You are currently browsing the monthly archive for August 2008.

Eztuán megpattantam egy hétre Szlovákiába, a Magas Tátrába, ahol volt gyalogos, és bringás túrám is, bár sajnos a bringásokat a legtöbb völgyből kitiltják. Azért így is sikerült feljutnom 1200m-re egy dinnye-nagyságú kövekből álló úton. Néztek is a gyalogosok, hogy mi a francot csinálok ott bringával. 🙂 A csúcshoz még 200 m-t kellett volna mennem fölfelé, viszont az már tolós lett volna, így nem vállaltam, inkább süttettem a hasam egy legelőn. 😀

Szombaton aztán elérkezett a hét fénypontja, a Horal maraton. A rajtterület egy Poprád melletti településen, Svit-en volt, és a sűrűn kihelyezett tábláknak hála nagyon könnyű volt megtalálni. Sajnos az időjárás nem volt éppen kegyes, ugyanis az egész hetes napsütés után pont a verseny napján volt szakadó eső.

Előzetesen a Lejzi (Lazy) becenévre hallgató ~70 km-es, 2100 m szintemelkedéssel bíró középtávot néztem ki magamnak, de az eső meglehetősen elbizonytalanított, és erősen szemeztem a 44 km-es rövidtávval. Végül aztán felhúztam magam, mert körülöttem mindenkinél középtávos rajtszámmal felszerelt bringát láttam, így én is a középre neveztem.

A nevezési díj 550 korona volt, és ennyiért adtak egy rajtszámot, egy nagyon igényes, kormányra rögzíthető szintábrát, posztert, zselét, üdítőt, kaja és piajegyet… Chip viszont nem volt, ami nekem kicsit furcsa egy maratonon, főleg hogy Inter Mountain Series, meg mittomén…

A pálya tipikus maraton pálya volt, és ugyan behrangozták a “hikinkg trials”-t, viszont az egész versenyen mindössze egy 2-3 km-es singletrack-es szakasz volt, az is a legvégén. Ezt leszámítva széles erdészeti dózerutak voltak mindenhol. Az útvonal Svittől délre, az Alacsony Tátra fő gerincének irányába vezetett, és a legkeményebb része egy ~8 km-es mászás volt, ahol 700m szintet kellett legyűrni egyszuszra. Így jutottunk 1400m magasra.

A taktikám az óvatos kezdés, és a még óvatosabb folytatás kombinációjából állt. Nem csak a hegyekkell küzdött mindenki, hanem a sárral is, így én nem is versenyként, hanem túlélő-túraként fogtam fel az egészet. A 8 km-es mászás utolsó harmada egy szétázott legelőn volt, ahol alig-alig lehetett haladni, itt szinte mindenki tolta a gépet. 1400 m-en a fordítónál két ballonkabátos fickó osztogatott karszalagot a ködben igazolásként, hogy ott jártam. És utána a lejtőn kezdődött az igazi próba.

Ugyanis 1400m-en ilyen időben már elég hideg tud lenni, főleg ha az ember nyakig vizes, és még biciklin is ül. Én már fölfelé is azon gondolkoztam, hogy meg kellene állni kicsivarni a vizet a zoknimból, mert annyira fázott a lábam, hogy alig bírtam mozgatni a lábujjaimat. A lejtőzés viszont minden képzeletet felülmúlt. Amikor nem kell mozogni a bringán (tekerni nemigazán lehetett, mert állat meredek volt az út), és alulról kapod a hideg trutyit, felülről meg a szakadó esőt… A lejtő alján szerencsére volt egy frissítőpont, ahol forró levest is oszotottak, így valamennyire sikerült visszanyernem a normális testhőmérsékletem, és tudtam folytatni a versenyt. A hidegről sokat elárul, hogy a legtöbben ezen a ponton adták fel a versenyt. Volt egy srác, aki benn ült egy rendezői autóban, állig bebugyolálva pokrócokkal, és úgy vacogott, hogy fáztam tőle.

