You are currently browsing the monthly archive for August 2011.

A helyszín Szlovákia, egy Poprádhoz közeli falu, Svit. 2008-ban már jártam itt, akkor kegyetlen időjárási körülmények között sikerült teljesíteni Szlovákia talán legkeményebb maratonjának, a Horal-nak a 70 km-es középtávját. Ezúttal a 100-as hosszútáv, a Krejzi volt a cél.

Reggel gyönyörű napsütéses időre ébredek, ideális bringás idő. Reggeli 7:00-tól, rajt 8:00-kor. Kicsit feszes a program, és jól meg is csúszok. Több mint tíz percen keresztül “harcolok” a szocreál stilusú hotel recepciós nénijével, aki mindenáron két éjszakát akar kifizettetni velem. A közös nyelv hiánya (ő angolul én meg németül nem beszélek) nem sokat segít… Közben a reggelire is várni kell, és mire rekordsebességgel belapátolom a hamandeggs-et, már 7:30 is bőven elmúlik. Ideges, kapkodós készülődés következik, ráadásul kiderül, hogy nincs gyorskötöző a rajtcsomagban, így a rajtszámot kézben viszem a rajt-cél területre…

Kb 7:53-ra a nagy kapkodás végén nagyjából minden összeáll, jöhet a verseny. Nincsenek túl sokan, de Kati jó előre áll be a sorba, így a közepénél kicsit előrébb vagyunk. Rajt, és kezdődik az elmaradhatatlan sprintelés. Az eleje a szokásos nyűglődéssel telik. Izzadok, fújtatok, fájnak a combjaim, és különben is hova siet itt mindenki? Azért benne vagyok a buliban, megyek én is a többiekkel. Ha vége lesz a vízszintes bevezető szakasznak, és ráfordulunk az első dombokra úgyis visszavesznek majd. Még a sor elejét is látom, ez eléggé meglepő.

Lefordulunk jobbra, és enyhén emelkedni kezd az út. A pulzusom vígan nyargal a végtelenbe, próbálom kontroll alatt tartani, és fokozatosan lassítok. Nem úgy a többiek. Szépen megindul mellettem a sor, folyamatosan csúszok hátra. Mindenki rakja neki izomból, egy nagyon nehéz verseny legelején. Kicsit megilletődök: Úr Isten, itt mindenki a szlovák kupára hajt, vagy mi???

Átmegyünk egy mély patakon, és hiába próbálok óvatoskodni csurom vizes lesz a lábam. Ez most nem túl kellemes, de majd a végére úgyis megszárad, amikor visszafelé is át kell majd jönni rajta, hogy újból beázzon a cipő. 🙂 Meredek emelkedő jön, alig vannak már páran mögöttem, Kati is utolér. Látom ahogy előttem páran tolják, gondolkozok, de inkább leszállok én is. Ezt ki is használom, és leveszem a vékony csősálam, mert kezd baromi meleg lenni. Ezalatt még páran megelőznek, majd a tolás végén mégegyszer meg kell állnom a bukót igazgatni. Hupsz, egyszercsak elfogynak az emberek mögülem. Nézelődök hátrafelé, de sehol senki. Tök utolsó vagyok. Király, akkor kezdjünk el feljönni. 🙂

Az előttem lévő két ember gyorsan megvan, lassúak a lejtőn, majd Kati néz el egy nyomvájús részt, és meg kell állnia. A következő dombon fölfelé megvan még egy fickó, meg egy csaj is, aztán csönd.

Előttem egy piros mezes lány teker, egy darabig úgy tűnik mintha közeledne, de rájövök, hogy távolodik. Mögöttem a nemrég megelőzött csaj jön alig valamivel lassabb tempóban mint én. Következik a verseny legkomolyabb mászása, 750-ről fölmegyünk 1400-ra 9 km-en. Lassan egyedül maradok az erdei dózeren. Följebb túlesünk az első “mező-ride”-on, de lesz még belőle bőven. A bringa nem halad, csak bukdácsol a göröngyös-füves terpen. A díszletet viszont a Magas Tátra szolgáltatja a háttérben, ez némileg ellensúlyozza a szenvedést. A mező után újra szép fenyvesbe érünk, a nyomvonal változatos, kanyargós, kisebb-nagyobb emelkdőkkel van tarkítva, de azért jöhetne már a lejtő.

