You are currently browsing the monthly archive for May 2008.

Az egész valahogy úgy kezdődött, hogy 3:30-kor keltem Budapesten, hogy aztán csak 6:00-kor induljak Veszprémbe vonattal. Útközben felhívott Apám, és közölte, hogy fölöslegesen töröm magam, mert Mr Author úgy döntött, hogy az összes levegőt kiereszti az első kerekéből, Mr Blade-et a Budapesti tartózkodása miatt pedig már nem volt lehetőségem meginvitálni erre a nagy tradíciókkal bíró sporteseményre…

Mire Veszprémbe értem sikerült legyűrnöm a Déliben vásárolt két kiváló minőségű pogácsából másfelet, hogy ne kelljen egy büfékocsit is magammal húzni majd az úton. Jahh, igen, a távválasztás: előzetesen 2:15-ös céljaim voltak a “Csak csúcs” távon, de úgy döntöttem, hogy mivel fáradt vagyok, meg úgyis a Szilvásvárad maraton a fontos, ezért inkább a hosszabb, 100 + csúcs távot választottam.

Mitán Apámnak sikerült összeszednie, a gépátvétel során meglepődve láttam, hogy Mr Author kifogástalan állapotban, erőtől duzzadva várja a rajtot – hála Apám munkájának! Köszönöm! Az intallációs kör alatt azonban azt is észrevettem, hogy mostmár nemcsak a hátsó fék, de az első is befog valamennyire. Király! Úgyis edzeni jöttem!

8:30-kor rajtoltunk és a nagyvázsonyi útra érve remek kis ellenszéllel találtuk szembe magunkat. Az első 5km-et én szélárnyékban tettem meg Apám mögött, és úgy egyáltalán nem tűnt vészesnek a dolog, ezután úgy döntöttem, hogy 5 km-enként váltsuk egymást, hogy mindketten tudjunk pihenni is.

Nem esett jól a tekerés, nagyon nem, de azért haladtunk becsülettel. Zsófia-pusztához fölfelé már előzni is sikerült, Szentgálon a fordítónál pedig testületileg kijelentettük, hogy haza akarunk menni! 🙂

Ehhez már csak a Kab-hegyre kellett fölmenni, aztán meg Puláig el, meg vissza. 🙂 Az utóbbi idők rendszeres hegyi edzéseinek köszönhetően a Kab-hegy még nem is fájt annyira, lefelé pedig a rossz úton röhögve húztam el néhány outis mellett, kihasználva Mr Author nem éppen aszfaltútra tervezett tulajdonságait. Így esett, hogy Puláig Apámat is itt láttam utoljára.

A főútra kiérve aztán megkezdődött a kálvária. Nem erőltettem, de még úgy is nehéz volt haladni az iszonyú szélben. Mindenkin látszódott, hogy szenved, aki arrafelé ment. A fordító előtt nem sokkal ért utol Apám, aki így a táv háromnegyedéhez érve kezdett erőre kapni. Ráadásul az ellenőrzőpontként szolgáló vendéglátóipari egységben még ingyen sört is nyert, amit felelőtlenül elkótyavetyélt, és becserélt egy narancslére. 😀 Mitagadás, akkor én is befeküdtem volna az árokba egy sörtől…

Rövid szusszanás után megindultunk visszafelé 30-cal…jórészt a hátszélnek köszönhetően. Itt hamar kezdett válságos, és tarthatatlan lenni a helyzetem, mert már nem bírtam tartani azt az 1-1,5 km/h különbséget, ami volt a tempónk között, így még Nagyvázsony előtt feladtam ezt a küzdelmet, hagytam hadd menjen Apám. Én csökkentettem a tempót, és innentől már a túlélésre játszottam.

Még Veszprém előtt utolértem két montis kollégát, pihiztem velük egy kicsit, aztán megindítottam a hajrát. A célban megint sikerült remegő lábakkal leszállnom a gépről, ami mindenképpen jó jel egy héttel a Szilvásvárad maraton középtávja előtt! 🙂 Apám négy perccel leoktatott, és már javában pusztította a szalámis szendvicseket…

4:37 lett a bruttó idő, és a tanulság: az outisok élete kemény…

Advertisements

A tavalyi Mátrabérc meghatározó sportélmény volt számomra. A több száz induló, a tavaszi napsütés, a gyönyörű táj, a küzdelem, az erőnléthez mért remek teljesítmény és a siker elegendő mennyiségű pozitív emlékké vált ahhoz, hogy idén újra nekifussunk Apámmal Magyarország egyik leghírhedtebb túrájának. Plussz kellett egy olyan igazolófüzet, amiben szerepel a nevem teljesítőként. 😛

