You are currently browsing the monthly archive for September 2013.

Utálok éjszaka utazni, olyankor nem látom a tájat – magyaráztam a svéd csajoknak a puno-i pályaudvaron az éjszakai buszra várva. Ők is a Cuzco-ba tartó járatra vártak, ez volt az utolsó alakalom, hogy találkoztunk. Érdekes volt megfigyelni, hogy hányszor belefutottam ugyanazokba az arcokba teljesen véletlenül. Ebből is látszik, hogy milyen méreteket ölt a turizmus Peruban. Mexikóban például nyoma se volt hasonló jelenségnek. A svéd csajokon kívül a Titicaca-tavon megismert miami fickó is pont ugyanerre a buszra várt. Lelkesen mesélt a Taquile szigetén – indiánok társaságában – eltöltött éjszakájáról. Cuzcó is szóba került, hogy biztosan tetszeni fog nekem, mert nagyon különleges hangulata van. Ő már sokadszor tér vissza, és mindig talál ott valami új felfedezni valót.

A város az ország szívében, egy völgyben helyezkedik el, minden irányból hegyek veszik körül. Az inka uralkodók innen irányították a valaha hatalmas Inka Birodalmat. A település eredetileg a Qosqo nevet viselte, aminek a jelentése „a Világ Közepe”. Francisco Pizarro – Peru conquistádora – 1533-ban érte el az egykori fővárost, amit az akkor már vezérüket veszített és legyőzött indiánok felgyújtottak, hogy a lehető legkevesebb kincs jusson a spanyol hódítók kezére. Ironikus módon tehát a spanyoloknak kellett megmenteniük a várost a pusztulástól némi arany reményében…

Az én legnagyobb elvárásom Cuzcó felé viszont már leginkább csak annyi volt, hogy reméltem talán melegebb lesz arrafelé, mint a Titicaca-tó partján… Utólag kiderült, hogy tévedtem. Hiába fekszik Cuzco 3400 méteren, 400 méterrel alacsonyabban mint a Titicaca-tó, ettől sajnos még arrafelé sincs melegebb, sőt. Sokat beszéltek a Titicaca-tónál a tó klímaszabályzó hatásáról, amit őszintén szólva nem igazán vettem komolyan. Mindig azt mondták, hogy a hatalmas vízfelület nélkül még hidegebb lenne az időjárás a tó környékén. Nos, Cuzcóban nincs tó, hideg és fűtetlen, vékony ablakú szobák viszont annál inkább vannak. Tehát fáztam. Legalábbis esténként, mert napközben sokszor pólóban is el lehetett lenni, de az esti hideg kimondottan hátrányosan érintett a kezdődő megfázásommal szembeni harcban. A fagyos klímán kívül volt még egy főellenségem: a magasság. 3400 méteres tengerszint feletti magasságban bizony ritkább a levegő, és ezt bizonyosan meg is fogod érezni – ha csak nem vagy himalájai sherpa. Én sajnos nem vagyok, mitöbb korábban már többször is kiderült, hogy a 3000 méteres zóna fölött lehetnek problémáim. A magassággal járó fejfájáson már a Colca kanyonnál túlestem, ezt leszámítva viszont nem éreztem úgy, hogy a szervezetem bármiféle módon is adaptálódott volna a körülményekhez. Folyamatosan gyengének és fáradtnak éreztem magam, és a nagy szintkülönbségekkel bíró városban sétálva nem estek jól a kaptatók, szuszogtam rendesen.

Mindezek – és az elfuserált megérkezésem – ellenére eleinte mégis kimondottan tetszett a város. Az Amerika legősibb élő városaként emlegetett Cuzco még úgy is őrzi semmihez nem hasonlítható hangulatát, hogy ma már leginkább egy óriási turista-csapdaként lehetne jellemezni. Az ember minden sarkon pénzért lefényképezhető “mű”-lámákba, és különféle masszázst kínáló nőkbe botlik. A hatást csak fokozta, hogy ottlétemkor zajlott az Inti Raymi, a téli napforduló ünnepe, ami az egyik legfontosabb inka ünnep. Peru feltételezhetően legturistásabb városában tehát még a szokásosnál is jóval több ember gyűlt össze az ország és a világ minden tájáról. Már előre figyelmeztettek, hogy legyek nagyon óvatos, mert a sok ember vonzza a balhés alakokat, és magam is úgy gondoltam, hogy ha ezt is megúszom minden gond nélkül, akkor utána már tényleg nem történhet semmi. Persze emiatt nem kell állandó félelemben lenni, csak a sűrű tömegben nem árt szemmel tartani, hogy kik vannak körülöttünk, és kapaszkodni az értékesebb dolgokba… 🙂

