You are currently browsing the monthly archive for June 2013.

A Colca kanyonban való túrázás után végre tökéletesen elégedett voltam. Jártam a természetben, sportoltam, kellemesen elfáradtam és még nagyon kedves embereket is sikerült megismernem. Ennél jobb már az csak az lett volna, ha az edzetlenségem miatt nincs brutális izomláz a combjaimban. 🙂

A következő állomás a Titicaca-tó partján fekvő Puno – vagy ahogy páran viccesen hívják Puno York – városa volt. Mivel Cabanaconde-ból tömegközlekedéssel csak Arequipán keresztül lehetett volna Puno-ba eljutni, így kénytelen voltam az utazási irodák szolgálatait igénybe venni, és kisbusszal menni Puno-ba. Ami alapvetően kényelmesebb és biztonságosabb is, sőt még guide-ot is kaptunk. Bár utóbbi inkább negatívum volt, de biztos velem van a baj, hogy iszonyatosan irritált az idegesítő kis mitugrálsz hülyegyerek szokásos amerikai stílusban tolt vakerja. Plusz büntetésként az út második részében végighallgattuk az összes Beatles slágert…

Mellesleg ezen az úton láttam eddig a legéletképtelenebb utazókat is. Idős amerikai pár, ahol a nő szó szerint alig tud járni, a férfi pedig szemmel láthatóan egyre csökkenő türelemmel próbálja istápolni a nőt. Kizárólag angolul beszélnek, és az utazás egyfajta csúcspontjaként a nő – több hasonlóan okos kérdés után – megkérdezi a vezetőnket, hogy mi a különbség a puma meg a jaguár között… Azon meg már nem is tudom, hogy sírjak vagy nevessek, amikor a guide kiscsávó büszkén mutogatja a képeken a fennsík dús vegetációját, hogy milyen fűcsomók meg kaktuszok nőnek errefelé. “Ember, láttál te már erdőt???”

A táj amúgy a 3000 méter fölötti fennsíkon valamivel barátságosabbá vált, és valahogy a formák is szelídültek. Legalábbis a Colca Isten háta mögötti vadságához hasonlítva mindenképp.

Ami az érkezéskor meglepett, hogy kimondottan hideg volt. Persze ez 3800 méteres tengerszint feletti magasságban nem kéne, hogy olyan meglepő legyen, de Puno kifejezetten hidegebb volt minden addigi helynél.

Puno a Titicaca-tó turisztikai fővárosa, mintegy 100.000-es lakosú, közvetlenül a tóparti hegyoldalakon fekvő város. Annak ellenére, hogy sok a turista, ez a belvárosán szinte egyáltalán nem látszik meg. Persze a fő sétálóutca telis-tele van drága, turistacsalogató éttermekkel, de erről letérve máris a jó öreg latinos dzsuvában és káoszban találja magát az ember. Tehát egyáltalán nem lehet ráfogni, hogy csak egy turistáknak létrehozott mű-városról lenne szó. Hosszú idő után itt találkoztam újra a teljes belvárost megbénító tüntetéses felvonulással, ahol a Mexikóvárosból már jól ismert “Queremos trabajar, queremos trabajar” (dolgozni akarunk) szlogent skandálták az emberek.

Puno egyébként még azzal vált emlékezetessé, hogy utazásom során messze itt ettem a legkevesebb pénzből a legjobbakat. A rekordom egy 3.5 sol-ért (kb 300 Ft) vásárolt teljesen korrekt vacsoramenü volt. Merészségemért cserébe Punoban ettem a legrosszabbat is. Az egyik kifőzdében a másodikhoz adott hús annyira rosszul nézett ki, és annyira rossz is volt, hogy egyszerűen képtelen voltam megenni. Szerencsére nem lett tőle semmi bajom, így estére búcsúzóul megajándékoztam magam a fő sétálóutcán egy drága vacsorával. 🙂

A városban töltött utolsó délutánom egy Sillustani-ba vezető túrával töltöttem. Sillustani egy laguna mellett lévő ősi temetkezési helyszín, amit kezdetben mindenféle pre-inka civilizációk, majd végül az inkák használtak. Az érdekessége, hogy míg először – ahogy az ember várná – a föld alatt voltak a sírok, majd elkezdtek a síroknak tornyokat emelni. A történelménél egyébként szerintem sokkal érdekesebb maga a táj, ami az egyik kedvencem volt az út során.

Ami még eszembe jut Sillustaniról, az az a srác, aki a trükknek bedőlve gyanútlanul lefényképezett egy helyi kisgyerket egy bébi lámával a kezében. Ez közismert trükk, a helyiek körében elterjedt pénzkereseti forma, hogy szép népviseletbe beöltözve, esetleg valami cuki állattal felszerelkezve csábítják fotózásra a turistákat, aztán meg tartják a markukat. A srác azonban most találkozhatott először a jelenséggel, mert meglepődött arckifejezéssl próbálta kitalálni, hogy mit is akarak a kisgyerek. “Piná??” – kérdezett vissza értetlenkedve a spanyol “propina” (borravaló) szót hallva, amin azért majdnem elröhögtem magam. 🙂 Helyette inkább felvilágosítottam szegényt, hogy bizony pénzt akarnak tőle…

2013-06-17 09.35.24

IMG_0811

IMG_0815

2013-06-17 15.18.13

2013-06-17 16.34.39

2013-06-17 16.35.57

IMG_0821

IMG_0822

IMG_0826

IMG_0827

IMG_0832

IMG_0835

IMG_0836

IMG_0838

IMG_0839

IMG_0840

IMG_0841

IMG_0842

IMG_0843

IMG_0844

IMG_0845

IMG_0847

IMG_0848

IMG_0850

IMG_0855

IMG_0859

IMG_0866

IMG_0868

IMG_0873

IMG_0879

IMG_0882

IMG_0883

IMG_0884

IMG_0891

IMG_0892

IMG_0900

IMG_0902

IMG_0903

IMG_0905

IMG_0906

IMG_1164

IMG_1165

IMG_1167

IMG_1169

IMG_1170

IMG_1171

IMG_1172

IMG_1173

IMG_1176

IMG_1177

IMG_1179

IMG_1180

IMG_1183

IMG_1189

IMG_1195

IMG_1198

IMG_1203

IMG_1204

IMG_1209

IMG_1215

IMG_1216

IMG_1222

IMG_1224

IMG_1225

IMG_1227

IMG_1228

IMG_1231

IMG_1237

IMG_1240

IMG_1241

IMG_1246

IMG_1249

IMG_1250

IMG_1251

IMG_1253

IMG_1257

IMG_1259

IMG_1260

IMG_1266

IMG_1267

IMG_1268

IMG_1269

IMG_1270

IMG_1275

IMG_1276

IMG_1277

IMG_1278

IMG_1282

IMG_1288

IMG_1291

IMG_1293

IMG_1294

IMG_1295

IMG_1303

IMG_1305

IMG_1307

IMG_1308

IMG_1309

IMG_1313

IMG_1314

IMG_1315

IMG_1317

IMG_1321

IMG_1323

IMG_1324

IMG_1332

Advertisements

Az előző postból kihagytam az egyik legviccesebb részt, amikor este a kajibám előtt üldögélve mazsolás sós mogyorót ettem, és a helyi kisgyerekek kigúvadt szemekkel bámulták a kaját miközben ott rohangáltak. Aztán egyszercsak odaállt elém az egyik kiscsaj:

– Szia, hogy hívnak?
– Szia, András-nak…
– Mi az amit eszel?
– Hát, spanyolul sajnos nem tudom, de megnézheted.
Részletesen elolvassa, nézegeti…
– Kérsze belőle?
– Aha…

És már tartotta is a markát, aztán pedig gyorsan elfutott. 🙂 Kicsit később még mindig ott üldögéltem, épp az aznapi fényképtermést nézegettem a fényképezőgépen.

