You are currently browsing the monthly archive for July 2010.

Zoli eléggé kiütötte magát az első túrázós  napon, így este a kajálás után szinte azonnal bealudt. Nekem viszont rendesen meg kellett küzdenem az elalvással. A szobában szerencsére nem volt túlságosan hideg, elégnek bizonyult a két pokróc amit adtak, és a szobát is hamar bemelegítettük.  A rövid ágy, Andris folyamatos hangos mocorgása, és Zoli különböző szólói, amiket horkolás közben adott elő, viszont jelentősen megnehezítették az álomba zuhanást. Másnapra nem állítottunk be ébresztőt, mondván majd felkelünk, ha felébredünk. Ez csak első ránézésre volt jó ötlet, mivel sikerült rendesen elaludnunk. Tíz óra is elmúlt, amikor lekúsztunk reggelizni. A házból már szinte minden turista elindult, amikor megkaptuk a Vodnikov dom specialitását a ‘ham and eggs with eggs’-et… a fura elnevezés a Házinéni angol tudásának hiányosságaiból adódott… 🙂

A napi cél a Triglav megmászása volt – amennyiben lehetséges. Zoli már előző este, a megérkezésünkkor, élénken érdeklődött a Triglavról, és ezen a napon is nagyjából minden szembejövőtől megkérdezte, hogy föl lehet-e mászni a csúcsra. A hírek nem voltak egyértelműek, volt aki igennel válaszolt, volt aki nemmel, de az biztosnak tűnt, hogy nem lesz egyszerű: túl sokan emlegették a kötelet és a jégcsákányt…

Fél tizenkettőkor indultunk a Vodnikov dom-tól a Planika dom-hoz, ahonnan már közvetlenül a Triglav-ot lehet támadni. A Vodnikov dom-ot elhagyva beértünk az igazi magashegyi régióba. Fokozatosan elmaradtak a törpefenyők, és egy idő után már csak sziklák között gyalogoltunk. Az út is rendesen emelkedett, igazi komoly mászások kezdődtek. Nem sokkal a Planika dom alatt megpillantottuk az előző napon megcsodált brutális mélységű völgyet – immár felülről.

Zolinak jót tett a sok alvás, és teljesen életre kapott, Andrissal alig győztünk utána kullogni. Fél kettőkor értük el a Planika dom-ot, ahol személy szerint nem voltam túl jó állapotban. Meg is álltunk egy jó fél órára kajálni, mivel eddigre már mindenki elégette a reggeli ‘ham and eggs with eggs’-et. Éhes voltam, de nem esett jól enni, nem volt étvágyam. A helyzeten az is rontott, hogy a hozott anyagból kellett kajálni, ami az egyre szikkadó kenyérből, májkrémből, és szalámiból állt. Paradicsom nélkül biztos nem bírtam volna megenni a ‘fűrészporos’ kaját. A többiek jobban néztek ki, és Zoli is sürgetett, hogy siessünk, ha föl akarunk menni a Triglavra…

Közben az időjárás is gyötört: 1817 méterről indultunk a Vodnikov dom-tól és rövidnadrágban, leizzadva érkeztem meg a 2401 méteren lévő Planika dom-hoz. Amikor sütött a nap, nem lehetett megmaradni széldzsekiben, amikor viszont eltakarták a felhők, és fújt a szél, akkor nagyon fáztam. A kajálás végére már remegtem, és a kezem is fázott…

Kipakoltuk a cuccaink közül azokat a dolgokat, amik a legnehezebbek, hogy könnyebb legyen a mászás. Az volt a terv, hogy ugyanide jövünk vissza a csúcs megmászását követően, és itt alszunk. Szóval a vizespalackok, kenyerek, kajás szatyrok mind maradtak a házban, mi pedig beirányoztuk a Triglav-ot…

