You are currently browsing the monthly archive for June 2009.

Három választási lehetőség volt a szervezett bringás programok közül erre a hétvégére, de a monszun beköszöntével mind a Balaton TT-n, mind pedig a Balaton Maratonon való indulástól elment a kedvem. Közben pedig Apám talált egy kicsit megspékelt Balaton kerülést. Konkrétan ezt:

http://ttt.tr.hu/naptar/tura.php?id=2249

A Balaton kerülés még hiányzott a repertoárból, és Apámmal is ritkán tekerek, így a döntés könnyű volt. A felkészülést fejben végeztem, mivel egész héten kb 35 km-t sikerült összeszednem két alkalomból, abból is az egyiknek ázás lett a vége. Illetve végrehajtottam némi technikai tuningot is a gépen. A “Hogyan csináljunk gyorsan montiból országútit” útmutatót követve felficcent a Kelly’s-re egy-egy 1.25-ös Maxxis Detonator, 6.5 bárra fújva. Állatul nézett ki a gép, így muszáj volt még szombaton elvinni egy laza 30 km-es sétára a városban. 🙂 Ment mint a veszedelem, szinte már outin érezterm rajta magam.

Aztán vasárnap hajnalban 4-kor keltem, és 5:30-kor már a vonaton ültem, remek társaságban. Az utazás kellemesen telt, csak néha kellett a kalauznak 10 percet ordibálnia egy frissen szabadult alakkal, akinek persze nem volt jegye, és nyilván nem akart leszálni, mondván mit csinálnak vele?

Közben szerencsére voltak pozitív momentunok is, például amikor egy bringás csaj egy mozdulattal mentette meg az én, meg a bringám életét is.  Az egyik kanyarban úgy bemoccant a vagon, hogy a szépen letámaszott bringám pont rámesett volna, ha nem kapja el egy reflexmozdulattal. 🙂 Én persze meg se tudtam mozdulni, mert olyan kómás voltam, hogy alig láttam, már csak azt vettem észre, hogy valahogy a kezében van a bringa… 🙂

A rajt a Club Aligánál volt, két körben indítottak. Az első boly már 7-kor elment, mi 7:30-kor rajtoltunk. Voltunk is vagy 10-en. Mi persze Apámmal 7:30-kor se indultunk el, mert még ekkor szerelgettük a rajtszámot… 🙂

Nagy nehezen összekászálódtunk, és beálltunk egy kb 30-as tempóra, de azért mindig inkább egy kicsivel fölötte mentünk, mint alatta. Tíz percen belül utolértük a mi bolyounkat, de mentünk is tovább, mert nagyon sétálósra vették a figurát. Először a déli parton kellett elmenni Keszthelyig, de közben valahol Fonyód közelében volt egy frissítőállomás. Ez pont még egészen kellemes benyomásakot hagyott, a kaja és a kiszolgáló személyzet minőségével se volt különösebb probléma… 😛 😀

Ezután Keszthelyig nem történt semmi. Illetve de. Rájöttem, hogy baromi fárasztó órákon keresztül 30-al tekerni, még síkon is. Ja, igen: síkon! Tudtátok, hogy a déli part emelkedik nyugat felé? Nekem legalábbis ilyen érzésem volt…. Egy idő után már nem is bírtam Apám mellett menni, szépen beálltam szélárnyékba, és próbáltam nem lemaradni. Néha elnéztem jobbra, hogy azért lássam a Balatont is. 🙂 Megállapítottam, hogy nincs valami nagy szezon: szinte teljesen kihalt volt a part.

Egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy egy szembejövő túrabringás iszonyúan terheli a pedált, majd közelebb érve elkezd integetni. 🙂 Szabi volt, mondta hogy épp rohan a kompra, meg hogy 27-es átlagott jött így megpakolva…. 🙂

Na, ezután már tényleg csak annyi történt Keszthelyig, hogy a 7-kor indulók többségét is utolértük, és megelőztük. Keszthelyre nagy tésztaparti volt beharangozva. Követtük az aszfaltra festett zöld nyilacskákat, amik az utat jelölték, és egyszercsak egy elhagyatott étteremnél találtuk magunkat. Az ajtók – hát jó, nem voltak bedeszkázva, de – belülről eltorlaszolva mindenféle limlomokkal, és amúgy is kihalt volt az egész. Hmmm. Most akkor mivan? Kiderült, hogy van egy belső udvar, és oda kell bemenni, ott van az igazi bejárt. Na nem mintha nagyon be akartam volna menni, mert kicsit tartottam tőle, hogy a tésztához belőlünk fogják majd elkészíteni a húst…

