Amikor ismeretlen helyeken járunk érzékszerveink sokkal nyitottabbak lesznek a külvilág ingereire, hiszen minden új és szokatlan. A megszokott környezetből és monotóniából kizökkenve ezernyi apró, hétköznapi dologra csodálkozunk rá szinte gyermeki lelkesedéssel. Mexikót és Perut járva ez történt velem is, az ismeretlen megértését tápláló motivációt pedig még jobban felerősítette a spanyol nyelv felé irányuló tudományos érdeklődésem. 🙂 Az alábbiakban néhány feliraton megyünk végig, amiket valamilyen oknál fogva érdemesnek találtam feljegyzésre az említett országokban való utazás során.

  • Tira aquí tu chicle (Mexikóváros)

Mexikóváros központjában, a fő sétálóutcán lévő kukák voltak ellátva ezzel a népnevelő felirattal, melynek jelentése “Ide dobd a rágód”. Magyarországról érkezve ez mindenképpen furcsának/viccesnek hat, azonban az ilyen jellegű nevelő szándék Európa mediterrán országait járva sem szokatlan.

  • Para mayor seguridad área reservada para mujeres y niños (Mexikóváros)

Ezzel a meghökkentő felirattal Mexikóváros metrómegállóiban találkozhatunk, és arra hívja fel a figyelmünket, hogy az adott terület a nagyobb biztonság érdekében kizárólag nők és gyerekek számára van fenntartva. És hogy erre miért van szükség? A mexikóvárosi metró a méreteit tekintve 12 vonalból és 195 állomásból áll, valamint 225 kilométernyi összhosszúsággal rendelkezik. Az éves szinten szállított utasok számát tekintve a világon a negyedik Moszkva, New York és Párizs metróhálózata mögött. A lefedettsége kiváló, Mexikóváros szinte bármely pontjára el lehet jutni a segítségével, ráadásul alig-alig létezik alternatívája. Ezen kívül rendkívül olcsó is, ottjártamkor 3 mexikói pezóba került egy utazás, ami jelenlegi árfolyamon 50 HUF körüli összeg. Ezt decemberben fölemelték 5 pezóra, ami kb 85 forint, de még így is elképesztően olcsó. Mindezekből tehát az következik, hogy a mexikóvárosi lakosok széles tömege használja a metróhálózatot előszeretettel, ami csúcsidőben olyan méretű zsúfoltságot okoz, hogy az már tényleg veszélyes lehet. Az emberek ilyenkor egymást tolva préselik be magukat szerelvényekbe, bent pedig szinte már kapaszkodni se kell a sűrű embermasszában. Az attrocitások elkerülése végett találták ki azt a rendszert, hogy az első 1-2 vagonba csak nők és gyerekek szállhatnak fel. A szeparálás már a peronon megkezdődik, kordonnal van elkerítve a nőknek fenntartott rész, és külön lépcső is vezet le ide. Szóval aki arra panaszkodik a budapesti metrón, hogy elé furakodott egy nyugdíjas, annak ajánlom hogy próbálja ki milyen az, amikor mexikóiak tucatjai préselik be egy zsúfolásig telt metróvagonba. Apropó budapesti metró…tudtátok, hogy a Kisföldalattit 1896-ban adták át, míg Mexikóvárosban csak 1969-ben indultak el az első vonalak? 🙂

  • El bosque de Chapultepec con 686 hectáreas, es el área verde urbana más grande de América Latina. (Mexikóváros)

Ezzel felirattal a Chapultepec parkba, Mexikóváros legnagyobb parkjába, belépve találjuk szembe magunkat, ami büszkén hirdeti, hogy a 686 hektárnyi területével Latin-Amerika legnagyobb városi zöldövezete. Egyes források szerint a chilei Parque Metropolitano de Santiago megelőzi, de akárhogy is legyen, jó érzés, hogy még a szmogos és rossz levegőjű Mexikóvárosban is van hová menekülni, ha az ember egy kis zöldre, meg viszonylagos csendre és nyugalomra vágyik.

  • Qué triste es amar sin ser amado, pero más triste es, acostarse sin haber cenado. (Tuxtla Gutiérrez, Mexikó)

Meglepően humoros életbölcsességgel kíván jó étvágyat ez a kis idézet, amit Tuxtla Gutiérrez-ben, a mexikói Chiapas állam fővárosának egy kis éttermében találtam az étlap alján. Emlékeztet rá, hogy mily szomorú szeretni anélkül, hogy viszont szeretnének, de még szomorúbb vacsora nélkül lefeküdni… 🙂

  • Cocodrilos en toda la laguna Nichupté. Éste lugar no es apto para practicar la pesca ni el nado. (Cancún, Mexikó)

Cancún legturistásabb részén, a tengerparti sávot uraló luxushotelek közvetlen közelében sikerült belefutnom ebbe a figyelmeztetésbe, aminek hatására az ember kicsit felhúzza a szemöldökét. A tábla szerint a Nichupté lagúna teljes területén krokodilveszélyre kell számítanunk, és ha ez nem lenne elég elrettentő, hozzáteszi, hogy a terület se horgászásra se úszásra nem alkalmas. Cancún napjainkban Acapulcó mellett a mexikói turizmus legismertebb centruma, a leírások szerint azonban a globalizáció és a luxushotelek megjelenése előtt a horgászok az eldugott strandok és érintetlen természet paradicsoma volt. Különleges földrajzi adottságainak köszönhetően ebből máig sikerült megőriznie valamit, ugyanis a tengerparti hotelek sávja mögött, a szárazföld belseje felé egy terjedelmes lagúna húzódik a város peremén, ami gazdag élővilágnak ad otthont,  többek között az említett krokodiloknak is.

  • Aunque sean mayores, no se avergüencen de ser alegres y de jugar. (Lima, Peru)

Ez az egyik személyes kedvencem, amit Latin-Amerika egyik legeurópaibb pontján, Mirafloresben, a limai elitnegyedben sikerült elcsípnem. A Csendes-óceán partján húzódó festői szépségű magasparton nagy gonddal rendben tartott parkok és sétányok várják a tehetős limaiakat, hogy lazítsanak egy kicsit egy-egy munkanap végén. A felirat egy tökéletes állapotban lévő játszótér bejáratánál látható, ahol mászókákat valamint egyéb szabadtéri játékokat találunk, és kedvesen emlékeztet az emberben lakozó gyermeki énre: ha felnőttek vagyunk se szégyelljünk boldognak lenni és játszani.

  • Cuando sea grande, seré Volvo. (Arequipa, Peru)

Az egyik letömörebb, legkifejezőbb felirat, életérzés a javából. Az Arequipában közlekedő taxik jelentős része egészen pici, nagyjából Polski Fiat-szerű méretű és formájú, plusz ehhez jön egy igen jellegzetes sárga szín és már a szemünk előtt is van a tipikus Latin-amerikai taxi. Egy ilyen taxi hátuljára ragasztva láttam ezt a szöveget, ami azt jelenti, hogy “Ha nagy leszek, Volvo leszek”.

  • Las molestias pasan, las obras quedan. (Puno, Peru)

“A kellemetlenségek elmúlnak, a munka megmarad.” – int türelmességre a feltúrt, szétbombázott útszakasz szélére kitett tábla Puno külvárosában, amint a buszunk lassan ereszkedik a Titicaca tó partján fekvő turistacentrumba. A felirat ugyanakkor a munkálatok ütemét is sejteni engedi…

  • Prohibido orinar  bajo pena de multa (Puno, Peru)

Büntetés terhe alatt tilos vizelni – figyelmeztet egy beszédes grafika társaságában a tiltótábla Puno egyik mellékutcájában. Hát igen ez Latin-Amerika – mondhatnánk szemellenzősen, de ne legyünk álszentek, ez szinte minden nagyvárosban probléma, Budapesten is, a különbség csak annyi, hogy itt még figyelmeztető tábla sincs.

  • Si tratas bien al turista tratas bien al Perú. (Puno, Peru)

Ez az utolsó szinte Peru szlogenje is lehetne, ami kihangsúlyozza, hogy ha jól bánsz a turistával jól bánsz Peruval is. Különösen fontos ez egy olyan országban, ahol a halászat és a bányászat mögött a turizmus a legfőbb iparág. Ez a leggyorsabban növekvő szektor Peruban, évi 25%-os növekedést produkálva az elmúlt 5 évben. Az országban több mint százezer régészeti hely található, rengeteg látnivalóval, a sivatagtól kezdve az Andokon át az őserdőig. A látogatók között a leggyakoribbak az amerikaiak, chileiek és az argentínok. Egy perui kormány által készített felmérés szerint a turisták elégedettségi rátája a látogatás után 94%. Elég vicces egy statisztika, mindenesetre nehéz elképzelni, hogy a maradék 6%-nak mi lehetett a baja…talán nem tetszett a Machu Picchu?

Advertisements

Már nem tudnám megmondani, hogy mikor találkoztam először képeken a Machu Picchu-val, de az biztos, hogy a kezdetektől fogva lenyűgözött. A természettel tökéletes összhangban álló, lélegzetelállító környezetben fekvő romváros világ életemben a legjobban vágyott utazási célpontom volt. Ha voltak is időközben kisebb megingások, tízből kilencszer biztosan Perut és a Machu Picchu-t mondtam volna válaszként arra a kérdésre, hogy hova szeretnék a legjobban eljutni. A nap tehát, amikor a Machu Picchu-t felkerestem, nem csak a perui túrám csúcspontja, hanem egy régi álmom beteljesülése is volt.