Az érkezésemet követő rövid alvás után bevettem magam a város sűrűjébe. Először egy kellemes, peruiakra szakosodott kajáldát kerestem, ahol elfogyaszthattam a caldo blanco, lomo saltado kombinációjából álló ebédmenümet, amit egy kis chicha morada-val kísértem le. A kimaradt reggeli és a sok mászkálás miatt azonban hamar megéheztem újra. Épp egy május elseji hangulatot idéző parkosított térre érkeztem, ahol rengeteg utcai kajaárus főzte/sütötte/grillezte a helyi specialitásokat, az emberek pedig kis műanyag sámlikon üldögélve zabáltak. Az utcai kajákhoz addig sosem voltam elég bátor, de itt egész kúltúráltnak tűntek a körülmények, és annyira jól is nézett ki a kaja, hogy én is beálltam a sorba.

– Jó, napot! Mi ez? – kérdeztem.
Arroz con huevos. (Rizs tojással.)

Azta, micsoda egy kreatív kajanév – gondoltam magamban, és emeltem a tétet.

– És mi van benne? 🙂
– Rizs, tojás, hagyma, paradicsom…
– Oké, kérek egyet.
– Jól átsütve?
– Igen…

Úgy talán több esélyem van a túlélésre, morfondíroztam magamban. A kaját egyébként leginkább úgy tudnám leírni, mint tükörtojás rizses-zöldséges körettel. Amúgy pedig finom. 🙂

Lehuppantam tehát a jó adag arroz con huevos-szal az egyetlen szabad sámlira a műanyag asztal mellé. Körülöttem csak peruiak, igazi folklór környezet. Akkor még nem sejtettem, hogy nem csak a nap, de az egész perui út egyik legjobb döntését hoztam meg éppen. Épphogy csak belekezdtem a rendkívül egyszerű, ám annál finomabb uzsonnámba, amikor egyszercsak nekemszegezték a kérdést:

– Where are you from?
– De Hungría. – Feleltem spanyolul, miközben csodálkozva megállapítottam, hogy mennyire fáradt vagyok: észre se vettem, hogy pont két csaj mellé ültem le. Magamban pedig azon bosszankodtam, hogy már megint angolul akarnak velem beszélgetni, amikor én Peruban peruiakkal csak és kizárólag spanyolul akarok beszélni.
– És mikor érkeztél Cuzco-ba? – Kérdezte az egyikőjük még mindig angolul.
– Ma reggel, de nem szükséges angolul beszélned. – feleltem továbbra is kissé morcosan, azon tűnődve, hogy de nehéz a felfogása: nem látja, hogy spanyolul akarok beszélni? „Utálom az angolt.” Tettem hozzá, és abban a pillanatban valóban utáltam is. „De a magyart szeretem, a legjobb nyelv a világon.” Erre egy rövid pillanatra elhallgattak, kissé megfagyott a levegő. „A magyar és utána a spanyol, ezek a legjobbak.” Tettem hozzá mosolyogva, amire nagy nevetés volt a válasz, hirtelen feloldódott a hangulat és beindult a délutáni dumaparti.