Ja, hús a tésztán. Jó vicc! Kaptunk egy bébi-adag sajtos-tejfölös tésztát, ami pont arra volt jó, hogy brutál éhes legyek. A szemeim kopogtak, de a néni szigorú volt, és azt mondta nem jár több. Zsír. Az itiner szerint innen a zöld nyilat kellett volna követni, de az utolső zöld nyíl az étterem bejáratnál volt. Kóvályogtunk kicsit a városban, amikor megláttam a következő feliratot: “hamburger menü”. Nagyon király volt, a mini hamburgerre itt se kellett 10 percnél többet várni…de legalább az elfogyasztása után, már valamennyire újra képesnek éreztem magam bringázásra…vagy egyáltalán bármire.

Elhagytuk a partot, és elindultunk Várvölgy felé. Ezen a szakaszon teljesen ledobtam az égszíjat: valami olyan úton mentünk, ami végeláthatatlan egyenesekből állt, közben lankásan, nem túl erősen, de allatomosan emelkedett, és jó kis szembeszél fújt. Apám látta, hogy szenvedek, és terminátor módjára előre állt, és elkezdte törni a szelet. Itt már fel sem merült bennem a kérdés, hogy honnan van rá ereje, simán csak beálltam mögé, és küzdöttem. Közben valahogy fölért ránk egy másik tag, ő is potyázott hátul.

Jöttek lejtők is, amitől kicsit jobb lett a helyzet, sőt beértünk Várvölgybe. Itt szerencsére volt egy bolt, ahol vettem csokit, banánt, kólát, ásványvizet, műzliszeletet. A listából is látszik, hogy nem voltam éhes. 🙂 Ez a kis túlélőcsomag – amit a hátsó zsebemben, a kulacsaimban, meg a hasamban vittem tovább – jelentősen megnövelte a morálomat, mondhatni újra volt kedvem bringázni.

Nagyon hangulatpos részeken mentünk keresztül, helyenként gyönyörű kilátással a Balatonra, az idő is jó volt, nem volt túl meleg, és a nap se tűzött. Voltak emelkedők, és lejtők is, dimbek-dombok, szép falvak, végre lehetett élvezni a bringázást, nem csak a monoton 30 km/h volt.

Tapolcára érve viszont Apám elkezdett megint brutálisan begyorsulni. Néztem a hátsó sort, ahogy egyre lejjebb megy rajta a lánc. Egy enyhe lejtőn, ami majdnem sík volt, aztán fogtam a fejem, amikor láttam, hogy lerakja kónuszra. Ja igen, neki országutija van. 🙂 Szóval elöl a nagytányér, aminek több foga van, mint egy cápának, hátul a legkisebb, én meg pörgetek mint a hülyegyerek, és rémüldözve nézem az órát, ahogy kúszik fölfelé a sebesség. Beálltunk egy olyan kellemes 35-37-es utazósebességre…

Szerencsére ez kb 10 percnél nem tartott tovább, mert így is mindent be kellett vetnem, hogy bírjam az iramot. Mákom is volt, mert emelkedő közeledett, így visszavettünk picit. Közben sorra elöztük le az embereket, mondjuk a mezőny amúgy se volt túlzsúfolt, és főleg túrabiciklisekből állt.

Kezdtünk közelíteni a 150-dik kilométerhez, és még egész jól éreztem magam. A terep inkább mászós volt, de nem a meredekség okozott gondot, hanem a sok kilométer a lábban, de azért még elég jól ment. Végre Apám is kezdett csoffadni, így már többet mentem elöl, és amikor elértük az óbudavári ellenőrzőpontot már vagy 20 méter előnyt is sikerült kicsikarnom az emelkedőn. 🙂

Az ellátás a ponton megint siralmas volt. Sós és édes keksz, meg valami higított szörp, ami helyett a háziak adtak inkábbb valami rendesebb üdítőt. Ja, és persze megint elbicikliztem teljes sebességgel a pont mellett, mert nem volt valami észervezhetően kitáblázva. Itt még azt sajnáltam, hogy vissza kellett gurulnom az emelkedőn.

