You are currently browsing the monthly archive for July 2011.

Nem is tudom hol kezdjem. Ennyi élményt, érzést, gondolatot nehéz összefoglalni, rendszerezni és átadni. Teljes mértékben nyilván nem is lehet, ahhoz meg kell tapasztalni. Azért valamennyire mégis megpróbálom leírni… Viszont előre el kell mondjam, hogy életem egyik legnagyobb sportélményem volt ez a verseny, így csak elfogultan és esetenként elragadtatva tudok róla beszélni.

Mielőtt belekezdenék magába a versenybe, néhány szót az odáig vezető útról is szeretnék mondani. 119 km, több mint 3000m szintemelkedés. Ezek a Salzkammergut Trophy B-távjának puszta adatai. Nem tűnik egyszerűnek. Már nagyjából három éve szemezek ezzel a távval, de eddig még nem voltam elég érett hozzá. A hosszútávú maratonokhoz ugyanis érni kell. Mind fizikálisan, mind pedig mentálisan. Idáig eljutni, egy hosszú folyamat volt, rengeteg munkával. Különösen a sötét, fagyos téli hónapokban nehéz fenntartani a motivációt. Ilyenkor a görgőpadon izzadni a szobában, vagy éppen egy lépcsőházban szaladgálni nem tartozik a legszórakoztatóbb elfoglaltságok közé, és sokszor csak az tartotta bennem a lelket, ahogy elképzeltem a Garda maraton befutóját. Mert a Salzra még ekkor is csak félve mertem gondolni…

Aztán jött a Garda 80, majd a kevésbé sikerült Szilvás után itthon is váltottam hosszútávra. Először a Crosskovácsi, majd a hazai klasszikus, a Duna hosszú jelentették a felkészülés fázisait. De még a viszonylag könnyedén teljesített Duna maraton után se voltam igazán biztos a dolgomban. Tartottam a rengeteg – a kiírás szerint ~3800m – szinttől, amennyit korábban még soha nem mentem. Ráadásul 2009-ben megtanultam, hogy ezen a versenyen senki nem mehet biztosra. Akkor a szakadó eső, és a metsző hideg miatt még az 50-es távba is beletört a bicskám. Az idei versenyt mégsem visszavágásként fogtam fel, ez egy teljesen új történet volt.

Pedig az odafelé úton egy ideig azt hittem, hogy a természet nem felejt, és nem akarja, hogy Salzkammergut területén bringázzak. Ugyanis 2009-hez hasonlóan, ismét esett az eső. Szerencsére késő délután elállt, és másnap reggel gyönyörű napsütéses idő fogadott a rajtban.

Ahol pontosan annak a blokknak az elején állt Gary Fisher is – akit a modern hegyi bringázás egyik szülőatyjaként szoktak emlegetni – aminek én a legvégén. Ezt utólag kicsit meg is bántam…ugyanis távonként is blokkokra van osztva a rajt, az első blokkban azok indultak, akik 7:30 alá várták magukat. És ők komolyan is gondolták. Leszámítva engem, mert én nem vártam magam sehova, egyszerűen csak nem volt kedvem tovább álldogálni…

Szóval 9:00-kor elrajtoltunk szép nyugodtan. Nagyon lassan kezdtem, szigorúan figyeltem a pulzusra, a mezőny meg szép lassan elhúzott, és az utolsók közé kerültem. Szerencsére hamarosan elkezdett utolérni az 5 perccel később rajtoló második blokk eleje, így újra mezőnyben találtam magam. Őszintén megvallva, az első mászások nem mentek valami túl fényesen. Jórészt árnyékmentes részeken haladtunk, ahol már pár kanyar után fröcsögött rólam a víz. Marta a szemem az izzadtság, plusz a szemüvegem is csupa dzsuvás lett, alig láttam. Ez aztán az első erdei szakaszon el is bizonytalanított a kövek között…

Ráadásul a mezőny is betömörült, mindenki leszállt és tolni kezdte, ez se nagyon tetszett. Miért nem lehet egy bringaversenyen biciklizni? Ez járt a fejemben. Megilletődöttségem viszont még nem múlt el, először a lejtőket se nagyon éreztem. Ilyen típusú lejtőzéssel én korábban még nem találkoztam. A széles dózerutakon volt egy 20-25 centi széles tiszta ív, amin lehetett közlekedni, viszont ha arról letértél, akkor a kisebb-nagyobb kövekből álló sodrós talajon képtelenség volt kanyarodni és fékezni. Szóval figyelni kellett nagyon, mert az 50-60-as tempónál azért nem olyan nehéz elvéteni a nyomot.