– Képeket nézegetsz?
– Aha, van egy csomó. Jó hosszú túra volt. Ízlett amit adtam?
– Aha…

És újra elfutott… 😀

Skorpiót a reggeli cipőellenőrzés során se találtam, sőt meglepő módon az éjszaka kevésbé hűlt le a levegő, mint Cabanaconde-ban, szóval szerencsére nem fáztam. Az előző napi kudarcom miatt csak egy esélyem maradt arra, hogy egy alvással teljesítsem a túrát. Ha könnyű táskával, minmál pakkal napfelkeltekor (6:00-kor) elindulok a Huaruro-hoz, majd onnan visszamegyek Fure-ba, megreggelizek, és húzok tovább Cabanaconde felé, ami a csövön kifér.

A kora reggeli indulás megint megcsúszott, alig hét előtt sikerült csak elindulnom. Szerencsére a nap ekkor még nem sütött be a völgyekbe, így a kiszáradás ezúttal nem volt probléma. Vízzel is fel voltam szerelkezve, habár ezekben a falvakban aranyárban mérik a palackozott vizet, de a csapokból folyó verzióval nem volt kedvem kísérletezni – jobb a békesség.

Nem voltam 100%-osan pihent, a szerveztem valahogy mégis ráállt a terhelésre, és jobban ment a gyaloglás, mint előző nap. Egész jó tempót tudtam menni felfelé is, bár az utolsó szakaszon olyan bozót volt, hogy magát a vízesést végül nem sikerült annyira megközelíteni, mint szerettem volna. Pedig még egy olyan helyen is lemásztam, ahol nem voltam teljesen biztos benne, hogy vissza is tudok jönni… 🙂

Fordulás után a visszautat fél óra alatt megoldottam, és helyenként már kezdtem emlékeztetni régi önmagamra. 🙂 Összefutottam a svéd csajokkal is – akik két éjszakásra tervezték a túrát – és kicsit útbaigazítottam őket, nehogy ugyanúgy elkeverjenek a végén a bozótosban, mint én.

Fure-ban betoltam a lekváros palacsintából álló reggelit, majd 9-kor továbbindultam. Sajnos a nap ekkor már odatűzött az én oldalamra is, emiatt már kevésbé voltam vidám. A 2450 méter magasan lévő Apacheta hágóhoz érve már éreztem, hogy a leghosszabb útvonal – ami San Juan de Chuccho felé vitt volna – nem fog menni, ahhoz most nem vagyok elég fitt. Emiatt úgy döntöttem, hogy az elágazásnál a Sangalle oázis felé veszem az irányt – bármennyire népszerű célpont is. Aztán majd ott meglátjuk, hogy ki bírom-e mászni még délután a Cabanaconde-ig vezető 1000 méteres szintemelkedésű falat…

Az Apacheta és Malata közötti végtelenül unalmas kitett dózerutat a térdgyilkos ereszkedés követte az oázisba. Ráadásul két helyi arc vett üldözőbe szamárral meg talicskával, és nagyon közeledtek, szóval kénytelen voltam futó-módba váltani. Hiába, mindig ez a hülye versenyszellem…nade nehogymár lenyomjanak talicskával! Az milyen ciki lenne már… 🙂

Az oázisba érve berontottam az első házikóba, ahol éppen főzőcskéztek valamit, és kértem én is kaját. Illetve próbáltam:

– Jó napot, tudok itt valamit enni?
– Jó napot! Venni?
– Nem, enni!
– Enni?
– Igen, enni.
– Ebédelni???
– (Arggghhhh!) Igen, ebédelni! (Leölni egy disznót azon nyomban, és brutális kegyetlenséggel elfogyasztanmi az utolsó szőrszálig basszus!)

Nem igazán tudtam mire vélni ezt az értetlenkedést, tőlem aztán reggelinek is hívhattuk volna a kaját, az se zavart volna – kicsit éhes voltam már. Szerencsére végülis kaptam ebédre valami zöldséglevest, meg rizst pirított hagymával. Nem volt rossz, de akkor már nagyon vágytam valami húsra.

Nagyon korán – egy óra körül – érkeztem az oázisba, így rengeteg időm maradt a három órásra becsült mászás teljesítésére. Úgy ítéltem meg, hogy maradt még bennem annyi, hogy meglegyen a mászás is, így a kaja és egy alapos pihenő után fél három körül újra nekivágtam a perzselő forróságnak és poros hegyoldalnak. Szerencsére egy másik túrázó személyében “játszótársam” is akadt: sokat kerülgettük egymást menet közben, hol ő ült le egy kicsit szuszogni, hol én. Adtam neki vizet is meg naptejet, de végül elfogyott a srác: lemaradt, és már csak másnap a buszon láttam legközelebb. 🙂

A mászást végül két és fél óra alatt sikerült teljesíteni, ezzel pedig megcsináltam a lehetetlen küldetést is: egy alvással elértem az Huaruro-t, és még vissza is jöttem. Igazából jó kondival az eggyel hosszab útvonal is simán meglehetett volna, főle hogy jó kondival már az első napon elértem volna a vízesést, amire még így is megteremtettem az esélyt, csak a nap végére már nem maradt szufla. Nem ez volt életem legacélosabb sportteljesítménye, de azért kicsit büszke voltam rá, hogy formán kívül is sikerült amit elterveztem. 🙂

Este – ahogy ígértem – átmentem megint a Valle del Fuego-ba. Nem vicceltek, tényleg készültek meglepetés sütivel. Rendesen fel lettem köszöntve, volt gyertya is meg minden, szóval tényleg meghatódtam. És még ők mentegetőztek, hogy sajnos nem tudtak rendes tortát szerezni… A vacsora még az előzőnél is családiasabb volt. Egy zavarbaejtően kedves és szép perui csaj, meg egy kislány képezték a vacsoratársaságomat. Olyan volt az egész mintha családtag lettem volna: én ettem, a csaj meg közben uggyannál az asztalnál segített házit írni a kislánynak. Azon röhögtem magamban, hogy ki kéne járnom nekem is a 8 általánost spanyolul, és akkor végre megtanulnám a nyelvet… 🙂 Volt pl tök jó magyarázó szótár, ahol az egyes szavak jelentése körülírásasl volt elmagyaraázva. Mondtam is, hogy ez nekem is jól jönne!

Vacsora után még hosszan beszélgettünk, a csaj sok érdekes dolgot mesélt Peruról. Mondta például, hogy milyen nagy az országon belüli rasszizmus. Ahogy én is írtam, az ország három részre oszlik: tengerpart, hegyvidék, őserdő. Van külön spanyol jelző arra, hogy ki honnan származik. Ha valaki tengerparti, akkor az ‘costeño’, ha hegyvidéki, akkor ‘serrano’, ha pedig őserdei, akkor ‘selvatico’. A tengerpart a legmenőbb, a ‘costeño’-k lenézik a hegyvidékieket, meg az őserdeieket, sőt az utóbbi két csoportba tartozók nehezebben is kapnak jó állást. Cserébe persze a hegyvidékiek is megvetik a menő ‘costeño’-kat. (Ugye, itt köszön vissza Miraflores…) Amin még jót röhögtem, hogy minden csoportnak megvan a saját jellegzetes beszédstílusa. A hegyvidékiek sokszor ‘i’-nek ejtik az ‘e’-t, ezt saját magam is tapasztaltam. Pl a Fure-t mindenki ‘Furi’-nak ejtette. Furi. Aztán az őserdeiek elnyújtják a mondatok végét, és fölfelé viszik a hangsúlyt. A menő Mirafloresiek pedig egy csomó angol szót használnak, ezzel is bizonyítva felsőbbrendűségüket.