A Machu Picchut a XV-dik század második felében építették, és egészen az 1911-es hivatalos felfedezéséig ismeretlen volt a nagyvilág előtt. Létezése ugyan helyileg ismert volt, azonban nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget, egészen amíg Hiram Bingham – a Yale Egyetem Latin-Amerika történelmével foglalkozó professzora – két helyi vezető segítségével rá nem talált és nemzetközileg ismertté nem tette. A város – melyet magas rangú inkák laktak – vallási, csillagászati és helyi közigazgatási központként funkcionált. Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, hogy pontosan mikor és miért hagyták el a lakói. A város létezéséről csak az elit inkák egy kis csoportja tudott, és a fontossága miatt a létezésének titokban tartása mellett döntöttek a spanyol conquista alatt. A feltételezések szerint 1540 után hagyták el a várost, amikor a spanyol csapatok behatoltak a régióba. A városba vezető hidakat és ösvényt tönkretették, az utóbbit azonban később helyreállították, ami megkönnyítette a későbbi felfedezést. Hiram Bingham érkezésekor a Machu Picchu-nak két lakója volt, akik kukoricát termeltek a teraszokon.

Amikor a Machu Picchu meglátogatása előtti este a recepciós lány megkérdezte, hogy fél ötkor, vagy ötkor szeretnék-e reggelizni, kicsit azért kikerekedtek a szemeim. Mindenki szeretne felérni a romvárosba a reggel hat körüli napfelkeltéig, hogy különleges megvilágításban gyönyörködhessen a tájban – a szállásadók pedig ehhez alkalmazkodtak. Végül nem sokkal hajnali öt után – még sötétben – vágtam neki a nagyjából egy órás gyalogútnak. A turistaipar természetesen a Machu Picchu esetében is megtette hatását: rút szerpentint vágtak a hegy oldalába, hogy buszokkal hordhassák a látogatókat Aguas Calientesből a romvároshoz. Buszok nélkül a Machu Picchu a széles tömegek számára megközelíthetetlen lenne, számomra azonban egy pillanatig se volt kérdés, hogy gyalogolni fogok.

A meredek gyalogos szerpentinen csak néhány vállalkozó kedvű turistával találkoztam, a nagy többség a buszos utazást választja. Mintegy 3 km és 400 m szintemelkedés leküzdése után néhány inka épület tűnt fel a reggeli szürkeségben a hegygerincen, majd pár kanyar múlva a párás melegben csatakosra izzadva megérkeztem a romváros bejáratához. Átküzdöttem magam az ajánlkozó guide-ok sűrűjén – nekem itt most ne mondja meg senki, hogy merre menjek, és mire figyeljek – majd a kora reggeli napsütésben lassan kibontakozott előttem a képeken már annyiszor látott táj. Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy még egy kicsit kivárok, és először inkább elveszek a részletekben, de aztán hirtelen mohóvá váltam. Most rögtön látni akarom – mondtam magamban, és az Őrház felé indultam. Az Őrház az épületegyüttes legmagasabb pontján található, ahonnan remek kilátás nyílik a vidékre, nem mellesleg ez a hely a Machu Picchu klasszikus ábrázolásának a nézőpontja.

Az utazások (főleg a hosszabb utazások) során az ember sokszor természetesnek veszi, hogy nem hétköznapi helyeken van és csak utólag, a képeket nézegetve döbben rá: “Azta, de durva helyeken jártam!” Azonban amikor ott álltam fent a Machu Picchu-ban a lábaim alatt elterülő, lenyűgöző szépségű tájjal, amint a hegyek fölött átbukó napsugarak beragyognak mindent…az valóban különleges élmény volt. Kerestem egy szép zöld, füves, napsütötte teraszt az Őrház alatt, oda kifeküdtem, és a következő bő egy órában semmi mást nem csináltam, csak vigyorogva bámultam a fantasztikus kilátást. Próbáltam magam minél jobban átadni a tudatnak, hogy igen, én most tényleg itt üldögélek a Machu Picchu-ban. Erre tökéletesen igaz a közhely: lehet puffogtatni a jelzőket, de igazából teljesen a felesleges, ugyanis a Machu Picchu élőben még annál is sokkal jobb hely, mint amit a képek sejtetnek. Egyszerűen látni kell!

A Machu Picchu látogatását napi 2500 főben korlátozzák, de lehet kapni többféle jegykombinációt is. Megmászható például a romváros fölött magasodó, nagyjából 3000 méter magas Machu Picchu hegy (ez nem látszik a klasszikus képeken), vagy a Huayna Picchu, az a gúla alakú hegy, ami a klasszikus képeken látható a romváros közvetlen hátterében. Eleinte nem értettem, hogy miért nincs olyan jegy, amivel mindkét hegy mászható, később azonban rájöttem, hogy erre viszonylag kicsi lehet az igény, mert a két hegy egymás után való megmászása fizikailag már szép kis kihívást jelentene. Én végül a Huayna Picchu megmászására szavaztam, aminek a látogatása napi 200 főre van korlátozva. Két turnus van, az első csoport reggel 8-tól, a második 10-től indulhat. Az én jegyem a második csoportba szólt.

A Macchu Picchu quechua nyelven Öreg Hegyet jelent, a Huayna Picchu pedig Fiatal Hegyet, és az utóbbin is találhatóak inka építmények. A Huayna Picchu szent hegy volt, a főpap otthonaként szolgált. A fölfelé vezető ösvényeken azon gondolkoztam, hogy az inkáknak biztos nem volt tériszonyuk, másrészt pedig milyen jó hegyi futóversenyt lehetne itt rendezni. A hegyről szédítő kilátás nyílt a Machu Picchu irányába, ami ebből a szemszögből nézve teljesen átlagos inka romvárosnak tűnt. Közben a tekintetet kissé körbejáratva a nem is oly távoli horizonton 5000 méter fölötti hegyek hófedte csúcsai villogtak fehéren, lent a közeli méregzöld völgyből pedig az Urubamba folyó által körülölelt, extravagáns küllemű Cerro Putucusi masszív tömbje tört az ég felé hivalkodóan.

A Huayna Picchu által nyújtott különleges perspektíva kiélvezése után visszaereszkedtem a nyaktörő lépcsősorokon a Machu Picchu-ba. Részletesen bejártam a komplexum különböző zegzugait, elsétáltam a közeli Inka Hídig, utána pedig már csak ültem, és elégedetten csodáltam a tájképet. Azon nevettem magamban, hogy nem is tudtam korábban, hogy a Machu Picchu valójában egy túra… Olvastam kissé negatív beszámolókat a Machu Picchuval kapcsolatban, hogy a rengeteg ember miatt elveszik a varázsa, én azonban ezt nem érzékeltem. A buszos csoportok nagyja a kora reggeli érkezésemkor még nem, a késő délutáni indulásomkor pedig már nem volt ott, és közben se akadt egyetlen olyan pillanat sem, amikor sokallottam volna az embereket. Nekem a Machu Picchu egy egész napos program volt, és máshogy nem is tudom elképzelni. Számomra ez a tökéletes látnivaló a természethez való közelsége és a jó sok túrázási lehetőség miatt. Amikor nem sokkal este hat előtt végül újra Aguas Calientes felé vettem az irányt kicsit úgy éreztem magam, mint aki egy küldetést teljesített. Félve gondoltam a Peruban eltöltendő hátralévő napjaimra, hogy ezek után vajon mi tud még elkápráztatni…

A Machu Picchu nem tartozik a világ legkönnyebben megközelíthető látványosságai közé. A legfőbb bonyodalmat az okozza, hogy a mai napig nem vezet oda semmilyen autóút, és szerintem még egy jó darabig nem is fog. Az Inkák leghíresebb romvárosának meglátogatása ezért még 2013-ban is felér egy kisebb expedícióval. A világszenzációra éhes, elszánt turisták rendelkezésre álló idő, pénztárca és kalandvágy függvényében jónéhány variációs lehetőség közül válogathatnak az útvonalat illetően. Ami az egyes verziókban közös, az Aguas Calientes, a Machu Picchu “bejárati kapuja”.

Aguas Calientes a Machu Picchu-hoz legközelebb fekvő lakott település, cirka 3 km-re található a romvárostól az Urubamba folyó völgyében, kb 2100 méteres tengerszint feletti magasságban. Létezését kizárólag a világhírű romvárosnak köszönheti, napjainkra pedig gyakorlatilag megkerülhetetlen tényezővé vált minden Machu Picchu-ba igyekvő ember számára. Hivatalos neve Machu Picchu Pueblo (Machu Picchu Falu), de ennyi erővel Perut meg hívhatnánk Machu Picchu Országnak, szóval én inkább maradok a régimódi Aguas Calientes elnevezésnél, aminek a jelentése béna tükörfordításban “Meleg Vizek”-et jelent, és falu közelében lévő termálfürdőre utal.

