You are currently browsing the monthly archive for September 2009.

Előzetesen nem nagyon tudtam, hogy mit is várjak ettől a versenytől. A nagy cél, az abszolút top 100-as helyezés évközben versenyről versenyre távolodott, mígnem a Bükkön a 150-ből is sikerült egy helyezéssel kicsúsznom. Ennek ellenére nem voltam elégedetlen, mert általában sikerült azt az időt megfutnom, amit előzetesen reálisnak kalkuláltam, és azért valljuk be: ez nem a hirtelen jött bravúrok sportja.

A mátrai pályáról viszont tudtam, hogy az összes magyarországi pálya közül talán ez fekszik a leginkább a stílusomnak. A rövid aszfaltos bemelegítés után rögtön a meredek sípálya, majd pedig hosszú-hosszú lejtőzés, ahol lehet kicsit pihentetni a lábakat, valamint bőven van lehetőség a további pozíció-javításra.

Ugyanakkor a kéthetes spanyol utammal az igazán komoly versenyszezont le is zártam: két hét teljes kihagyás ugyanis nem múlik el nyomtalanul, így nem is kergettem túlzottan hiú álmokat a verseny előtt.

A versenyre vasárnap hajnalban indultunk Szabival, aminek volt egy olyan előnye, hogy még az utolsó pillanatban is meggondolhattuk magunkat, ha esetleg nagyon rosszra fordulna az időjárás. Eső ugyan esett előző nap a helyszínen, de a verseny napján eléggé ígéretes légköri körülmények uralkodtak, így nem kellett visszatáncolnunk.

Hipp-hopp Sástóra értünk, ahol láttuk, hogy még senki nincs a versenyközpontban a csapatból. Mászkáltunk kicsit a friss, hűs reggeli levegőben, még fáztam is egy picit. Nézegettük a jó kis meredek lejtőt, meg a többi elbarikádozott részt, ahol át kell majd mennünk. Ezután, hogy ne unatkozzak, vettem egy pár Race Kinget 5000 valamennyiért, plusz ezért a pénzért még egy Continental mezt is hozzám vágtak. Gyorsan el is kezdtem fölpattintani a gépre az új abroncsokat: mikor teszteljünk, ha nem egy versenyen? 🙂 Meg igazából úgy gondoltam, hogy rosszabb úgyse lesz a helyzet: a már majdnem slick hátsómnál minden jobban fog, valamint az 1.95-ös hurkák helyett a 2.2-es külsőkkel sokkal egyszerűbb lesz haladni a Mátra híresen köves talaján.

Szép lassan végeztem a szereléssel, és elkezdtek szállingózni a többiek is. Szomorúan konstatáltam, hogy Laci betegség miatt nem indul, pedig Crosskovácsin milyen jót zúztunk a nyár elején… Közben egyre nagyobb nyüzsgés lett, folyamatosan nőtt a színes forgatag, majd kezdte “élesre” állítani magát mindenki. El is mentem Ködmönnel bemelegíteni, ami abból állt, hogy kb 10 percig vártam rá, míg megtölti a kulacsait (csak én szoktam otthonról vizet vinni a versenyekre???), ezután pedig rájött, hogy lassan be kellene állnia a rajtba. 🙂

Én azért – még ha egyedül is – elindultam az aszfalton fölfelé. A bemelegítés ahogy szokott lenni nem annyira ízlett, kicsit merevek voltak a lábaim, meg nem éreztem annyira az erőt se. Nem baj, ezt már megszoktam, minden verseny így kezdődik… Fölmentem addig a parkolóig, ahol a verseny végén már visszafelé keresztezzük az aszfaltot, és itt vártam a hosszútáv rajtjára.

Egész jól nyomták fölfelé, bár nem mentek annyira vadul mint gondoltam. Nem is értettem, hogy miért nyúlt szét már az elején annyira a sor. 🙂 Elöl a Blazsó, utána a Buruczki, majd a fél Cube Csömör, és a többiek. Kerestem a HBSE mezt a mezőnyben, és először RZsolti jött elég jó pozícióban, de nem túl sietve. Kérdezte, hogy előtte van-e Ködmön. Mondtam, hogy biztos nincs. Kicsit izgultam is emiatt :), de igazam lett: Ködmön a mezőny hátsó végében karikázott szép nyugodtan, nagypapa tempóban fölfelé. 🙂 Csodálkoztam is, mert eddig a versenyeken többnyire a villámlábú Ködmönt szoktam látni, illetve csak a hátát, azt is csak az első 500 méteren…