Szó volt még arról is, hogy aznap volt a helyi múzeum nyitóünnepsége, de még üres, mert a szándékok szerint az arequipai Juanita múzeumot hoznák Cabanaconde-ba, azzal a céllal, hogy fellendítsék kicsit az idegenforgalmat, ugyanis a turisták nagy része csak a kanyon peremén található Cruz del Condor kilátóig jut el. A költöztetés azonban valószínűleg sosem fog megvalósulni, mert a polgármester olyan áron adná a belépőt, ami drágább, mint eljutni Arequipából Cabanaconde-ba.

Mesélt arról is, hogy hogyan került ebbe az Isten háta mögötti hegyi faluba. Egy tengerparti városból, (ha jól emlékszem, de ebben nem vagyok 100%-ig biztos) Camaná-ból származik, és kiskorában mindig nézegette a turistabuszokat, és azt mondta magának, hogy egy napon beszélni szeretne majd ezekkel az emberekkel. Aztán Arequipába ment turizmust tanulni, majd egy túraszervező irodában kötött ki, de azt unta, mert túl monoton és személytelen volt. Csak átadta az embereknek a szükséges információt, és kész. Eztuán elment Puno-ba, a Titicaca tó partjára túravezetőnek, végül jött Cabanaconde. Először csak ideiglenesen, aztán szép lassan megtetszett neki a falu nyugodtsága. És a legjobb, hogy a nagyváros előnyeiről se kell lemondania, mert 20 napot dolgozik egyhuzamban Cabanaconde-ban, majd 10 nap szabadsága van, amit Arequipában szokott eltölteni. Nem rossz. 🙂

Végül tehát úgy távoztam a Colca kanyonból, hogy az volt az addigi legjobb perui élményem, de meglepő módon egyáltalán nem maga a kanyon miatt. Sokkal inkább amiatt, hogy végre sikerült valami igazit, valami nem csak turistáknak valót látni Peruból. Ezek a tapasztalatok szászor többet érnek bármelyik turistalátványosságnál. Cserébe sokkal ritkábbak is.

Ha pedig valaki mindenáron kanyonban akar túrázni, akkor menjen a spanyolországi Ordesa völgybe. Nálam még mindig az az etalon, nem tudta lenyomni se a mexikói Sumidero, se a Colca. Talán majd ha egyszer eljutok a Grand Canyon-ba változik a sorrend… 🙂

IMG_0535

IMG_0542

IMG_0544

IMG_0551

IMG_0552

IMG_0558

IMG_0565

IMG_0569

IMG_0578

IMG_0584

IMG_0588

IMG_0589

IMG_0608

IMG_0618

IMG_0621

IMG_0623

IMG_0629

IMG_0638

IMG_0641

IMG_0643

IMG_0651

IMG_0653

IMG_0655

IMG_0656

IMG_0657

IMG_0661

IMG_0665

IMG_0670

IMG_0672

IMG_0677

IMG_0678

IMG_0684

IMG_0685

IMG_0690

IMG_0693

IMG_0695

IMG_0704

IMG_0716

IMG_0722

IMG_0723

IMG_0727

IMG_0728

IMG_0733

IMG_0735

IMG_0736

IMG_0737

IMG_0738

IMG_0740

IMG_0741

IMG_0743

IMG_0744

IMG_0747

IMG_0750

IMG_0754

IMG_0762

IMG_0766

IMG_0775

IMG_0778

IMG_0785

IMG_0786

IMG_0788

IMG_0791

IMG_0793

IMG_0798

IMG_0799

IMG_0806

Reggel 5:30-kor keltem, hogy elérjem a 6-os reggelit. Szállásadóm olyan terülj-terülj asztalkámat varázsolt elém, mintha egy sokcsillagos párizsi szállodában lennék. Rántotta, többféle sajt, felvágott, olajbogyó, frissen facsart narancslé alkották a menüm gerincét, tehát nem kellett attól félnem, hogy kalóriahiányosan indítom a napot. Kicsivel 7 előtt indultam, ami mindig elég korai, de később kiderült, hogy pont egy órával több, mint ami ideális lett volna.

Az út elején az előző délutánon megismert gerinc peremén haladtam, majd hamarosan megkezdtem ereszkedésem a völgy aljába. Ez nagyjából 1000 méter szintvesztést jelentett a tűző napnak kitett déli oldalon. Hamar rájöttem, hogy jó ötlet lett volna korábban indulni, hogy minél többet legyek árnyékban.

Remek hangulatban kezdtem a túrát, pont aznap volt a születésnapom. Arra gondoltam, hogy ennél jobb születésnap nem is nagyon kell. 🙂 Sajnos azonban a formámmal kapcsolatos korábbi aggodalmaim nem bizonyultak alaptalannak. Lépteim bizonytalanabbak és pontatlanabbak voltak, mint ahogy azt megszoktam. Fejben azonban erős maradtam, és nem hagytam magam kibillenteni az egyensúlyból. Az ereszkedés felénél már remegtek a lábaim a terheléstől, ami egyértelműen az edzetlenség jele, ráadásul előjött egy msáik probléma is. Az éjszaka során a vizem jéghidegre hűlt, én pedig a napsütötte száraz katlanban szó szerint főttem a saját levemben. Inni ugyanakkor a hideg vízből nem nagyon mertem, így a kanyon aljába érve gyakorlatilag padlóztam: teljesen kiszáradtam, és le kellett ülnöm újraéleszteni magam, meg gondolkozni egy kicsit az élet értelmén…

Kb egy liter folyadék ledöntése után egészen életre kaptam, az viszont kezdett tudatosulni, hogy ez bizony nem más mint, egy rohadt sivatag. Ez az információ valahogy addig kimaradt nekem… Emiatt az útvonalat is módosítottam: az öreg által ajánlott kopár, napsütötte oldal helyett a hosszabb, de árnyékosabb útvonalat válaszottam. Ez utólag az egész túra legjobb döntésének bizonyult, tekintve hogy ez a szakasz volt messze a kedvencem. Találtam itt hangulatos kis falut, árnyas ösvényeket, sőt még olyan hegyi vízvezető csatornákat is, amiket anno Madeirán láttam először. Szóval itt újra teljesen feldobódott állapotba kerültem, és a nem túl alécos tempóm ellenére is bőven a térképen látható időbecsléseken belül hoztam a távokat.