Ha az embernek nincs kedve/ideje napokat gyalogolni, akkor Aguas Calientes megközelítésére az egyetlen lehetséges megoldás a vonat. Peru-ról tudni kell, hogy alapvetően egy olcsó ország, jóval olcsóbb, mint például Mexikó. Vannak azonban olyan “luxuscikkei”, mint a Nazca Vonalak, vagy a Machu Picchu, és exeknek a luxuscikkeknek rendesen megkérik az árát. Az Aguas Calientes-hez legközelebb fekvő lakott település Ollantaytambo, ahonnan a legolcsóbb retur-jegyet nagyjából 100 amerikai dollárért lehet összevadászni, ami – árfolyamtól függően – ~22 000 forintnak megfelelő összeg. Mindezt egy oda-vissza 80 km-es vonatozásért képesek elkérni a kedves turistától, ugyanakkor a perui állampolgárok ugyanerre a vonalra oda-vissza 20 perui új sol ellenértékben válthatnak jegyet, ami körülbelül 1500 HuF. És ezek után ne érezze magát úgy az ember, hogy csúnyán le akarják húzni…

Első körben tehát el kellett jutnom Cuzco-ból Ollantaytambo-ba, amit nevetséges áron meg lehet oldani a helyi tömegközlekedési eszköz, a colectivo igénybevételével, csak győzze megtalálni az ember a telephelyét. A közlekedés amúgy európai szemmel minden bizonnyal az egyik legfurcsább dolog Latin-Amerikában. A lokális tömegközlekedés általában nem rendes buszokkal történik, hanem úgynevezett colectivo-k segítségével, ami egy fix útvonalon közlekedő, folyamatos megállókkal működő kisbusz. Ennek nem pályaudvara, hanem egy telephelye van ahonnan indul, és a telephely előtti utcán a sofőrök hangosan ordibálva gyűjtik az utasokat. Menetrend nincs, a kisbusz akkor indul, amikor összegyűlik elég ember és megtelik minden hely. Persze a kisebb ferdítések az agitálás során mindennaposak. A sztenderd, jól bevált szöveg, a falta uno (egy hiányzik), pont azt jelentette, hogy még legalább 4-5 üres hely volt az autóban, amire olyan 20 percet vártunk mire megtelt…

Ollantaytambo-ba érve, a vasúttársaság jegypénztáránál kiderült, hogy limitálva van a vonatra felvihető csomagok mérete, így a nagy hátizsákomat az állomáson kellett hagynom egy direkt erre a célra létrehozott ingyenes megőrzőben. A szűkös, szakadt, zsúfolt colectivo-ból egész nagy váltás volt átülni a patyolat tiszta, hatalmas lábteret biztosító luxusvonatra, ahol menet közben andalító muzsika szólt és szendvicseket meg üdítőt szolgáltak fel. Kicsit megint olyan érzésem volt, mint a Nazca vonalak megtekintése közben, hogy sokkal autentikusabbnak éreztem volna az élményt, ha egy szakadt, koszos, rozoga, pöfékelő vonattal mehettem volna a Machu Picchuhoz, azonban nem árt szemelőtt tartani, hogy annak az országnak a főattrakciójáról beszélünk, ami kis túlzással a turizmusból él. Ebből a szemszögből nézve érthető a világszínvonalú szolgáltatás, csak éppen az így kapott steril rendezettségnek semmi köze nincs Latin-Amerikához.

Nem titok, hogy a Machu Picchu-tól nagyon sokat vártam, és az egész addigi utam során tapasztalt kopárság miatt féltem, hogy ez se olyan lesz, mint a képeken. Hogy nem lesz annyira zöld, nem lesz annyira látványos… Még az ollantaytambo-i vasútállomáson is kissé csalódott voltam, amikor a környező tájat fürkésztem. Nyoma se volt annak a buja, zöld, őserdei növényzetnek amit vártam. Miután elindultunk, és a vonat megkezdte két és fél órás útját a hegyek között az Urubamba folyó völgyében, még mindig arra gondoltam, hogy oké-oké, nem rossz, de a Szalajka-völgy azért mégiscsak szebb. Aztán ahogy egyre mélyebbre hatoltunk a 4-5000 méteres hegyek által szegélyezett völgybe, kezdett az én véleményem is megváltozni. Fokozatosan bezöldültek a meredek hegyoldalak, és az egyre dúsabbá váló növényzet között helyenként inka épületek romjait lehetett felfedezni.

Aguas Calientes-be érve már teljesen belelkesedtem, éreztem, hogy ez tetszeni fog. A falunak egyébként semmi köze nincs Latin-Amerikához, leginkább egy alpesi üdülőfalura hasonlít rengeteg turistával. Helyivel szinte alig lehet találkozni. A sétálóutcán étterem-étterem hátán, és hotelből sincs éppen kevés. Az állomásról csak egy gigantikus méretű zsibbvásáron keresztülvágva lehet kivergődni. Mindez azonban cseppet sem zavart, hiszen maga a környezet, a falu fekvése lenyűgöző. Aguas Calientes azon a vidéken helyezkedik el, ahol az trópusi őserdő találkozik az Andok kopár hegyvonulataival, aminek az eredménye egy egészen egyedi klíma és tájélmény. Hatalmas a páratartalom, a jelentős tengerszint feletti magassághoz képest meleg van, és a környező ~3000-es hegyeket trópusi növényzet borítja. A ~3400-on fekvő, éjszakánként jéghideg Cuzco után a szervezetem szabályosan fellélegzett. A zseniális környezetben található, méregdrága turistacentrumot lelkendezve egyből el is neveztem a világ legjobb fekvésű településének, és abban a pillanatban egy kicsit se éreztem túlzónak ezt a kitüntető címet. 🙂

Estefelé még tettem egy rövidebb sétát a völgyben, hogy felderítsem merre kell menni másnap reggel a Machu Picchu felé. Elgyalogoltam egészen az Urubambát keresztező hídig, ahonnan az út már egyenesen a Machu Picchu-hoz vezet. Útközben sok hátizsákos turistával találkoztam szembe, akik a hosszabb, nehezebb, kalandosabb gyalogos megközelítést választották a völgy ellenkező végéből, Santa Maria felől. Ha még egyszer eljutok Peruba, talán én is elkalandorkodok arrafelé. A hídőr sajnos nem engedett tovább, mondván a hídon csak a romvárosba szóló belépőjeggyel lehet átkelni. Valóban, még az enyhe szürkületben is felsejlettek a Machu Picchu épületeinek jellegzetes háromszög alakú tetői a szemközti hegygerincen, tehát már nagyon közel voltam a célhoz. 🙂 Vidáman fordultam vissza a széles úton a falu irányába, hogy megvacsorázzak és kipihenjem magam, közben pedig már nagyon vártam a másnapot.

A kellemes koradélutáni napsütésben jó hangulatban vettem a nyakamba a várost. A környező hegyeket vizslatva észrevettem egy keresztet, ami alatt emberek álltak. Egyből eldöntöttem, hogy megpróbálom megkeresni az utat a keresztig, ahonnan biztos remek kilátás nyílik a völgyre. Nem is kellett sokat kutatnom, csupán követnem kellett a hegyoldalt meredeken támadó macskaköves utcákat egészen addig, amíg az utcák gyalogösvénnyé nem szűkültek. Útközben a kényelmes nyugati turisták lustaságát kihasználni igyekvő lovasokba botlottam, akik lóháton juttattak volna fel a hegy tetejére – jó pénzért cserébe. Az egyikük még azt is felajánlotta, hogy kerülőúton, belépő nélkül bevisz a közeli romokhoz, a Saqsaywaman-hoz, ami egy erődítményszerű vallási komplexum volt, mellesleg estefelé, naplementekor érdekes árnyjáték figyelhető meg a falain. Természetesen minden unszolás ellenére – vagy talán pont éppen amiatt – önerőből, gyalog érkeztem a kereszt alá. A lefelé igyekvő nap sugarai különleges megvilágításaba helyezték a gyér fenyvesekkel tarkított füves dombokat, a lábam alatt pedig az egykori Inka Birodalom legjelentősebb városa terült el a széles völgyben. Kissé elvarázsolva ültem le az egyik domboldalban a fűre, élveztem a lágyan melegítő napsütést és sokáig csak a tájban gyönyörködtem minden mást kikapcsolva.

A városba visszaérve már besötétedett, és ideje volt egy rendes vacsorával lezárni a hosszú napot. A rendes vacsorához pedig rendes perui éttermek kellenek, ez a napnál világosabb volt. Ezúttal azonban kissé mellélőttem. Egy eldugott helyen lévő vendéglátó helységbe léptem be, bent tele peruiakkal. Itt jó sokan vannak, ez jó lesz – gondoltam magamban. A pengeéles megfigyelőképességemmel épp csak azt nem vettem észre, hogy itt senki nem eszik, mindenki csak iszik – azt viszont igen jó hangulatban. “Hola Amigo, mit keresel?” – lépett oda hozzám egy nem különösebben szimpatikus, tenyérbe mászó képű fiatalabb srác. “Kaját.” – válaszoltam hanyagul, talán csak azért, hogy fitogtassam elképesztő spanyol tudásomat, és bebizonyítsam, hogy nekem aztán nincs szükségem segítségre, boldogulok egyedül is. Máskülönben minden bizonnyal leráztam volna a fazont. “Á, gyere, segítek neked kaját, rendelni, gyere ülj le hozzánk, itt vannak a barátaim is!” – érkezett a válasz. Ezen a ponton nyilván mindenki azt gondolja, hogy vagy nagyon hülyének, vagy nagyon bátornak kell lenni ahhoz, hogy valaki egyedüli fehér emberként beüljön több tucat félig vagy teljesen részeg italozó perui közé… Én nem tartom magam se nagyon bátornak se nagyon hülyének, úgyhogy valószínű, hogy inkább csak fáradt voltam, és a csajokkal folytatott délutáni beszélgetés túlságosan pozitívvá tett. Szóval belementem: lássuk mi sül ki ebből.

