You are currently browsing the monthly archive for July 2009.

A mai nap egy jó részét Kislődön töltöttem a Balaton-régió Maratonon, és természetesen nem tudom megállni, hogy írjak róla pár szót. 🙂

Már több nappal a verseny előtt 🙂 előneveztem a hosszútvára, aminek az előző évek alapján 70km-nek kellett volna lennie. A honlapon persze az idei pályáról semmilyen információt nem lehetett elérni. Amikor a helyszínre értünk, közölték, hogy a 70km helyett idén 60 lesz a hosszútáv, mert a nagy viharok miatti kidőlt fák járhatatlanná tettek néhány utat. Ezen felül ki volt rakva egy térkép, amire felrajzolták a pályát. Kicsit lehidaltam, amikor láttam, hogy a rajz szerint a pálya nem megy föl a Kab-hegyre, holott pont azért neveztem a hosszúra, hogy kipróbálhassam terepen a Kab-hegy mászást. Na mondom, 70 helyett 60, és még Kab-hegy se lesz. Király…

A szervezés amúgy extra-lazára volt véve. Pl 20 perccel a rajt előtt még semmi zene, Adám vidáman bratyizott a szembe jövő bringásokkal, és amikor számonkérték, hogy miért nincs még semmi, mondta, hogy nincs hangosítás…

A rajt kivételesen pontos volt, Ádám említette is, hogy tavaly pont 20 percet kellett a tűző napon állnunk, és persze viccesen hozzátette, hogy idén lesz ez 30 is… Szerencsére nem lett. Különösen vicces kedvében volt, mert említette, hogy a pálya tökéletes, és csupán 30 perc múlva érkezik a vihar, jégesővel, hóval, meg nem tudom mivel… 🙂

Nem kapkodtam a rajt után, ez abszolút edzőversenynek volt szánva, meg a július amúgy se sikerült túl jóra bringás szempontból. A rajt után az első kanyarban már összeakadt két csaj, szerencsére mindenki szépen kikerülte őket. A rövid aszfalt után jó kis emelkedő, köves, laza talajjal. Szokásomtól eltérően benéztem a tetejét, és szépen keresztbe állt a bringa, onnan kicsit tolnom kellett. Jól eszembe is jutott, hogy most pont azt a bénázást adom elő, ami miatt olyan mérges szoktam lenni a maratonokon… 🙂

Nem sokkal ezután láttam, hogyan szenved fölfelé a Szuromi György és szépen meg is előztem, nem is láttam többet. 🙂 Vonatoztam tovább, nem erőlködtem, de azért lassan lépegettem előre a mezőnyben. Aztán amikor levált a középtáv, akkor hirtelen teljesen egyedül maradtam. Sehol senki. Teljes légüres tér. Egyből vissza is vettem, gondoltam, ha nincs senki akivel lehet versenyezni, akkor én most itt szépen nyugisan elbiciklizgetek. 🙂 A táj itt elég érdekes volt, főleg pusztákon kellett keresztül menni, valamiért tetszett a hangulata. Közben sasoltam a szalagozást, mert nem mindig volt annyira egyértelmű, hogy hol folytatódik a pálya.

Egyszercsak keresztül mentem egy aszfaltúton, majd a megjelent balról a Kab-hegy. Na, mondom, mégiscsak lesz ebből Kab-hegy. Nézegettem közben hátrafelé is, hogy mikor jönnek már az Erős Pisták, hogy jól leelőzzenek, mert nem mentem valami gyorsan. Próbáltam banánnal, meg mindenféle enregiaszelettel életet vinni enervált testembe, de gyorsabb valamiért mégse lettem. 🙂

Ezután megjelentek mögöttem ketten is. Háhá, na végre, jönnek a pajtikák, ahogy Ködmön mondaná. Az első jól meg is előzött az enyhe emelkedőn, a de jó kis sodrós murván lefelé pikk-pakk visszaértem rá. Kiértünk az aszfaltra, ami a Kab-hegyre visz. Beálltam szépen, szakszerűen szélárnyékba, és tapadtam, ahogy kell. A baratáunk nem spórolta el a tempót, hasítottunk fölfelé mint az állat.