Llaticába érve azonban a 3.5 liter folyadékomból már csak pár deci maradt, amit a Fure-ig hátralévő másfél órásra becsült mászáshoz kicsit keveselltem, de sok választásom nem volt: spórolnom kellett. Jó állapotban kezdtem a mászást, de sajnos a kaktuszokkal övezett ösvény első harmadában újra padlóztam. Teljesen felforrt az agyvizem…az már a vég, amikor nem is próbálsz menekülni a tűző napsütés elől, csak leülsz a földre, és bambulsz magad elé… Arra gondoltam, hogy születésnapom alkalmából itt fogok megdöglnei ebben a hülye sivatagban – de jó! Aztán ittam pár kortyot, és újra elindultam… Valahogy felküzdöttem magam az emelkedőn, de nem is tudom mikor harcoltam utoljára ekkorát. Végül délután fél háromkor érkeztem meg Fure-ba, órákkal megelőzve a térkép becsléseit. A terv tehát működött, az este hatos sötétedésig bőven lett volna időm még az oda-vissza két és fél órára becsült Huaruro vízeséshez is elmenni, én azonban mozdulni nem bírtam. Teljesen megborultam, szerintem hőgutát is kaptam, de a lábaim is kipurcankat. Lefeketüm a falu szélén egy kereszt alá az árnyékba…legalább nem kell majd messzire vinni a holttestem – merengtem magamban.

Bő két óra múlva éreztem úgy, hogy akár fel is kereshetném a majdani szállásadómat, akit még Cabanaconde-ban ajánlottak. Fure-t egyébként nem úgy kell elképzelni, mint egy rendes falut. Ha már annyiszor használtam a putri kifejezést, akkor ez Fure esetében is tökéletesen megállja a helyét. És az itt található szállások se pont olyanok voltak, mint a Dolomitok menedékházai…

Én bevallom őszintén nem vagyok a nomád, meg félnomád dolgok híve. Szeretem a természetet, szeretem a sportot, de miután egy egész napon keresztül csétcsaptam magam, szeretek rendesen megfürödni, meg úgy általában rendesen kényelembe helyezkedni. Emiatt se akartam nagyon két éjszakásra húzni a túrát, merthogy putriban alvásból egy is bőven elég.

Estére kaptunk kis vacsorát, valami sajtlevessel vagy mivel, meg ilyen tojásos-lecsós izét rizzsel. Hús természetesen nem volt, dehát itt kint a hegyekben, messze mindentől valószínűleg húst csak ünnepnapokon esznek. Egyébként annak ellenére, hogy szerény kaja volt, meglepően jóízű volt.

Itt egyébként nem én voltam az egyedüli turista, sőt számomra meglepően sokan voltak, gyakorlatilag teltház volt a szállásadó néninél. Főleg franciákból állt a nép, talákoztam olyan csoporttal is, akik hoztak sátrat, így csak kaját venni jöttek be a faluba. A franciákon kívül itt találkoztam először azzal a két svéd csajjal, akikkel később még számtalanszor összefutottam. Ugyanazt az útvonalat járták be aznap ők is, mint én, és nagyjából ugyanannyi idő alatt is, mint én, csak később indultak. Miközben bent a házikóban a szállásadóink főzték a vacsit, és a palatető alól vígán szállingóztak kifelé az illatok, elmesélték, hogy ez nekik a főpróba, mert később Huaraz környékén tolnak majd egy 10 napos sátrazós trekkinget 5000-es hegyekkel. 🙂 Szóval stramm csajok voltak, ettől kezdve tiszteltem is őket. 🙂

Vacsora után még alaposan lenyújtottam, aztán elfoglaltam luxuslakosztályom. Előzetesen olvastam olyan leírásokat, amik skorpióveszélyről számoltak be, szóval alaposan megnéztem, hogy mi van a pokrócon, meg a párna alatt… 🙂

IMG_0044

IMG_0045

IMG_0047

IMG_0048

IMG_0051

IMG_0054

IMG_0058

IMG_0059

IMG_0066

IMG_0072

IMG_0078

IMG_0079

IMG_0084

IMG_0089

IMG_0094

IMG_0098

IMG_0101

IMG_0110

IMG_0136

IMG_0139

IMG_0148

IMG_0158

IMG_0164

IMG_0165

IMG_0167

IMG_0173

IMG_0176

IMG_0186

IMG_0190

IMG_0194

IMG_0204

IMG_0208

IMG_0211

IMG_0218

IMG_0223

IMG_0226

IMG_0229

IMG_0238

IMG_0239

IMG_0245

IMG_0249

IMG_0255

IMG_0258

IMG_0262

IMG_0266

IMG_0268

IMG_0271

IMG_0277

IMG_0284

IMG_0286

IMG_0289

IMG_0290

IMG_0291

IMG_0294

IMG_0295

IMG_0298

IMG_0299

IMG_0300

IMG_0301

IMG_0303

IMG_0306

IMG_0307

IMG_0312

IMG_0315

IMG_0316

IMG_0318

IMG_0319

IMG_0323

IMG_0332

IMG_0344

IMG_0348

IMG_0354

IMG_0356

IMG_0363

IMG_0369

IMG_0373

IMG_0378

IMG_0380

IMG_0391

IMG_0393

IMG_0398

IMG_0407

IMG_0412

IMG_0415

IMG_0418

IMG_0420

IMG_0421

IMG_0425

IMG_0429

IMG_0439

IMG_0441

IMG_0443

IMG_0454

IMG_0470

IMG_0497

IMG_0502

IMG_0504

IMG_0507

IMG_0508

IMG_0509

IMG_0510

IMG_0512

IMG_0513

IMG_0515

IMG_0516

IMG_0517

A mexikói túra során végig hiányérzetem volt a sportmegvonás miatt, így Peruban mindenképpen szerettem volna ezen javítani. A cél a Colca kanyon volt, ami a világ egyik legmélyebbje a műfajban. Mondjuk úgy könnyű, hogy majd 5000-es hegyek sorakoznak a szélén.

A kanyon megközelítését helyi tömegközlekedéssel oldottam meg, és ugyan a perui buszozásaim szinte egytől-egyig emlékezetesek valami miatt, ez még ebből a szoros mezőnyből is kiemelkedett. Először Arequipa városszéli nyomornegyedein hajtottunk keresztül, majd megkezdtük az emelkedést a közel 5000-es hágó felé. A fennsík kietlen pusztasága a Misti kúpjával a hattérben olyan látványt nyújtott, amihez hasonlót korábban csak filmekben láttam. A legmagasabb részeken az út szélén vikunyaveszélyre figyelmeztető táblák sorakoztak, az andok jellegzetes teveféléjének példányai pedig valóban ott legelésztek az út közelében. A fennsíkon egy rövid időre megálltunk buszt szerelni, amely alkalmat a helyiekből álló utazóközönség férfi tagjainak jelentős része azonnal kihasznált, és a legnagyobb egyetértésben álltak ki a népek a puszta közepére sorfalat brunyálni… 🙂 Dolguk végeztével pedig hangosan követleték, hogy indljunk már.

Az 5000 méteres magasságot szerencsére viszonylag hamar elhagytuk, mert már kezdtem egészen rosszul érezni magam a ritkás levegőn. Egy brutális szerpentinen leereszkedtünk Chivay “városába” a Colca völgybe – ami nem ugyanaz, mint a Colca kanyon – és itt kezdtem el először nagyon furán érezni magam. Hirtelen valahogy annyira távol kerültünk mindentől amire a nyugati ember a civilizáció szót használja…a táj vadsága és a falvak szegénysége szinte ijesztően hatott rám. Teljesen elbizonytalanodtam, valahogy úgy, mint amikor a városi ember először megy ki a természetbe. Pedig azt lehetne gondolni, hogy ez a nekem való terep, de valahogy mégis tele voltam kétségekkel, és kissé elveszettnek éreztem magam. Egyrészt saját magam miatt: egy viszonylag húzósabb túrát terveztem, de fogalmam se volt, hogy mire számíthatok magamtól. Hogy mennyire rombolta le a kondimat az elmúlt bő három hónap. Másrészt a magas hegyek általában fel szoktak villanyozni, de az Andok nem pont olyan, mint a Dolomitok. Valahogy sokkal durvább, sokkal vadabb, sokkal kietlenebb. És hát a Dolomitoknak megvan az az előnye is, hogy az Andokból nézve hihetetlen luxust biztosító települések sorakoznak szinte minden völgyében. Az út egzotikumát csak fokozta, amikor a célállomást jelentő Cabanaconde és Chivay közötti útvonal egy részéről még az aszfalt is elfogyott. Ez az út egyébként már végig a kanyon szélén húzódik, és elhalad a leghírsebb kilátópont, a Cruz del Condor mellett is.