Nem éppen olyan lejtőre vágytam, mint ami következik. :S Meredek, kis patakocska folydogál a közepén, hatalmas kövek vannak kiforgatva a talajból, és hogy ne legyen olyan egyszerű, faág is van bőven. Meg persze némi sár, jut is bőséggel a trutyiból a bringára, meg rám is. Bármelyik Pepe-féle serrenős túrába beleillene, teljesen otthon érzem magam. Csak éppen fáj lejönni rajta. A lejtő alján szinte még az út is eltűnik, a patak meg egy fél méter mély vízmosásban folytatja útját. Még szerencse, hogy pár méterrel följebb már leszálltam a bringáról…

Magamban gonoszkodok is egy kicsit, felelevenítve, hogy a tavalyi BBF Maraton után a Grósz Béláék a pályán hagyott faágakra panaszkodtak. Na, itt most akkor el is sírták volna magukat… 😛

Frissítőpont következik, ahol dinnyeevés közben megvitatjuk a személyzettel a kommunikációs problémákat, miközben próbálják kitalálni, hogy milyen lötyivel töltsék meg a kulacsomat. 🙂 Kicsit fura, hogy nem ismerik az “izo” nemzetközi szakkifejezést… El kell kezdenem valami szláv nyelvet tanulni, mert ennyire fogalmatlan már rég nem voltam sehol, mint most Szlovákiában. 🙂

45 km-nél járunk, és következik a második legkeményebb emelkedő. Igen meredek aszfaltos mászás, amin végre feltűnik előttem pár ember. Hosszú kilométereken keresztül üldözöm őket, mígnem az aszfalt átfordul egy köves erdészeti útba, aminek a végén nagy nehezen magvannak a sporik. A nagy előzés azonban nem történik meg, erdei single-track következik a hegyoldalban a fenyők között, egy igen szűk ösvényen. Kövek, gyökerek, girbe-gurba vonalvezetés, nagyon precízen kell tenni a kereket, itt nem lehet hibázni.

A félelmetesen jó ösvényről kiérve kicsit aggódva figyelem, ahogy a nem is annyira távoli hegyekben csúnya felhők gyülekeznek, és már dörög is. Az aggodalmat újabb brutálisan kemény lejtőzés feledteti. A vízmosás árkában elakadt szlovák kolléga mutogatja lelkesen a hatalmas kövek között vezető helyes utat, így ez a lejtő megvan csont nélkül.

A faluból kiérve a nap folyamán először összefutunk a középtáv mezőnyével. Egy srác vidáman gurulgat mellettünk, és mosolyogva nézi a hosszútávos rajtszámokat, de a közös buli nem tart sokáig, hamar leválunk: vár még ránk egy plusz kunkor.

Öten-hatan összeállunk, akikkel eddig a terepen üldöztök egymást. Rövid pihenőszakasz jön, szélárnyékban gurulgatok az aszfalton lefelé, amíg hirtelen be nem parancsolnak minket jobbra le egy völgy aljába. Igazi Camel Trophy-s résszel állunk szemben: a meredek, partoldalban való ereszkedést követően egy keskeny, billegő fahídon kell áttolni a bringákat a bővizú hegyi patak fölött, majd szemben vállon felcipelni a dózerig. A rendező biztos Harangtól vesz leckéket nyomvonalkialakításban…

Túl vagyunk a 65-dik kilométeren, ez akár fordulópont is lehetne: Bükkön ekkor kezdtem el meghalni. Most erről szerencsére szó nincs, van még “powa” bőven, ez a pulzusból is látszik. Még mindig könnyedén fel tudom nyomni 170-ig, ez jót jelent. Szükség is lesz az erőre, van még vissza rendesen. A fenyveseket mezők váltják, ezeket a végefelé már kezdem kicsit unni. Szép-szép, meg van kilátás is, csak épp a bringa nem halad rajta. Az emelkedőket szépen, jó ritmusban tekerem, a vízszintesebb részeken kicsit gurulgatva próbálok spórolni. Nem baj, ha néha 160 alatt is van a pulzusom. Fölfelé megint jön pár olyan szakasz, amin több a faág, mint a tiszta útfelület, figyelni kell nagyon. Közben utolérjük a középtáv végét, szépen gyűlnek a még a pályán lévő emberek.

A 90-dik kilométer előtt van nem sokkal az utolsó frissítőpont, itt még megállok egy kicsit tápolni, közben két hosszútávos is elhúz. Kárpótolom magam a Bükk maratonos eléhezésemért, ember ennyit nem evett még maratonon, mint most én. 🙂 Na sebaj, van még vissza három kisebb pukli. Ezek ugyanazok a dombok, amiken délelőtt idefelé jöttünk, csak most a másik irányból kell megmászni őket. A csúnya felhők egyre jobban körbevesznek minket, és folyamatosan dörög. Mostmár azért jó lenne megúszni az esőt, ezért is próbálok sietni. Az első emelkedő aljában be is tolom az utolsó koffeines gélemet. A 80-dik kilométertől folyamatosan gyorsultam, lassan pedig mindent bele lehet adni.

Jó meredeken emelkedik a domb, nem könnyű kitekerni 90 km-rel a lábban, de a rajt utáni első meredeket követően idáig megtekertem mindent, és nem szeretném ezt szép hagyományt megszakítani. Fájni fáj, de hadd égjenek az izmok, attól erősödik láb. 🙂 Meg különben is bringaversenyen vagyunk, nem bringatoló versenyen…

A középtávosok szó nélkül állnak félre, és az utolsó előtti huplin megvan az egyik hosszútávos is. A helyezést tekintve nem érzem biztonságban magam, mert ezek a szlovákok lefelé is piszkos gyorsan tudnak menni. Többször eljátszottuk már korábban, hogy akit fölfelé nagy keservesen utolértem, az eltűnt a lejtőn. Most se csalódok, a kolléga szorosan tapad a lejtőn, de előzni még egyelőre nem akar.