Kicsit meg is lepődtem, amikor surrogást hallottam hátulról, és láttam, hogy kis bolyunk 3 főre duzzadt, muitán beállt mögém egy KTM-es spori. Na, ez már döfi! Nincs is jobb annál, mint bolyozva hasítani 30-al fölfelé a Kab-hegyre. Kb az aszfaltos rész felénél a barátunk, aki húzta a sort, kiborított jobbra, és látványosan félreállt. Nadejó, én jövök! De mégse, mivel a KTM-es spori hátulról kilőtt, és megindított egy kisebb támadást. Erősnek tűnt a tempó, nézegettem is hátrafelé, hogy a másik srác akar-e jönni, de jött. Na jó, akkor menjünk! Visszazárkóztunk a KTM-esre, és szuperszónikus sebességre kapcsolva haladtunk föl a hegyre. Addig se voltunk lassúak, de akkor még néha visszalassultunk 26-ra. Na, ilyen többet nem volt. 🙂

Meg is lepődtem, amikor hirtelen beborítottunk balra meredeken fölfelé terepre. Terepen már nem bírtam tartani a tempót, nem jött az a ritmus. Pillanatokon belül szétrázódtunk, és a KTM-es srác eltűnt a horizonton. Én meg szenvedtem fölfelé, mint a kutya. A hülye fűcsomókon, és a nagyon rossz minőségű úton alig akart haladni a bringa.

Pár kanyar után aztán jött az igazi kihívás. Ott jött szembe végre a Kab-hegy utolsó, legmeredekebb része. Közel a tekerhetetlenhez. Mondanom se kell, hogy mindenki tolta. No, akkor hajrá. A legutolsó Csiki-hegyek túrán kifejlesztett technikát alkalmaztam: a nyereg orra, hát…konkrétan a seggemben volt… Nem mondom, hogy nagy élmény így tekerni, viszont hihetetlen meredek falakat lehet megmászni ezzel a technikával. Hétközben a Kevély-en is sikerült egy eddig kivitelezhetetlennek tartott emelekedőn fölmennem így.

Szóval önbizalomtól duzzadva nekiestem az emelkedőnek. Alig haladtam gyorsabban, mint gyalog lehetett. Két ember mellett mentem el összesen, pedig vagy 5-en tolták előttem fölfelé látótávolságban. Sajnos a legvégén nekem is le kellett szálnom, de kivétlesen nem a tudás fogyott el, hanem a kraft. Legalább a tolást sikerült kb 10-15m-re minimalizálnom. Egy elismerő ‘Gratulálok!’-ot így sikerült begyűjtenem az egyik leelőzött sporitól. 🙂

A csúcson némi kulacstöltés, és ivás után lehetett zúzni lefelé. Ismét nagyon rossz utakon kellett menni. Vagy iszonyú köves, vagy göröngyös, mindegy a lényeg hogy nagyon rázzon. Nem volt valami nagy élmény, kezdett fájni a derekam, aminek a produkálsára egyedül a Kislődi pálya volt képes az eddigi pályafutásomon. Egy korábbi évekről ismerős dózerútra már szinte megváltás volt rámenni. Itt viszont a kraft kezdett megint elfogyni, egy VKE-Nelson-os arc le is alázott fölfelé, esélyem se volt vele menni.

A dózer után viszont megint eljött az én időm: nagyon fincsi lejtők következtek. 🙂 Ami nem megy esőben, az megy száraz pályán: büntettem lefelé, ahogy kell. 🙂 Nem érztem, hogy túl sokat vállalnék, mégis az említett VKE-s sporit úgy előztem vissza a lejtőn, hogy nem is láttam többet. Itt már voltak rövid, vagy közép, vagy nem tudom milyen távosok is a pályán, szegények rendesen harcoltak a lejtőkön a helyenként nem kicsi kövekkel.

A Kislőd előtti dombokon küzdve a mezők fullasztó levegőjével, és a fűcsomókkal, amik miatt nem gurul bicikli, az órát nézegettem, és azon gondolkoztam, hogy ha most vagyunk 51-nél, akkor hogy a francba lesz ebből a végén 60, amikor már látom a falut? Levágtam volna valahol a pályát, úgy hogy észere se vettem?! Kicsit aggódva gurtultam a faluban a cél felé, amikor közvetlenül a célterület előtt kiterletek jobbra. Hát ez meg mi?! Innen akarnak még egy 10 km-es kört csinálni? Amikor már szinte látom a célkaput?! Szerencsére nem akartak, és egy rövid kunkor után a pálya bement a célterületre, és kb 53km után vége lett a 60 km-es pályának, amit eredetileg 70-re írtak ki. Kivételesen nem bántam, voltam a Kab-hegyen :), és azért rendesen el is fáradtam, ennyi most pont elég volt.

Az idő kb 2:43-ett, helyezést nem tudok, max reménykedek benne, hogy lesz lista.