Cabanaconde a kanyon déli peremén fekszik kb 3300 métes tengerszint feletti magasságban, és ez a falu jelenti a kanyonba induló túraútvonalak központját. Nekem a túra előtti éjszakára ide volt foglalva szállásom a Casa de Santigago-ba, ami valószínűleg a legjobb választás volt. Már azzal szimpatikussá vált, hogy a honlapján részletes leírásokat közöl az egyéni (vezető nélküli) túrázás megkönnyítése érdekében, valamint olyan dolgokra hívja fel az ember figyelmét, hogy lehetőleg ne igyuk magunkat esténként hullarészegre, mert ezzel rossz példát mutatunk a helyi fiataloknak. Maga a szállás egy nagyon szépen felújított régi parasztházban volt, ahol olyan apróságokra is figyeltek, mint az igazi virág az asztalon. A házigazda egy idősebb cuzcói fickó volt, aki lepakolás után rögtön eljött velem egy bemelegítő sétára a közeli kilátóhoz. A kilátópontról a várható útvonalam egy jelentős részét be lehetett látni, szóval kiváló alkalom volt arra, hogy topográfiailag kicsit képbe kerüljek. Végigvettük az ösvényeket, ellátott jó sok tanáccsal, és mindezt jófejségből. Lelkesen magyarázta, hogy legutóbb, mikor egy csoportot vezetett, ő is hasonló útvonalon ment, csak az ellenkező irányban. Mondjuk a túra hosszával kapcsolatban nem sikerült megegyeznünk. Mondtam, hogy az Huararo vízesést akarom megnézni, amire elsőre felvázolt egy négynapos programot. Mosolyogva közöltem, hogy én két nap alatt akarom ezt megcsinálni, amire átvariálta kétéjszakásra a tervet. Mondtam, hogy én egyet alvós verzióban gondolkozom, amire az volt a válasz, hogy azt nem lehet, az úgy túl sok. Ok, akkor majd megmutatom, hogy lehet – gondoltam magamban. 🙂

Este – a korábbi invitálásnak engedve – átmentem a közeli Valle del Fuego hostalba kajálni, ami szintén nagyon jó döntésnek bizonyult. Itt is egyedüli vendég voltam, emiatt nagyon családias hangulatú volt a vacsora. Ráadásul miután kitudódott, hogy másnap lesz a születésnapom nyomatékosan a lelkemre kötötték, hogy a túra után mindenképpen menjek vissza hozzájuk, mert kapok majd ajándékot. 🙂

2013-06-14 08.26.15

2013-06-14 09.30.04

2013-06-14 10.24.55

2013-06-14 11.46.57

2013-06-14 11.57.04

2013-06-14 12.02.33

2013-06-14 12.05.59

2013-06-14 12.09.37

2013-06-14 12.10.00

2013-06-14 12.10.07

2013-06-14 12.13.29

2013-06-14 12.45.28

2013-06-14 12.51.22

2013-06-14 13.11.02

2013-06-14 13.17.25

2013-06-14 13.38.53

IMG_0034

IMG_0036

IMG_0029

IMG_0030

IMG_0028

IMG_0026

IMG_0025

IMG_9951

IMG_9950

IMG_9952

IMG_9954

IMG_9965

IMG_9974

IMG_9975

IMG_9980

IMG_9981

IMG_9982

IMG_9986

IMG_9994

IMG_0006

IMG_0008

IMG_0012

IMG_0013

IMG_0014

IMG_0017

IMG_0019

IMG_0020

IMG_0021

IMG_0024

colca-trek-map

Hogy mi jut eszembe Arequipáról? Elsőre például az, hogy az arequipai szállásom kulcsa a mai napig nálam van, pedig már egy ideje elhagytam a várost. Valahogy a zsebemben maradt a kulcs, a hostel tulajdonosa pedig elfelejtette visszakérni. Természetesen nem neten foglaltam, a kulcson pedig még a szállás neve sincs rajta, így a visszajuttatás eléggé lehetetlennek tűnik…

Aztán másodikra ott van mindjárt Ismael Navarro, taxisofőr. Az úriember másodtisztként dolgozott egy Peru és Bolívia között közlekedő hajón a Titicaca tavon, és jókat nosztalgiázott a régi szép időkről. Azt mondta, hogy azt szerette benne a legjobban, hogy rengeteg külföldi emberrel találkozott, aki közül sokkal a mai napig tartja a kapcsolatot.

Harmadikra talán az a hatalmas adag leves, amit a város főterén, az emeleten lévő tornácon fogyasztottam el igen kedvező áron, és igen kedves kiszolgálással. És akkor a kilátásról még nem is beszéltünk. 🙂

Arequipa egyébként Peru második legnagyobb városa kb 900.000 lakossal. Tengerszint feletti magassága 2300 méter körül van, és a várost hatalmas vulkánok veszik körbe északról. A legközelebbi, és egyben leglátványosabb is, a Misti, amely egy 5822 méteres gúlaként tornyosul a település fölé.

Előzetesen sok jót olvastam és hallottam a városról: Arequipát szokták szeretni a látogatók, többek között a koloniális stílusú épületei miatt. Valóban egy kifejezetten szép, hangulatos belvárosú településről beszélünk. Kultúrálódásképp megnéztem egy jéghideg múzeumot is, ami egy tizenévesen az isteneknek feláldozott inka kislányról – Juanita-ról – szólt, akinek a megfagyott holttestét szinte teljes épségben találták meg a hegyek között. A múzeum egy kb félórás filmmel kezdődik, ami elmeséli a lány történetét (a legjobb, hogy születése óta arra készült, hogy később feláldozzák), majd magán a kiállításon végigvezetnek több tárgyi leleten, és a végén a főattrakció maga a megtalált holttest…

Ami nekem külön tetszett még, az a piac volt. Ugyan nem volt annyira zeg-zugos, és kaotikus, mint a mexikói San Cristóbal piaca, cserébe egészen brutális húsrészleggel rendelkezett, ahol minden volt ami szem-szájnak ingere. (Meg az is ami nem…) Egy jó hosszú sávban még a föld is csupa vér volt, mintha épp ott mészároltak volna le valamit… A kedvenceim viszont a levágott birkafejek voltak, amit először el nem bírtam képzelni, hogy mire használnak. Aztán később, amikor a piac kajálda részlegén jártam, minden megvilágosodott: az emberek jóízűen lapátolták a brutális adag birkafej levesüket. Miközben ott lófráltam engem is megtalált egy nagydarab, tenyeres-talpas asszonyság, hogy nem akarok-e kajálni, de mondtam, hogy köszönöm, nem vagyok éhes. 🙂 Kérdezte, hogy mikor leszek az…mondtam, hogy felénk dél körül szoktak enni az emberek, majd azzal búcsúzott, hogy akkor délben vár. Hát, várhatott… 🙂 Eddigi utazásom során nagyon ritkán ettem turistákra belőtt “luxuséttermekben”, általában inkább a szegényebb helyiek által is preferált kifőzdékben kajálok nevetséges árakon (500 Ft alatt vacsoramenü nagy adag levessel, másodikkal, desszerttel, teával), de ez már sok volt. Egyébként az egész utazás valószínűsíthetően legjobb fényképeit lehetett volna lőni ebben a szenzációs folklór-környezetben, ha egy kicsit pofátlanabb vagyok.