Tápoltunk kicsit, lemostuk az arcunkat, és már mentünk is volna tovább…ha nem kezd el brutálisan dörögni. Persze ilyenkor hajt a gépszíj, így én mentem is volna tovább, amúgy is utálok az emelkedő közepén megállni, de Apám – mint a bölcs öreg 🙂 – mondta, hogy várjuk inkább meg, amígy elvonul a zivatar. Jó. Perceken belül hatalmas zuhé kerekedett, dörgéssel, villámlással, jéggel, ahogy azt illik. Mákunk volt, mert a pontnak helyet adó parasztházikó tornácán el tudtunk bújni az eső elől, és még a bringák is befértek.

Az eső hamarosan kezdett csendesedni, de el nem állt. Az úton közben először csak Duna, majd Amazonas méretű folyó kezdett folyni lefelé, mígnem az egész út egy folyóvá nem vált. A szitáló esőben közben elkezdtek szállingózni a korábban beelőzött túratársak, többségüknél volt valami eső ellni cucc is, vagy a nylít terepen kapta el őket az eső, és minden mindegy alapon tolták. Jól eldumálgattunk mindenkivel, és mindenki tovább is ment. Az eső azonban nem akart elállni.

Már másfél órája ültünk egyhelyben, amikor elegem lett, és mondtam, hogy kérjünk mentést. Térerő persze nem volt, így ki kellett mennem az esőbe, és fölmászni a domb tetejére, hogy tudjak telefonálni Anyunak, hogy jöjjön értünk. Innen már csak egy újabb másfél órát kellett egyhelyben ücsörögve eltölteni, mire megérkezett a felmentő-sereg. Nagyjából mire normál körülmények között beértünk volna a célba, a bringák a 150-dik kilométernél az autó tetején álltak, és vége lett a TT-nek. Persze az eső is pont akkor állt el teljesen, de nem mentünk tovább, mert az út is csupa dzsuva volt, gyökketővel meg a franc se akart tötyörészni, meg a vizes bringázásokat se szeretem annyira…

Sajnálom, hogy föl kellett adnunk, mert 4-5-ként csekkoltunk Óbudaváron, és láttuk elmenni a 2-3-at, és amúgy is az északi rész nekem nagyon tetszett, bagyon hangulatos volt, és így persze a kísérlet is elbukott, még mindig nem tekertem 200 km-t egy nap alatt. Jövőre vissza kellene jönni ezért a túráért, de csak az északi rész miatt.

A szervezés jócskán hagyott kivetni valót amaga után, pl a TT-n sztem fölösleges laminált rajtszám helyett ügyelhettek volna a frissítőállomások rendes elátottságára. 3000 pénz volt a nevezés, ezért például legalább a pontok helyét kijelölhették volna észrevehetőbben. No, meg elvileg kapunk postán pólót, de az meg minek, amikor körbe se mentem…

De, hogy ne ilyen negatív legyen a vége: élménynek összességében jó volt, és Balatont kerülni kicsit nagyobb körben sokkal izgisebb, mint végig a parton. 😀

Advertisements

Most kivételesen a végével kezdeném:

Pár órával ezelőtt beszéltem LÁrpival, a körülményekhez képest viszonylag jól van, és még humorizálni is volt kedve. Azzal kezdte – a kérdésemre, hogy egyben van-e – hogy, “Hát, nem sikerült utolérnem téged…” Az orrát varrták, ezt talán írták mások is, még nem tudja mennyi ideig kell bent lennie, mert lesznek még vizsgálatok. Mindenesetre az összes programját lemondta, nem akar kockáztatni. A bukót említette még, hogy elrettentésül nézze meg mindenki, és csak ésszel közlekedjen! Az esésből semmire nem emlékszik, és a közvetlenül utána következő eseményekből is kiesett pár dolog…

És akkor a verseny:

Jó formában éreztem magam, jól mentek a hétközi edzések, így nagyon vártam már, hogy végre kifusson valami igazán jó eredmény. A rajtnál LÁrpi, Kati, és Szabi közelében, Bálint Andris mögé sikerült bepasszíroznom magam. Andris persze kilőtt mint a golyó, és nem is akartam különösebben forszírozni, hogy kövessem, lesznek még hosszú emelkedők, gondoltam.