Próbáltam magam függetleníteni mindentől, és mindenkitől, tartva a nyugodt tempómat, közben pedig az egyre szélesedő, lélegzetelállító panorámát csodáltam. 20km-nél végigpörgettem az órát, és mosolyogva nyugtáztam, hogy az első 1000m szint meg is van. A ritmust is sikerült felvennem, végre jól éreztem magam a bringán, a mezőnyben is elhelyezkedtem, szóval kezdtem igazán élvezni bringázást.

Közeledtünk az Ewige Wand-hoz, ami a Trophy egyik szimbóluma. Ez az a sziklfalba vájt alagút, ahonnan rálátni Bad Goisern-re (a verseny központjára) és az egész völgyre. Nagyon vártam már ezt a szakaszt. Egy köves, saras, technikás gyalogúton ereszkedtünk, amikor ez egyik visszafordító után éreztem, hogy puha a hátsó kerék…

Defekt. Ráadásul a legrosszabb részen. Egyik oldalon hegyoldal, másik oldalon meg szakadék. Alig bírtam félreállni. Szerelés közben az első érdekesség az volt, hogy nem igazán volt méretes a pótbelsőm. Legjobb esetben is max 1.5-ös gumihoz volt való… Na sebaj, belerakom, a külső majd úgyis megfogja – gondoltam. A második érdekesség az volt, hogy hiába pumpáltam, lényegében nem történt semmi. Lyukas a pótbelsőm, vagy bent van még a tüske. Pedig kerestem, de hiába. Pótbelső kiszed, újabb ellenőrzés, ismét nem találtam semmit. Na, akkor ragasszuk meg az eredetit, az legalább méretben stimmel… Persze, találd meg a lyukat úgy, hogy közben 30-al zúgnak el melletted nem egész fél méterre a montisok, szóval nem éppen a gumi sziszegése a leghangosabb dolog a környéken… És a ragasztás után még mindig vissza volt a legfárasztóbb feladat: felpumpálni a 2.2-es gumit minipumpával használható nyomásra… És mi van, ha még bent van a tüske, csak béna vagyok és nem találom? Egy pillantra még az is megfordult a fejemben, hogy nem fogok tudni továbbmenni, és fel kell adnom a versenyt…

Mire végeztem, a teljes mezőny elhúzott mellettem, már csak néha-néha tűnt fel egy-egy ember, akik lefelé csordogáltak. Két dolgon járt az agyam: nehogy lekéssem az első időkaput, ami 13:00-kor zárt, és hogy bírja a hátsó kerék… Utóbb kiderült, hogy egy bő fél órát töltöttem a szereléssel…

Az időkapu azért bőven meglett, de nem voltam boldog a helyzetemmel a mezőnyben, mert a legvégére csúsztam. Ráadásul 20km-es sík aszfaltos szakasz következett a Halstatti tó partján. Néha utolértem kisebb csoportokat, de lassú volt mindenki, pár km után mindig ugrottam egyet előrébb, mígnem persze elfogyott mindenki, és egyedül maradtam. Pedig nem is igazán forszíroztam a tempót, alapvetően hatalmasat lightoltam ezen a szakaszan. Élveztem ahogy suhan a bringa, közben pedig a környező hegyeket nézegettem a szép napsütésben. Meg persze Ködmön szavai is ott voltak a fejemben, hogy a sóbányáig nem szabad szétütnöm magam.

A következő etetőponton volt kommentátor, és jó sokan álltak meg itt pihenni egy kicsit, én azonban a szokásos kaja-mintavétel után zúztam is tovább. Hangulatos részek következtek: egy meredek kaptató végén át kellett tekerni egy épület belsején, majd egy lépcsős-cipelős szakaszon újabb kommentátor-állás volt, ahol még a nevemet is bemondták. 🙂 Ezután pedig egy rövid kis single-tracken lehetett élvezkedni, és mivel továbbra is egyedül voltam, nem zavart senki a jó ritmusú haladásban…

Aztán megkezdtük a Trophy rettegett mászását a Salzbergen, föl a sóbányához. Először egy erdei szerpentines gyalogösvényen haladtunk igen meredeken. Pont határon volt ez a mászás, még tekerhető, de már nagyon nem esik jól.

Itt szerencsére újra mezőnyben, és folyamatos sorban tekertem már. Ami megdöbbentő volt, az az A-távosok teljesítménye, akik addigra már 100 fölötti kilométerszámmal a lábukban simán előzgettek minket! A gyalogösvény végeztével egy mezőre értünk, és utána kezdődött az igazi kínzás. Olyan aszfaltos emelkedő, hogy én feltolni is alig bírtam rajta a bringát. Még röhgötem is magaman, hogy idén sajnos kevés bringatolós túrát szervezett Pepe, pedig ide nem ártott a gyakorlat… 🙂

Végül nem álltam meg egyszer se, de ezt az emelkedőt még egyben végigtolni is jó teljesítmény. 🙂 Lényegében nem volt olyan ember a környezetemben, aki tekert volna. Illetve volt egy A-távos fickó, aki kiállva (!!!) terhelte fölfelé, és simán fölment. Amikor láttam, nem hittem el… Ebből is látszik, hogy az A-távosok nem a Földről származnak…