Az energiaszintem kezdett helyreállni, a mozgás pedig jót tett a hőérzetemnek. A széldzsekit viszont már nem volt szabad levenni, mert kimondottan hideg hegyi szél fújt helyenként. A ház után rögtön nagyobb hófoltok következtek, így Andrissal újabb időhúzásként megálltunk fölszerelni a kamáslikat. Havas részek következett, így másképp tuti beáztak volna a bakancsaink a föntről belepotyogó hótól. Kezdtem egészen komfortosan érezni magam, és az egyre meredekebbé váló hegyoldalon fokozatosan törtem előre. Az út először nem volt egyértelmű, kicsit nehéz volt követni a jelzést, és a nyomok is össze-vissza mentek. Közben a panoráma egyre szélesedett, a Planika dom pedig valami egészen abszurd látványt mutatott, ahogy ott állt egy sivár, köves plató szélén az alatta lévő mélység és a távoli hegyek előterében.

A mászást rendszeresen rövidebb pihenőkkel szakítottuk meg, de azért szépen haladtunk fölfelé. Az igazi buli viszont csak a gerinc aljába fölérve kezdődött: iszonyú meredek, drótköteles, kapaszkodós szakaszok kezdődtek. Alattunk a több száz méteres mélység, előttünk a meredek sziklafal, körbe pedig félelmetes kilátás. Egy-két helyen arra gondoltam, hogy ez bizony nagyon kemény lesz visszafelé. (Szerintem visszafelé mindig nehezebb menni a meredek részeken.) Közben megjelent jobbra lent a Triglav ház is, mi pedig még nem sejtettük, hogy nemsokára közelebbről is szemügyre fogjuk venni…

A gerinc tetejére érve már igazán félelmetes volt az előre haladás. Nagyjából 2 méter széles olvadó hóval borított gerincről volt szó, aminek a közepén lehetett gyalogolni, de eleinte mindenféle kapaszkodó nélkül. A hóban csúszkáló bakanccsal, szinte leguggolva próbáltam egyensúlyozva előre törni, közben 1-1 méter volt mellettem mindkét oldalról, mint hibázási lehetőség… Andris a szakasz elején meg is elégelte a dolgot, és visszavonulót fújt. Megállapodtunk, hogy vagy megvár minket egy alsóbb részen, vagy pedig visszamegy a Planika dom-hoz és ott találkozunk. Zoli közben rendületlenül tört előre,  de a Triglav csúcsára vezető majdnem függőleges falat megpillantva nálam is kezdett betelni a pohár. Ráadásul az égboltot kémlelve se volt túl sok okom az örömre: sötét felhők kezdtek el gyülekezni a hegy fölött. Zolit viszont egyelőre nem sikerült meggyőzni, mindenképpen tovább akart menni. Csigalassan haladtunk a gerincen, amikor szembetalálkoztunk pár emberrel. Zoli kérdésére mondták, hogy két ok miatt is jobban tesszük, ha visszafordulunk: az egyik, hogy csak kötéllel és jégcsákánnyal lehet fölmenni a csúcsra, a másik pedig, hogy nézzünk fel az égre, mindjárt vihar lesz…

Ezek elég meggyőző érvek voltak, így azonnal visszafordultunk. A (feltehetően) szlovén mászók lefelé elmondták, hogy sikerült elérniük a csúcsot, de helyenként kicsit trükkös volt. A srác még a felszerelésük kölcsönadását is felajánlotta másnapra. 🙂 “Á köszönöm, nem akarjuk megpróbálni még egyszer…” – válaszoltam. A keskeny havas gerinc visszafelé is nagyon rossz volt. Azon túljutva pedig igazi sziklamászó tréning kezdődött. Hamar rájöttem, hogy akármennyire is nem érzem magam biztonságban így, itt már csak a hegy felé fordulva, háttal a mélységnek lehet ereszkedni, ugyanis folyamatosan keresni kellett a kapaszkodókat.  Szerencsére mindenhol voltak kiépített fogódzkodók, azok nélkül talán még mindig fönt lennék a hegyen. Az egyik fordulóban azon kezdett el járni az agyam, hogy fölfelé mintha nem lett volna ilyen brutális, meg nem is annyira rémlik ez a hely. Kicsit fölpillantva megláttam egy nagyjából párhuzamos gerincen több embert, ahogy a másik irányba ereszkednek lefelé. Hirtelen minden világossá vált: valahol följebb elnéztünk egy elágazást (nem is tudtuk, hogy van elágazás), és most épp a Triglav ház irányába ereszkedünk a hegy ellentétes oldalán, mint ahol feljöttünk…