A pályáról annyit, minden maraton közül, ahol voltam ez rendelkezik a legrosszabb minőségű talajjal (fatörmelékek, kövek, fűcsomók, szederindák), és a kijelölés is lehetett volna egyértelműbb. Chip nem volt (a korábbi évekkel ellentétben), így a rendezés azt kell, hogy mondjam, meglehetősen light-olsra sikerült. Mondhatni nem erőltették túl magukat.

Mindegy, ez is megvolt, edzésnek tökéletes volt, jöhet a Bükk Marci! 🙂

Advertisements

A versenyre nem készültem különösebben, és a választott táv se tűnt túlzottan nehéznek. 53 km és ~ 1400m szint. Volt ennél már nehezebb versenyem is. Az edzések sajnos a múltheti gyengélkedésem miatt sorban elmaradtak, de hétvégére szépen rendbejöttem, és a pénteki utazással töltött szabadnap is teljesen feldobott. Végre nem egy sötét, hideg irodában kellett ülnöm, szabad voltam. 🙂

A jókedv egészen addig tartott amíg el nem kezdtünk közelíteni a verseny helyszínéül szolgáló városkához, ekkor ugyanis szép kis vihar rohant át a vidéken. Azonban mire Bad Goisernbe értünk vége lett a viharnak, szépen kitisztult az ég, és az itthoni maratonokhoz nem hasonlítható bringás fesztivál-hangulat fogadott minket. Remek érzés volt csak úgy flangálni a tömegben, a bámulni csodabringákat a különféle standokon, és a körülöttünk tornyosuló hegyeket, ahogy az eső után lökik ki magukból a párát.

A verseny reggelén hajnali 5-kör a speeker üvöltésére, és iszonyatos dörgésre ébredtem. Ekkor indult a 200km-es extrém-táv. Nem semmi élményben lehetett része azoknak akik, abban az időben ott álltak a rajtvonalnál. Dörgött-villámlott, és szakadt az eső! Szerencsére nekem még bőven volt időm aludni, és örök optimistaként bíztam benne, hogy a 11-es rajtomig eláll az eső.

10 óra magasságában már egyértelmű volt, hogy nagyon kemény versenyünk lesz: semmi jele nem volt annak, hogy elálljon az eső. Ekkár már láttam szomorú sorsom, amint az esőben-dzsuvában küzdök az elemekkel, és nem volt túl jó kedvem. De felsapnnoltam magam, és szépen beöltöztem: lesz ami lesz, elindulok, és majd meglátjuk. A távomon Laci, Schat és Soma laza túratempót terveztek, Kati pedig mondta, hogy szeretné azért nyomni neki. Mivel én edzésnek szántam ezt a versenyt, és nem akartam különösebben erőlködni, így Katival megbeszéltem, hogy menjünk együtt.

Nagy szerényen be is álltunk 4 rajtblokk közül az elsőnek a végére, mivel Kati mondta, hogy azoknál a rajtoknál, amiket látott nem siettek a népek túlságosan. Hát, tényleg nem kapkodták el a srácok, kb az első másodpercben voltunk utoljára utolsók, onnantól kezdve végig törtünk előre. Az eleje egy laposabb aszfalt volt, itt még nem volt semmi gond, teljesen jó volt a tempó, bár baromira nem tetssett, hogy kb 1 km után már szétáztam alulról. Kicsit féltem, hogy a háromnegyedes gatyó, nyári cipő, nyári zokni kombináció kevés lesz.

Szerencsére hamar elkezdett emelkedni az aszfalt, elkezdtem bemelegedni, Kati tempója viszont sajnos kicsit lassúnak tűnt, így gondoltam picit előre megyek. Amikor pár kanyarral följebb hátranéztem már nem volt sehol. Na, ezt elcsesztem, gondoltam magamban, most mehetek egyedül, ráadásul szólnom is kellett volna, hogy otthagyom…

Ettől kezdve nagyjából csak a pulzusmérő volt a szemem előtt, kínosan ügyelve arra, hogy az előre megszabott a 170-es értéket ne lépjem túl. Szépen szedtem le a népeket, jól haladtam. Aztán jöttek az első rövidebb lejtők, amik baromira nem estek jól. A pár száz méter hosszú lejtők elegek voltak hozzá, hogy szétfagyjak. Itt már elkezdtem gondolkozni rajta, hogy vissza kellene fordulni.