A mászás végén újra pörgettem az órán, ~65 km, és beléptünk a “halálzónába”, azaz elhagytuk a 2000m szintemelkedést. A Gardán ez volt az a pont, ahol már rendesen elkezdtem szenvedni. Lefelé vettük egy rövid időre az irányt, a völgyben pedig ismét elképesztő látvány fogadott: melettünk sziklafal és egy igen bővízű, dübörgő hegyi zúgó. Itt volt a következő frissítőpont, majd nekivágtunk a második legkomolyabb mászásnak.

Közel 700m szint 6-7 km alatt, aminek a végén már alulról nyaldostuk az 1500m-es magasságot. A díszlet továbbra is gyönyörű volt, nem győztem nézelődni. Különösebb bajom még mindig nem volt, egy Buddha nyugalmával róttam a kilométereket. Szépen lassan jöttem előre, de néha hosszú kilométereken keresztül követtem egy-egy embert, mire meg tudtam előzni. Itt jött jól igazán az az edzés, amikor 5-ször másztuk meg a Nagy Hideg Hegyet. Azt mondogattam magamnak, hogy nyugi, ez itt most az NHH, nem lehet semmi gond, menni fog! És tényleg. Olyannyira, hogy a legvégét még meg is tudtam kicsit nyomni.

A hágó után legurultunk a Gosausee partjára, ahol a festői táj látványától megint csak forgattam a fejem. Eddigre persze már a lejtők is jól mentek, így élveztem a helyenként hajmeresztő száguldást lefelé. A tó nagyjából a 80-dik kilométer környékén van, és innen már kezdheti biztonságban érezni magát az ember, hiszen már csak egy komolyabb mászás van vissza.

Ami eléggé szenvedősre sikerült a délutáni melegben, és tűző napsütésben. Folytonos árnyékkeresésből állt a kaptató, míg végre sikerült kissé zártabb részekhez elérni.

Újabb zúzás lefelé, majd közúton következett néhány kilométer, ahol már javában mentek hazafelé az autósok C és D távos bringákkal megrakva. Nem tudják, hogy mi a jó! 🙂 Az enyhe aszfaltos lejtőn sikerült annyira kipörgetni a lábaimat, hogy a utolsó puklit még meg is tudtm nyomni egy kicsit, majd a Hallstatti tó partjára visszaérve eszeveszett száguldás következett, hogy be tudjak állni szélárnyékba.

A befutó azért nem volt olyan egyszerű, bónuszként kaptunk még single-tracket, híd alatt mászkálást, majdnem kiütöttem egy derékszögű kanyarban egy kerítést, és végre újra Bad Goisernben voltunk. Hátranéztem, és láttam, hogy jön egy B-távos fickó mögöttem, ezért a városban szuperszónikus sebességre kapcsoltam… 🙂 Nagyon állat volt a házak között kanyarogni! És cél.

A Polar szerint:

120km
3310m szint
8:18 tekerési idő

A hivatalos időm 8:59 lett, és 12 percnél többet biztos nem álltam a frissítőkön, így ebből olyan jó fél óra a defekttel ment el. A spórolós túraüzemmódnak köszönhetően nem csaptam szét magam, nem volt komoly krízisem, és végig élvezni tudtam. Az időből valószínűleg tudtam volna kicsit faragni, de nagyon tartottam a távtól, és nem ismerem még a határaimat ilyen távokon. Szóval van még mit fejlődni. 🙂

A célkapu után mindenhol A és B távosok heverésztek az aszfalton, és a fűben…én is kerestem egy kis helyet, ledőltem, és azzal a lendülettel majdnem el is aludtam…

Összességében eddigi montis pályafutásom csúcsa olt a Trophy, még a Garda maratont is veri. A hihetetlen táj, a hatalmas hegyek, a rengeteg szint, a lelkes szurkolók, akik mindenkit bíztatnak, hogy “Bravo, bravo, super, super!”… mind-mind szinte leírhatatlan!

Este még visszasétáltam a rajtközpontba, ahol az A távos mezőny vége jött be 15-16 órás tekerési időkkel. Élmény volt nézni az arcukon és gesztusaikon a bologságot, felszabadultságot, hogy teljesítették ezt a távot. Igazán inspiráló volt. Amikor pedig egy-egy női versenyző érkezett, valóságos ováció tört ki! 🙂

Tökéletes verseny volt, ami rengeteg motivációt adott. Itt csak a 119km-es B-távon volt kb 800 induló… Hatalmas élmény! Ide vissza KELL jönni, és egyszerűen nem szabad 100 alatt menni.

Advertisements

Categories

Advertisements