Először hátramentünk a konyhához, hogy megrendeljük a vacsorám. Miután következetesen spanyolul válaszoltam mindenre amit a srác angolul kérdezett, végül a fejemhez vágta, hogy ha ekkora spanyol professzor vagyok, akkor intézzem el egyedül a rendelést, ő nem is kell hozzá. Kirendeltem hát egy Trucha a la plancha-t (pisztráng vaslapon sülve), majd leültem az egyik asztalhoz, ahol volt egy üres szék. Kettő középkorú, erősen illuminált állapotban lévő fickó alkotta az asztaltársaságom. Éppen egy egy literes Cusqueña-t (helyi sör) szopogattak közösen, a legnagyobb elégedettséggel. Kiderült, hogy testvérek, mindketten a turizmusban dolgoznak, az egyikük szakács, és másnap indul egy kanadai csoporttal a Salkantay trek-re, egy 5 napos túrára, aminek a vége a Machu Picchu. Az Inti Raymi ünnepséget kihasználva este még mindenki iszik egyet, aztán másnap indul a munka. Ezen kívül túl sok érdekes dolgot nem sikerült megtudni a bárgyún vigyorgó, erősen kapatos testvérpártól, a beszélgetés pedig kezdett kissé kínossá válni. A pisztrángom közben csak nem akart megérkezni, majd amikor a sokadik ¡salud! (egészségedre!) után elfogyott a sör is, és az újabbat csak az előzőnél drágábban adták volna nekik, felháborodva felálltak és sietve távoztak. Előtte azért kaptam egy jó tanácsot: külföldiként nem ajánlatos itt tartózkodnom a sok részeg perui között, mert könnyen megtalálhatnak. Fél füllel hallottam, ahogy a “vendéglátóm” telefonál valakinek, megemlítve, hogy egy “gringo” is van velük. Életemben kevés tanácsot fogadtam meg, de ha már a peruiak mondják, hogy menjek el, akkor az jelent valamit. Ez volt az a pont, amikor én is felálltam és a marasztalás ellenére követtem a távozó testvérpárt. Az utcára érve azon gondolkoztam, hogy vajon mennyire voltam közel ahhoz, hogy ezúttal tényleg bajba keveredjek…

Hazafelé még megálltam picit nézelődni a főtéren, ahol sötétedés után is folytatódott az Inti Raymi felvonulása, az emberek tömött sorokban hullámoztak az utcákon, és sűrű falat alkottak a menet körül. Amennyire megfigyeltem minden régió beöltözött a saját népviseletébe, és fúvós-dobos kísérettel, táncolva meneteltek. Ezen kívül voltak még hatalmas figurák, amiket csak az ünnep kedvéért készítettek, és ezeket is végighúzták a nézők között a menet keretében.

Utálok éjszaka utazni, olyankor nem látom a tájat – magyaráztam a svéd csajoknak a puno-i pályaudvaron az éjszakai buszra várva. Ők is a Cuzco-ba tartó járatra vártak, ez volt az utolsó alakalom, hogy találkoztunk. Érdekes volt megfigyelni, hogy hányszor belefutottam ugyanazokba az arcokba teljesen véletlenül. Ebből is látszik, hogy milyen méreteket ölt a turizmus Peruban. Mexikóban például nyoma se volt hasonló jelenségnek. A svéd csajokon kívül a Titicaca-tavon megismert miami fickó is pont ugyanerre a buszra várt. Lelkesen mesélt a Taquile szigetén – indiánok társaságában – eltöltött éjszakájáról. Cuzcó is szóba került, hogy biztosan tetszeni fog nekem, mert nagyon különleges hangulata van. Ő már sokadszor tér vissza, és mindig talál ott valami új felfedezni valót.

A város az ország szívében, egy völgyben helyezkedik el, minden irányból hegyek veszik körül. Az inka uralkodók innen irányították a valaha hatalmas Inka Birodalmat. A település eredetileg a Qosqo nevet viselte, aminek a jelentése „a Világ Közepe”. Francisco Pizarro – Peru conquistádora – 1533-ban érte el az egykori fővárost, amit az akkor már vezérüket veszített és legyőzött indiánok felgyújtottak, hogy a lehető legkevesebb kincs jusson a spanyol hódítók kezére. Ironikus módon tehát a spanyoloknak kellett megmenteniük a várost a pusztulástól némi arany reményében…

Az én legnagyobb elvárásom Cuzcó felé viszont már leginkább csak annyi volt, hogy reméltem talán melegebb lesz arrafelé, mint a Titicaca-tó partján… Utólag kiderült, hogy tévedtem. Hiába fekszik Cuzco 3400 méteren, 400 méterrel alacsonyabban mint a Titicaca-tó, ettől sajnos még arrafelé sincs melegebb, sőt. Sokat beszéltek a Titicaca-tónál a tó klímaszabályzó hatásáról, amit őszintén szólva nem igazán vettem komolyan. Mindig azt mondták, hogy a hatalmas vízfelület nélkül még hidegebb lenne az időjárás a tó környékén. Nos, Cuzcóban nincs tó, hideg és fűtetlen, vékony ablakú szobák viszont annál inkább vannak. Tehát fáztam. Legalábbis esténként, mert napközben sokszor pólóban is el lehetett lenni, de az esti hideg kimondottan hátrányosan érintett a kezdődő megfázásommal szembeni harcban. A fagyos klímán kívül volt még egy főellenségem: a magasság. 3400 méteres tengerszint feletti magasságban bizony ritkább a levegő, és ezt bizonyosan meg is fogod érezni – ha csak nem vagy himalájai sherpa. Én sajnos nem vagyok, mitöbb korábban már többször is kiderült, hogy a 3000 méteres zóna fölött lehetnek problémáim. A magassággal járó fejfájáson már a Colca kanyonnál túlestem, ezt leszámítva viszont nem éreztem úgy, hogy a szervezetem bármiféle módon is adaptálódott volna a körülményekhez. Folyamatosan gyengének és fáradtnak éreztem magam, és a nagy szintkülönbségekkel bíró városban sétálva nem estek jól a kaptatók, szuszogtam rendesen.

Mindezek – és az elfuserált megérkezésem – ellenére eleinte mégis kimondottan tetszett a város. Az Amerika legősibb élő városaként emlegetett Cuzco még úgy is őrzi semmihez nem hasonlítható hangulatát, hogy ma már leginkább egy óriási turista-csapdaként lehetne jellemezni. Az ember minden sarkon pénzért lefényképezhető “mű”-lámákba, és különféle masszázst kínáló nőkbe botlik. A hatást csak fokozta, hogy ottlétemkor zajlott az Inti Raymi, a téli napforduló ünnepe, ami az egyik legfontosabb inka ünnep. Peru feltételezhetően legturistásabb városában tehát még a szokásosnál is jóval több ember gyűlt össze az ország és a világ minden tájáról. Már előre figyelmeztettek, hogy legyek nagyon óvatos, mert a sok ember vonzza a balhés alakokat, és magam is úgy gondoltam, hogy ha ezt is megúszom minden gond nélkül, akkor utána már tényleg nem történhet semmi. Persze emiatt nem kell állandó félelemben lenni, csak a sűrű tömegben nem árt szemmel tartani, hogy kik vannak körülöttünk, és kapaszkodni az értékesebb dolgokba… 🙂

Az érkezésemet követő rövid alvás után bevettem magam a város sűrűjébe. Először egy kellemes, peruiakra szakosodott kajáldát kerestem, ahol elfogyaszthattam a caldo blanco, lomo saltado kombinációjából álló ebédmenümet, amit egy kis chicha morada-val kísértem le. A kimaradt reggeli és a sok mászkálás miatt azonban hamar megéheztem újra. Épp egy május elseji hangulatot idéző parkosított térre érkeztem, ahol rengeteg utcai kajaárus főzte/sütötte/grillezte a helyi specialitásokat, az emberek pedig kis műanyag sámlikon üldögélve zabáltak. Az utcai kajákhoz addig sosem voltam elég bátor, de itt egész kúltúráltnak tűntek a körülmények, és annyira jól is nézett ki a kaja, hogy én is beálltam a sorba.

– Jó, napot! Mi ez? – kérdeztem.
Arroz con huevos. (Rizs tojással.)

Azta, micsoda egy kreatív kajanév – gondoltam magamban, és emeltem a tétet.