A távon 5 frissítőpont volt elhelyezve, igen bőséges kínálattal: banán, narancs, csoki, keksz, sós süti, édes süti, víz, tea, rózsaszín ízű lötyi, és egy helyen forró leves. Mivel 11-kor volt a rajt, és én már 8-ra befejeztem a reggelimet, így minden ponton megálltam, és szisztematikusan végigettem a teljes kínálatot. 🙂 Így sikerült megúsznom az eléhezést. 😛

Meglepetésemre az erdőben több helyen is voltak szurkolók, akik lelkesen bíztatták a népet, és ez nagyon jól esett, különösen ilyen nehéz körülmények között. A pontokon is nagyon rendesek voltak az emberek, és úgy általában a versenyzők is jófejek voltak. Mindig próbáltak pajtáskodni :), csak sajnos egy mukkot nem értettem belőle, hogy mit beszélnek, de a hanglejtésből, és az arckifjezésükből ítélve talán nem az anyámat szidták. 😀 Ugyan sokadszorra már eléggé fárasztó volt elmondani, hogy “Sorry, I don’t understand”, mert a többség egyáltalán nem beszélt angolul. (Ez okozott kis próblémát a regisztrációnál is, de áthidaltuk…) Egy arc volt, csak aki tudott rendesen angolul, ő mondta is, hogy ez egy nagyon nehéz verseny, főleg ilyen körülmények között, valamint az is kiderült, hogy Magyarország szerinte lapos. 🙂 Szlovákiához képest mindenképpen…

A szintrajz különösen jól jött, mert az órám már rögtön az elején felmondta a szolgálatot, de az ábra segítségével pontosan meg tudtam határozni, hogy hol tartok a pályán. Mindig próbáltam társaságban maradni, és huzatni magam, de ez egy idő után már nem volt könnyű, mert az amúgy se túl népes mezőny (kb mint Nagykovácsiban) hamar szétrázódott. A jó erőbeosztásnak köszönhetően most én előztem meg a végén pár embert, így kategóriámban az 55 célbaérkezőből a 38-dik lettem. A mezőny fele kb pedig feladta a küzdelmet. 6 óra 3 percet mentem, 11.54-es átlaggal. A győztes idő 3:36 volt 19.41-es átlaggal. Én nem tudom, hogy hogyan csinálta a csávó, mert én még a lejtők többségén se mentem 19-el a néhol hatalmas kövek, és sár miatt… 🙂

Talaj: a talajnak az volt a különlegessége, hogy nem agyagos sár volt, hanem apró kövecskékkel dúsított erdei sár. Ilyen kövecskékből egyébként bizonyára egy jó csomót ehettem a verseny alatt, hiszen a trutyiból jutott a kesztyű törlő részére és a kulacsokra is bőven. Valamint az se sokat segít ilyenkor, hogy nyitott szájjal lejtőzök… Ezek a kis gonosz kövecskék gondolom sokat segítettek abban, hogy a tárcsáim most jól szét vannak karistolva.

A pályában volt egy patakátkelés, amit odafelé, és vissza is meg kellett csinálni. Az a patak, amin délelőtt még simán át lehetett hajtani, délutánra az özönvíz hatására folyónyi méreteket öltött. Még szerencse, hogy alternatív útvonalként volt egy fahíd is, különben érdekes lett volna a visszajutás.

Érdekesség, hogy a 115 km-es hosszútávra nevezett a Blazsó Marci is, viszont nem ment végig. Én pedig legjobb magyarként szerepeltem a távomon, és ehhez csak egy honfitársamat  kellett megelőznöm. 🙂

Összességében elégedett vagyok, hiszen semmi más célom nem volt, csak a teljesítés, mert úgy gondolom, hogy ilyen körülmények között az is komoly teljesítmény volt. Ez pedig sikerült. 🙂