Kiderült, hogy Maria – aki angolul kezdeményezte a beszélgetést – már több mint 10 éve lakik Cuzcóban, a barátnője pedig eredetileg limai, és nemrég költözött ide, az Andok szívébe. Ezután több váratlan fordulat is következett. Maria a pulóverem „Urban biker” feliratát látva rákérdezett, hogy bringázom-e. A pozitív választ hallva pedig széles vigyorral nyújtotta a kezét. Kiderült, hogy ugyanolyan fanatikus bringás mint én, sőt ő már megvalósította azt, ami nekem egyelőre csak álom: a bringázásból él, egészen pontosan egy bringás túravezető céget üzemeltet Cuzcóban, ahol városi bringázásoktól kezdve, a montizáson keresztül a kerékpározás széles skáláját kínálják a turistáknak. A következő teljesen hihetetlen fordulat akkor jött, amikor kiderült, hogy ő is szolgált óceánjárón! Egészen pontosan a Norwegian Cruise Lines kötelékében húzott le két szerződést mint recepciós. Egy szerződést Európában, egyet pedig – hozzám hasonlóan – a Karib-tengeren. Csak nálam sokkal vagányabban intézte a dolgait, ugyanis a bringázásról a hajón se mondott le. Elmondása alapján a négyszemélyes kabinban az ágya és a fürdő közé még pont befért a bringája felállítva, így akárhányszor kikötöttek, ő mindig nyeregbe pattant, és két keréken fedezte fel az ismeretlen tájakat. Csak úgy dőltek belőle a jobbnál-jobb, viccesen előadott sztorik a törökországi eltévedésekről, használhatatlan, érthetetlen útbaigazításokról, utolsó pillanatban visszaérkezésekről, arról hogy hogyan bringázott fel Nápolyból a Vezúvra, hogy mennyire fáradt volt mindig amikor a visszaért, és alig bírt dolgozni… Nagyon szórakoztató volt, szó szerint dőltünk a röhögéstől.

Miután mindenki könnyesre röhögte magát kaptam egy névjegykártyát, és azzal váltunk el, hogy ha lesz kedvem bringázni egyet, akkor nézzek be a boltba. Én pedig vidáman, feldobódva, immár lendületes léptekkel folytattam utam, és azon gondolkoztam, hogy ilyen véletlenek, ilyen egybeesések egyszerűen nincsenek, ez nem létezik. Magamban pedig ismételten arra jutottam, hogy megnézhetsz akármilyen csodálatos turistalátványosságokat, ezek a ritka pillanatok, amikor kiszabadulsz a hülye nyugati turista szerepéből, és csak úgy érdek nélkül elbeszélgetsz a helyiekkel és közben jól érzitek magatok, ezek adnak lelket egy ilyen utazásnak. Egy nevezetes hely meglátogatása az évek múlásával talán csak egy strigula lesz a listádon, de az ilyen beszélgetésekre emlékezni fogsz. Ezek nem tervezhető dolgok, vagy jönnek maguktól, vagy nem jönnek, sok mindent nem tehetsz. Nem emiatt fogsz elindulni otthonról, de ez az ami miatt igazán érdemes utazni.

Hajnali fél öt körül lehetett, amikor a Cruz del Sur autóbusztársaság menetrendszerinti járata cirka 6 és fél órás zötykölődés után megérkezett a Titicaca-tó partján fekvő Puno-ból indulva az egykori Inka Birodalom fővárosába, Cuzco-ba. A köztéri elektromos információs tábla 0°C-ot mutatott. Átfagyva, remegő lábakkal szálltam le a buszról, és türelmetlenül toporogtam a sorban a hátizsákomra várva. A modern, minden igényt kielégítő luxus-busz szellőztető rendszeréből egész éjszaka dőlt rám a kinti hideg levegő. A taxi egy szűk sikátor előtt rakott le, ahova már nem fért be az autó. „Ez lesz az az utca” – közölte a sofőr. Pár lépés után egy kis udvarba érkeztem, hotelek cégérei világítottak az éjszakai sötétségben minden ajtó fölött. „Ez egyik sem a Hostal Samani. Pedig biztos jó helyen járok.„ – elmélkedtem magamban, miközben a telefonomon 25-ödször is leellenőriztem a nevet. „Jó estét kívánok, a Hostal Samani-t keresem…” – kopogtam be a legközelebbi szálláshelyre. „Jöjjön csak be…” –érkezett a válasz a jól megtermett dueña*-tól. A szobába érkezve már egészen biztos voltam benne, hogy rossz helyen járok, de az ágy közelsége megalkuvóvá teszi az embert: maradtam. Hosszúnadrágban, kabátban bújtam a vékony takaróréteg alá, és a környező zajok ellenére hamar álomba zuhantam. Pár órával később, már reggeli világosban fürkésztem a tájat az első emeletei ablakomból. Egy ismerős cégéren akadt meg a tekintetem közvetlenül a szállásom mellett: Hostal Samani. “Végül is, csak egy számot tévedtem.” – állapítottam meg ironikusan. Utálok éjszaka utazni…