2013-06-12 14.05.35

IMG_9848

IMG_9850

IMG_9852

IMG_9854

IMG_9857

IMG_9859

IMG_9861

IMG_9865

IMG_9870

IMG_9872

IMG_9876

IMG_9881

IMG_9882

IMG_9884

IMG_9886

IMG_9887

IMG_9888

IMG_9890

IMG_9891

IMG_9892

IMG_9894

IMG_9895

IMG_9896

IMG_9897

IMG_9898

IMG_9899

IMG_9900

IMG_9901

IMG_9902

IMG_9903

IMG_9904

IMG_9906

IMG_9907

IMG_9908

IMG_9909

IMG_9912

IMG_9913

IMG_9915

IMG_9920

IMG_9921

IMG_9922

IMG_9928

IMG_9930

IMG_9931

IMG_9933

IMG_9935

IMG_9938

IMG_9939

IMG_9943

IMG_9946

IMG_9947

Nazca városa ugyanabban a sivatagos tengerparti sávban található mint Ica, egészen pontosan a Pampas de Jumana síkságon. Nazca kisebb, turistásabb és ennek megfelelően valamivel rendezettebb város is, mint Ica. Itt azonban valójában senkit nem érdekel maga a város, hiszen mindenki a híres Nazca-vonalak miatt jön ide. A kietlen tájba rajzolt vonalak, geometrikus ábrák, és állatfigurák létrehozását a több mint 2000 évvel ezelőtti Nazca civilizációhoz kötik. Céljuk máig ismeretlen, a legelfogadottabb feltételezés szerint egyfajta csillagászati térképként szolgáltak. Én egyébként korábban úgy tudtam, hogy vízveztő csatornaként használták őket, de ez a kialakításuk módja miatt is eléggé elképzelhetetlen. Ugyanis egyszerűen arról van szó, hogy a homokos talajt vékony rétegben fedő, eltérő színű kőtakarót pár méter szélességben lekapirgálták a felszínről, majd szegélyt képezve felhalmozták a köveket a széleken. Így láthatóvá vált a kőtakarő alatt húzódó világosabb színű talaj, viszont az így kialakított sáv sehol nem haladja meg a 30 centi mélységet. Maga a “rajzolás” tehát rendkívül könnyen kivitelezhető, a rejtélyt inkább az adja, hogy az ábrák csak a magasból szemlélve láthatóak. Emiatt is mondta azt több helyi ember, hogy valószínűleg a földönkívüliek készítették a rajzokat, mert abban az időben az embernek nem álltak rendelkezésére a megfelelő eszközök. Egyes régészeti leletekkel viszont azt próbálják bizonyítani, hogy a Nazcák ismerték a hőlégballont, így a levegőből tudták irányítani a rajzok készülését.

Nazcába egyébként valószínűleg néhány évtizeddel korábban kellett volna érkeznem, ugyanis alapvetően teljesen más élményre számítottam. Valami olyasmi kép élt a képzeletemben, hogy egy poros, lepukkant reptéren sorakoznak a szintén poros és nagyon lepukkant kisrepülők, majd némi alkudozás után egy őrült latin pilótával a levegőbe emelkedünk, és úgy repüljük be a vonalakat, hogy épp csak le nem esik a gép közben. Hát, ebből végülis semmi nem valósult meg. Közölték, hogy pár évvel ezelőtt még 11 társaság volt, míg ma már csak 4 van, de azok mind modern, megbízható gépekkel rendelkeznek, mert túl sok volt a baleset. A reptér egyáltalán nem volt lepukkant, sőt leginkább egy rendes nemzteközi reptérre hasonlított, és olyan köcsögségekkel kellett bíbelődni, mint útlevélellenőrzés (???) meg biztonsági vizsgálat. Az őrült latin pilótáról pedig annyit, hogy hamisítatlan amerikai stílusban, kifogástalan angolsággal kezelte a tisztelt a publikumot, és csinálta a showt. Merthogy az kell a népnek. Engem is cseszegettek repülés közben, hogy minden király-e meg csúcsszuper-e, de valahogy a lelkesedésem ettől az amerikanizmustól mindig elszáll. Vagyis leginkább hánynom kell tőle. Nem vagyok amerikai, nincs szükségem arra, hogy showt csináljanak nekem, sőt igazából azt is utálom, ha spanyol nyelvterületen angolul beszélnek hozzám. Majd ha amerikában akarom érezni magam, akkor majd oda megyek. Utálom, hogy mindenhol a köcsög amerikaiknak akarnak megfelelni. Mindenesetre a latinamerikai turistaipar minden bizonnyal legidegesítőbb jelensége ez, amivel valószínűleg nem Nazcában találkoztam utoljára.

Tehát az élmény latinos oldalából nem valósult meg semmi, és az se sokat segített az átszellemülésben, amikor a négy fős japán család mind a négy fényképezésre alkalmas eszköze az én ablakomra tapadt, mert éppen ott volt látható valami érdekes… Én egyébként valamiért azt hittem, hogy a Nazca-vonalak olyan grandiózus alkotások, amik föntről nézve alapvetően uralják és határozzák meg a tájképet. Ez azonban nem igaz. A tájképet a természetes eróziónak köszönhető, egészen brutális összevisszaságot alkotó véletlen formák uralják. Ezek után következnek a legnagyobb mesterséges alakzatok, az egyenes vonalak, majd a geometrikus ábrák. Ez így összességében már olyan vizuális útvesztőt eredményez, amiben szabályosan keresni kell a legismertebb alkotásokat, az állatfigurákat. Amik egyébként a legkisebbek is egyben, és tényleg egyáltalán nem olyan triviális észrevenni őket. Az észrevételben segítenek egyébként a pilóták, akik egy-egy figura fölé érve mindig jól bedöntik a gépet, és mondják, hogy a szárny vége alatt kell keresni az aktuális látnivalót. Én nem vagyok az a típus, aki rosszul lesz egy kanyargós buszúton, de itt a sok billegés után már éreztem, hogy kezdek izzadni és kezd felfordulni a gyomrom…szóval igazából nem is bántam annyira, amikor elrepültünk az utolsó ábra felett is, és végre egyenesbe hozták a gépet, hogy visszatérjünk a reptérre. Összességében tehát a Nazca-vonalak berepülése sokkal kisebb durranás volt, mint amire számítottam…a minket kürölvevő kopár, kietlen táj nyers vadsága majndem jobban le tudott kötni, mint maguk a vonalak… Cserébe hazafelé olyan naplementében volt részem, amihez hasonlót utoljára talán Mexikóban volt szerencsém átélni.