Az utolsó domb következik, ez már Svit fölött van közvetlenül. Nagyjából 3 km van a célig, de még közel 100m szint vár ránk. Egy falmeredek emelkedő vet véget a lefelé csapatásnak. Ellenfelem robbant mögülem, és felsprintel a falra. Na, ez ennyi volt – fut át az agyamon. Én is erős tempóban megyek fölfelé, de erre a tempóra meg se próbálok reagálni. Azért látszik, hogy belőle is sokat kivett, a tetején vissza is áll normál sebességre, közben pedig sűrűn nézeget hátrafelé. Elkönyvelem a vereséget, de egyben el is határozom, hogy nehézzé teszem számára az utolsó kilométereket.

Rövid időre vízszintesebbé válik a terep, szuper single track-re érünk. A lábam gyorsan regenerálódik, kíméletlenül vágom le a girbe-gurba kanyarokat, megyek keresztül a gyökerken. Vérszemet kapok, hipp-hopp felérek “játszótársamra”, de előzni itt még nem lehet. Látszik rajta, hogy nagyjából ellőtte minden puskaporát, így most előnyben érzem magam.

Vége az ösvénynek, újabb meredek kaptató jön, amin robbantok. Ahogy számítottam rá, nem tudja lereagálni. Lemondóan szól valamit, amit úgy értelemezek, hogy “Kész, vége”. Próbálom tartani a tempót, hátra már nem nézek, csak előre. Sajnos minden kanyar után kiderül, hogy itt még nincs vége az emelkedőnek, és menni kell tovább fölfelé. Már látni, és hallani is alattunk a falut, de nekünk mászni kell. Mindent beleadok, csőgázon megyek fölfelé, közben a Polar 180-as pulzust mutat. A középtávosok mellett úgy megyek el, mintha állnának. Erre most nagyon büszke vagyok. Vajon ők mit gondolhatnak most? Közel 100 km után ilyen tempót menni itt fölfelé igazán nem rosz teljesítmény. Úr Isten, félek magamtól! 🙂 Meg attól is, hogy mindjárt leesek a bringáról. A tüdőm kezd szúrni, folyamatosan azt lesem mikor jön már a lejtő.

Végre felérünk, kezdődhet a végső csapatás! Iszonyat kemény, kanyargós, gyökeres, meredek ösvényen ereszekedünk, amin állítólag DH versenyeket szoktak rendezni. Feltűnik előttem egy hosszútávos kolléga, de előzni sajnos nem tudok. Egy szélesebb helyen megpróbálok bemenni mellé, de a rossz íven előzéshez nincs elég sebességelőnyöm. Leordítani nem akarom, így beletörődök a helyzetbe, és szépen ledöcögök mögötte a hegyről. A lejtő harmadánál már annyira fárasztó a DH-zás, hogy el is megy a kedvem az előzéstől. Innen már csak pár száz méter a cél, és ha már 100 km-en keresztül előttem volt a fickó nem akarom a végén lesprintelni. Ráadásul a célvonal előtt közvetlenül várja a csapattársa a páros befutóra, így kicsit ráfékezek hadd guruljanak be.

Cél. Összeroskadás nincs, csak állok és nézek bután előre vagy egy percig. A végét még mindig nem hiszem el, hogy honnan húztam elő azokat a tartalékokat, hogy bírtam olyan erős tempót menni…

Tíz perc sem telik el, és megérkezik Kati is. Mosolyogva, a fáradtság legkisebb jele nélkül, egy szuper idővel teljesített első hosszútávú maratonja után. Nem semmi.

Adatok:

Táv: 100km
Szint: 2685m
Tekert idő: 7:01
Hivatalos idő: 7:09

Kategóriában 40/48-et teljesítettem, de amúgy csajokkal együtt volt kb 80 célbaérkező. Kicsi, de nagyon kemény mezőny volt, ami egyértelműen erősebb, mint az otthoni hosszútávos mezőny. Saját teljesítményemet nagyon jóra értékelem, főleg a bükki nagyhalál után. Ez most egy egészen más minőségű teljesítmény volt. A verseny után azt mondtam, hogy egy ilyesmivel elégedett lennék a Mátrában is. Bár valójában ezt még inkább fokozni kellene egy kicsit. 🙂 Nade, az egy egészen más történet lesz.

A pályáról annyit tudok elmondani, hogy technikailag a legkeményebb maratonpálya, amit ismerek. Ehhez képest a Salzkammergut Trophy egy országuti verseny. Mondjuk az is biztos hogy egy Salzkammergut jellegű tömegrendezvényre ez a pálya ebben a formában alkalmatlan. Aki viszont szereti a kemény, technikás terepet, és nem bánja, ha egy maraton helyenként kalandtúra jelleget ölt, annak a Horal tökéletes választás lehet: benne van a montain bike-sport minden szépsége és nehézsége. A verseny rászolgál a nevére: ez tényleg egy őrült táv, egy őrült pálya!

Categories