*tulajdonos asszony

IMG_1336

IMG_1338

IMG_1340

IMG_1341

IMG_1342

IMG_1344

IMG_1345

IMG_1346

IMG_1347

IMG_1348

IMG_1349

IMG_1350

IMG_1351

IMG_1352

IMG_1353

IMG_1354

IMG_1355

IMG_1356

IMG_1358

IMG_1364

(Bizonyára néhányatoknak feltűnt, hogy a Peru-túra jópár jelentős állomásáról még nem született megemlékezés, aminek elsődleges oka, hogy Cuzco-ban tökrement a laptopomban a vincseszter. Rajta az összes képpel. Optimális esetben a perui tartózkodásom utolsó, mirafloresi napjaiban megírtam volna minden bejegyzést, így viszont sajnos esélyem se volt. Szerencsére a képeket azóta sikerült megmenteni, így a lustaságomon kívül lassan semmi akadálya nem lesz a folytatásnak. Szóval igyekszem a közeljövőben a végére érni a sztorinak, mert bőven maradtak még érdekességek…:))

A hajón se időm, se lehetőségem nem volt alaposan informálódni a perui utazásom előtt, emiatt a lehető legfelkészületlenebbül érkeztem Dél-Amerikába. Csupán egy elnagyolt, vázlatos elképzelés volt a fejemben arról, hogy tulajdonképpen mit is akarok ott csinálni. Machu Picchu, Nazca-vonalak, Titicaca-tó, Inka trail, Cuzco. Ezek voltak előzetesen a túra sarokpontjai. A Nazca-vonalak után tehát egy újabb misztikus helyszínre érkeztem, amit előzetesen is nagyon vártam.

A Titicaca-tó a 3812 méteres tengerszint feletti magasságával a világ legmagasabban fekvő hajózható tava. (Ez ugyan hangzatos, de definíciónak szerintem eléggé slendrián megfogalmazás.) Ezen kívül Dél-Amerika legnagyobb édesvízi tava, a Balatonnál egy kicsit több mint 14-szer nagyobb vízfelületet kell elképzelni – csak hogy legyen némi viszonyítási alapunk. Ez a hatalmas vízfelület az ország déli határánál fekszik Peru és Bolívia között.

A tavat többféle hajós program keretén belül lehet bejárni, vannak többnapos, ottalvós verziók is (előzetesen nekem is egy kétnapos verziót ajánlottak, mint legjobb választás), azonban én inkább az egynapos program mellett döntöttem. Ez az Uros-szigetek – amiket mindenki csak Úszó szigetekként ismer – és Taquile meglátogatását tartalmazta. Az Uros-szigetek a tó felszínén lebegő, totora-nádból készült mesterséges szigetek, amik lagúna-szerűen terülnek el egy Puno-hoz közeli öbölben.

A punoi kikötőben már kora reggel hatalmas nyüzsgés fogadott, ahol turistacsoportok tucatjai várakoztak arra, hogy beszállhassanak a kis hajójukba, és nekivágjanak az óriási víztükörnek. Itt találkoztam újra a Colca-kanyonban megismert svéd csajokkal, akikkel jól ki is beszéltük, hogy ki hogyan élte túl a sivatagi forróságot. 🙂 Kicsit vissza is sírtam a Colcában uralkodó időjárást, amikor a félig nyitott ablakon becsapott a jéghideg szél a hajó belsejébe…

A vezetőnk egy aymara indián származású fickó volt, ami szerintem elég hitelessé tette. Nem csinált semmilyen szirupos show-t, egyszerűen csak profin végezte a munkáját. Az idegenvezetés spanyolul és angolul folyt, mindent elmondott mindkét nyelven, bár az angol verzióból azért néha kimaradtak apró részletek. Az első célpontunk az Úszó szigetek (spanyolul Islas Flotantes) voltak, út közben pedig kaptunk néhány érdekes információt, hogy ne unatkozzunk. Az Úszó szigeteken korábban az Uros törzs tagjai laktak, akik az inkák elől menekülve a tó felszínére épített mesterséges szigeteken leletek menedéket. Itt meg kell jegyezni, hogy az Uros törzs időközben kihalt, így ma a szigeteken leginkább aymara indiánokkal találkozhatunk. A szigetek sokáig rejtve voltak a publikum elől, mígnem egy National Geographic fotósorozat elindította őket a világhírnév felé. Érkezés előtt a vezetőnk próbálta megtanítani a Titicaca helyes kiejtését, ezzel kapcsolatban pedig megjegyezte, hogy a tavon 60-40 százalékos arányban osztozik Peru és Bolívia. Perué a ‘Titi’ Bolíviáé pedig a ‘Caca’… 🙂 (Igen, a kaka spanyolul is kaka.) Gondolom ezt a viccet Bolíviában pont fordítva ismerik. Ezen kívül volt lehetőségünk megtanulni néhány egyszerű aymara kifejezést is, úgymint különböző köszönések, hogy illedelmesen tudjuk majd üdvözölni a szigeteken ránk váró indiánokat…