Az aszfaltos 30-35-40-es tempó nem tűnt különösebben gyorsnak, pár méterrel mögöttem viszont volt egy szép kis tömegbukás. Brutális hangja volt, és durván is nézett ki, le is döbbent kicsit mindenki aki látta. Befordultunk a terepre, és megkezdődött a lökdösődés, mindenki kereste a helyét. A taktikám kb az volt, hogy az elején megyek amit bírok, hogy ne daráljanak be túl sokan, aztán szép fokozatosan visszaveszek, és beállok saját tempóra. Közben felért rám LÁrpi, és a felvezető kör tetejéig nagyjából együtt mentünk, dumálgattunk is kicsit. A lejtőt én kezdtem meg hamarabb, de LÁrpi közvetlenül mögöttem fordult rá. Lankás lejtő jött, majd ráfordultunk a Kastélypark felé vezető meredek, kanyargós, helyenként kiálló kövekkel megspékelt szakaszra. Az egyik kanyarban láttam, hogy Bálint Andrist rendezői segítséggel húzták ki a bozótból bringástul. Semmi baja nem volt, de mint később kiderült durva-nagy nyolcast szedett az elsőbe, így feladta a versenyt. A lejtőn sokáig hallottam mögöttem a zajt, gondoltam biztos LÁrpi jön, de amikor a zajforrás az egyik helyen befúrta magát elém, láttam hogy nem, és mire leértem a parkba, már nem volt közvetlenül mögöttem senki…

A parkba leérve közvetlenül előttem Örs terhelte a pedált, innen mögötte menetem jó darabig. Az első nagyobb mászást a parkból kifelé már jobban megtiszteltem, elkezdtem visszavenni, és 170-es pulzus környékén leszabályoztam magam. A terep jó volt, és végig arra gondoltam, hogy mekkora szenvedés volt ugyanezeken a helyeken menni tavaly. Volt egy rövid kerítés melletti emelkedő, ami egy évvel ezelőttről úgy rémlett, hogy csak nagy kínok-kínja árán sikerült egyáltalán feltolnom ott a bringát, most pedig szinte észre se vettem.

Szépen vonatoztunk, amikor az egyik durvább emelkedőn egyszercsak feltűnt előttünk Laci. Megelőztük mert, még pont sikerült nyergen maradnunk, ő pedig pár másik sporival tolta. Ezután lankásabb szakaszok jöttek, és Laci hipp-hopp utolért minket. A Kutya hegyre fölfelé valahogy szétzilálódott a kis bolyunk, így Örs és Laci előtt kezdtem meg a nagy DH-zást a síkság felé. Figyelni kellett – főleg a tetején – mert volt egy két nagyon sodrós rész, ahol öklömnyi kavicsok nyújtottak izgalmat a lejtőzéshez. Engedtem neki, amennyire tudtam, és közben kapaszkodtam. Az alja felé utolértem néhány lassabb kollégát, előzni viszont nem akartam, mert szűk volt a hely, így kényelmesen lecsorogtam mögöttük.

Megkezdtük a mászást visszafelé, hamar megjött Örs, majd Laci is. Az út egyre meredekebb lett, és ez egyre jobban feküdt nekem, szép lassan lemaradt Örs, Laci viszont jött végig keményen. Amikor hallottam, hogy jön mögöttem, meg hátranéztem, és láttam, hogy tapossa mint az állat, nehéz volt megállni, hogy el ne kapjon teljesen a hév, és ne hajtsam magam túl. Végig az járt a fejemben, hogy nyugi, hosszú még a verseny, csak okosan…

Felértünk, és mondta, hogy alig bírt követni…na-ja, jó pár embert leszedtünk ott fölfelé… 🙂 Visszaértünk az elágazáshoz, itt se álltam meg frissíteni, zúztam tovább, Laci viszont eltűnt. Jó kis hullámvasút következett a végén durva DH-val, itt is kapaszkodni kellett rendesen. Budajenő előtt nagyon gonosz részek voltak, ráztak, fújt a szél, alamuszi emelkedők követték egymást, és körülöttem senki. Már a durva tempó hatásait is kezdtem érezni, ez volt a mélypont.