Visszamenni, nem akartunk, örültünk, hogy eddig lejöttünk valahogy, egy megoldás maradt csupán: lemenni a Triglav házhoz, onnan pedig át a Planika-hoz. A srác, aki mondta, hogy megmászták a csúcsot, elárulta, hogy van egy nem túl nehéz, kevés szintet tartalmazó 45 perces út a Triglav ház és a Planika ház között. Ez elég jól hangzott, így már nem voltunk annyira letörve a hibánk miatt. Az út viszont kezdett egyre durvább lenni, remegő lábakkal és az egekbe szökő adrenalin szinttel markoltam a kapaszkodókat. Eközben elkerekedett szemekkel és válogatott szitkokkal vettem tudomásul, ahogy újabb és újabb nyaktörő részek jelentek meg a lábaim alatt. Egy bizonyos ponton túl már profi sziklamászónak éreztem magam, és csak az “egyszer jussak innen le valahogy” gondolat vezérelt. Fényképezni szigorúan csak ülve, vagy háttal a sziklafalnak támaszkodva mertem.

Az is zavart, hogy mi ugyan lemegyünk majd >>valahogy<< a Triglav házhoz, de Andris meg ott vár minket a hegy túloldalán a Planika háznál. Szerencsére volt térerő (!!!), így telefonon tudtunk konzultálni a kialakult helyzetről. A sziklamászó falról leérve pont egy meredek hófolt fölé érkeztünk, amin keresztülvezetett az út, ráadásul máshol nem is lehetett lemenni. Ez adta meg a kegyelemdöfést, teljesen készen voltam. Először elképzelni se tudtam, hogy hogyan fogok itt lemenni. Brutális csúszott, és úgy nézett ki, hogy ha megindulok rajta, akkor nem egyhamar állok meg… Próbáltam előrenézve menni, de folyton megcsúsztam. Próbáltam hátrafelé, a bakancs orrát a hóba fúrva, de úgy folyamatosan le kellett tennem a kezem a jéghideg hóba, amit csak másodpercekig bírtam… Elegem volt az egészből, szétfagyott a kezem, és paráztam is rendesen… Félúton voltam, amikor Zoli nagy lazán állva leszánkázott mellettem… Na, ez király… Nagy nehezen nekem is sikerült valahogy leérnem…

A Triglav házat hamar megszerettük: szuper forró csokival fogadott, bent pedig épp a Brazil – Portugál meccs ment. Mindez 2515 méteren! Mind felszereltségben, mind pedig barátságosságban felülmúlta a Planika dom-ot, így arra jutottunk, hogy itt kellene aludni. Az egyetlen probléma csupán az volt, hogy Andris a hegy túloldalán volt a cuccaink egy jó részével együtt. Azt a tervet gondoltuk ki, hogy 45 perc az nem sok. Andris szedje össze a cuccokat, induljon el lefelé a Planika-tól, én is elindulok lefelé a Triglav háztól, félúton találkozunk, megosztjuk a cuccokat, és visszamászunk a Triglav házhoz. Andrisnak így nem kell fölfelé is cipelnie a sok plusz  súlyt, és élvezhetjük a Triglav ház komfortos vendéglátását.

