó sokan vannak, ez jó lesz – gondoltam magamban. A pengeéles megfigyelőképességemmel épp csak azt nem vettem észre, hogy itt senki nem eszik, mindenki csak iszik – azt viszont igen jó hangulatban. “Hola Amigo, mit keresel?” – lépett oda hozzám egy nem különösebben szimpatikus, tenyérbe mászó képű fiatalabb srác. “Kaját.” – válaszoltam hanyagul, talán csak azért, hogy fitogtassam elképesztő spanyol tudásomat, és bebizonyítsam, hogy nekem aztán nincs szükségem segítségre, boldogulok egyedül is. Máskülönben minden bizonnyal leráztam volna a fazont. “Á, gyere, segítek neked kaját, rendelni, gyere ülj le hozzánk, itt vannak a barátaim is!” – érkezett a válasz. Ezen a ponton nyilván mindenki azt gondolja, hogy vagy nagyon hülyének, vagy nagyon bátornak kell lenni ahhoz, hogy valaki egyedüli fehér emberként beüljön több tucat félig vagy teljesen részeg italozó perui közé… Én nem tartom magam se nagyon bátornak se nagyon hülyének, úgyhogy valószínű, hogy inkább csak fáradt voltam, és a csajokkal folytatott délutáni beszélgetés túlságosan pozitívvá tett. Szóval belementem: lássuk mi sül ki ebből.

Először hátramentünk a konyhához, hogy megrendeljük a vacsorám. Miután következetesen spanyolul válaszoltam mindenre amit a srác angolul kérdezett, végül a fejemhez vágta, hogy ha ekkora spanyol professzor vagyok, akkor intézzem el egyedül a rendelést, ő nem is kell hozzá. Kirendeltem hát egy Trucha a la plancha-t (pisztráng vaslapon sülve), majd leültem az egyik asztalhoz, ahol volt egy üres szék. Kettő középkorú, erősen illuminált állapotban lévő fickó alkotta az asztaltársaságom. Éppen egy egy literes Cusqueña-t (helyi sör) szopogattak közösen, a legnagyobb elégedettséggel. Kiderült, hogy testvérek, mindketten a turizmusban dolgoznak, az egyikük szakács, és másnap indul egy kanadai csoporttal a Salkantay trek-re, egy 5 napos túrára, aminek a vége a Machu Picchu. Az Inti Raymi ünnepséget kihasználva este még mindenki iszik egyet, aztán másnap indul a munka. Ezen kívül túl sok érdekes dolgot nem sikerült megtudni a bárgyún vigyorgó, erősen kapatos testvérpártól, a beszélgetés pedig kezdett kissé kínossá válni. A pisztrángom közben csak nem akart megérkezni, majd amikor a sokadik ¡salud! (egészségedre!) után elfogyott a sör is, és az újabbat csak az előzőnél drágábban adták volna nekik, felháborodva felálltak és sietve távoztak. Előtte azért kaptam egy jó tanácsot: külföldiként nem ajánlatos itt tartózkodnom a sok részeg perui között, mert könnyen megtalálhatnak. Fél füllel hallottam, ahogy a “vendéglátóm” telefonál valakinek, megemlítve, hogy egy “gringo” is van velük. Életemben kevés tanácsot fogadtam meg, de ha már a peruiak mondják, hogy menjek el, akkor az jelent valamit. Ez volt az a pont, amikor én is felálltam és a marasztalás ellenére követtem a távozó testvérpárt. Az utcára érve azon gondolkoztam, hogy vajon mennyire voltam közel ahhoz, hogy ezúttal tényleg bajba keveredjek…

Hazafelé még megálltam picit nézelődni a főtéren, ahol sötétedés után is folytatódott az Inti Raymi felvonulása, az emberek tömött sorokban hullámoztak az utcákon, és sűrű falat alkottak a menet körül. Amennyire megfigyeltem minden régió beöltözött a saját népviseletébe, és fúvós-dobos kísérettel, táncolva meneteltek. Ezen kívül voltak még hatalmas figurák, amiket csak az ünnep kedvéért készítettek, és ezeket is végighúzták a nézők között a menet keretében.

Categories

Advertisements