– És mi van benne? 🙂
– Rizs, tojás, hagyma, paradicsom…
– Oké, kérek egyet.
– Jól átsütve?
– Igen…

Úgy talán több esélyem van a túlélésre, morfondíroztam magamban. A kaját egyébként leginkább úgy tudnám leírni, mint tükörtojás rizses-zöldséges körettel. Amúgy pedig finom. 🙂

Lehuppantam tehát a jó adag arroz con huevos-szal az egyetlen szabad sámlira a műanyag asztal mellé. Körülöttem csak peruiak, igazi folklór környezet. Akkor még nem sejtettem, hogy nem csak a nap, de az egész perui út egyik legjobb döntését hoztam meg éppen. Épphogy csak belekezdtem a rendkívül egyszerű, ám annál finomabb uzsonnámba, amikor egyszercsak nekemszegezték a kérdést:

– Where are you from?
– De Hungría. – Feleltem spanyolul, miközben csodálkozva megállapítottam, hogy mennyire fáradt vagyok: észre se vettem, hogy pont két csaj mellé ültem le. Magamban pedig azon bosszankodtam, hogy már megint angolul akarnak velem beszélgetni, amikor én Peruban peruiakkal csak és kizárólag spanyolul akarok beszélni.
– És mikor érkeztél Cuzco-ba? – Kérdezte az egyikőjük még mindig angolul.
– Ma reggel, de nem szükséges angolul beszélned. – feleltem továbbra is kissé morcosan, azon tűnődve, hogy de nehéz a felfogása: nem látja, hogy spanyolul akarok beszélni? „Utálom az angolt.” Tettem hozzá, és abban a pillanatban valóban utáltam is. „De a magyart szeretem, a legjobb nyelv a világon.” Erre egy rövid pillanatra elhallgattak, kissé megfagyott a levegő. „A magyar és utána a spanyol, ezek a legjobbak.” Tettem hozzá mosolyogva, amire nagy nevetés volt a válasz, hirtelen feloldódott a hangulat és beindult a délutáni dumaparti.

Kiderült, hogy Maria – aki angolul kezdeményezte a beszélgetést – már több mint 10 éve lakik Cuzcóban, a barátnője pedig eredetileg limai, és nemrég költözött ide, az Andok szívébe. Ezután több váratlan fordulat is következett. Maria a pulóverem „Urban biker” feliratát látva rákérdezett, hogy bringázom-e. A pozitív választ hallva pedig széles vigyorral nyújtotta a kezét. Kiderült, hogy ugyanolyan fanatikus bringás mint én, sőt ő már megvalósította azt, ami nekem egyelőre csak álom: a bringázásból él, egészen pontosan egy bringás túravezető céget üzemeltet Cuzcóban, ahol városi bringázásoktól kezdve, a montizáson keresztül a kerékpározás széles skáláját kínálják a turistáknak. A következő teljesen hihetetlen fordulat akkor jött, amikor kiderült, hogy ő is szolgált óceánjárón! Egészen pontosan a Norwegian Cruise Lines kötelékében húzott le két szerződést mint recepciós. Egy szerződést Európában, egyet pedig – hozzám hasonlóan – a Karib-tengeren. Csak nálam sokkal vagányabban intézte a dolgait, ugyanis a bringázásról a hajón se mondott le. Elmondása alapján a négyszemélyes kabinban az ágya és a fürdő közé még pont befért a bringája felállítva, így akárhányszor kikötöttek, ő mindig nyeregbe pattant, és két keréken fedezte fel az ismeretlen tájakat. Csak úgy dőltek belőle a jobbnál-jobb, viccesen előadott sztorik a törökországi eltévedésekről, használhatatlan, érthetetlen útbaigazításokról, utolsó pillanatban visszaérkezésekről, arról hogy hogyan bringázott fel Nápolyból a Vezúvra, hogy mennyire fáradt volt mindig amikor a visszaért, és alig bírt dolgozni… Nagyon szórakoztató volt, szó szerint dőltünk a röhögéstől.

Miután mindenki könnyesre röhögte magát kaptam egy névjegykártyát, és azzal váltunk el, hogy ha lesz kedvem bringázni egyet, akkor nézzek be a boltba. Én pedig vidáman, feldobódva, immár lendületes léptekkel folytattam utam, és azon gondolkoztam, hogy ilyen véletlenek, ilyen egybeesések egyszerűen nincsenek, ez nem létezik. Magamban pedig ismételten arra jutottam, hogy megnézhetsz akármilyen csodálatos turistalátványosságokat, ezek a ritka pillanatok, amikor kiszabadulsz a hülye nyugati turista szerepéből, és csak úgy érdek nélkül elbeszélgetsz a helyiekkel és közben jól érzitek magatok, ezek adnak lelket egy ilyen utazásnak. Egy nevezetes hely meglátogatása az évek múlásával talán csak egy strigula lesz a listádon, de az ilyen beszélgetésekre emlékezni fogsz. Ezek nem tervezhető dolgok, vagy jönnek maguktól, vagy nem jönnek, sok mindent nem tehetsz. Nem emiatt fogsz elindulni otthonról, de ez az ami miatt igazán érdemes utazni.

Hajnali fél öt körül lehetett, amikor a Cruz del Sur autóbusztársaság menetrendszerinti járata cirka 6 és fél órás zötykölődés után megérkezett a Titicaca-tó partján fekvő Puno-ból indulva az egykori Inka Birodalom fővárosába, Cuzco-ba. A köztéri elektromos információs tábla 0°C-ot mutatott. Átfagyva, remegő lábakkal szálltam le a buszról, és türelmetlenül toporogtam a sorban a hátizsákomra várva. A modern, minden igényt kielégítő luxus-busz szellőztető rendszeréből egész éjszaka dőlt rám a kinti hideg levegő. A taxi egy szűk sikátor előtt rakott le, ahova már nem fért be az autó. „Ez lesz az az utca” – közölte a sofőr. Pár lépés után egy kis udvarba érkeztem, hotelek cégérei világítottak az éjszakai sötétségben minden ajtó fölött. „Ez egyik sem a Hostal Samani. Pedig biztos jó helyen járok.„ – elmélkedtem magamban, miközben a telefonomon 25-ödször is leellenőriztem a nevet. „Jó estét kívánok, a Hostal Samani-t keresem…” – kopogtam be a legközelebbi szálláshelyre. „Jöjjön csak be…” –érkezett a válasz a jól megtermett dueña*-tól. A szobába érkezve már egészen biztos voltam benne, hogy rossz helyen járok, de az ágy közelsége megalkuvóvá teszi az embert: maradtam. Hosszúnadrágban, kabátban bújtam a vékony takaróréteg alá, és a környező zajok ellenére hamar álomba zuhantam. Pár órával később, már reggeli világosban fürkésztem a tájat az első emeletei ablakomból. Egy ismerős cégéren akadt meg a tekintetem közvetlenül a szállásom mellett: Hostal Samani. “Végül is, csak egy számot tévedtem.” – állapítottam meg ironikusan. Utálok éjszaka utazni…

*tulajdonos asszony

IMG_1336

IMG_1338

IMG_1340

IMG_1341

IMG_1342

IMG_1344

IMG_1345

IMG_1346

IMG_1347

IMG_1348

IMG_1349

IMG_1350

IMG_1351

IMG_1352

IMG_1353

IMG_1354

IMG_1355

IMG_1356

IMG_1358

IMG_1364

(Bizonyára néhányatoknak feltűnt, hogy a Peru-túra jópár jelentős állomásáról még nem született megemlékezés, aminek elsődleges oka, hogy Cuzco-ban tökrement a laptopomban a vincseszter. Rajta az összes képpel. Optimális esetben a perui tartózkodásom utolsó, mirafloresi napjaiban megírtam volna minden bejegyzést, így viszont sajnos esélyem se volt. Szerencsére a képeket azóta sikerült megmenteni, így a lustaságomon kívül lassan semmi akadálya nem lesz a folytatásnak. Szóval igyekszem a közeljövőben a végére érni a sztorinak, mert bőven maradtak még érdekességek…:))

A hajón se időm, se lehetőségem nem volt alaposan informálódni a perui utazásom előtt, emiatt a lehető legfelkészületlenebbül érkeztem Dél-Amerikába. Csupán egy elnagyolt, vázlatos elképzelés volt a fejemben arról, hogy tulajdonképpen mit is akarok ott csinálni. Machu Picchu, Nazca-vonalak, Titicaca-tó, Inka trail, Cuzco. Ezek voltak előzetesen a túra sarokpontjai. A Nazca-vonalak után tehát egy újabb misztikus helyszínre érkeztem, amit előzetesen is nagyon vártam.

A Titicaca-tó a 3812 méteres tengerszint feletti magasságával a világ legmagasabban fekvő hajózható tava. (Ez ugyan hangzatos, de definíciónak szerintem eléggé slendrián megfogalmazás.) Ezen kívül Dél-Amerika legnagyobb édesvízi tava, a Balatonnál egy kicsit több mint 14-szer nagyobb vízfelületet kell elképzelni – csak hogy legyen némi viszonyítási alapunk. Ez a hatalmas vízfelület az ország déli határánál fekszik Peru és Bolívia között.

A tavat többféle hajós program keretén belül lehet bejárni, vannak többnapos, ottalvós verziók is (előzetesen nekem is egy kétnapos verziót ajánlottak, mint legjobb választás), azonban én inkább az egynapos program mellett döntöttem. Ez az Uros-szigetek – amiket mindenki csak Úszó szigetekként ismer – és Taquile meglátogatását tartalmazta. Az Uros-szigetek a tó felszínén lebegő, totora-nádból készült mesterséges szigetek, amik lagúna-szerűen terülnek el egy Puno-hoz közeli öbölben.