Elméletben volt csak ilyen egyszerű. Lefelé kevés súllyal könnyedén és gyorsan haladtam, közben pedig Andrist is elndíottuk. A gyors, 45 perces átkötő utat egyszerűen megtaláltam, és egy rövid, hegyoldalban való mászás után felbukkant előttem a Planika ház. Egyedül az aggasztott, hogy nem találkoztam Andrissal. Közelebb érve már beláttam a Planika házhoz vezető teljes útszakaszt, ahol nemhogy Andris nem volt, de senki sem. A térképet felidézve gyorsan rájöttem, hogy nem vettük figyelembe, hogy rendes turistaútnak a Triglav ház és a Planika ház között egy sokkal hosszabb szakasz van feltüntetve, aminek megtételéhez először sok szintet kell veszíteni. Ezt nem tudtuk, nem voltunk elég körültekintőek, és emiatt Andris a hosszabb úton indult el lefelé…

Nem volt más választásom, visszafordultam én is, teljes sebességgel haladtam lefelé. Andris közben kezdett eltévedni, illetve nem tudta pontosan, hogy merre kell jönnie fölfelé. Rengeteg telefonálás után nagy nehezem végül egy-egy kiemelkedő pontra kiállva észrevettük egymást, így rohanhattam tovább lefelé. Andris kézben cipelve a kajás szatyrokat (a táskája már teljesen tele volt) hősként jött fölfelé. 🙂 Eléggé fáradt volt már, és én se voltam éppen a frissesség szobra, de azért még elég jó erőben éreztem magam. Nem is nagyon értettem, hogy mi tart még mozgásban. Valószínűleg a koffeines-taurinos pezsgőtabletták és az életadó szlovén nápolyi tartotta csak bennem a lelket. Fölfelé már megnyugodva, szép lassan haladtunk, csodálva a lemenő nap fény-árnyék játékát a hegyeken. (Volt egy hegy egyébként, ami egy bizonyos szögből pont úgy nézett ki, mint a riói Cukorsüveg-hegy.)

Este hét óra után nem sokkal sikerült visszaérni a Triglav házhoz. A menü egy sűrű leves, tészta és forró csoki volt. Módszeresen, és lassan ettem, de nagyon sokat. A ház étkezője barátságos és tágas volt, középpontban a cserépkályhával, amin szokás szerint mindenféle ruhák, zoknik lógtak. Nem volt túlzsúfolt a hely, de minden asztalnál ültek emberek. Az étkezőből kilépve a folyosókon nagyon hideg volt, és a vizesblokkban se volt melegvíz. A mosakodásra, és fogmosásra használt víz csontig hatolóan hideg volt, az ember még a kezét is alig bírta alá tartani. A szobánk kicsi és hűvös volt, négy személyre szánva, de hárman is alig fértünk el benne. Az emeletes ágy fölső szintjén aludtam – mint profi emeletes ágyon alvó – de ez olyan keskeny volt, hogy még én is féltem tőle kicsit. Nagyjából egy fél fordulatot lehetett csinálni, és az ember háta már lelógott az ágyról… Ezúttal is holtfáradtan estem ágyba, de most se aludtam túl jól a szűkös helyen. És a fáradtságot másnap még tudtuk fokozni…

Advertisements

Merthogy voltak konkrétabb elképzeléseink is ám, nem csak úgy vaktában vágtunk neki Szlovéniának. A cél egészen konkrétan a Júliai Alpok volt, sőt Zoli szeme előtt egyenesen Szlovénia legmagasabb csúcsának, a Triglav (2864)  megmászásának dicsőséges képe lebegett. Ettől azonban a csütörtök reggeli ébredésünkkor még meglehetősen messze voltunk, hiszen azért odáig valahogy el is kell jutni. Ptuj-t elhagyva újabb falusi rally etapot teljesítettünk, de vagy frissebbek voltunk, vagy Zoli álmában is a vezetési technikáját finomította, mert viszonylag hamar sikerült autópályát fognunk. Az úton előbb Ljubjana, majd Bled következett, ahol meg is álltunk egy rövid időre pénzügyeket rendezni, meg bevásárolni egy picit. Nagy sajnálatomra a felkapott szlovén turistaparadicsomból nem sokat láttunk, de nekünk – mint említettem – komolyabb terveink voltak.

