You are currently browsing the monthly archive for June 2008.

A Szilvásvárad Maraton középtávja után messze nem voltam elégedett az erőnlétemmel, és a mutatott formámmal, így Nagykovácsiban mindenképpen szerettem volna javítani. A felkészülésemet azonban nagyban hátrlátatta néhány tényező. Egyrészt combizom-húzódást szenvedtem a versenyen, így az azt követő héten a alig-alig bírtam bringázni, mivel a jobb lábam tekerés közben a legkisebb erőkifejtésre is fájdalommal reagált… 😦 Másrészt kicsit sok volt az éjszakázás, a rendszertelenség, ennek köszönhetően a verseny utáni vasárnap a sportformám elérte a lokális minimumát: egy 40 km-es bakonyi körtől totál bekészültem.

Szóval új taktikát dolgoztam ki: sok alvás, rendszeres kajálás, megfelelő mennyiségű pihenés.  A keddi terep edzőkörön, amit szokás szerint a Nagy-Kevélyen ejtettem meg, már kezdte éreztetni a hatását az új taktika, majd csütörtökön 4 perccel vertem az aszfaltos  HHH körömön a korábbi rekordomat, és úgy éreztem, hogy ebből végre lehet valami…

Aztán egyéb ügyek miatt a verseny előtti éjszakán megint későn feküdtem, és már hajnali 5-kor kellet kelnem, hogy 9-ig tudjak nevezni. Ráadásul egész éjszaka, sőt még reggel 6-kor is esett az eső, én pedig megint hullának éreztem magam. Némi töprengés után mégis úgy döntöttem, hogy összepakolok, és kigurigázok a rajtag, aztán majd meglátom, hogy nevezek-e.

Miközben igen visszafogott tempóban haladtam fölfelé a Hűvüsvölgyin, és figyeltem hogy húznak el mellettem a bringával megpakolt autók, egyszercsak megállt mellettem egy. A benne ülő birngás kolléga megkérdezte, hogy elvigyen-e, én pedig nem voltam semmi jónak az elrontója, így végülis én is autóval érkeztem Nagykovácsiba. Az arc elmondta, hogy régen sokat versenyzett, de most nem indul, mert már nem vonzza annyira a sár… 🙂

A parkolóban aztán hamar összefutottam néhány HBSE-s kollégával, majd beirányoztuk a csapatsátrat. Azsótól kaptam ingyen nevezést, mivel az eső miatt jónéhányan nem jöttek el, akiknel már volt előnevezésük. Gyors névátiratás után elkezdtem a pakolászást, majd elzúztam némi bemelegítésre. Jöhet az a fránya 60 km!

A rajt előtt 5 perccel Apám hívott a Mátrából, hogy éppen beirányozta a Kékest! 🙂 Hú, mondom az tök jó, mert én meg éppen most készülök megfürüdni több tonna sárban. A szokásos “Fire” előtt még éppen sikerült beállnom a középtávos HBSE-s sorba, eBalázs, Schat, és LÁrpi mellé, a boly végére.

A rövid aszfaltos szakaszon sétatempóban kezdtünk, és eBalázs valamint Árpi mögött az utolsók között kanyarodtam rá az első köves emelkedőre. Árpi hamar megunta a sétálást, és a többiek bénázást (“Basszus ezek már itt tolják??!!”), és néhány gyors ritmusváltással elhagytuk eBalázst, majd Árpi engem is kezdett leszakítani.

A ritmusváltások nem estek jól, soha nem is volt az én műfajom, szóval úgy döntöttem, hogy inkább beállok egy saját tempóra, és nem erőlködök. A sár már itt sem volt kicsi, és óvatoskodtam is picit, de ekkor még bőven kezelhető volt a helyzet.

Nemsokára megnézhettem Árpi 5 eséséből az elsőt, és ezután ugyan még újra elhúzott mellettem, de a következő sáros, csúszós, tolós emelkedőn befogtam, és le is szakítottam. Igaz, itt már senki nem a másikkal volt elfoglalva. Kőkemény küzdelem folyt a pálya sár miatt tekerhetetlen részein. Volt olyan emelkedő is, amin feltolni is alig bírtam a bringát.