Előzetesen olvastam pár leírást (ha úgy tetszik kritikát) a Titicaca tóról, hogy mennyire műanyag ez az egész műsor, amit az Uros szigeteken kap az ember. Hogy minden csak a turisták kedvéért van, és olyan az egész mint egy színház, és valójában semmi köze a valósághoz. Úgy van eladva a turisták felé a történet, hogy az indiánok a mai napig a szigeteken élnek, emiatt pedig olyan az egész mint egy nagyon átlátszó bábszínház. Az indiánok szép népviseletbe öltözve, jól betanítva teszik a dolgukat, és csinálják a műsort a turistáknak. Közben pedig aki akar mindenféle kézműves tárgyakat vehet, hogy ezzel segítse a szigeteken élők életszínvonalának javítását. A fejlődést alátámasztandó pedig még napkollektorokat is láthatunk a szigeteken.

A fintorgó leírások ellenére nekem mégis egy nagyon jó élmény volt a Titicaca-tavon ejtett hajótúra, beleértve az Uros szigeteket is. Igen, valóban csak színház az egész, valóban kissé megalázó az indiánok számára, hogy ők maguk is kiállítási tárgyak és úgy mutogatják őket, mintha állatkertben lennénk. Valóban teljesen elképzelhetetlen, hogy a szigeteken lévő házakban a mai napig emberek lakjanak – legalábbis semmi erre utaló nyomot nem látni, inkább műsor előtti és utáni öltözőként funkcionálhatnak, ahol a hétköznapi ruhákat népviseletre cserélik az indiánok. Ettől viszont még baromi jól néz ki a sok apró, nádból készült sziget…mint egy nagyon szépen karbantartott skanzen.

A szigetre érve átestünk az integetős aymara nyelvű köszöntésen, majd rövid bemutatót kaptunk, hogy hol is vagyunk pontosan, és miként készülnek a szigetek. Érdekességként megmutatta a vezetőnk, hogy ha fejjel lefelé nézzük, akkor a Titicaca-tó egy nyulat üldöző pumát ábrázol. Tetszik ez a szemlélet, hogy kellő fantáziával bármibe bele lehet látni amit csak akarunk… 🙂 A legjobb rész azonban a szigetek építéséről szóló rövid bemutató volt. A tó átlagosan kb 100 méter mély, az úszó szigetek helyén ennél azonban sokkal sekélyebb, mindössze 1-2 méteres. Ennek köszönhetően itt megél a totora-nád, amiből a szigetek is készülnek. A szigetek alapja a totora-nád gyökérzete által összefogott gyeptégla/földlabda szerűségekből áll. Ezeket a kocka alakúra formázott tömböket a gyökerekben lévő, és a rothadás által képződő gázok tartják a víz felszínén. A tömböket összekötik, majd a tetejükre nádat szórnak, így áll elő a jó kis süppedős talajú sziget. Végül az egészet lehorgonyozzák, hogy ne tudjon elúszni. A szigeteken kis “őrtornyok” is vannak, ahonnan kiválóan látszott a környék, valamint az is, hogy az Uros-szigeteken valóban nagyüzemben folyik a turistáskodás. Szinte az összes sziget mellett parkolt egy kis turistahajó…

Az előadás után rövid szabadprogram következett, majd meghallgattunk egy aymara dalt az indiánok előadásában, cserébe az összes jelen lévő nemzetnek össze kellett állnia, és nekünk is énekelni kellett valamit. Illetve érthetetlen módon az egyetlen jelen lévő magyarnak valahogy sikerült elsunnyognia a produkciót. 🙂 Utolsó programként egy totora-nádból készült csónakon átkeltünk egy másik szigetre, ahol újra hajóra szálltunk, és folytattuk utunkat Taqiule szigete felé.