Már elmúlt dél, amikor megérkeztünk a Pokljuka fennsíkon lévő Goreljek nevű településre, bár ez inkább csak szétszórt tanyák összessége volt. Az autót egy nagyobb parkolóban hagytuk, és egy gyors ebéd után felmálháztuk magunkat, és nekivágtunk  a turistaösvénynek. Aminek az elejét alig találtuk meg, de a kezdeti nehézségek után már minden sínen volt. Egyedül az Andristól kölcsönkapott 37 literes hátizsák miatt éreztem magam furán: ennél sokkal kisebb zsákokhoz szoktam korábban, és eleinte sehogy se bírtam megszokni.

A terv az volt, hogy fölmegyünk magasra, ahol turistaházakban alszunk, és majd valamelyik nap megpróbáljuk megmászni a Triglav-ot. Aznapra a  minimális (legközelebbi) cél a lipancai menedékház volt 1630 méteren. Amúgy  már Goreljek is 1000 méter fölött volt, azaz amikor kiszálltunk az autóból, és még egy métert se gyalogoltunk, már magasabban voltunk, mint Magyarország legmagasabb pontja. Nem rossz! 🙂 Lipancát hangulatos réteken, fenyveseken és könnyű hegyi ösvényeken hamar elértük. Tíz kilométer körül járhattunk, vagy inkább egy kicsit kevesebbnél. Az óra fél négy magasságában járt, és fáradtak még egyáltalán nem voltunk. Rövid szusszanás után elhatároztuk, hogy továbbindulunk a még nagyjából ugyanekkora távolságra lévő Vodnikov dom menedékházhoz. (A dom elvileg valami házat jelent.)

Itt tennék egy kis kitérőt a vicces, kimondhatatlan szlovén földrajzi nevek irányába, amiket a könnyebb kiejtés, és megjegyezhetőség elvei mentén rendszeresen magyarosítottunk. Így lett Pokljuka-ból Pokol Lyuka, a Vodnikov dom-ból Vodkás ház és a későbbi szereplő Planika dom-ból Pálinkás ház. 🙂 Ennél többet nem is nagyon jegyeztünk meg, mivel ezek voltak történetünk fő színterei, illetve a Triglav ház, de azt nem kellett magyarosítani.

Visszatérve a kanyargós hegyi utakra a túra jó hangulatban és nem túl nagy tempóban folytatódott tovább. Mindenkit feldobott a különleges magashegyi hangulat, és az időnként fel-felbukkanó szép kilátás. Az út nagyjából szintben ment, illetve néha emelkedett egy picit, de komoly mászások nem voltak. Pont a fenyvest és törpefenyőt elválasztó magasságban gyalogoltunk, amikor némi kapaszkodó után elképesztő látvány tárult a szemünk elé. A hegyeket egy hatalmas, a mi oldalunkról szinte függőleges falú völgy szelte át. Első ránézésre befogadhatatlan mélység tátongott alattunk. Kellet egy kis idő, amíg valamennyire feldolgoztuk a látványt, és tovább tudtunk indulni.

Tovább haladva találkoztunk az első hófoltokkal, aminek Andris annyira megörült, hogy el is kezdett hógolyózni… Nem sokkal később megláttuk az első láncos szakaszt is, ami akkor még durvának tűnt. Később, a Triglav mászása közben megállapítottuk, hogy ez még csak ovisoknak való gyenge pihentető rész volt. Szó mi szó, sok tekintetben nőt az ingerküszöbünk a napok előrehaladtával…

Menet közben egyre erősödő bégetést hallottunk, és folyton azt találgattuk, hogy vajon melyik irányból jöhetnek a hangok. Nem kellett sokáig tanakodni, hamarosan megleltük a hangforrást, és egyben ismét valami egészen elképesztő látvány kezdett a szemünk előtt kibontakozni. A tőlünk jobbra magasodó zöld hegyoldalon birkák százai legeltek szinte eltakarva a gyepet, előttünk pedig a már korábban megcsodált völgy újabb mélységeire nyílt minden eddiginél tágasabb kilátás.