Az előkészületek azonban ezúttal teljesen máshogy zajlottak. Nem kellett 0-ról építkezni, és 20 km-es túrákkal edzeni. Igazából edzeni se nagyon edzettünk. 🙂 Én főként azért, mert bíztam abban, hogy az egyre inkább elhatalmasodó bringázási szenvedélyemnek köszönhetően elegendő kondit szedek föl ennek a túrának a teljesítésére is, Apám pedig azért nem edzett, mert ő már erős. 🙂

A 6:00-ás rajtot ezúttal minden igyekezetünk ellenére lekéstük. A rajthoz közeledve én ugyan kiugrottam nevezési lapokat hozni, azonban Apám se bírt magával, így mire a nagy tömegben össze-vissza rohangálva újra megtaláltuk egymást, addigra a tömegrajt szépen elmesírozott az orrunk előtt. Sebaj, pénz befizet, cipő, táska felhúz, indulás!

A rövid aszfaltos szakasznak aggresszívan nekirontottunk, aztán a turistaútra kanyarodva kijelentettem, hogy “És akkor most lassítunk! Mondom lassítunk!” Na, Matyi ismerősünket – akit nem volt nehéz rábeszélni, hogy jöjjön velünk, és nem mellesleg tájfutó múltal rendelkezik – ekkor láttuk utoljára. 🙂 Nem egyezett ugyanis a taktikánk. Ő gyorsan akart menni, mi meg végig…

Volt még egy probléma. Apám talán megharagudhatott a hegyre, mert mindenáron el akarta dózerolni. Szerette volna nagyon nyomni neki, de ezúttal én voltam a megfontolt “öreg”, és nem hagytam magam belerángatni a jóba. 🙂 Ennek köszönhetően 100 méterenként meg kellett várnia… Én pedig ilyenkor szépen mosolyogtam a párás szemüvegem mögül, mintegy a kérdő tekintetre válaszolván, hogy “Semmi probléma, minden a legnagyobb rendben.” Hát, probléma végülis nem volt. Az viszont tény, hogy úgymond “megcsapott” a hegy. Szoknia kellett még a nagyvárosi szmoghoz szokott tüdőmnek a hegyi levegőt…

Nem ejtettem még szót az időjárásról. Apám – mint nagy meteorológus – még a rajtban felnézett az égre, és kijelentette: “Délelőtt még nem lesz eső!” Ennek megfelelően kivette a kőnehéz, több köbmétert elfoglaló esőkabátot a táskájából. (Lehet, hogy 4 deka is megvolt, és kb annyi helyet foglalt, mint egy pulóver.) Mondanom sem kell, ahogy beértünk az erdőbe már esett is…

Ahogy haladtunk előre az egyre magasabb részkre, úgy kezdtem egyre jobban érezni magam, viszont a tavaly megszokott kilátások helyett azúttal csak a nagy tejfölös masszát láttuk a bércekről. Apám ekkor jegyezte meg, hogy hát ez bizony semmi más nem lesz, csak vegytiszta sport. És milyen igaza volt…

Oroszlánvár előtt már egészen felélénkültem, és kezdtem ráhagolódni a meredek mászára. Tényleg vártam, kiváncsi voltam, hogy mennyit változott a teljesítményem egy év alatt. “A kizárólag ínyenceknek!” felkiáltással frissítés nélkül neki is vágtunk a falmeredek emelkedőnek. Kicsit sáros volt, és csúszott, szóval lendületből kellett menni, de tratottam magam tisztességesen. A csúcs előtt közvetlenül azonban kisebb dugóba keveredtem, elfogyott a lendület, és már épp kezdtem volna visszacsúszni a mélybe :), amikor egy terepkommandósnak öltözött kolléga elkapta az esőkabátom, és felhúzott a csúcsra. Ezúton is köszönöm! 🙂

Frissítés most a csúcson se volt, mentünk tovább lendületből. Mondtam is, hogy ezúttal milyen jól sikerült tartani a tempót, meg hogy nem szakadtam le. “Nem tudtam a saját tempómat menni, mert végig feltartottak…” – érkezett a szkeptikus válasz. Az idő közben egyre zordabb lett, és a bérceken szinte elviselhetetlen szél fújta át csapzott ruházatunkat, és testünket. Sas-kőnél már visítottam, hogy: “Igen! Még hidegebb szelet akarok! Nagyon finom!” Apámra pedig ekkortájt külön élmény volt ránézni, ahogy egyszál pulóverben harcol az elemekkel. Ráadásul a lendülettel se voltam kibékülve, a sok mászás kezdte meghozni az eredményét: kezdtem éhes lenni, és úgy éreztem, bedarál a hegy.