Olvastam olyan leírást is, ahol arra panaszkodnak, hogy a Titicaca-tavon való hajózásnál nincs unalmasabb és ingerszegényebb program – ami szerintem egy komplett hülyeség. 🙂 Én nagyon élveztem, főleg az első felét, ahol a sűrű nádasba vágott vízi ösvényeken szeltük a hullámokat. A vezetőnk szabadkozott a borongós idő miatt, én viszont nem bántam, mert a látvány így sokkal jobb volt. Néhány argentin kollégával a fagyos széllel dacolva kiültünk a hajó tetejére, hogy bámuljuk az acélkék vízfelszínen tükröződő a hófehér felhőket, háttérben a sárgás-zöldes nádassal…nagyon különleges hangulata volt!

Az Úszó-szigetek után egy természetes sziget, Taquile jelentette a nap utolsó állomását. Itt valóban természetes körülmények között élnek inidiánok, és egy ottalvós program keretén belül van is lehetőség, hogy az ember közelebbről megismerkedjen velük. A csoportból egyedüliként egy Miami-ból érkezett, angolul-spanyolul tökéletesen beszélő fickó vállalta a vendégeskedést. Engem se vonzott túlságosan a történet, se a szerény körülmények miatti kényelmetlenség, se egy család mindennapi életébe való betolakodással járó kellemetlenkedés nem hiányzott különösebben.

A szigetre érkezés előtt rövid gyorstalpalót kaptunk a helyi népviseletből, különös tekintettel a különböző mintájú sapkák jelentéstartalmára. Például ha egy férfi fehér sapkát visel, akkor nőtlen, így nem árt óvakodni tőle – hívta fel viccesen a nők figyelmét a vezetőnk a “leselkedő veszélyekre”. 🙂 A szigeten amúgy sok említésre méltó dolog nem történt, fölmentünk a tetején lévő faluba, megebédeltünk, majd a túloldalon lévő végtelen lépcsősoron leereszkedtünk a kikötőbe, ahol már várt ránk a hajónk, hogy a tó fölött kirajzolódó elképesztő fények látványának kíséretében visszavigyen minket Puno-ba.

IMG_0907

IMG_0908

IMG_0909

IMG_0910

IMG_0912

IMG_0915

IMG_0923

IMG_0924

IMG_0926

IMG_0927

IMG_0928

IMG_0930

IMG_0931

IMG_0933

IMG_0934

IMG_0935

IMG_0936

IMG_0938

IMG_0939

IMG_0941

IMG_0942

IMG_0943

IMG_0947

IMG_0949

IMG_0951

IMG_0953

IMG_0954

IMG_0957

IMG_0958

IMG_0960

IMG_0963

IMG_0965

IMG_0966

IMG_0967

IMG_0969

IMG_0972

IMG_0976

IMG_0979

IMG_0980

IMG_0981

IMG_0982

IMG_0983

IMG_0986

IMG_0988

IMG_0989

IMG_0992

IMG_0995

IMG_0997

IMG_0998

IMG_1000

IMG_1002

IMG_1003

IMG_1004

IMG_1008

IMG_1009

IMG_1012

IMG_1014

IMG_1019

IMG_1020

IMG_1023

IMG_1027

IMG_1032

IMG_1033

IMG_1038

IMG_1039

IMG_1043

IMG_1044

IMG_1050

IMG_1051

IMG_1055

IMG_1058

IMG_1061

IMG_1062

IMG_1063

IMG_1064

IMG_1065

IMG_1067

IMG_1068

IMG_1069

IMG_1072

IMG_1076

IMG_1077

IMG_1081

IMG_1082

IMG_1083

IMG_1086

IMG_1088

IMG_1090

IMG_1093

IMG_1096

IMG_1097

IMG_1108

IMG_1117

IMG_1118

IMG_1120

IMG_1122

IMG_1123

IMG_1125

IMG_1126

IMG_1134

IMG_1141

IMG_1146

IMG_1149

IMG_1152

Categories