Advertisements

A Bükk 900 után másnap jött a Bükk Maraton, ahol előrelátóan, és nagyon okosan rövidtávra nevezetem. A “bemelegítés” során iszonyúan tompa volt a szervezetem, és a lábaim is meglehetősen ólmosak voltak, de a verseny elején mégis nagyon jól éreztem magam. Sikerült beállnom egy bolyba, és mintaszerűen hasítottunk fölfelé az első hegyre, sorban hagytuk le az embereket. Egészen 30-35 km-ig jól is ment, utána viszont hirtelen beütött a krach. Egyszerre fáradtam el, és éheztem el. Kétszer is meg kellett állnom pihenni, meg kajálni kicsit, rengtegen visszaelőztek, és a célig már csak szenvedés volt az egész. Öszzességében azért egyáltalán nem bántam meg, hogy indultam, sajnáltam volna ha kihagyom. 🙂

Két hete szombaton került megrendezésre a Bükk 900-as csúcsai elnevezésű gyalogos tájékozódási teljesítménytúra, aminek a teljesítését már régóta kitűztem magamnak. Bánkútról indulva kell 20 táblával jelezett 900m fölötti csúcsot felkeresni a Bükk fennsíkon, többek között a Bálványt, Istállós-kőt, Tar kőt.  A túra érdekessége, hogy nincs megszabott útvonal, a csúcsok tetszőleges sorrendben érinthetők, és a többségükre semmilyen jelzett/turistaút nem vezet. A csúcsokon nincsen személyzet, sem semmilyen ellátás, csupán egy bélyegző, amivel igazolni lehet az ottlétet. Ennek köszönhetően ez a túra nem csupán az állóképesség, hanem a tájékozódási készség próbája is.

Persze manapság egy GPS segítségével könnyen megoldható feladat lenne, de nekünk mindössze egy átlagos Bükk-térképünk és egy tájolónk volt, így az igazi kihívás megmaradt. A rendezők összeállítottak egy ajánlott sorrendet a csúcsok felkereséséhez, mi ezen viszont picit változtattunk, mert a kiírás szerint sorrendben a dél felé eső csúcsok felkeresése után még egy Bánkúttól északi irányban szereplő hegy is szerepel, mi pedig azt szerettük volna, hogy északról délre haladva felfűzzük az összes pontot, és a végén pedig már csak vissza kell sétálni Bánkútra.

A csúcsok többségéről nincs kilátás, viszont, viszont ez a fajta “kincskeresesős” hangulat nagyon fel tudja dobni az embert. A csúcsmászások szerencsére egyenként általában nem jelentenek túl nagy szintemelkedést, hiszen már eleve elég magasról indul a túra, így az elején csak kis huplikank érzékeli az ember a csúcsokat. Szerencsére úgy a 4-5-dik hegy környékén kicsit elnavigáltuk magunkat, és kétszer mentünk fel ugyanarra a huplira. Ezzel 2 órát vesztettünk, viszont ennyi idő pont elég volt ahhoz, hogy a teljes mezőny mögé kerüljünk, így már teljesen egyedül kellett megoldanunk a feladatot.

Később olyannyira belejöttünk, hogy a pontosságunk már hátráltatott minket. 🙂 Többször is előfordult, hogy hajszálpontosan odamentünk arra a helyre, ahol a térkép szerint kell lennie a csúcsnak, és még azt is tudtuk (láttuk, mert pl torony volt ott), hogy hol nem kellene lennie, és mégis ott volt. Megküzdöttünk a bozóttal, kerítéssel, és a túra vége felé már a fáradtsággal is elég rendesen. Tar kőt elérve eléggé válságos lett a helyzet, hiszen még 4 csúcs maradt hátra, nekünk pedig nagyjából 3 óránk maradt a szintidőből, és kb 1 óra távolságra voltunk a céltól.

Ha már ott voltunk megpróbáltuk, és nem volt hiába: sikerült a bravúr, 2 óra alatt megtaláltunk 4 csúcsot, és fél órával a zárás előtt 11:30 alatt visszaértünk Bánkútra, 20 pecséttel az igazolólapon. 🙂 Szóval teljesítettük a túrát, amit igen jó teljesítményként értékeltem, figyelembe véve az ekmúlt hetek mozgásszegény életmódját, gyengélkedéseit, valamin, hogy majdnem teljesen ismeretlenek voltunk a terepen.

Categories

Advertisements