Budajenőn egyszercsak megint megjelent Laci, amin legalább annyira csodálkoztam, mint azon, hogy korábban eltűnt. A faluban az aszfaltos utakon azért volt jó menni, mert egyszer ki akart tolatni elénk egy autó, egyszer pedig tök váratlanul szembe jött egy másik…

Volt egy egy nagyon rövid vízszintes aszfalt, itt gyorsan eltoltam egy banánt, mert éreztem, hamarosan bajok lesznek, ha nem tápolok sürgősen valamit. Szerencsére nemsokára frissítőállomásra érkeztünk. Kaja, pia, kulacstöltés, go. Közben megjött Örs is, sőt már tovább is ment. Laci kicsit később indult, mert olajozott, de pikk-pakk utolért. Örs panaszkodott, hogy görcsöl a lába, meg lehet, hogy kiáll…ezután le is maradt.

Lacival csapattunk fölfelé jó tempóban, az egyre meredekebbé váló úton. Az egyik spori előzése közben Laci is elmaradt, innen egyedül nyomtam tovább. Szépen haladtam, itt is sikerült több embert is utolérnem, bár az emelkedő teteje már elég nagy szenvedés volt. Vicces volt, mert a legmeredekebb helyen ült két fotós az út szélén. Látták hogy jövök, de nem túl acélosan, és kérdezte ez egyik, hogy “Na, feljön?” Erre a másik: “fel”. És tényleg fel. 🙂

A tetején örültem, mert tudtam, hogy már csak a Nagy-Kopasz van, de az nem olyan vészes, mert nem kell fölmenni a tetejére. A tempót sikerült itt is tartani, még itt is volt pár előzésem. Egy Bike Zone Gödöllő-s arccal nagyot vívtunk, többször oda-vissza előztük egymást, de az utolsó mászásoknál ő is megadta magát. Bónuszként még láttam Simon Emesét, ahogy egy lábbal próbálja hajtani a bringáját, utóbb kiderült sikerült valahogy elhagynia az egyik pedált… Ha letörte, akkor az nem semmi teljesítmény egy kb 40 kilós csajtól… 🙂

Jöttek a célhoz vezető első lejtők, itt már szinte euforikus állapotban tekertem. Tudtam, hogy 3 óra környéki időm lesz, és ennek nagyon örültem. A versenyen végig olyan intenzitással nyomtam, ami fájt, fröcsögött rólam az izzadtság, tömtem magamba a banánt, müzlit, izolötyit, a lejtőkön csapattam mint az állat, egy frissítőponton álltam csak meg, és végre megérte, jött az eredmény.

Az utolsó lejtő már teljes extázisban telt, tombolt az adrenalin, eresztettem neki ész nélkül. Meg is lett az eredménye, pont Kareszéknál sikerült elmérnem az egy kanyart: egyszerűen nem fértem be. Még pont megálltam a susnyás előtt, leszáll, bringát visszarak az útra, irány tovább. Lent a parkban se álltam le, erőltettem amennyire tudtam, nem akartam, hogy megismétlődjön a tavalyi Duna marci befutója, amikor pont a cél előtti töltésen sprintelt le egy kolléga…

Miután beértem a célba egy rövid ideig még agonizáltam, és próbáltam életet lehelni magamba, néztem a beérkezőket. Laci is megérkezett pár perccel utánam, és ment is ki a hosszúra. Minden elismerésem az övé, egy ilyen tempóban lenyomott első kör után nem semmi teljesítmény! Aztán megjött a hosszútávról a Parti Andris is, kerek öt perccel utánam…

Ezután odasétáltam a csapatsátorhoz, ahol egyedül Nemist volt, és közölte a rossz hírt: LÁrpi nagyot esett, és kórházba szállították…

Számok:

Idő: 3:05
Tekert átlag: 17,9
Táv: 54,7km
Szintemelkedés: 1400m
Átlagpulzus: 169

Eredmények:

Abszolút: 64/172
Kategória: 25/56

Értékelés: Mindent kiadtam magamból, jelen pillanatban ennyit tudok. Az időeredménnyel nagyon elégedett vagyok, rengeteget fejlődtem az elmúlt 1-2 hónapban. Valahogy most kellene még egy kicsit megnyomni az edzésmunkát; cél a topmaratonokon abszolútban a 100 közé jutás.

És még valami LÁrpi kapcsán: sajnos ma láttuk, hogy szeretett sportunk azért tud veszélyes is lenni, ahol bizonyos határokat nem célszerű átlépni. Inkább érjen le valaki lassabban egy lejtőn, de érjen le egyben!

Azt hiszem talán úgy kezdődött az egész, hogy szombat délelőtt az utoljára márciusban használt, víz és szélálló bringás kabátomat bepakoltam a táskába. Ennek megfelelően vasárnap reggel Szilvásváradon, amikor kikászálódtam a faházból csöpörgő eső fogadott.