De mindig jöttek az emelkedők, meg gondoltam megyek még egy kicsit. Lassan elhagytuk a murvát, onnan pedig bementünk egy erdőbe. Volt vicces patak fölötti átkelés szűk fapallóval, ez tetszett. Az már nem, hogy helyenként folyt a sár, mindenhol gyökerek voltak, szét volt mosva és járva az út, azt lestem, hogy mikor tűnik el alólam az első kerék, egy hülye gyökér miatt…

Aztán amikor megálltak előttem, és letettem a lábam, 20 centi mélyen süllyedtem valami híg f*sba… Ebből kikászálódván megálltam picit. Néztem ahogy jön lefelé a nép, próbáltam lelki erőt gyűjteni ehhez a szenvedéshez, és kicsit reménykedtem benne, hátha jön a Kati is. Nem jött, így elindultam tovább. Gyökkettővel persze, ahogy sárban szoktam. Néhány osztrák terminátor szlalomozva előzgette a lassabb embereket, miközben én egyensúlyoztam. Attol féltem, hogy ha itt most megcsúszok, akkor tutira telibekap valamelyik vadmarha, mivel eléggé necces szitukat vállaltak…

Ezután itatópont következett. Ugyan kis túlzással három napi hidegélelem volt nálam (több műzli szelet, energiaszelet, banán) mégis megálltam. Nézelődtem, és abban bíztam hátha felmelegszik kicsi a lábfejem. Közben Kati is elsuhant lefelé, de olyan gyorsan, hogy szólni se tudtam neki. 🙂 Még egy picit álldogáltam, aztán valamiért tovább indultam.

Rövid lejtő jött, és ugyan a lábfejem felmelegedett az állás közben, viszont a testem lehűlt. A sok állástól, és hidegtől annyira beálltak a lábaim, hogy a kezdődő emelkedőn már meg se tudtam közelíteni a 170-es pulzust, nemhogy túllépni. Fölértünk valami vízszintesebb részre, itt meg a szél süvített, elkezdett fázni a fejem is. Közben a lábfejeim már olyan szintern fáztak, hogy szinte elviselhetetlen volt. Megint megálltam, de láttam, hogy ennek kb vége. Még neézelődtem egy picit, aztán megfordítottam a bringát, és elkezdtem tolni lefelé. Gondoltam, ha tolom legalább a lábaim fölemelegednek, meg nem csap a menetszél.

Sokan jöttek még mindig, még a sok álldigálás után se voltam olyan rossz helyen a mezőnyben. Lassan vártam, hogy mikor jönnek szembe a csapattársak. Előbb Lacival találkoztam, aki elég elszántnak tűnt, és mint utóbb kiderült végig is nyomta. Utána jött a mezőny végén Schat és Soma, akik mondták, hogy föladják, és menjek le velük. Mondtam, hogy én már tovább sehova nem megyek.

Nagyjából 2 kilométert kellett visszafelé tolnom az itatópontig, nagyrészt lefelé. A lábfejeim kezdtek jól lenni, azon kívül viszont mindenhol fáztam. Gyaloglás során nem termelt elég hőt a szervezetem, így előbb a kezem kezdett el durván fázni, majd szép lassan semmi másra nem tudtam már gondolni, csak hogy valami menedéket találjak. Az már kiristályosodott, hogy ha önerőből le is tudok jutni a hegyről, az kínszenvedés lesz.

Amikor visszaértem az itatópontra láttam, hogy rajtam kívül már többen is feladták. Mondtam, hogy én is végeztem. Beültettek egy autóba, ráadták a fűtést maxra, és adtak pokrócot is. Itt láttam, hogy négy fokot mért az autó. Persze belül is hideg volt, és eleinte vacogtam rendesen, de aztán lassan normalizálódott a helyzet. Mondták, hogy hívtak ‘taxit’ és hamarosan levisznek minket. Itt kicsit fönnakadt a szemem, mondván milyen taxit, és mennyibe fog az nekem kerülni, de megnyugtattak, hogy a mentés a szolgáltatás része. 🙂 Majd’ egy óra várakozás után megjött a ‘taxi’, amiről kiderült, hogy egy kisbusz. Mondták, hogy üljünk be, és hamarosan jön a másik, amivel leviszik a bringákat is. Végig nagyon kedvesek voltak, többször kérdezték kérek-e valamit enni, vagy inni, de mivel 12km bringázás és 2 km gyaloglás után egyáltalán nem voltam fáradt, így nem kértem semmit.