Pont mielőtt tényleg kezdett volna válságosra fordulni a helyzet elértük Kékes tetőt. Irány a büfé! Na, ott nem láttam semmit a párás szemüvegnek hála…valahogy azért így is sikerült pecsétet, meg levest szerezni, aztán átfáradtunk a turista házba, hogy meg-tízóraizzunk. 🙂 Kilátás ezúttal nem volt, jókedv se nagyon, csak gépies tápolás. Közben Apám próbálta a testhőmérsékletét a negatív tartományból a pozitívba tornászni…nem túl sok sikerrel.

Jókora késéssel indultunk tovább, és a következő, Galya tetőig tartó, szakaszon azzal múlattuk az időt, hogy heves eszmecserét folytattunk a megfelelő “túramenedzselésről”, azaz hogy mikor szükséges egy teljesítménytúrán megállni, és mikor nem. Bevallom ekkor picit ideges voltam, mert Apám mindent kitalált, csak hogy ne kelljen haladni. Technikai szünet, cipőfűző megkötése, innivaló előszedése a zsákból, gatyamadzag megkötése, esőkabát felhúzása, esőkabát lehúzása. Néha azért haladtunk is, és ekkor már kezdtem belelendülni, így fölfelé általában előztük a népet. A Rudolf-tanyai elágazónál aztán tuningoltunk egy kis fagyasztott szörpöt, meg begyűjtöttük a becsület pecsétet, és megkezdtük a csúcs-mászást.

A sár itt egészen komoly méretket öltött, helyenként úgy éreztem, hogy hiába dolgozok keményen, akkor se haladok semmit. Volt, hogy széttártam a karomat, és arra gondoltam, hogy ebben nem lehet gyalogolni. Aztán elértünk egy parkolót, és megkérdeztem:

– Hol vagyunk?
– Galyatetőn!
– Hú, az király…

Ennek örömére újabb rövid tápolás következett, és beirányoztuk Mátraszentlászlót. Korábban, amikor még a Kékes alatt egy szűk, oldalazós ösvényen csúszkáltunk a hegyoldalban volt egy olyan elejtett mondatom, hogy “Széles dózerutakat akarok!”. Akkor még nem sejtettem, hogy a széles dózerutakon bizony tengernyi sár tud összegyűlni ekkora esőben…

Egyszer szeretnék egy olyan Mátrabércet, ahol Vörös-kőnél szép nyugisan felmegyünk a kilátóba, és körülnézünk. Na, persze azért előtte meg kellene dolgozni. Közben már közeledett Ágasvár, és én pedig előre féltem, hogy mit fogunk ott művelni a Mátrakerszetesre való ereszkedés közben. Az a hely sár nélkül is veszélyes. Egyenlőre azonban még nem tartottunk ott, viszont bekeveredtünk egy nagyobb csapatba, akik egész jól nyomták, én pedig kimondottan élveztem, hogy ezúttal milyen könnyedén megy azon a helyen a gyaloglás, ahol egy évvel ezelőtt már a halálomon voltam. Időközben a Nap is kisütött, a köd is kicsit felszállt, és a nap első kilátásait kezdtük megcsodálni. Ágasvárra a jó tempónak köszönhetően kb 20 perc előnnyel érkeztünk, így bőven belefért némi sütizés. 🙂

Lefelé sem volt gond egy darabig, amíg rá nem értünk a patak fölött lévő dzsumbujban vezető szűk útra, amin ismét nem kevés mennyiségű sár nehezítette a továbbhaladást. Itt lettünk figyelmesek egy érdekes jelenségre: az egyik kanyarban a fák között ült a sárban egy kolléga, és épp a félig leszakadt talpú bakancsát próbálta nagy erőkkel újraéleszteni. Apám morálemelésképpen megjegyezte, hogy “Hát ez bizony beszél!”. Jött is a válasz, nagy vidáman, hogy “Megoldjuk, megoldjuk!” Azért kiváncsi vagyok, hogy tényleg megoldotta-e? 😀

Mátrakeresztesre érve sikerült ismét hátrányt kovácsolni az Ágvasárig összeszedett előnyünkből, de azért némi frissítés így is belefért: 20 perc hátránnyal vágtunk neki a hátralévő 15 km-nek. Én pedig nem voltam nyugodt, sőt kifejezetten idegesített, hogy el se vagyok fáradva, megyünk mint a gép, és a sár miatt mégis állandóan hátrányba kerülünk a szintidőhöz képest.