A punoi kikötőben már kora reggel hatalmas nyüzsgés fogadott, ahol turistacsoportok tucatjai várakoztak arra, hogy beszállhassanak a kis hajójukba, és nekivágjanak az óriási víztükörnek. Itt találkoztam újra a Colca-kanyonban megismert svéd csajokkal, akikkel jól ki is beszéltük, hogy ki hogyan élte túl a sivatagi forróságot. 🙂 Kicsit vissza is sírtam a Colcában uralkodó időjárást, amikor a félig nyitott ablakon becsapott a jéghideg szél a hajó belsejébe…

A vezetőnk egy aymara indián származású fickó volt, ami szerintem elég hitelessé tette. Nem csinált semmilyen szirupos show-t, egyszerűen csak profin végezte a munkáját. Az idegenvezetés spanyolul és angolul folyt, mindent elmondott mindkét nyelven, bár az angol verzióból azért néha kimaradtak apró részletek. Az első célpontunk az Úszó szigetek (spanyolul Islas Flotantes) voltak, út közben pedig kaptunk néhány érdekes információt, hogy ne unatkozzunk. Az Úszó szigeteken korábban az Uros törzs tagjai laktak, akik az inkák elől menekülve a tó felszínére épített mesterséges szigeteken leletek menedéket. Itt meg kell jegyezni, hogy az Uros törzs időközben kihalt, így ma a szigeteken leginkább aymara indiánokkal találkozhatunk. A szigetek sokáig rejtve voltak a publikum elől, mígnem egy National Geographic fotósorozat elindította őket a világhírnév felé. Érkezés előtt a vezetőnk próbálta megtanítani a Titicaca helyes kiejtését, ezzel kapcsolatban pedig megjegyezte, hogy a tavon 60-40 százalékos arányban osztozik Peru és Bolívia. Perué a ‘Titi’ Bolíviáé pedig a ‘Caca’… 🙂 (Igen, a kaka spanyolul is kaka.) Gondolom ezt a viccet Bolíviában pont fordítva ismerik. Ezen kívül volt lehetőségünk megtanulni néhány egyszerű aymara kifejezést is, úgymint különböző köszönések, hogy illedelmesen tudjuk majd üdvözölni a szigeteken ránk váró indiánokat…

Előzetesen olvastam pár leírást (ha úgy tetszik kritikát) a Titicaca tóról, hogy mennyire műanyag ez az egész műsor, amit az Uros szigeteken kap az ember. Hogy minden csak a turisták kedvéért van, és olyan az egész mint egy színház, és valójában semmi köze a valósághoz. Úgy van eladva a turisták felé a történet, hogy az indiánok a mai napig a szigeteken élnek, emiatt pedig olyan az egész mint egy nagyon átlátszó bábszínház. Az indiánok szép népviseletbe öltözve, jól betanítva teszik a dolgukat, és csinálják a műsort a turistáknak. Közben pedig aki akar mindenféle kézműves tárgyakat vehet, hogy ezzel segítse a szigeteken élők életszínvonalának javítását. A fejlődést alátámasztandó pedig még napkollektorokat is láthatunk a szigeteken.

A fintorgó leírások ellenére nekem mégis egy nagyon jó élmény volt a Titicaca-tavon ejtett hajótúra, beleértve az Uros szigeteket is. Igen, valóban csak színház az egész, valóban kissé megalázó az indiánok számára, hogy ők maguk is kiállítási tárgyak és úgy mutogatják őket, mintha állatkertben lennénk. Valóban teljesen elképzelhetetlen, hogy a szigeteken lévő házakban a mai napig emberek lakjanak – legalábbis semmi erre utaló nyomot nem látni, inkább műsor előtti és utáni öltözőként funkcionálhatnak, ahol a hétköznapi ruhákat népviseletre cserélik az indiánok. Ettől viszont még baromi jól néz ki a sok apró, nádból készült sziget…mint egy nagyon szépen karbantartott skanzen.

A szigetre érve átestünk az integetős aymara nyelvű köszöntésen, majd rövid bemutatót kaptunk, hogy hol is vagyunk pontosan, és miként készülnek a szigetek. Érdekességként megmutatta a vezetőnk, hogy ha fejjel lefelé nézzük, akkor a Titicaca-tó egy nyulat üldöző pumát ábrázol. Tetszik ez a szemlélet, hogy kellő fantáziával bármibe bele lehet látni amit csak akarunk… 🙂 A legjobb rész azonban a szigetek építéséről szóló rövid bemutató volt. A tó átlagosan kb 100 méter mély, az úszó szigetek helyén ennél azonban sokkal sekélyebb, mindössze 1-2 méteres. Ennek köszönhetően itt megél a totora-nád, amiből a szigetek is készülnek. A szigetek alapja a totora-nád gyökérzete által összefogott gyeptégla/földlabda szerűségekből áll. Ezeket a kocka alakúra formázott tömböket a gyökerekben lévő, és a rothadás által képződő gázok tartják a víz felszínén. A tömböket összekötik, majd a tetejükre nádat szórnak, így áll elő a jó kis süppedős talajú sziget. Végül az egészet lehorgonyozzák, hogy ne tudjon elúszni. A szigeteken kis “őrtornyok” is vannak, ahonnan kiválóan látszott a környék, valamint az is, hogy az Uros-szigeteken valóban nagyüzemben folyik a turistáskodás. Szinte az összes sziget mellett parkolt egy kis turistahajó…

Az előadás után rövid szabadprogram következett, majd meghallgattunk egy aymara dalt az indiánok előadásában, cserébe az összes jelen lévő nemzetnek össze kellett állnia, és nekünk is énekelni kellett valamit. Illetve érthetetlen módon az egyetlen jelen lévő magyarnak valahogy sikerült elsunnyognia a produkciót. 🙂 Utolsó programként egy totora-nádból készült csónakon átkeltünk egy másik szigetre, ahol újra hajóra szálltunk, és folytattuk utunkat Taqiule szigete felé.

Olvastam olyan leírást is, ahol arra panaszkodnak, hogy a Titicaca-tavon való hajózásnál nincs unalmasabb és ingerszegényebb program – ami szerintem egy komplett hülyeség. 🙂 Én nagyon élveztem, főleg az első felét, ahol a sűrű nádasba vágott vízi ösvényeken szeltük a hullámokat. A vezetőnk szabadkozott a borongós idő miatt, én viszont nem bántam, mert a látvány így sokkal jobb volt. Néhány argentin kollégával a fagyos széllel dacolva kiültünk a hajó tetejére, hogy bámuljuk az acélkék vízfelszínen tükröződő a hófehér felhőket, háttérben a sárgás-zöldes nádassal…nagyon különleges hangulata volt!

Az Úszó-szigetek után egy természetes sziget, Taquile jelentette a nap utolsó állomását. Itt valóban természetes körülmények között élnek inidiánok, és egy ottalvós program keretén belül van is lehetőség, hogy az ember közelebbről megismerkedjen velük. A csoportból egyedüliként egy Miami-ból érkezett, angolul-spanyolul tökéletesen beszélő fickó vállalta a vendégeskedést. Engem se vonzott túlságosan a történet, se a szerény körülmények miatti kényelmetlenség, se egy család mindennapi életébe való betolakodással járó kellemetlenkedés nem hiányzott különösebben.

A szigetre érkezés előtt rövid gyorstalpalót kaptunk a helyi népviseletből, különös tekintettel a különböző mintájú sapkák jelentéstartalmára. Például ha egy férfi fehér sapkát visel, akkor nőtlen, így nem árt óvakodni tőle – hívta fel viccesen a nők figyelmét a vezetőnk a “leselkedő veszélyekre”. 🙂 A szigeten amúgy sok említésre méltó dolog nem történt, fölmentünk a tetején lévő faluba, megebédeltünk, majd a túloldalon lévő végtelen lépcsősoron leereszkedtünk a kikötőbe, ahol már várt ránk a hajónk, hogy a tó fölött kirajzolódó elképesztő fények látványának kíséretében visszavigyen minket Puno-ba.

IMG_0907

IMG_0908

IMG_0909

IMG_0910

IMG_0912

IMG_0915

IMG_0923

IMG_0924

IMG_0926

IMG_0927

IMG_0928

IMG_0930

IMG_0931

IMG_0933

IMG_0934

IMG_0935

IMG_0936

IMG_0938

IMG_0939

IMG_0941

IMG_0942

IMG_0943

IMG_0947

IMG_0949

IMG_0951

IMG_0953

IMG_0954

IMG_0957

IMG_0958

IMG_0960

IMG_0963

IMG_0965

IMG_0966

IMG_0967

IMG_0969

IMG_0972

IMG_0976

IMG_0979

IMG_0980

IMG_0981

IMG_0982

IMG_0983

IMG_0986

IMG_0988

IMG_0989

IMG_0992

IMG_0995

IMG_0997

IMG_0998

IMG_1000

IMG_1002

IMG_1003

IMG_1004

IMG_1008

IMG_1009

IMG_1012

IMG_1014

IMG_1019

IMG_1020

IMG_1023

IMG_1027

IMG_1032

IMG_1033

IMG_1038

IMG_1039

IMG_1043

IMG_1044

IMG_1050

IMG_1051

IMG_1055

IMG_1058

IMG_1061

IMG_1062

IMG_1063

IMG_1064

IMG_1065

IMG_1067

IMG_1068

IMG_1069

IMG_1072

IMG_1076

IMG_1077

IMG_1081

IMG_1082

IMG_1083

IMG_1086

IMG_1088

IMG_1090

IMG_1093

IMG_1096

IMG_1097

IMG_1108

IMG_1117

IMG_1118

IMG_1120

IMG_1122

IMG_1123

IMG_1125

IMG_1126

IMG_1134

IMG_1141

IMG_1146

IMG_1149

IMG_1152

A Colca kanyonban való túrázás után végre tökéletesen elégedett voltam. Jártam a természetben, sportoltam, kellemesen elfáradtam és még nagyon kedves embereket is sikerült megismernem. Ennél jobb már az csak az lett volna, ha az edzetlenségem miatt nincs brutális izomláz a combjaimban. 🙂