Miután mindenki elment, elindultam én is lefelé: ekkor vettem észre, hogy baromira ráz az út…nézegettem, hogy mi a franc van, hol vannak az úton ilyen egyenetlenségek, de semmi érdekeset nem láttam. Hacsak az első kerekemen lévő abroncs minden dimenzióban egyszerre történő kilengéseit nem számítjuk érdekesnek… Hát igen, már a felszerelése után láttam, hogy van “némi” nyolcas, tojás, és miegymás ebben a remek kis Race Kingben… No sebaj, majd ha a köveken pattogok, akkor úgysem fog zavarni… 🙂

A központba visszaérve épp a rövidtáv készülődött a rajtra. Ezt közvetlenül a célkapu mellől néztem végig, nagyon tetszett. Ritkán látom egy maraton rajtját kívülről. A Fire-re szép lassan elinduló tarka-barka bringás sereg egészen meghozta a kedvem a versenyzéshez!

Na, akkor álljunk be a rajtba! Első számú kérdés: hol van Szabi? Ez azért tűnt fontosnak, mivel nagyjából egyforma gyorsak vagyunk, jó lenne valameddig együtt menni. Viszont Szabi teljesen eltűnt, így felmerült a második kérdés: hol van egyáltalán bárki a középtávos csapatból? Nagy nehezen sikerült megtalálni a Nata, Dani, Joe és Karesz-ből álló társaságot a mezőny leghátsó traktusában. Mindegy, majd az aszfalton előrefúrom magam – gondoltam. Közben előkerült Bálint Andris is, aki szintén beállt mellém a mezőny végére. Mondtam is neki, hogy “Na mi van, megint meg akarsz ölni?” A Bükkön az elején együtt mentünk, de nagyon hamar sok lett a tempója. Hipergyors a srác!

A Fire után szépen kiporoszkáltunk az aszfaltra, ahol kezdetét vette az üldözős játék. Andris tempóját ezúttal egész jól bírtam, bár a rajt előtt vetített valami megfázásról, de egy szavát se hittem… 🙂 Jól ment a tekerés, kimondottan élveztem a versenyzést. A pulzust szép gyorsan 180-ig tornáztam, ott pedig leszabályoztam. Úgy vágtunk át a mezőnyön, mint kés a vajon; jobbról, balról, középen: folyamatosan előztünk. Érdekes volt látni, ahogy változik a mezőny képe, amint haladtunk előre.

A sípálya előtt nem sokkal már Katit előztük, amikor úgy éreztem, hogy megint kezd gyors lenni Andris tempója, így el is köszöntem tőle “Én nem erőltetem…”  címszóval. Furamód viszont nem tudott túl nagy előnyt összeszedni a sípálya aljáig, ahol a terepre érve pillanatok alatt visszazárkóztam rá. Ekkor szúrtam ki Szabit, akit már megint úgy értem utol, hogy a pálya szélén mászkált, mint a Dunán. Kérdeztem is, hogy mi történt, de mondta, hogy csak folyó ügyeket intézett, semmi komoly… 🙂 Közben törtünk előre rendületlenül, Szabi is elmaradt, és itt már Andris előtt mentem, még ha csak egy keréknyivel is. 🙂 A mászás háromnegyede felé már nem esett annyira jól a történet, itt néha vissza kellett fognom magam picit, mert már max pulzus közelében tekertem… A csúcskő előtt, az itatópontnál megvolt a következő mérföldkő a mezőnyben: az SHKE-s Nagy Péterné. Ilyen hamar soha nem értem még utol, a Bükkben például csak az utolsó nagy lejtőn előztem meg. Király! Amikor már láttam a fordító-pontot még megnyomtam egy kicsit, hogy minél jobb pozícióból kezdjem a DH szakaszt.