Volt egy kb 500 m hosszú nyílt egyenes, vízszintes rész, ahol agyagos földúton kellett (volna) menni. Azon a helyen konkrétan mondenki tolta, akit láttam. Kettő tekerés után a bringa kerekei beálltak az összeszedett sártól, a súlya pedig több kilóval megnőtt. Én is akkor kezdtem el  haladni, amikor beletörődtem, hogy itt bizony nem lehet tekerni, és leszálltam. Lehetett volna ugyan még az út melletti susnyásban próbálkozni, de nem akartam egy defektet kockáztatni. Itt néha eszembe jutott, hogy le kellene ülni az út szélére, és hagyni az egészet a francba, mert ennek semmi értelme: ez ugyanis nem biciklizés. Azért valahogy csak tartottam magamban a lelket, és a végére értem a trutyinak…

Az első (és talán utolsó) finom rész a jó öreg Meszes-hegy felé volt, amikor a Budai-hegységből lerongyoltunk a síkságra. Itt már nem volt előttem senki, és a felső szűk, sodrós, csúszós kanyarokkal teli részt követően (ahol egyszer majdnem kicsúszott alattam a bringa féktávon…) jó minőségű, száraz út következett, ahol sikerült 56-ot döngetnem lefelé. Állat volt. Imádom az új bringám telóját, és fékeit! 🙂 A lejtő aljára utol is értem két arcot (nem értem mit tötymörögtek :)), viszont a rövid sík szakaszon gyorsan el is tempóztak… Eztuán következett a végetelen mászás, vissza föl a Meszes-hegy irányába (ezúttal a letérő le volt szalagozva:)), én pedig elkezdtem keményen szenvedni. Ezekben a percekben egy pompás női hátsó tartott életben :), ami valahogy (nagy nehezen) megelőzött fölfelé, de sajnos a lejtőzés nem volt az erőssége, így kénytelen voltam otthagyni.

Volt egy murvás szerpentin is, ahonnan nagyon látványos kilátás nyílott, viszont ekkor már eléggé elgyötört voltam. Alapvetően sokszor érezetem úgy, hogy ismerős a hely, ahol éppen járok, sőt tudom is, hogy hol vagyok, de mindig olyan pontra értünk ki, ahol még korábban nem voltam, így nehéz összeraknom a térképet a fejemben. Az biztos, hogy a pálya nagyon kemény volt, iszonyú mászások voltak benne. Pedig én még azt hittem, hogy a Bükk-fennsík háromszori megmászása után a Budai hegységet reggelire fogom megenni. Hát nem…

Szerencsére a mászásokat azért néha murvás DH szakaszok is követték, így leglább én is mosolyoghattam picit, amikor az egyik zúzatás után farolással is alig bírtam leforulni az útról egy ösvényre, egy kissrác pedig ott állt a kanyarban a szalag mögött rendületlenül, és nem hitte el, hogy esetleg el is ronthatom. Már ordítottak neki (vagy nekem:)), hogy “vigyázz!!!”, amikor végülis kb 1m-re tőle sikerült elfordítanom a gépet. Nem volt izgulós a kölök, mert kb olyan 50 km/h-ról indíthattam a féktávot. 🙂

Sajnos az erdei szakaszokon az uralkodó talajtípus a sár volt, így ezeken
részeken többynire csak kamilláztam, tökmindegy volt, hogy lefelé, vagy fölelé kellett menni. Volt olyan lejtő a pályán, amin háromszor kellett lemenni, és egyszer se sikerült megoldani úgy, hogy végig nyeregben maradjak. Annyira sáros, meredek, és széttúrt volt, hogy az egyik lábammal folyamatosan támasztanom kellett a talajt, ha azt akartam, hogy biztonságban leérjek.

Az első kör végén éppen húztam a célkapu felé, amikor egyszercsak elrobogott mellettem két HBSE mez. Ködmön és Árpi voltak. Azt tudtam, hogy Árpi utol fog érni, de hogy Ködmön bá’ hogyan került mögém, arról elképzelésem sincs. Aztán úgy döntöttek, hogy egyikük se megy ki a második körre, én viszont nem szerettem volna feladni semmiképp, így a frissítőponton kapott támogatás után újra nekiugrottam a sártengernek.