Jó három órával később, a rajtban már szépen esett. RZsolti, és Szabi mögött rajtoltam, és Zsolti gyorsan el is tűnt a horizonton, de Szabit sikerült tartanom. Úgy éreztem, hogy a formával nincs gond, sikerült szépen rápihenni a versenyre, a tempó viszont nem ízlett annyira. Az aszfaltos emelkedőn végig 180 körüli pulzussal nyomtam, amit egy kicsit soknak éreztem, így teteje felé le szakadtam, beálltam a saját tempómra.

Ezután balra befordultunk terepre, ahol azt az elvet követtem, hogy amíg nem kell nagyon erőlködni, addig tekerem, ahol viszont már csak extra erőkifejtés árán tudnék feltekerni, ott leszállok és tolom. Persze nagyon sokan tolták itt, és az mindig egy külön műsor, hogy hogyan lavírozik el az ember a sok toló között. Végül csak egy rövid szakaszra kellett leszállnom, ahol a legmeredekebb volt, és nagyon bezsúfolódott a tömeg.

Valahol errefelé hangzott el – az úgy látszik már minden maratonon tradícionálissá váló 🙂 – ‘Hajrá Jandi!’ buzdítás. Kati volt az. 🙂 Én is kipréseltem magamból egy ‘Hajrá!’-t, aztán nyomtam tovább, mert a távolban már Szabi mezét láttam újra felsejleni.

Az emelkedő tetejére utól is értem, és a fennsíkon, a Huta réten meg is előztem, amit – mint utólag kiderült – észre se vett. 🙂 Ekkor kimondottan jól ment a tekerés, nem erőlködtem, szépen pörgettem, és haladtam is rendesen. A hideget még nem éreztem, az arcom nem volt sáros, és kimondottan élveztem, hogy egy felhőben tekerünk. Érdekes hangulata volt az egésznek, és ezt tetszett. 🙂

Lassan jöttek az első lejtők, amiken szépen, gyök kettővel sikerült is leereszkedni. Itt jópáran visszaelőztek. Ekkor kezdett tudatosulni bennem, hogy itt bizony sár van. Ha pedig a sár alatt alatt nincs valami szilárd talaj – pl murva, kő – akkor az nekem nagyon nem fekszik. Szerencsére volt murvás út is, ahol haladtam is, és szépen lehetett át-‘bunnyzgtani’ a keresztbe-árkolásokon. 🙂

A déházás után megkezdtük a kegyetlen hosszú mászást vissza Bánkútra, félúton az Ördögoldallal. Szerencsére itt se volt nagyhalál, meg semmilyen komolyabb holtpont, de azért ez a szakasz szívja az erőt rendesen. El is kellett tolnom menet közben két műzli-szeletet, hogy megelőzzem az eléhezést. Az Ördögoldal elejére érve nem is értettem, hogy miért olyan hírhedt ez a szakasz, mert nem tűnt annyira veszélyesnek, tekerhetetlennek pedig végképp nem. Aztán a teteje felé, amikor már egyre meredekebb, és kövesebb, már kezdtem rájönni, hogy honnan a hírnév. Itt már le kellett szállnom, és én is beálltam a sorba, tolni.

Itt vettem észre, hogy mindkét lábfejem helyén egy-egy kődarab van. Szétfagytak a lábaim, szinte nem is éreztem őket, és nem nagyon tudtam mozgatni a lábujjaimat. Amikor fölértem a tetejére örömmel konstatáltam, hogy még mindig sokkal fittebb vagyok, mint tavaly ezen a szakaszon. Igaz, a bánkúti sípálya már eléggé szenvedősre sikerült, cserébe a tetején végre lehetett kajálni rendesen. 🙂

Épp egy sós süti, és banán között lehettem, amikor egy ‘Szia Andris’ felkiáltással üdvözölt Bálint Andris, a rá rakódott sártól alig felismerhető arccal. Együtt indultunk tovább nagyon finom murvás, majd aszfaltos lejtőn. Azért az aszfalton is figyelni kellett, mert az egyik hajtűkanyarban pont előttünk esett egy srác, aki megpróbált szűk íven elfordulni, és kicsúszott alóla az első kerék. Szerencsére kívülről ki tudtuk kerülni.