IMG_9847

IMG_9842

IMG_9845

IMG_9843

IMG_9789

IMG_9790

IMG_9792

IMG_9793

IMG_9795

IMG_9796

IMG_9799

IMG_9802

IMG_9805

IMG_9809

IMG_9814

IMG_9815

IMG_9818

IMG_9819

IMG_9824

IMG_9825

IMG_9826

IMG_9828

IMG_9834

Limában egy hetet töltöttem főleg alvással, pihenéssel és tervezéssel. Ez utóbbira főleg azért is volt szükség, mivel gyakorlatilag nulla információval érkeztem Peruba, és csak nagyvonalakban volt elképzelésem arról, hogy mit is szeretnék itt csinálni.

Tehát miután alaposan kilézengtem magam Miraflores óceánpartján, délnek vettem az irányt: egyenesen Icába. Ha nagyon nagyvonalakban akarom áttekinteni Peru földrajzát, akkor nagyjából úgy néz ki az ország, hogy nyugaton a tengerparton van egy sivatagos sáv, középen húzódnak az Andok hegyláncai, majd keleten egy őserdővel borított sáv következik. Ica a nyugati sivatagos sávban helyezkedik el, kb 6 óra buszútra Limától. Az útvonal a Dél-Amerikát észak-déli irányban átszelő Panamericana autópályán haladt, sokáig a tengerparton. A tájélmény pedig valami egészen elképesztő volt. Ha kissé vulgárisan akarnám leírni, akkor azt mondanám, hogy a nagy büdös semmi vett körül minket. Ami egyébként alapvetően igaz is: homokdűnék és kősivatagos részek váltogatták egymást, helyenként pedig lehetett csodálni a tengerpart sziklaszirtjeit. Ráadásul Limából kifelé egészen brutális köd lepte el a tájat. Gondoltam is, hogy a Csendes-óceán “megeszi” a szárazföldet. 🙂 A sivatag a köddel kombinálva számomra egészen fura párosítást alkotott. Amúgy a helyieknek nem jelentett ez akkora újdonságot, tekintve hogy az út szélén közlekedési táblák hívták fel az ember figyelmét, hogy ködös zóna következik. Ha esetleg magától nem venné észre…

Ha már az utazásról van szó, akkor említsük meg a perui távolsági buszokat. Ha van valami, amiben Peru előrébb jár, mint Magyarország, akkor az a távolsági buszozás. Persze ez abból a szempontból nem meglepő, hogy egy nagy országról beszélünk, ahol a vonattal való közlekedés gyakorlatilag ismeretlen, ergo szükség van olyan szolgáltatásra, ami a nagy távolságok leküzdését segíti. Mindenestre eddig korábban még soha nem láttam olyat, hogy külön párnát, pokrócot adnak szépen becsomagolva, mint egy interkontinentális repülőjáraton, és még szendvicset is szolgálnak fel. A legmenőbb társaság a Cruz del Sur, fullos kétszintes buszokkal és egyre bővülő nemzetközi célállomásokkal. A legvadabb, hogy mehetsz pl Limából Buenos Airesbe busszal!

Ami viszont nagyon idegesítő, hogy a busztársaságok valamiért azt gondolják, hogy a szolgáltatásuk jobb minőségű lesz azáltal, hogy mindenféle B-kategóriás agypusztító filmeket nézetnek a tisztelt publikummal. Ezt már Mexikóban is nagyon utáltam, de Peruban is volt szerencsém néhány egészen kiemelkedő műalkotáshoz. A nagy átlaghoz képest Richard Gere kutyás filmje, ami olyan szomorú hogy a végén kedved lenne felvágni az ereidet, már egész felüdülésnek számított. Ezt pedig egy remek akciófilm követte, ami arról szólt, hogy két amcsi csaj elutazik Párizsba, majd elrabolják és eladják őket rabszolgának. A legjobb téma utazáshoz. 🙂

Az út során ami még egészen ledöbentett, azok a települések voltak, amiken keresztülhaladtunk. A település egyébként egy igen hízelgő szó, otthoni mércével leginkább putrinak mondanám őket. A legtöbb esetben hullámpalatetős, kívülről festetlen házakból állnak a falvak, de a legszegényebb részeken esetenként nem is téglából, hanem csak úgy kövekből vannak összeeszkábálva valami bódészerűségek.

Icába érkezve a klíma érezhetően melegebb lett, és napsütésből is jóval több jutott, mint Limában. Maga Ica egyébként engem a mexikói városokra emlékeztetett: jó kis káoszos, zsibbvásáros, zsúfolt, nyüzsgő színes kisváros volt. Ami a legjobban tetszett, az a helyi “tömegközlekedés”. A taxi mellett a legolcsóbb lehetőséget a helyiek által “moto”-nak nevezett háromkerekű bigyók jelentették. Ezek a vicces szerkezetek két, max három személy szállítására alkalmasak, és a rendes taxik árai alatt dolgoznak. Nyilván azért, mert lassabak és az összetákolt gyenge katsznijuk kevesebb védelmet nyújt, mint egy autó. Mondták is, hogy az ütközések miatt sötétben már nem tanácsos ezekkel utazni, de ez engem nem riasztott visssza. 🙂 Egyébként való igaz: a latin közlekedési morál miatt gyakorlatilag állandó a veszélyhezt. Európai szemmel nézve egészen életveszélyes dolgokat művelnek az utakon, de ez itt szemmel láthatóan teljesen természetes.

Icába amúgy a várostól kb 5 km-re található Huacachina oázis miatt érkeztem. Ez egy gyönyörű homoksivatagos rész, benne egy oázissal, az oázisban pedig olyan szolgáltaásokat nyújtanak, mint a pl buggy túrázás a környező dűnéken. 🙂 Nameg a sandboard-ozás, de valamiért számomra nem tűnt túl vonzónak, hogy egy hülye deszkán feküdve arccal előre lecsússzak egy nagyobb homokdűne oldalában…

Nem mondom, nem volt rossz a sivatagban száguldozás, de ennél nagyobb élmény volt számomra, amikor naplemente tájékán gyalog tettem egy kisebb kört az oázis melletti legnagyobb dűnén. Eszméletlen kilátás nyílt a tájra, a sivatag formáira, közelről lehetett látni, hogyan fújja a szél a homokot, megtapasztaltam, hogy milyen nehéz a homokban gyalogolni…a végén már több homok volt a cipőmben, mint láb… 🙂 Nekem egyébként a putriszerű falvak, a sivatagos környezet, és a közeli települések felől hallatszó hangosbemondó miatt az egész élmény inkább tűnt afrikainak, mint dél-amerikainak.

IMG_9618

IMG_9619

IMG_9623

IMG_9625

IMG_9628

IMG_9629

IMG_9632

IMG_9633

IMG_9634

IMG_9635

IMG_9636

IMG_9639

IMG_9641

IMG_9642

IMG_9643

IMG_9644

IMG_9645

IMG_9646

IMG_9649

IMG_9650

IMG_9652

IMG_9654

IMG_9655

IMG_9661

IMG_9663

IMG_9666

IMG_9670

IMG_9673

IMG_9682

IMG_9685

IMG_9689

IMG_9692

IMG_9693

IMG_9697

IMG_9700

IMG_9702

IMG_9703

IMG_9704

IMG_9707

IMG_9710

IMG_9716

IMG_9717

IMG_9718

IMG_9719

IMG_9720

IMG_9723

IMG_9729

IMG_9734

IMG_9737

IMG_9739

IMG_9745

IMG_9749

IMG_9752

IMG_9759

IMG_9762

IMG_9768

IMG_9770

IMG_9774

A cím kissé megtévesztő, ugyanis Limáról lesz szó, de ha már Mexikóváros esetében is hasonló terminológiát használtam, akkor legyünk következetesek. Következetesen félrevezetőek… 🙂

És ha már rögtön az első sorban felvetődött Mexikó, akkor előre is bocsátom, hogy Peru kapcsán jópárszor vissza fogunk még térni Mexikóra. Mexikó – mint első latin-amerikai élményem – meghatározó volt, és amolyan referenciapontként szolgál a Peruban gyűjtött tapasztalatok számára is.