A pályán ekkor gyakorlatilag már nem voltak emberek. Rengetegen feladták. Találkoztam egy sráccal, aki azt kérdezte, hogy kell-e még tovább menni, mert nem látott eddig senkit. 🙂 Eldumálgattunk, aztán jól otthagyott az emelkedőn. 🙂 Én pedig életmben először verseny közben megálltam egy rövid technikai szünetre. Hát igen, a fejemben már régen vége volt a versenynek. Már csak arra törekedtem, hogy végigtekerjek…valahogy.

Szerencsére a sok napsütésnek, és melegnek köszönhetően a pálya sokat száradt, és jóval tekerhetőbb állapotban volt mint a délelőtt folyamán. A második (nekünk, középtávnak rövidített) kör szerencsére könnyebb is volt. Azt is élveztem, hogy néhány lejtős részen emlékeztem, hogy az előző körben hol követtem le apróbb (vagy nagyobb) hibákat, és ebből tanulva másodjára már sokkal jobban át tudtam menni ezeken a helyeken. A pocsolyákon ekkor persze már rutinból gázoltam keresztül, régóta nem volt szempont, hogy milyen mély, vagy mennyire leszek sáros. Csak azért kellett néha megállni, mert alulról a szemembe fröcskölt…

A cél előtti “csúszdán” a fiatal kollégát is beértem, aki még a kör elején szakított le magáról, és a lejtő aljára összeszedett kis előnyömmel gazdálkodva, valamint némi tempózással a záró sík szakaszon sikerült éppen megelőznöm. 🙂

Bemondták, hogy hányadik lettem, de nem figyeltem, mert nem érdekelt. Azzal voltam elfoglalva, hogy stabilizáljam az EKG-mat, valamint hogy minél gyorsabban eljussak a cél utáni frissítőig, ahol a Néni föltette a klasszikusat: Megérte ez? Ezúttal nem gondolkoztam el az amúgy is költői(nek szánt) kérdésen, és a válasz csupán egy (talán nem annyira őszinte) mosoly volt…

Ezután bringamosás, zuhany, kaja, csapatfotó, pakolás, irány haza.

Slusszpoénként hazafelé elkapott egy zivatar, amiben előszőr csak ronggyá áztam, aztán szétveretett jéggel, majd a Hűvösvölgyin visszafelé konkrétan hullámzó úton kellett bringáznom, és közben figyelgettem, ahogy a csatornákből ömlik kifelé a víz. Helyenként 10-15 centis vízben gázoltam az autók között (akik viccesen beterítettek oldalról is, de ekkor már semmi nem számított). Azt hiszem ezt hívják vizibiciklizésnek. Érdekes élmény volt.

Otthon ruhák karanténba, forró fürdő, pizza, F1, bealvás…és álmomban sárban csúszkáltam…

Advertisements

Fuvar híján kénytelen voltam igénybevenni a MÁV remekbeszabott szolgáltatásait, és vonattal indultam életem eddigi leghosszabb maratonversenyének színhelyére. Egerig meglepően kultúrált módon sikerül elérnem: a külön bringaszállításra specializálódott vagonban kényelmesen le is lehetett ülni. Szilvásváradra már nem volt ilyen európai  a dolog, de azért valahogy csak kibírtam. Szombat este 9-re érkeztem a versenyközpontba, ahol mindenfelé bringások voltak, mentek a koncertek…aki volt már Szilváson az tudja, hogy már alapból sincs rossz hangulata, de így megspécizve egy bringás fesztivállal…hááát. 🙂

Nagy nehezen sikerült megtalálnom a csapat által előre lefoglalt szállást, aztán szép lassan elkezdett szállingózni a népes HBSE különítmény…kicsit sok volt az új arc, nem mindenkit sikerült megjegyeznem… 😀 Néhányan hajnalig nyomták a dumapartit (pont az a szoba volt a buliszoba, ahova én is kerültem) így ugyan nem unatkoztam, viszont verseny előtti pihenésről nem nagyon lehetett szó. A bringázásról viszont sok új dolgot megtudtam, többek között azt is, hogy lefelé csak a buzik, és az átoperáltattak fékeznek… 😀

Volt aki hajnali egykor még be volt tintázva, aztán az első kakasszóra, reggel 6-kor már kelt is föl, egy perc múlva már ott virított rajta a full HBSE mez, töltötte a magnézium ampullák tartalmát a kulacsába…és hosszútávon indult.