Néhány aszfaltos kanyar jött, itt sikerült valakit külső íven megelőznöm, ez elég vicces volt. 🙂 Ezután balra be az erdőbe, egy szűkebb ösvényre, ahol bár tudtam volna gyorsabban is menni, egyszer se sikerült előzési pozíciót fognom. A lankásabb, széles erdészeti útra érve viszont teljesen szabadjára engedtem a paripát, folyamatosan előzgettem. A széles út erre remek lehetőségeket kínált, de azért figyelni kellett rendesen, mert a nyomok keskenyek voltak rajta, és mindenhova hatalmas kövek voltak elrejtve, amiket nem lett volna túl jó eltrafálni. Amikor már Simon Emesét láttam “bukdácsolni” a kövek között lefelé, mondtam is magamnak, hogy “lassíts hülyegyerek, mert ennek még meglesz a böjtje”. Azonban annyira jól ment a száguldás, hogy képtelen voltam visszafogni magam. Egyedül az Adrenalin parkba visszatérés törte meg kicsit a lendületemet, bár az előtte lévő részen meg a rövidtáv leggyorsabb embereivel haladtunk együtt egy rövid szakaszon, ami szintén feldobott.

A törést a parkban kialakított szűk csiki-csuki pálya ritmusváltása okozta. A fönti két kanyart annyira vágtam le, amennyire csak lehetett, így brutális sebességgel estem be a cél előtti szűk balosba: épphogy csak befértem. Innen már kicsit óvatosabban közlekedtem a keskeny, szalagokkal körülvett pályán, de összességében nem sikerült túl jól átjönnöm rajta. Kifelé ráadásul senki nem mutatta, hogy szembe át kell menni az aszfalton, ezért elsőre rossz irányba indultam…

Ezután viszont újabb fincsi lejtők jöttek, szinte el se hittem, hogy hogyan lehet ennyit lefelé menni egy versenyen. Nagyon jó volt. Annak ellenére is, hogy az alsóbb régiókban már volt egy két csúnyább sárfolt is, de ezek még a vállalható kategóriában voltak. A nagy zuzatástól már a kezem kezdett is kicsit fájni, így nem bántam annyira, hogy lassan kezdett csitulni a helyzet. Jöttek kisebb dombok, ezeket kihasználtam némi kajálásra, mert már kezdett fogyni az energia is. Az első ellenőrző pont előtt egy szűk, gyökeres szakaszon – ahol épp kipörgött a hátsó kerék – megjött Andris is egy “Ne szállj le!” csatakiálltással. Kicsit dumáltunk, mondta, hogy alig bírt utolérni, aztán hamarosan jól elhúzott. Erről ennyit. 🙂 Még pár kanyarig láttam a hátát, de nem állt meg a frissítőponton.

Én viszont ezt nem engedhettem meg magamnak, tekintve, hogy éhes voltam. Jól végig is zabáltam a teljes kínálatot, és indultam tovább. Lassan megkezdtük a hosszú mászást Galyatető irányába, de itt már nem erőltettem. Szép nyugodt tempóban haladtam fölfelé. Gondoltam, hogy most már a jó pozíció megvan, innen csak tartani kell, és okosan beosztani az erőt a végéig. Az egyik kanyarban Hédi húzott el mellettem fölfelé, iszonyúan terhelte a pedált. Már attól elfáradtam, ahogy néztem. Kiértünk az aszfaltra, ahol kezdtem megint csoffadni. Már eléggé nehezen ment a bringa fölfelé, amikor végre jött a frissítőpont. Itt is jót tápoltam, és újult erővel folytattam az aszfaltos mászást.

Szép nyugodtan haladtam fölfelé, amikor annyit vettem észre, hogy valaki megkocogtatja a hátamat, és hihetetlen tempóban elhúz mellettem egy HBSE mez. Szabi volt az! Tudtam, hogy szereti az aszfaltos fölfeléket, és számítottam rá, hogy utól fog érni – mint ahogy Szilváson is – de ez kicsit meglepett. Olyan sebességgel közlekedet fölfelé, hogy úgy tűnt, mintha a többiek állnának hozzá képest. Tényleg, ő tekert úgy, mintha versenyen lenne, mi pedig mintha egy túrán…

Fel is kiáltottam, hogy “háhá, megjött asz aszfaltkirály!” és gyorsan ritmust váltottam. Próbáltam utolérni, és beállni mögé. Baromira nem esett jól, és először nem is nagyon közeledett, jó 10 méteres távolságból követtem, végül nagy nehezen sikerült teljesen fölzárkóznom. Mondta, hogy rengeteg embert leszedett fölfelé, de már ő is kezd kicsit fáradni, és nemsokára jön az emelkedő vége. Ezt nem nagyon bántam, mert a műszerfalon az összes mutató a piros tartományba kúszott, és aggódtam, hogy esetleg emiatt az erőlködés miatt “meghalok” a végére, amit semmiképpen nem szerettem volna.