A következő állomás a Titicaca-tó partján fekvő Puno – vagy ahogy páran viccesen hívják Puno York – városa volt. Mivel Cabanaconde-ból tömegközlekedéssel csak Arequipán keresztül lehetett volna Puno-ba eljutni, így kénytelen voltam az utazási irodák szolgálatait igénybe venni, és kisbusszal menni Puno-ba. Ami alapvetően kényelmesebb és biztonságosabb is, sőt még guide-ot is kaptunk. Bár utóbbi inkább negatívum volt, de biztos velem van a baj, hogy iszonyatosan irritált az idegesítő kis mitugrálsz hülyegyerek szokásos amerikai stílusban tolt vakerja. Plusz büntetésként az út második részében végighallgattuk az összes Beatles slágert…

Mellesleg ezen az úton láttam eddig a legéletképtelenebb utazókat is. Idős amerikai pár, ahol a nő szó szerint alig tud járni, a férfi pedig szemmel láthatóan egyre csökkenő türelemmel próbálja istápolni a nőt. Kizárólag angolul beszélnek, és az utazás egyfajta csúcspontjaként a nő – több hasonlóan okos kérdés után – megkérdezi a vezetőnket, hogy mi a különbség a puma meg a jaguár között… Azon meg már nem is tudom, hogy sírjak vagy nevessek, amikor a guide kiscsávó büszkén mutogatja a képeken a fennsík dús vegetációját, hogy milyen fűcsomók meg kaktuszok nőnek errefelé. “Ember, láttál te már erdőt???”

A táj amúgy a 3000 méter fölötti fennsíkon valamivel barátságosabbá vált, és valahogy a formák is szelídültek. Legalábbis a Colca Isten háta mögötti vadságához hasonlítva mindenképp.

Ami az érkezéskor meglepett, hogy kimondottan hideg volt. Persze ez 3800 méteres tengerszint feletti magasságban nem kéne, hogy olyan meglepő legyen, de Puno kifejezetten hidegebb volt minden addigi helynél.

Puno a Titicaca-tó turisztikai fővárosa, mintegy 100.000-es lakosú, közvetlenül a tóparti hegyoldalakon fekvő város. Annak ellenére, hogy sok a turista, ez a belvárosán szinte egyáltalán nem látszik meg. Persze a fő sétálóutca telis-tele van drága, turistacsalogató éttermekkel, de erről letérve máris a jó öreg latinos dzsuvában és káoszban találja magát az ember. Tehát egyáltalán nem lehet ráfogni, hogy csak egy turistáknak létrehozott mű-városról lenne szó. Hosszú idő után itt találkoztam újra a teljes belvárost megbénító tüntetéses felvonulással, ahol a Mexikóvárosból már jól ismert “Queremos trabajar, queremos trabajar” (dolgozni akarunk) szlogent skandálták az emberek.

Puno egyébként még azzal vált emlékezetessé, hogy utazásom során messze itt ettem a legkevesebb pénzből a legjobbakat. A rekordom egy 3.5 sol-ért (kb 300 Ft) vásárolt teljesen korrekt vacsoramenü volt. Merészségemért cserébe Punoban ettem a legrosszabbat is. Az egyik kifőzdében a másodikhoz adott hús annyira rosszul nézett ki, és annyira rossz is volt, hogy egyszerűen képtelen voltam megenni. Szerencsére nem lett tőle semmi bajom, így estére búcsúzóul megajándékoztam magam a fő sétálóutcán egy drága vacsorával. 🙂

A városban töltött utolsó délutánom egy Sillustani-ba vezető túrával töltöttem. Sillustani egy laguna mellett lévő ősi temetkezési helyszín, amit kezdetben mindenféle pre-inka civilizációk, majd végül az inkák használtak. Az érdekessége, hogy míg először – ahogy az ember várná – a föld alatt voltak a sírok, majd elkezdtek a síroknak tornyokat emelni. A történelménél egyébként szerintem sokkal érdekesebb maga a táj, ami az egyik kedvencem volt az út során.

Ami még eszembe jut Sillustaniról, az az a srác, aki a trükknek bedőlve gyanútlanul lefényképezett egy helyi kisgyerket egy bébi lámával a kezében. Ez közismert trükk, a helyiek körében elterjedt pénzkereseti forma, hogy szép népviseletbe beöltözve, esetleg valami cuki állattal felszerelkezve csábítják fotózásra a turistákat, aztán meg tartják a markukat. A srác azonban most találkozhatott először a jelenséggel, mert meglepődött arckifejezéssl próbálta kitalálni, hogy mit is akarak a kisgyerek. “Piná??” – kérdezett vissza értetlenkedve a spanyol “propina” (borravaló) szót hallva, amin azért majdnem elröhögtem magam. 🙂 Helyette inkább felvilágosítottam szegényt, hogy bizony pénzt akarnak tőle…

2013-06-17 09.35.24

IMG_0811

IMG_0815

2013-06-17 15.18.13

2013-06-17 16.34.39

2013-06-17 16.35.57

IMG_0821

IMG_0822

IMG_0826

IMG_0827

IMG_0832

IMG_0835

IMG_0836

IMG_0838

IMG_0839

IMG_0840

IMG_0841

IMG_0842

IMG_0843

IMG_0844

IMG_0845

IMG_0847

IMG_0848

IMG_0850

IMG_0855

IMG_0859

IMG_0866

IMG_0868

IMG_0873

IMG_0879

IMG_0882

IMG_0883

IMG_0884

IMG_0891

IMG_0892

IMG_0900

IMG_0902

IMG_0903

IMG_0905

IMG_0906

IMG_1164

IMG_1165

IMG_1167

IMG_1169

IMG_1170

IMG_1171

IMG_1172

IMG_1173

IMG_1176

IMG_1177

IMG_1179

IMG_1180

IMG_1183

IMG_1189

IMG_1195

IMG_1198

IMG_1203

IMG_1204

IMG_1209

IMG_1215

IMG_1216

IMG_1222

IMG_1224

IMG_1225

IMG_1227

IMG_1228

IMG_1231

IMG_1237

IMG_1240

IMG_1241

IMG_1246

IMG_1249

IMG_1250

IMG_1251

IMG_1253

IMG_1257

IMG_1259

IMG_1260

IMG_1266

IMG_1267

IMG_1268

IMG_1269

IMG_1270

IMG_1275

IMG_1276

IMG_1277

IMG_1278

IMG_1282

IMG_1288

IMG_1291

IMG_1293

IMG_1294

IMG_1295

IMG_1303

IMG_1305

IMG_1307

IMG_1308

IMG_1309

IMG_1313

IMG_1314

IMG_1315

IMG_1317

IMG_1321

IMG_1323

IMG_1324

IMG_1332

Az előző postból kihagytam az egyik legviccesebb részt, amikor este a kajibám előtt üldögélve mazsolás sós mogyorót ettem, és a helyi kisgyerekek kigúvadt szemekkel bámulták a kaját miközben ott rohangáltak. Aztán egyszercsak odaállt elém az egyik kiscsaj:

– Szia, hogy hívnak?
– Szia, András-nak…
– Mi az amit eszel?
– Hát, spanyolul sajnos nem tudom, de megnézheted.
Részletesen elolvassa, nézegeti…
– Kérsze belőle?
– Aha…

És már tartotta is a markát, aztán pedig gyorsan elfutott. 🙂 Kicsit később még mindig ott üldögéltem, épp az aznapi fényképtermést nézegettem a fényképezőgépen.

– Képeket nézegetsz?
– Aha, van egy csomó. Jó hosszú túra volt. Ízlett amit adtam?
– Aha…

És újra elfutott… 😀

Skorpiót a reggeli cipőellenőrzés során se találtam, sőt meglepő módon az éjszaka kevésbé hűlt le a levegő, mint Cabanaconde-ban, szóval szerencsére nem fáztam. Az előző napi kudarcom miatt csak egy esélyem maradt arra, hogy egy alvással teljesítsem a túrát. Ha könnyű táskával, minmál pakkal napfelkeltekor (6:00-kor) elindulok a Huaruro-hoz, majd onnan visszamegyek Fure-ba, megreggelizek, és húzok tovább Cabanaconde felé, ami a csövön kifér.

A kora reggeli indulás megint megcsúszott, alig hét előtt sikerült csak elindulnom. Szerencsére a nap ekkor még nem sütött be a völgyekbe, így a kiszáradás ezúttal nem volt probléma. Vízzel is fel voltam szerelkezve, habár ezekben a falvakban aranyárban mérik a palackozott vizet, de a csapokból folyó verzióval nem volt kedvem kísérletezni – jobb a békesség.