Miután leértünk még kb negyed órát kellett várni a bringákra, ezalatt újra teljesen szétfagytam. Helyben ugráltam, hogy legalább ne remegjek. Miután megjött a bringa zúztam is fel egyből a szállásra, ahol már jó idő volt, viszont a szobánkba még nem tudtam bejutni, mert Veronika még kint volt a rövidtávon, és nála volt a kulcs. Ez már nem volt olyan para, de azért jó sokat kellett várnom, mire fürdőhöz jutottam, kész csoda, hogy nem fáztam meg.

Közben elkezdtek előkerülni a többiek, és megindult a sztorizgatás, hogy ki meddig ment. Este a nagysátorban óriási hangulatban folyt az eredményhirdetés. Mind a 200-as extrém-, mind pedig a 100-as hosszútávot le kellet fújni a kegyetlen időjárási viszonyok miatt, amire ha jól tudom még nem volt példa a Trophy történetében. Mondták a rendezők, hogy volt aki vissza akarta kérni a nevezési díjat, mivel saját hibáján kívül nem tudta teljesíteni a versenyt. Ezután megmutatták fényképen, hogy mi volt azokon a helyeken, ahova már nem engedték föl a mezőnyt. Gyönyörű téli tájképek voltak, kb 10-15cm hóval! Ha nem láttam volna, hogy a környező hegycsúcsok mind fehérlenek a város körül, és beszámolók nem említették volna a havazást, akkor el se hittem volna, hogy mindez lehetséges a nyár közepén.

Sokat gondolkodtam ezen, és csak annyit tudok mondani, hogy minden elismerésem annak, aki bármelyik távot teljesítette ebben a hihetetlenül zord időjárásban. Megdöbbentett amikor néztem a célban a beérkezőket, és láttam, hogy mennyire kemény emberek vannak. Akik itt végigmentek, mind kiváló sportemberek. A kitartás, az akaraterő, a pszichés kondíció, amivel el lehet viselni ezeket a körülményeket, mind-mind lenyűgözött. Egyben önvizsgálatra is késztetett, hogy mi az a határ, ameddig én el tudok, vagy egyáltalán el akarok menni. Voltam már hasonló körülmények között versenyen, de ez minden túltett. Hidegebb volt, mint tavaly az Alacsony Tátrában a Horal-on, és hidegebb mint idén Szilváson. Az, hogy pszichésen gyenge voltam, és nem volt kedvem a csúszkáláshoz, sárdagasztáshoz, az egy dolog. Ettől függetlenül még végig mentem volna. A döntés, hogy feladtam, nem racionális mérlegelés eredménye volt, hogy van-e kedvem, van-e értelme továbbmenni. A szinte elviselhetetlenül fázó lábaim miatt egyszerűen nem tudtam tovább menni, és megtörtem. Nem bírtam volna ki a végéig, és ilyen fájdalommal már nem is akartam dacolni. Utólag se bántam meg, hogy föladtam, azt viszont nagyon sajnáltam, hogy nem tudtam végigmenni a pályán, mert kiváncsi lettem volna a barlangra, a második nagy mászásra, és a befutóra is.

A konklúzión is sokat gondolkoztam. Nem fogom fel tragédiaként a föladást, mert tudom, hogy kondícionálisan bírtam volna, és elmentem addig amíg el lehetett menni. Jobb felszereléssel (téli nadrág, téli cipő, neoprén zokni, kamásli) lehetne segíteni ezen a problémán. Azonban ilyen időjárási körülmények között (márpedig most az Alpok azt hiszem, hogy az ilyenkor lehetséges legzordabb arcát mutatta) a biciklizés számomra semmilyen élvezeti értékkel nem bír, márpedig így számomra az egész az értelmét veszíti. Szeretem a kihívásokat, szeretek megküzdeni az emelkedőkkel, a lejtőkkel, önmagammal, de a sárban fürdésből elegem van. A konklúzió tehát az, hogy esőben nem indulok többet versenyen. Majd ezt fogom mondogatni magamnak, a következő esőverseny előtt, és próbálom feilédzni a rossz emlékeket, mielőtt elkapna a hév, és rajthoz állnék…

A sors fura fintora persze az volt, hogy másnap verőfényes napsütésre ébredtünk, és végre gyönyörködhettünk a környező táj egy sokkal barátságosabb arcában. Remek kis tókerülő, beszélgetős, fényképezős, minden sarkon megállós túrát nyomtunk, ami miatt végülis megérte kimenni, de a hiányérzet azért mindenkiben ott volt…

Nem baj, már ismert a 2010-es Salzkammergut Trophy időpontja….

…addig pedig lehet fohászkodni a jó időért!

Categories

Advertisements