Limába majdnem hat óra repülés után, helyi idő szerint este 10-kor érkeztem. (Miami-hoz képest egy óra mínusszal kell számolni, akárcsak Mexikóban.) A szálláshoz vezető taxiút elején meg voltam győződve róla, hogy nemsokára búcsút inthetek a veséimnek, ugyanis a trükkös kis rövidítések során egészen kihalt és nyomorult utcákon hajtottunk keresztül, amiknek szemmel láthatóan semmi köze nem volt a város fő forgalmi ütőereihez. Ekkor éreztem először, hogy Peru még Mexikónál is csóróbb és lepukkantabb ország. Később, amikor leértünk a Csendes-óceán partjára már kezdtem megnyugodni, mire szépen lassan kiderült, hogy a sofőrnek tulajdonképpen halvány fogalma sincs a szállásom pontos hollétéről. Amikor az egésznapos horrorisztikus hercehurca után éjszaka fél tizenkettőkor belekeverdtünk Latin-Amerika valószínűsíthetően legnagyobb dugójába, és a sofőr próbált meggyőzni, hogy inkább egy másik szállásra menjek, akkor már kezdtem egészen morcos lenni. Csakazért is meg fogod mostmár találni azt a rohadt hostelt, ha végelgyengülésben kimúlok közben, akkor is – gondoltam magamban.

A limai élményeimet alapvetően befolyásolta, hogy ezúttal – Mexikóvárostól eltérően – nem a belváros közepén volt a szállásom, hanem egy félreesőbb negyedben, Barranco-ban. Hogy mennyire félreeső, azt jól példázza az a jelenet, amikor a taxis egy rendőrt megkérdezve próbált eligazodni Lima külvárosi útvesztőiben, amire a rendőr csak annyit mondott: “Nem tudom, én limai vagyok.” Barranco egyébként a város bohém, romantikus negyede, ahova állítólag szórakozni járnak az emberek…bár én az utóbbiból nem sokat tapasztaltam. 🙂

Az első napomon amikor kiléptem az utcára, viszonylagos nyugodtság, és totális szürkeség fogadott. Be volt borulva, a napnak nyomát se lehetett látni. A levegő is kissé hűvös volt – karib-tengeri mércével legalábbis mindenféleképpen. Kicsit hasonlított az egész az otthoni őszhöz, csak eső nélkül, meg melegebb kiadásban. A helyeik panaszkodtak is, hogy “jajj, itt van a tél és most milyen hideg van.” Hát igen, tényleg nekem is fel kellett már húznom egy pulóvert, de azért a rövidnadrág még játszott.

Közben azon gondolkoztam, hogy Mexikóba február végén érkeztem, ahol az otthoni kegyetlen tél után verőfényes napsütés, finom meleg, és folyamatos nyüzsgés fogadott. Limába az állandó napsütés és kánikula hazábájól jöttem, a helyi ködös, nyomott hangulatú télbe. Ami még mindig ezerszer jobb, mint a magyarországi tél, de azért mégis: érdekes belegondolni, hogy a körülmények mennyire befolyásolják egy helyről kialakított képünket. Az én kissé posztapokaliptikus hangulatomhoz pedig a szürke Csendes-óceán áztatta, tejfölös ködben úszó limai tengerpart egészen jól passzolt. (Mellesleg ez újabb mérföldkő az egyéni utazási rekordjaim között: életemben először láttam a Csendes-óceánt!) Ha úgy vesszük, akkor Mexikó valaminek a kezdetét jelentette, Peru pedig a végét.

Barranco-nak egyébként van egy egészen kiváló része, ez pedig a Mirador és a mellette található Bajada de los Baños. Az előbbi egy remek kilátópont, aminél ugyan lehet találni sokkal jobb limai kilátópontot is, de hangulatosabbat aligha. A Bajada de los Baños pedig a tengerpartra vezető sétálóutca neve. Tudni kell, hogy Lima egy magasparttal találkozik az óceánnal, tehát nem tudsz csak úgy akárhol lemenni a partra. Ez a sétálóutca egy természetes hasadék helyén alakult ki, az ősidőkben itt mentek le a halászok az óceánhoz. Manapság pedig leginkább egy fantasy film mesebeli völgyére emlékeztet, tele romantikus tabernákkal. Egy szóval összefoglalva: csúcsszuper! 🙂

Barranco mellett található Miraflores, a limai elitnegyed, a helyiek Kaliforniája. Mirafloresben minden feltűnően jobb állapotban van, és minden feltűnően rendezettebb, mint bárhol máshol Limában. Még az emberek is jobban néznek ki. 🙂 Ez amúgy nem vicc, a limai értelmiség valószínűleg jelentős hányada Miraflores-ben lakik. Itt elvétve látsz csak szakadt nincsteleneket, a többségen öltöny-kiskosztüm feszül, de legalábbis minimum nagyon jólöltözött mindenki. Érezhető a jómód, és nem csak a többi környékhez képest – ez bizony Európában is bárhol megállná a helyét. Be kell vallanom, hogy én is Miraflorest szerettem meg a legjobban, már csak azért is, mert itt a fehér ember se számít akkora “turistalátványosságnak”, és nem “világítottam” olyan feltűnően, mint más helyeken. Mondták is, hogy Miraflores nem Peru, hanem Amerika. És akik itt laknak, azok nagyon büszkék is rá – joggal. Nem mondom, tényleg nem lehet rossz egy olyan felhőkarcolóban lakni, aminek az ablakából nézve esténként bámulhatod a Csendes-óceán fölött lebukó napot. Vagy ha ennyire nem is vagy szerencsés (gazdag), akkor az is elég, ha esténként lemész a magasparton kialakított, gyönyörűen gondozott sétányra futni egyet, esetleg lejársz kicsit siklóernyőzni a hosszú irodai napok végén, vagy csak simán kiülsz sörözni a parkba a haverokkal és stírölöd a csajokat. 🙂 És az összes programponthoz ingyen jár a giccses naplementés háttér!

IMG_9383

IMG_9393

IMG_9394

IMG_9395

IMG_9396

IMG_9397

IMG_9399

IMG_9400

IMG_9401

IMG_9404

IMG_9406

IMG_9407

IMG_9410

IMG_9411

IMG_9412

IMG_9415

IMG_9419

IMG_9423

IMG_9426

IMG_9429

IMG_9432

IMG_9433

IMG_9439

IMG_9442

IMG_9447

IMG_9454

IMG_9455

IMG_9465

IMG_9466

IMG_9476

IMG_9479

IMG_9480

IMG_9481

IMG_9488

IMG_9492

IMG_9495

IMG_9498

IMG_9508

IMG_9523

IMG_9526

IMG_9538

IMG_9540

IMG_9543

IMG_9546

IMG_9548

IMG_9551

IMG_9559

IMG_9560

IMG_9562

IMG_9566

IMG_9579

IMG_9603

IMG_9608

IMG_9611

IMG_9613

IMG_9614

Categories

Advertisements