Nem voltam 100%-osan pihent, a szerveztem valahogy mégis ráállt a terhelésre, és jobban ment a gyaloglás, mint előző nap. Egész jó tempót tudtam menni felfelé is, bár az utolsó szakaszon olyan bozót volt, hogy magát a vízesést végül nem sikerült annyira megközelíteni, mint szerettem volna. Pedig még egy olyan helyen is lemásztam, ahol nem voltam teljesen biztos benne, hogy vissza is tudok jönni… 🙂

Fordulás után a visszautat fél óra alatt megoldottam, és helyenként már kezdtem emlékeztetni régi önmagamra. 🙂 Összefutottam a svéd csajokkal is – akik két éjszakásra tervezték a túrát – és kicsit útbaigazítottam őket, nehogy ugyanúgy elkeverjenek a végén a bozótosban, mint én.

Fure-ban betoltam a lekváros palacsintából álló reggelit, majd 9-kor továbbindultam. Sajnos a nap ekkor már odatűzött az én oldalamra is, emiatt már kevésbé voltam vidám. A 2450 méter magasan lévő Apacheta hágóhoz érve már éreztem, hogy a leghosszabb útvonal – ami San Juan de Chuccho felé vitt volna – nem fog menni, ahhoz most nem vagyok elég fitt. Emiatt úgy döntöttem, hogy az elágazásnál a Sangalle oázis felé veszem az irányt – bármennyire népszerű célpont is. Aztán majd ott meglátjuk, hogy ki bírom-e mászni még délután a Cabanaconde-ig vezető 1000 méteres szintemelkedésű falat…

Az Apacheta és Malata közötti végtelenül unalmas kitett dózerutat a térdgyilkos ereszkedés követte az oázisba. Ráadásul két helyi arc vett üldözőbe szamárral meg talicskával, és nagyon közeledtek, szóval kénytelen voltam futó-módba váltani. Hiába, mindig ez a hülye versenyszellem…nade nehogymár lenyomjanak talicskával! Az milyen ciki lenne már… 🙂

Az oázisba érve berontottam az első házikóba, ahol éppen főzőcskéztek valamit, és kértem én is kaját. Illetve próbáltam:

– Jó napot, tudok itt valamit enni?
– Jó napot! Venni?
– Nem, enni!
– Enni?
– Igen, enni.
– Ebédelni???
– (Arggghhhh!) Igen, ebédelni! (Leölni egy disznót azon nyomban, és brutális kegyetlenséggel elfogyasztanmi az utolsó szőrszálig basszus!)

Nem igazán tudtam mire vélni ezt az értetlenkedést, tőlem aztán reggelinek is hívhattuk volna a kaját, az se zavart volna – kicsit éhes voltam már. Szerencsére végülis kaptam ebédre valami zöldséglevest, meg rizst pirított hagymával. Nem volt rossz, de akkor már nagyon vágytam valami húsra.

Nagyon korán – egy óra körül – érkeztem az oázisba, így rengeteg időm maradt a három órásra becsült mászás teljesítésére. Úgy ítéltem meg, hogy maradt még bennem annyi, hogy meglegyen a mászás is, így a kaja és egy alapos pihenő után fél három körül újra nekivágtam a perzselő forróságnak és poros hegyoldalnak. Szerencsére egy másik túrázó személyében “játszótársam” is akadt: sokat kerülgettük egymást menet közben, hol ő ült le egy kicsit szuszogni, hol én. Adtam neki vizet is meg naptejet, de végül elfogyott a srác: lemaradt, és már csak másnap a buszon láttam legközelebb. 🙂

A mászást végül két és fél óra alatt sikerült teljesíteni, ezzel pedig megcsináltam a lehetetlen küldetést is: egy alvással elértem az Huaruro-t, és még vissza is jöttem. Igazából jó kondival az eggyel hosszab útvonal is simán meglehetett volna, főle hogy jó kondival már az első napon elértem volna a vízesést, amire még így is megteremtettem az esélyt, csak a nap végére már nem maradt szufla. Nem ez volt életem legacélosabb sportteljesítménye, de azért kicsit büszke voltam rá, hogy formán kívül is sikerült amit elterveztem. 🙂

Este – ahogy ígértem – átmentem megint a Valle del Fuego-ba. Nem vicceltek, tényleg készültek meglepetés sütivel. Rendesen fel lettem köszöntve, volt gyertya is meg minden, szóval tényleg meghatódtam. És még ők mentegetőztek, hogy sajnos nem tudtak rendes tortát szerezni… A vacsora még az előzőnél is családiasabb volt. Egy zavarbaejtően kedves és szép perui csaj, meg egy kislány képezték a vacsoratársaságomat. Olyan volt az egész mintha családtag lettem volna: én ettem, a csaj meg közben uggyannál az asztalnál segített házit írni a kislánynak. Azon röhögtem magamban, hogy ki kéne járnom nekem is a 8 általánost spanyolul, és akkor végre megtanulnám a nyelvet… 🙂 Volt pl tök jó magyarázó szótár, ahol az egyes szavak jelentése körülírásasl volt elmagyaraázva. Mondtam is, hogy ez nekem is jól jönne!

Vacsora után még hosszan beszélgettünk, a csaj sok érdekes dolgot mesélt Peruról. Mondta például, hogy milyen nagy az országon belüli rasszizmus. Ahogy én is írtam, az ország három részre oszlik: tengerpart, hegyvidék, őserdő. Van külön spanyol jelző arra, hogy ki honnan származik. Ha valaki tengerparti, akkor az ‘costeño’, ha hegyvidéki, akkor ‘serrano’, ha pedig őserdei, akkor ‘selvatico’. A tengerpart a legmenőbb, a ‘costeño’-k lenézik a hegyvidékieket, meg az őserdeieket, sőt az utóbbi két csoportba tartozók nehezebben is kapnak jó állást. Cserébe persze a hegyvidékiek is megvetik a menő ‘costeño’-kat. (Ugye, itt köszön vissza Miraflores…) Amin még jót röhögtem, hogy minden csoportnak megvan a saját jellegzetes beszédstílusa. A hegyvidékiek sokszor ‘i’-nek ejtik az ‘e’-t, ezt saját magam is tapasztaltam. Pl a Fure-t mindenki ‘Furi’-nak ejtette. Furi. Aztán az őserdeiek elnyújtják a mondatok végét, és fölfelé viszik a hangsúlyt. A menő Mirafloresiek pedig egy csomó angol szót használnak, ezzel is bizonyítva felsőbbrendűségüket.

Szó volt még arról is, hogy aznap volt a helyi múzeum nyitóünnepsége, de még üres, mert a szándékok szerint az arequipai Juanita múzeumot hoznák Cabanaconde-ba, azzal a céllal, hogy fellendítsék kicsit az idegenforgalmat, ugyanis a turisták nagy része csak a kanyon peremén található Cruz del Condor kilátóig jut el. A költöztetés azonban valószínűleg sosem fog megvalósulni, mert a polgármester olyan áron adná a belépőt, ami drágább, mint eljutni Arequipából Cabanaconde-ba.

Mesélt arról is, hogy hogyan került ebbe az Isten háta mögötti hegyi faluba. Egy tengerparti városból, (ha jól emlékszem, de ebben nem vagyok 100%-ig biztos) Camaná-ból származik, és kiskorában mindig nézegette a turistabuszokat, és azt mondta magának, hogy egy napon beszélni szeretne majd ezekkel az emberekkel. Aztán Arequipába ment turizmust tanulni, majd egy túraszervező irodában kötött ki, de azt unta, mert túl monoton és személytelen volt. Csak átadta az embereknek a szükséges információt, és kész. Eztuán elment Puno-ba, a Titicaca tó partjára túravezetőnek, végül jött Cabanaconde. Először csak ideiglenesen, aztán szép lassan megtetszett neki a falu nyugodtsága. És a legjobb, hogy a nagyváros előnyeiről se kell lemondania, mert 20 napot dolgozik egyhuzamban Cabanaconde-ban, majd 10 nap szabadsága van, amit Arequipában szokott eltölteni. Nem rossz. 🙂

Végül tehát úgy távoztam a Colca kanyonból, hogy az volt az addigi legjobb perui élményem, de meglepő módon egyáltalán nem maga a kanyon miatt. Sokkal inkább amiatt, hogy végre sikerült valami igazit, valami nem csak turistáknak valót látni Peruból. Ezek a tapasztalatok szászor többet érnek bármelyik turistalátványosságnál. Cserébe sokkal ritkábbak is.

Ha pedig valaki mindenáron kanyonban akar túrázni, akkor menjen a spanyolországi Ordesa völgybe. Nálam még mindig az az etalon, nem tudta lenyomni se a mexikói Sumidero, se a Colca. Talán majd ha egyszer eljutok a Grand Canyon-ba változik a sorrend… 🙂

IMG_0535

IMG_0542

IMG_0544

IMG_0551

IMG_0552

IMG_0558

IMG_0565

IMG_0569

IMG_0578

IMG_0584

IMG_0588

IMG_0589

IMG_0608

IMG_0618

IMG_0621

IMG_0623

IMG_0629

IMG_0638

IMG_0641

IMG_0643

IMG_0651

IMG_0653

IMG_0655

IMG_0656

IMG_0657

IMG_0661

IMG_0665

IMG_0670

IMG_0672

IMG_0677

IMG_0678

IMG_0684

IMG_0685

IMG_0690

IMG_0693

IMG_0695

IMG_0704

IMG_0716

IMG_0722

IMG_0723

IMG_0727

IMG_0728

IMG_0733

IMG_0735

IMG_0736

IMG_0737

IMG_0738

IMG_0740

IMG_0741

IMG_0743

IMG_0744

IMG_0747

IMG_0750

IMG_0754

IMG_0762