Ugyanakkor szellemileg teljesen feldobott, hogy végre nem vagyok egyedül a mezőnyben, ezért is próbáltam tartani a tempót. Meg nagyon élveztem, hogy ilyen brutális tempót nyomunk egységes HBSE mezben, és megmutatjuk, hogy milyen erősek vagyunk. 🙂 Szerencsére hamar fölértünk, ahol rövid, meredek, szűk lejtő következett, majd kiértünk egy lankásabb, enyhén lejtő dózerútra.

Tudtam, hogy lefelé szárazon egy kicsit gyorsabb vagyok, így előre álltam, mert elsőre azt hittem, hogy nagyobb lejtők jönnek, és nem tagadom az is motivált, hogy Szabi előtt érjek be. Persze emlékeztem, hogy Szilváson ugyanilyen szituban nem sikerült tartani a tempóját a végén, így nem igazán tudtam, hogy mire számítsak. Kicsit meg is lepődtem, amikor a dózer végén lévő kisebb meredek puklikhoz értünk, és nem láttam mögöttem. Ezek azok a mászások, amik már egy kisebb kínzással érnek föl. Meredek, saras, csúszós, vagy éppen tapadós, és az elején tolós. Alig-alig bírtam kitekerni, körülöttem pedig a nagy többség tolta.

Nagy nehezen vége lett, irány le az aszfaltra, majd a nagy “kedvencemre” a gyökerekkel jócskán tarkított, fahídon átkelős erdei szakaszra. Itt sikerült nagy igyekezetemben a bringát is eldobnom: az egyik kanyarban lehetett választani, hogy balról, vagy jobbról kerülsz egy fát, én persze aggresszíven lecsaptam a kanyart a szűkebb baloldali íven. Amikor már rajta voltam a csúszdán láttam, hogy ebből baj lesz. Oldalra lejtett az út, és tele volt gyökerekkel. Már éppen kioldottam a jobb lábamat, hogy kicsit megtámasszam magam, amikor elcsúszott az első kerék. A szokásos attrakció következett: reflexmozdulattal átugrottam a kormányon, szépen kifutottam a lendületet, majd vissza a bringához…

Nem esett jól, mert a futás lelassítása rendesen megdolgoztatta a már amúgy is görcshatáron mozgó vádlimat. A bringára visszaülve a vízszintesebb részeken gurulgatva próbáltam is nyújtani, ez valamennyit segített. Már nagyon közeledett a pálya vége, de itt már senkinek nem volt kedve vívni, szépen mentünk egymás után. Megnéztem az órán az időt, és örömmel konstatáltam, hogy ismét egy elég jó kört sikerült futnom. Még a célterület előtti utolsó lejtőn mondta egy arc, hogy jól jöttem lefelé, aztán nemsokkal utána a az Adrenalin parkba vezető lejtőn be is támadott, de őt már hagytam. Semmi kedvem nem volt már izmozni egy helyezésért…

3:13.30 lett a vége, aminek nagyon örültem. Kb két perc múlva megjött Szabi is, megbeszéltük, hogy milyen jót meccseltünk. Abszolút elégedett voltam, két hét kihagyás után, egy hét nem túl intenzív készüléssel remek eredményt sikerült hoznom, szinte végig jól éreztem magam a versenyen, és volt egy kis HBSE-s vonatozás is, ami pedig a legnagyobb kedvencem minden versenyen. Az pedig hogy ezúttal sikerült Szabi előtt beérnem – közelről megtapasztalva, hogy milyen erős – már csak hab volt a tortán.

Az egyetlen hiányérzetet csak az abszolút listán elfoglalt 122-dik helyezésem szolgáltatta. Persze ha azt nézzük, hogy majd’ 500-an indultak, és hogy milyen volt a felkészülésem erre a versenyre, akkor egy szavam se lehet. De a TOP 100-hoz még legalább 10 percet kell gyorsulni, ami nem kevés. És persze azt se szabad elfelejteni, hogy a mezőny csak egyre sűrűbb lesz.

A teljes szezont tekintve elégedett vagyok, stabil, megbízható eredményeket hoztam, és elmondhatom, hogy továbbra se volt még maratonon se defektem, se komoly technikai problémám. A cél jövőre is az első 100 lesz a TOP Maratonok középtávjának abszolút listáján, amihez az eddigieknél is komolyabban kell venni a bringázást. Nem lesz könnyű az út, de a cél már megvan! 🙂

Advertisements

Categories

Advertisements