9-körül végül én is kicuccoltam a HBSE sátorhoz, és elkezdtem véglegesíteni a felszerelést. Keréknyomás beállítása (tudtam, hogy jó sziklás lesz a talaj, szóval túl puhára nem érdemes, mert könnyen felütheti), kulacsok, nyeregtáska, mobil, csoki, keksz, banán, pótgumi, és gumi-lefejtő műanyag cucc… Nem is maradt sok időm, elzúztam egy rövid installációs körrel egybekötött bemelegítésre…

Már a bemelegítésen is rosszul éreztem magam, szóval 9:45 körül unott pofábal beálltam a mintegy 1200 fős mezőny közepére, HBSE mezt ekkor már nem láttam. 10:00-kor volt  rajt, és mintegy 5 perc múlva már nekem is sikerült kivergődnöm a rajtterületről, és kezdődött a móka. Kb úgy éerztem, hogy itt mindenki sétabiciklizik, szóval szokás szerint elkezdtem előzgetni az enyhén emelkedő aszfalton. Aztán az út egyre merdekebb lett, én meg egyáltalán nem éreztem a ritmust…és amikor már jó magasan voltunk elkezdtem várni az első lejtőt. Na, az hiba volt!

Bekanyarodtunk az erdőbe, és olyan durva emelkedő jött, hogy mindenki tolta, akit láttam magam előtt. Persze én nem adtam könnyen magam, mert direkt gyúrtam a meredek, technikás emelkedőkre… Aztán pont jött egy olyan rész, ahol már nem fértem volna el a toligáló bringások között, amikor hátulról nagy “Pálya, pálya!!!” csatakiáltásokkal megérkezett egy arc, akit előreengedtem, hogy törje nekem az utat! 🙂 Jó is volt, de az egyik kanyarban nem volt meg a lendületem, és a nagy egyensúlyozási manőverek közepette sikerült kioldanom az SPD-ből…na, onnantól én is toltam. 🙂

Aztán amikor már fönn voltunk a Bükk fennsíkon (és azt hittem, hogy innen már nem lehet magasabbra), akkor fölmentünk az egyik 900-as csúcsnak majdnem a tetejére. 15 km-t se mentünk, de már fáradt voltam!

Aztán jött a DH szakasz. Köves, nyálkás, csúszos, merdek lejtő. A kollégák előttem olyan tempót diktáltak rajta, hogy egy cigit nyugodtan elszívhattam volna közben, ha cigiznék, és még egy kávéval is leöblíthettem volna, ha kávéznék. Rémálom volt! Előzni persze komoly kockázatvállás nélkül nem lehetett. Aztán amikor kicsit kiszélesedett az út, akkor Jandi bácsi vérgőzös tekintettel, elborult aggyal nekiugrott a lejtőnek, hogy na most majd meglátjátok, hogy hogyan is kell ezt… Átmentem egy ingoványos részen, és úgy keresztbeállt alattam a bringa, hogy a combommal elcsavartam a nyerget az egyenes állásából!

Sebaj, továbbra is bátor voltam, és épp eltorzult arccal előztem egy sáros lejtőn egy csajt vagy 30-cal, amikor az első kerekem elcsúszott egy nyomvájú szélén…az azt követő néhány másodpercben annyi minden történt, hogy annak új bekezdést kell nyitni! 🙂