A lejtőn is folyamatosan próbáltam pörgetni, hogy ne merevedjenek le a lábaim, meg ne fagyjak szét. Volt olyan, hogy húztam a féket, közben pedig pörgettem. Ómassának szinte örültem: végre lehetett újra fölfelé menni. Andris itt kicsit küzdött az átdobójával, és lemaradt, de hamar visszazárkózott. Gyorsan haladtunk, szinte észre se vettem és már az aszfaltoson voltunk, majd azon is hamar elértük Jávorkutat.

Ott pedig jobbra föl az erdőbe, ez a középtáv talán legtechnikásabb része. Szűk ösvények, keresztbe dőlt fák, gyökerek. Mindezt fölfelé, és sárban. Negyven kilométer versenyzés után már akkor se biztos, hogy különösebb kedve van hozzá az embernek, ha nem csúszik az út. Utána lefelé Andris gondoskodott róla, hogy megfelelő legyen a hűtésem, és közvetlenül mellettem beleugratott egy Balaton méretű pocsolyába…

Ezután megint aszfalt jött a fennsíkon, Nagymezőn. Kutya hideg volt, köd, szél, nagyon barátságtalan idő, de a lankás aszfaltos utakon legalább lehetett neki rakni rendesen. És végre megint frissítőpont következett. Amíg én zabáltam Andris mondta, hogy továbbmegy. Itt ért utol Szabi is, aki jól elhúzott pont mellett, így én is tovább indultam. Gyorsan utolértem, de az aszfaltos tempója megint soknak bizonyult, így hamar lemaradtam.

A rövid aszfalt után nem túl meredek, köves mászás következett, ahol felzárkóztam Szabira, majd utolértük Andrist, és még pár embert. Innen egy darabig együtt vágtuk a ködöt.  Volt olyan rész, hogy befordultunk egy sűrű erdőbe, és szinte éjszakai sötétség volt, alig lehetett látni az utat.

Közben a tempót erősnek éreztem, és szenvedtem, de úgy gondoltam, hogy ha az emelkedőket kibírom a bollyal, akkor már lefelé biztos nem lesz gond. Pechem volt, mert saras lejtők következtek, így már az első csúszdán rögtön annyira lemaradtam, hogy biztos lehettem benne: innen egyedül kell a végéig mennem.

És sajnos a vége volt a legrosszabb. Az utolsó 8-10 km-es lejtő tavaly már jutalomjáték volt, most pedig itt szenvedtem a legjobban. Alig láttam mert, a szemüvegem már tele volt sárral, nem tudtam, hogy hol tartok, mert az órámat is ellepte a sár, hiába törölgettem, sokszor szinte csak érzésből mentem, kész csoda, hogy nem estem. Még a lejtő elején volt egy.két rész, amin alig tudtam keresztülverekedni magam, annyira saras volt. Közben a kezem is szétfagyott, így alig éreztem, hogy mennyire húzom a féket. Teljesen elment a kedvem az egésztől, meg is álltam picit, és próbáltam mozgatni a lábujjaimat, hogy legyen is kis vérkeringés arrafelé is… Elment 3-4 ember is mellettem, de már nem érdekelt, csak azt akartam, hogy legyen már vége a szenvedésnek…

Nagy nehezen sikerült leküzdenem magam, és a célterület előtti aszfalton még még jól megnyomtam, ami jól esett, aztán a célterületen már úgyis csak vergődni lehetett…

Az értékelés sajnos kicsit szubjektív, az időjárási körülmények miatt. Az minden esetre biztos, hogy a hosszútávosok se véletlenül mentek 18 perccel lassabb időt, mint tavaly. Ennek megfelelően én is rontottam a tavalyi időmön, viszont érzésre sokkal jobb erőben vagyok, mint egy éve. Ezt némileg megerősíti, hogy jónéhány helyezést sikerült előre lépnem…

Adatok:

Táv: 71,5 km
Szintemelkedés: 1765m
Nettó idő: 4:59
Nettó átlag: 14,3
Bruttó idő: 5:08
Átlagpulzus: 160
Maxpulzus: 214 (Ezt szerencsére nem láttam, mert biztos leestem volna a bringáról ijedtemben. Ez ugyanis az órában jelenleg beállított maxpulzus 110%-a…)
Átlaghőmérséklet: 7°C

Helyezés:

– abszolút: 130/320
– kategória: 45/89

Categories

Advertisements