Mitagadás eléggé eldurrant az agyam, így őrületes tempóban kezdtük meg az utat a Nyikom-nyereg felé. Már tudtam, hogy nincs hova tartalékolni, így maximális fordulatszámon pörögve úgy húztunk el a sor mellett fölfelé a hegyen, mintha rajtunk kívül mindenki állt volna. Őszintén szólva még élveztem is, hogy milyen erős vagyok, és milyen jól megy a mászás. Meg is jegyeztem, hogy

– Most aztán toljuk neki rendesen, igaz?
– Te nem vagy normális… – jött a némileg megelepő válasz hátulról.
– Mért? – kérdeztem mosolyogva.
– Te teljesen ki akarsz engem csinálni…?

Hát nem, csak éppen úgy gondoltam, hogy mostmár nem ártana sietni, ha be karunk érni időben. 🙂 Így utólag visszagondolva tényleg gyorsan mehettünk, ha már Apám panaszkodott a tempó miatt… 😀

A Nyikom-nyeregre érve visszakapcsoltunk picit. Az érdeklődésre elmagyaráztam, hogy mostmár elég simán csak gyorsan menni, nem kell extragyorsan, mert vélhetően ledolgoztuk a hátrányunkat. A Muzsla-csúcsot már rutinosan közelítettük meg, nem dőltünk be a mindenféle kis hupliknak. Tudtuk jól: az utolsó a Muzsla! Közben – hogy ne legyen olyan unalmas a teljesítménytúrázó élete – ahogy mondani sziokták: bedörrent az ég. Jó kis zivatar kezdett kialakulni, aminek ugyan szerencsére csak a szélét kaptuk el. Azért némi jégesőre még így is jó volt. Kopogtak a cseresznyemag nagyságú szemek az esőkabátomon, és arra gondoltam, hogy jó lenne mostmár hazamenni!

A csúcsot elérve azonnal mentünk tovább, és megkezdődött a szenvedés. Biciklis szemmel néztem a dolgot, és úgy gondoltam, hogy fölfelé menet én már megtettem amit megkövetelt a haza, és nem értettem, hogy miért kell még lefelé is szenvedni, hiszen bringázás közben lefelé jön az élvezet. Na, itt minden volt csak élvezet nem. A hegy ugyanis nem akart véget érni. Már legalább háromszor hittem azt, hogy mostmár tényleg az utolsó szakasz jön, és nem! A patakmederbe való lereszkedés a hegy lábánál pedig egy külön beszámolót is megérne. Hihetetlen trükkökkel és figurákkal lehetett itt találkozni. A seggesek, csúszások, és egyéb akrobatikus mutatványok oylan széles tárházát vonultatta fel itt a tisztelt túrázó publikum, ami élményszámba ment. Jómagam azt a stratégiát választottam, hogy kis erecske által keményre mosott mederben haladtam lefelé. A túloldalon pedig már minden mindegy volt, mert az igazi dagonya csak itt kezdődött.

A mederből a földútra kiérve visszafordultam, hogy megvárjam Apámat. “Nem tudom mit szuttyog még mindig ott lennt a sárban…” – gondoltam magamban, amikor egyszercsak észrevettem, hogy mintegy 30 méterrel előrébb ott integet az úton. “Gondoltam nem küzdök ott a sárban, inkább megkerültem…” – volt a válasz, a kérdésre, hogy hogyan került elém.

Innentől már csak a hattyúdal volt hátra. Ez körülbelül azt jelentette, hogy mindenki derékig sárosan, fáradtságtól elgyörört, kifejezéstelen arccal csúszkált össze-vissza a bokáig érő mocsárban. Már régen nem számított semmi, hogy ki-hova lép. Sárosabbak úgysem lettünk volna. Előttem akár egy krokodil is feküdhetett volna tátott szájjal az út közepén, azon is a legteljesebb közönnyel masíroztam volna keresztül…

És végül a Szurdokpüspöki Általános Iskola…előtte az úton a tábla: “Megkérjük a kedves túrázókat, hogy tisztítsák le a cipőjüket, mielőtt belépnek az épületbe…”. Hehe, értékeljük a humort! Majd legközelebb…

A vége 12:43, ami kb 20 perccel rosszabb, mint a tavalyi, viszont még így is időn belül! Apám még gyorsan előadott egy igen érdekes mutatványt, aminek a lényege, hogy a lehető leghamarabb változtassuk át a szinünket ember-színűből kékre. A mutatvány tökéletesen sikerült. Azt mondta, hogy fázik, így a gulyásozás sajnos elmaradt…

Arra viszont még máig nem sikerült rájönnöm, hogy miért gyalogoltunk aznap 56 kilométert a Mátrában…

Arra gondolni se merek, hogy azért mert jó volt…

Categories

Advertisements