Furcsa dolog ez az esés, mert minden iszonyat gyorsan, és reflexből történik. Nincs idő gondolkodni, vagy irányítani a mozdulataidat. A tudatalatti vagy megoldja a helyzetet, vagy nem. Szívesen megnéztem volna kívülről, az biztos! Szóval éreztem, hogy a a gép eleje megindul a föld felé, és arra határozottan emlékszem, hogy jobb lábbal kioldottam, és talajt fogtam. A következő pillanatban már csak azt vettem észre, hogy futok a lejtőn lefelé, és arra gondolok, hogy milyen nehéz megállni. Meg arra is, hogy Úr Isten, jönnek mögöttem, mi lesz, ha telibe kapják a bringámat. Megfordultam, és láttam, hogy szerencsére mindenki megtudott állni, én pedig visszarohantam, és sűrű elnézést kérések közepette felpattantam a bringára (anélkül, hogy megnéztem volna, hogy milyen anyagi károk keletkeztek benne), és zúztam tovább lefelé, hogy befjezzem az előzést! (Egyébként sikerült is!) 😀

A bringán szerencsére egy karcolás se esett (több kárt okozott rajta, amíg a vonatokról le meg föl bénáztam vele), és csak a kb 10 perc múlva vettem észre, hogy a szarv belefúródott a sárba, amikor a következő emelkedőn ráfogtam. Az emelekdőn aztán megint ment a szenvedés. Se ritmus, se erő, se semmi. Halál.

A DH részeket viszont nagyon élveztem, az első villából az egész verseny alatt kb 8 cm rugóutat sikerült kihoznom, pedig adtam neki rendesen, szóval kicsit puhábbra kell állítani. Brutális, hogy mit bír ez a bringa. A köves részeken úgy mentem keresztül, mint a kés a vajon. A tárcsafékeknek köszönhetően szinte végig egy ujjal fékezhettem, így biztosítva volt a stabil kormányfogás is. A féken így is elég volt egy kicsit határozottabb mozdulat, és úgy éreztem, mintha valaki ki akarná húzni alólam a bringát. 🙂

Gyakoroltam a bunny-hop-ot is. 🙂 Az egyik lejtőzés során arra lettem figyelmes, hogy az előttem lévő kolléga hirtelen ugrik egyet. Gyorsan levágtam, hogy ott vmi durva útegyenletlenség lesz, és tényleg. Egy olyan 20-30 cm mélyen kersztbe volt árkolva az út. Megpróbáltam én is átbunny-zni, és olyan jól sikerült, hogy megtetszett a dolog. 🙂 Tök vicces volt, mert az előttem levő ugrálásából tudtam előre, hogy hol jön a durvulás, én meg csináltam utána! Együtt ugráltunk lefelé a lejtőn. 🙂

Az olyan lejtők, ahol csak sár volt, viszont engem is elbizonytalanítottak. Nem tudom minek volt köszönhető (tény az amúgy is vékony, 1.95-ös külsőm nem éppne sárgumi), de nagyon nem érztem ezt a fajta talajt. Ha ilyenre értem, mindig szenvedtem rendesen, és ilyenkor rendre engem előztek meg.

Összességében a bringa, és a felszerelés csillagos 5-ösre vizsgázott, ez volt az első olyan versenyem, ahol a lejtőket általában ki tudtam élvezni. A váltók se jöttek zavarba a sártól, a SRAM váltókarok nyers kemenységével kombinált kíméletlen precizitását pedig már korábban megszerettem. 🙂 Egyszer volt olyan, hogy frissítés után felültem a gépre, próbáltam dokkolni a pedálba, és nem hallottam kattanást. Mondom: mi a szösz??? Aztán érztem, hogy ugyan sikerült bedokkolnom, viszont a pedálkákon már annyi sár volt, hogy meg se bírtak nyikkanni… 🙂

A tanulság pedig az, hogy a verseny a legjobb edzés. Lehet itt bármennyit edzeni, ilyen körülmények között, ilyen intenzitással, ilyen távon, és ilyen brutális keménységgel a magamfajta amatőr a hétköznapokban nem használja a gépét! Rengeteg edzésmunka kell még, hogy erővel rendesen végigbírjak egy 70 km-es versenyt!

Tanulni jöttem, és sokat is tanultam. Jó volt!

(Ja igen: az időmről annyit, hogy 70km-en 4:53-at mentem, és büszke voltam, hogy 6 percet rávertem a 117 km-es hosszútáv győztesére Buruczki Szilárdra! :))

Categories

Advertisements