Az újabb sokkhatást feldolgozva indultunk is tovább, mert már igencsak szorított az idő. A nap már elkezdett bújócskázni a nagy hegyek mögött, a szélnek kitett hágókon pedig kellemetlen, hűvös fuvallatok borzolták kedélyeinket. Kezdtünk lassulni is, és Zoli is egyre kevésbé volt elemében. Nekem különösen rossz érzéseim voltak, a hideg, a szürkület, és főleg amiatt, hogy rajtunk kívül egy teremtett lélek se volt már a hegyen. A távolságok pedig sajnos nem úgy működtek, mint az alacsonyabb régiókban: a nehezebb utakon sokkal lassabban haladtunk.

Az egyik kereszteződésben kisebb vita is kialakult, hogy merre is kéne mennünk, de szerencsére sikerült Zolit meggyőzni, hogy inkább a térképre hallgassunk. A pontos helyzetünk beazonosítása során sajnos arra is rá kellett jönnünk, hogy még igencsak messze vagyunk a háztól. Pedig alapvetően nagyon élvezetes utakon jártunk, kisebb katlanokat kerültünk meg, és szépen kacskaringóztunk a hegyek között.

Egy idő után eléggé leszakítottam a többieket, mert a saját tempóm kényelmesebb volt, amikor egy pihenőt beiktatva érdekes dolgot vettem észre. Valami nagyobb állat mozgolódott pár száz méterrel alattam a hegyoldalban, de egy rövid villanás után hirtelen el is tűnt.  Abban a pillanatban kővé dermedtem, és a bozótost fürkészve próbáltam újra felfedezni az imént megpillantott valamit. Épp odaért Andris, amikor jóval följebb, nagy bambán kibukkant a bozótosból a valami, és csak ekkor vett minket észre. Azonnal megfordult, és nyomott egy sprintet lefelé. Én meg próbáltam lefényképezni. Elég buta mozgása volt, ami alapján elsőre azt mondtam volna, hogy medve, de igazából mégsem úgy futott mint egy medve. Mindenesetre fényképes tárgyi bizonyíték van róla, azonban rendszertanilag máig nem sikerült egyértelműen beazonosítanunk, így kénytelen leszek a képet átadni egy szakértőnek. 🙂 Sajnos az viszont biztosnak tűnik, hogy nem medve volt. Inkább vaddisznóra hasonlít…na de mit keresne fönn olyan magasan egy vaddisznó???

Az izgalmak után folytattuk már-már elkeseredett harcunkat a hegy ellen, az idő pedig egyre jobban szorított. 8 óra is elmúlt, és igaz, hogy volt ugyan fejlámpánk, de ilyenkor már nem ‘illik’ a hegyen tartózkodni.Ráadásul ködfoltok, és csúnya szürke felhők köröztek fölöttünk.  Szinte a métereket számoltuk, és az eléhezéssel küzdöttünk, amikor végre megláttuk a Vodnikov dom menedékházat. Távolról meglehetősen kihaltnak tűnt, ami miatt meg is ijedtünk picit. Közelebb érve mintha valami fény pislákolt volna, még közelebbről pedig már a kémény füstjét is láttuk, így biztosra vált, hogy megmenekültünk.

A házban volt cserépkályha, ami mellett lehetett kicsit melegedni, miközben a ház Nénije elkészítette a teáinkat, és a tésztát. Annyira nem nézett ki túl jól a kaja, de a hegyen ne legyen válogatós az ember, meg amúgy is: farkas éhesek voltunk, és pillanatok alatt bepusztítottunk mindent.

A szobánk egy igazi tömegszállás volt, de szerencsére egyedül mi laktunk benne. Kb 8 matrac volt közvetlenül egymás mellé lerakva egy fa emelvényre: egymás szájába lógott volna a könyökünk, ha tele van a szoba. Így viszont viszonylag kényelmesen voltunk, de az ágy azért elég rövid volt, ami még nekem is gondot okozott, nem beszélve Andrisról… A komfort fokozatunkat viszont melegvizes mosdási lehetőség fokozta, amire igazán nem számítottam. Végül egy meglehetősen kemény napot sikerült teljesítenünk…de mi még keményebbek voltunk! Mostmár jöhetnek az igazán komoly részek!

Categories

Advertisements